Fimak, avagy a kopernikuszi fordulat

Kósa Ferenc Tízezer nap címû, helyenként ma is szépnek ható filmjének zárójelenete jutott eszembe, amikor az 1969-es év költõi indulásaival kapcsolatos stúdiumaimat sikerült különösebb szellemi sérülések nélkül bevégeznem. (Nem volt könynyû, a korszak búvárolója sokszor úgy érzi, sûrû fûrészporviharban fulladozik.) Ül Kozák András a tengerparton, és nagyon nézi azt a sok vizet. Talán még vannak, akik emlékeznek, hogy akkoriban Kozák volt az ügyeletes tekintet, õ nézett Jancsónál, rendõrtisztként, vörös forradalmárként, õ nézett a Sodrásban, az Eltávozott napban, és még ki tudja, hol. És ekkor alákeverik a hangját, amint éppen József Attila sorait dünynyögi magában: „S valami furcsa módon / nyitott szemmel érzem, / hogy testként folytatódom / a külsõ világban – / nem a fûben, a fákban, / hanem az egészben.” És persze korántsem véletlen, hogy a szavalat az Alkalmi vers a szocializmus állásáról címet viseli. A színész által megformált alak mintha az 1969-ben két antológiában fellépõ költõi csapatnak lett volna egyszemélyes inkarnációja. A „népi” származék farmert húzott, kitört a szûk kis falusi létbõl, odahagyta apái-nagyapái rögvaló világát, egyetemre járt, József Attilát és Nagy Lászlót olvasott, és a szabadidõ kulturált felhasználása keretében komolyan elgondolkodott a Léten. Persze nem a Heidegger-félén, az csak ma jött divatba; a „némethoni mester” akkoriban még a „parazita szubjektivizmus hamvazószerdája” volt Lukács és a manapság Heideggerrõl könyveket író tanítványai körében.

Fentebb csapatnak neveztem a most szõnyegre kerülõ költõk halmazát, persze csak jobb híján, hogy elkerüljem a generáció szó használatát. A nemzedék szó a korszak szótárába tartozott, ott volt meg a maga helye, jelentése. Nagyon jól kifundált szó volt, mert fölöttébb ideológiamentes, vagyis nem túl gyanús, másrészt alkalmasnak látszott arra, hogy egy karámba terelje és ezzel mintegy megbillogozza a legkülönfélébb véralkatú, mûveltségû, nemû, poétikájú költõegyedeket. (Persze nagyon is jellemzõ, hogy Tandorival nem tudtak mit kezdeni. Zsenialitását, már 1968-ban megjelent elsõ könyvében tökéletesen megformált világát még Nagy László legtüzesebb csõdör-epigonjai sem kérdõjelezhették meg; Vasy Géza így írt jóval késõbb az Elsõ ének címû 1968-as gyûjteményben bemutatkozó költõkrõl: „Ebben az antológiában csupán Tandori Dezsõ költõi indulása bontakozik ki, aki ekkor már évek óta kész költõ...” (Fiatal magyar költõk. 1969–1978; Szerkesztette: Vasy Géza. Akadémiai, 1980. 9. oldal; a továbbiakban: Fimak). A generáció ekkor azt jelenti: ha egy generáció tagja vagy, felismerünk már távolról, könnyû téged megnevezni, netán levadászni, tag vagy csupán, nem személyiség. Az ekkoriban pályakezdõk persze jól érezték ezt, foggal-körömmel tiltakoztak is – mindhiába. Jellemzõ, hogy a generációt fogalmát még akkor is erõltették, amikor már a tanulmányíró (pontosabban szólva, kritikai beamter) számára is világos volt, hogy a szónak az égvilágon semmi értelme, jelentése tökéletesen üres. A már idézett nagy generátor, Vasy Géza így ír mintegy tíz évvel késõbb: „Ahhoz, hogy nemzedékrõl beszélhessünk, egyvalami feltétlenül szükséges: a történelmi-társadalmi élmények azonosság-rokonsága.” (...) „Amíg más, jobb megnevezés nincs, megengedhetõnek látszik hatvankilences nemzedéknek nevezni õket...” (Fimak: 8–9. oldal).

Nem kerülgetve tovább a kását, e cikkben mindenekelõtt két antológiáról és fogadtatásuk közegérõl lesz szó, mindkettõ 1969-ben jelent meg. A címek: Elérhetetlen föld. Kiadja az Írószövetség KISZ-szervezete, Bp., 1969. 183 oldal, 10 Ft; Költõk egymás közt. Felelõs szerkesztõ: Domokos Mátyás. Szépirodalmi, Bp., 1969. Megjelent 9500 példányban, 440 oldal, 30 Ft. E két antológia probléma volt a korszakban, nem legelsõsorban esztétikai értékei miatt. A minden cikkben többes szám elsõ személyben beszélõ, gyomorforgatóan atyáskodó hangot megütõ „idõsebbek” számára fenyegetõ probléma lett, hogy egy újnak ható, meglehetõsen kezelhetetlennek látszó „nemzedék” jelentkezett. Már a pályakezdõk száma is rémületes volt, Gáll István, a lap megjelölése szerint „író, KISZ-titkár” a Napjaink 1969. szeptemberi számában adott interjújában így beszél: „Amint mondtam 300 [!] jó képességû írogató fiatalról tudunk. A rendszeresen bizonyítók e számnak 10%-át teszik ki.” (Pomogáts Béla ugyanezen folyóirat augusztusi számában felelõs ráncoktól redõzött homlokkal vallja be, hogy „aggódik a fiatalok miatt”. Sajnos nemigen ismerjük õket. „A mai jelentkezõk arca homályban marad. Nem ismerjük életüket; szociográfiai vizsgálatuk alighanem izgalmas felismerésekre vezetne.” És hát szomorú, hogy a fiatalok elégedetlensége – valódi szerep hiányában – egyre nõ. „Ülnek a presszóban, és egymást biztatják, csoportjuk szûk körében keresik közönségüket.”) Egyszóval a kérdés kezelése elodázhatatlanná vált, olyannyira, hogy az Új Írás 1969-ben ankétot szervezett (micsoda szép emlékû szó, de már megvan a mai párja: „diskurzus”!) a fiatal írók problémáinak megvitatására. A júliusi számban már befutott írók-költõk beszéltek indulásukról, a mai irodalom helyzetérõl, az augusztusi számban az új „nemzedék” tagjai válaszoltak a körkérdésre, a szeptemberi kiadásban pedig – mintegy kiértékelve és helyre téve az egész ügydarabot – tekintélyes kritikusok (Almási Miklós, Juhász Béla, Faragó Vilmos, Kovács Sándor Iván) mondták el véleményüket a kialakult helyzetrõl. A megkérdezett, fényképeikkel megjelent, fiatalnak nevezett írók listája 1969-ben így festett az Új Írásban: Apáti Miklós, Béres Attila, Dobai Péter, Döbrentei Kornél [tengerésztiszti egyenruhában!], Gutai Magda, Haraszti Miklós, Keresztes Ágnes, Kertész Péter, Kiss Benedek, Konczek [Konc] József, Lugossy Gyula, Marsall László, Mezey Katalin, Módos Péter, Munkácsi Miklós, Nádas Péter, Nádudvari Anna, Oláh János, Papp József, Pardi Anna, Péntek [Molnár] Imre, Rózsa Endre, Simonffy András, Szántó Erika, Szentgallay Géza, Szepesi Attila, Takács Zuzsa, Urbán Gyula, Utassy József, Vámos Miklós, Vathy Zsuzsa, Verbõczi Antal. Iszonyatos kérdéseket kaptak („hogyan fogalmazná meg röviden írói programját?”), ennek megfelelõen csak kevesen voltak képesek emberi módon válaszolni. (Urbán Gyula nem tartozott ezek közé: „Szeretem Mozartot, a matematika tündérét és Bartókot, aki ötpillérû hidat vert a fényben rezgõ porszemek s a bolygók közt.” Haraszti Miklós megemlíti, hogy legkedvesebb költõje Ladányi Mihály. Szentmihályi Szabó Péter bevallja: „Én örülök, hogy magyar lehetek itt és most a szocializmusban. Nagyon érdekes, sok feladatot nyújtó korszak ez... A gondolat, a szellem új mechanizmusát szeretném beindítani, ezt tartom mai költõhöz egyedül méltó feladatnak.”) Hogy az irodalmi hivatalnokok számára milyen kínos probléma lehetett a fiatalok csoportos pályakezdése, azt jól mutatja, hogy a debütálók szinte mindegyike megemlíti: szükségük lenne egy önálló folyóiratra. Kovács Sándor Iván, gondolom, alaposan lehûtötte a kedélyeket, amikor a folyóirat szeptemberi számában odanyilatkozott: „volnék bátor megemlíteni, hogy ma legalább nyolc-tíz, anyagilag abszolút stabilizálódott (az állam részérõl sokszor súlyos százezrekig ráfizetéses!) folyóirat létezik nálunk, közülük nem egy túl a huszadik évfolyamán! Mi hát a kivetnivaló abban, hogy a szocialista mûvészetpolitika alaposan meggondol egy több százezer forint nagyságrendû új irodalmi beruházást?! A bizonyosság tudatával hiszem, hogy az új nemzedék akár holnap kiküzdi magának – pontosabban az egész magyar irodalomnak – az új fórumot, de csak akkor, ha sorai határozottabbá rendezõdnek, ha arculatának esztétikai-politikai garanciái biztatóbban kirajzolódnak.” Ha nincs garancia, nincs folyóirat – ez világos beszéd. Aztán persze mégis lett valami, az eleinte negyedéves Mozgó Világ; további sorsa közismert.

Áttérve most a mûvekre, azonnal megállapíthatjuk, hogy a két antológia már kiállításában is meglehetõsen eltérõ. A Költõk egymást közt komoly kiadónál, gondosan szerkesztve, szép papíron, kemény kötésben, a költõk „mûvészi” portréjával (Koffán Károly fotói) díszítve jelent meg; befutott, tekintélyes pályatársak írtak ajánlást a debütálók költeményeihez. Nézzük a párokat: Apáti Miklós – Simon István; Beney Zsuzsa – Weöres Sándor; Bisztray Ádám – Fodor András; Iszlai Zoltán – Garai Gábor; Kertész Péter – Kormos István; Kiss Anna – Nagy László; Kiss Benedek – Juhász Ferenc; Oravecz Imre – Weöres Sándor; Pardi Anna – Somlyó György; Petri György – Vas István; Rózsa András – Zelk Zoltán; Szentmihályi Szabó Péter – Fodor József; Szepesi Attila – Mezei András; Takács Zsuzsa –- Pilinszky János; Tölgyessy Miklós –- Benjámin László. (A pályakezdõk önvallomásai és az „öregek” bevezetõi általában érdektelenek vagy értelmezhetetlenek, többek közt azért, mert sok esetben ma már egész egyszerûen lehetetlen megállapítani, hogy ki mikor hazudott vagy taktikázott netán. Vas István például szemére veti Petrinek, hogy pesszimista, holott erre semmi oka. Fogalmam sincs róla, hogy Vas valóban ennyire naiv volt, vagy egyszerûen csak egyengetni akarta pártfogoltja útját. Az önvallomások közt akad egy igen jelentõs is, ez Petri azóta igencsak elhíresült „arc poeticája”. Errõl még lesz szó.)

A másik gyûjtemény fölöttébb igénytelen külalakú, a papír rossz, a kötet puhafedelû, nincsenek pártfogó szavak, a kötethez mindössze Nagy László írt néhány semmire sem kötelezõ bevezetõ sort, a költõk fotói technikailag is igen rossz minõségûek. (Állítólag így is három évet kellett várni a megjelenésre.) Amolyan szegénylegény-kötet az Elérhetetlen föld, és megkockáztatom, hogy szerzõinek ízlésétõl ez talán nem is állt olyan távol. Íme az antológiában debütáló „kilencek”: Gyõri László, Kiss Benedek, Konc [Konczek] József, Kovács István, Mezey Katalin, Molnár [Péntek] Imre, Oláh János, Rózsa Endre, Utassy József. Szemben a másik antológiában véletlenszerûen egymás mellé sorolt költõkkel, e kötet szerzõi szerették hangsúlyozni egységüket és különállásukat, õk tudatosan alkottak egy csapatot. Plebejus hangok szólaltak itt meg, számtalan a József Attila-utánzat, a költõk többnyire Nagy László és Juhász Ferenc nem túl mély mívû epigonjai. Mai szemmel nézve a könyv nagy része olvashatatlan, iszonyatos mennyiségû jelentõségteljesnek remélt szó, hihetetlenül túlpöffesztett retorika, a költõi képek tömkelege, Dózsa, Petõfi, Krisztus. A másik kötettel szemben e gyûjtemény szerzõi viszonylag egységes hangon szólalnak meg, mint egykorú kritikájában Könczöl Csaba írta: „költõit nem a véletlen vagy egy szerkesztõ önkénye hozta össze egy alkalomra”. Ez igaz, ám ennek ellenére vagy éppen ezért a Költõk egymás közt jóval érdekesebb és színvonalasabb könyv, a szerzõk közül sokan ma is ott vannak a magyar irodalom legfontosabb költõi között. És ebben a kötetben, Petri önvallomása révén, nyilvánvalóvá vált, hogy az egyik legtapinthatóbb, legérzékenyebb magyar költõi hagyomány a végét járja. Petri, mint írja, felismerte, hogy: „a József Attila-i hagyomány közvetlenül nem folytatható: õ volt az utolsó, akinek még sikerülhetett a lírai alapok egyszerûségének megõrzésével, a személyesség maximális intenzitásával nagy költészetet teremteni”. Nem lehet vitás, hogy az „kilencek” és a Költõk egymás közt kötet alkotóinak legnagyobb része nem osztotta Petri radikális, az utakat elválasztani akaró véleményét. És bár túlnyomó többségük nem közvetlenül József Attilához, hanem Nagy Lászlóhoz és Juhász Ferenchez kapcsolódik, ez utóbbi kettõ kétségkívül a József Attila-i tradíció folytatója. A József Attilai-i, schilleri értelemben vett naiv személyesség számukra is probléma persze, ám a személyesség autenticitását nem megkérdõjelezni, de meghaladni kívánják, amikor univerzalizálják a személyiséget. Õk szó szerint vették nagy elõdjük imperativusát („a mindenséggel mérd magad!”), Juhász önnön lírai énjét belepüffeszti a Natúra egyetemességébe, míg Nagy László, úgyszólván önmaga sámánjaként, a Mindenség Csõdörévé regöli magát. Az individuum természethistóriai univerzalizálása azonban nem lehet folytatható formai megoldás, még e két rendkívüli képességû költõnél is csak kitüntetett pillanatokban lehet a formaadás autentikus alapja. Ezt az önmagában is problematikus mûvészetet utánozták többnyire az 1969-es év pályakezdõ költõi. Aligha véletlen, hogy legtöbbjük lírája már szinte megszületése pillanatában kiüresedett, jobb (vagy rosszabb?) esetben pusztán morális gesztussá vált, és másodpercek alatt a semmibe foszlott, hogy mára legfeljebb lehangoló dokumentumként legyen értékelhetõ. A velük egy idõben fellépõ és mára egész lírai gondolkodásunkat alapjaiban befolyásoló és átalakító két költõ, Petri György és Tandori Dezsõ gondolkodása és mûvészete lett a garancia arra, hogy az utak valóban elváljanak. Tandori második kötete, a hatvanas évek végén íródó, de csak 1974-ben megjelenõ az Egy talált tárgy megtisztítása teljesíti majd be a magyar lírában ekkor elkezdõdött kopernikuszi fordulatot.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu