1969

AZ ÉVEK MECCSE

  Minek az éve volt 1969? Nem csak visszatekintve tesszük fel a kérdést. Akkoriban már nem volt mindegy, milyen évek szállanak a nyári fák alatt.
  A hatvanas években verseny folyt a világban az évek értelméért. Mennél közelebb feküdt egy kommunista ország a Nyugathoz, annál inkább belátta: az éveknek illik valamivégre lenni. Talán ezért idõzítették nálunk 1968-ban kereken január 1-jére a mechanizmust, a cseheknél meg 1969. január 1-jére a föderalizmust. Ezért törte a fejét Fidel Castro minden év végén, minek nevezze el a következõt.
  Szegény kommunizmusok, nem sokáig élvezhették alattvalóik elismerését, amikor leálltak a durva dolgokkal, kémperekkel, koncentrációs táborokkal, és áttértek az életszínvonalban és más köznapiságokban folytatott vetélkedésre. Ez a versenystílus konkrét mutatványokat kívánt a kocsi-tévé-husi körben, felfogható haladást követelt, s ha mindez nem jött, lett sok frusztráció. Márpedig akármint ügyeskedtek a tábori hitvitázók és év-névadók szilveszter és újév között, mindig baj támadt újév és szilveszter között.

MCLUHAN ÉVE: A HOLDUTAZÁS

  A „menjetek el” fel lett írva a falra 1969-ben, július 21-én délután. Bevallani nem merték, kimondani tiltották, mégis mindenki tudta, hogy Armstrong híres „kis lépésével” a Nyugat átvette a globális vezetést.
  Elfogyott a szovjet ûr-elõny. Ez volt az elsõ, egyetlen és egyúttal utolsó vezetõ teljesítmény, amely a kommunista parancsgazdaság képességeibõl következett. És milyen látványosan fogyott el. Mekkora kihívás, mekkora happy end! A holdraszálláshoz fogható termelési dráma soha nem jött Moszkvából. Nem volt csekély a kommunikációs monopóliumot ért csapás sem. A televíziós közvetítéssel az amerikaik belenyúltak a családba, és saját képernyõnkön felülírták az agitprop csatorna értelmezési hatalmát.
  A határzárakra is virtuális megsemmisítés zúdult. Egy délutánra kiengedtek minket a globális faluba. Ha tetszünk érteni, a globális falu ugyanaz, mint a „szovjet hatalom + villamosítás”, csak éppen „kapitalizmus + televízió”. Az amerikaiak tulajdonképpen összehozták a kommunizmus ígérte közösséget: magát az emberiséget. Amikor hálásan hüledezve ugyanazt látja és érzi az egész világon minden náció és emberfia, azt csodának hívták a régiek.
  Itt egyszerre ürült ki a szovjet életforma mindkét kínálata: a régi, kemény ígéret, hogy a szovjet vezeti a világot, meg az újabb, puhább ígéret is, hogy utoléri. Katonai értelemben persze egyelõre csak az elõny veszett el, maradt a döntetlen. Maradt tehát a kétkapus játék, az egységes világrend, a felosztott Európa, az ázsiai, afrikai kiszorítós játszma. Amúgyis szerették ezt az állapotot a hatalmak mindkét oldalon.

WOODSTOCK ÉVE

  Nem úgy a fiatal értelmiség. Arra ugyan álmunkban sem mertünk gondolni, hogy ez az év is olyan lesz, mint a legendás ’68-as, amelynek hatása száz lezárt határon át is érzékelhetõ volt, azért valamiféle áttörésben mégiscsak reménykedtünk. Woodstock nem volt rossz, olyan volt, mintha mi is csináltuk volna. Még jobb: nem lehetnénk éppen mi 1969 globális üzenete? Megtörténhetnénk, kérem?
  Nem akárhogy kívántunk jobb évet, hanem a haladás bontakozóban lévõ újfajta fogalmai szerint. 1968 óta világos volt, habár kifejezni csak zenével lehetett, hogy Berkeley, Párizs, Prága: „même lutte”. Nyugaton és Keleten egyaránt felállt egy virtuális internacionálé, azoké, akik uralomra egy csöppet sem vágytak, szabadságra viszont annál inkább. Ellenében a világrendnek, hivatalos hitvitájának, helytartóinak, fegyelmének, képmutatásának, a valóságos vagy hazudott többségeknek.
  Nem mintha egységes történelmi terve lett volna a hatvannyolcasságnak, ahogyan az óbaloldalnak. Ellenkultúraként éppenséggel az „anything goes” amerikai kultúraideálja szabadult rá a világra, az önmagát díjazó fantázia, az öncélú egymás mellé rendelés – hogy néhány év múlva, máris megöregedve, posztmodernként komolykodjon magáról. Ám hogy minek kellene bomlania évrõl évre, az visszavonhatatlanul világossá vált.
  „Csináld” – Abbie Hoffman és Jerry Rubin yippie könyvcíménél jobb hangulatjelentést aligha találok 1969 nemzedékérõl.

NEHOGY MÁR CSINÁLD

  Magyarországon 1969-ben azért még üressé váltak a tekintetek, ha a csinálhatnék kínos látványába botlottak. Csinálhatnéknak számított például a szabályfelejtés. Rajk Lászlót nagyon megverték az Ifjúsági Park ifjú õrei, amikor nyakkendõ nélkül találták. Azóta sem hord nyakkendõt, mert nem felejt. Csak szabályt.
  Egy másik jó barátot is köszönhetek annak az évnek. Konrád Látogatójának megjelenése ebbe a nehogy-már-csináld hangulatba trafált bele. Itt volt a bizonyíték, hogy az öncenzúra az egyetlen érdemes ellenfél, és hogy lehetséges a kompromisszum nélküli minõség.
  Nekem Woodstock helyett néhány szerényebb csinálhatnékom volt abban az évben, köztük két „ifjúsági tanácskozás”. Mindkettõ ott szerepelt a bûnlajstromon a Gyorskocsi utcában töltött napjaim alatt, 1970 tavaszán. Ebbõl tudhattam, hogy jó yippie voltam.
  Az egyik a lillafüredi Fiatal Írók Konferenciája volt nyáron, ahol Utassy Joe-val demokráciát követeltünk. Ez úgy nézett ki, hogy õ kissámlit kért, hogy nagyobb szabadság legyen, én pedig a nagyobb szabadság kedvéért cenzúrát követeltem. „Akkor lehetne demokráciáról beszélni – mondta látnoki erõvel Utassy –, ha például édesanyám a Március 15. téren felállhatna a kissámlijára, és szidhatná a kormányt. De demokrácia nincs, és ezért valakinek vállalnia kell majd a felelõsséget.” Én pedig a szerkesztõknek való kiszolgáltatottság helyett minden irányzatnak saját alapítású folyóiratot kértem, amit maga tarthasson el, bele is bukhasson, és, nem bánom, legyen cenzúrahivatal, egyértelmû szabályokkal és felelõsséggel. Mivel Magyarországon sámli és cenzúra nincs, nem figyeltek ránk. Kivéve persze az írószövetség Huszár Tiborral és Veres Péterrel megerõsített vezérkarát, amelyik mindkettõnknél „túlfeszített ideálokat” vélt felfedezni.
  A másik a bölcsészkari gyûlés volt õsszel, a párizsi 1968-as Assemblé General megkésett mása. Hadd ne térjek ki a különbségekre, például arra, milyen a KISZ égisze alatt demokráciázni. Ez már egészen tömeges kis csinálhatnék volt, az Egyetemi Színpad megtelt. Nem kevesebb, a diákhatalom lett volna a tét. A második napot már meg sem tartották, bevonultak a civil rendõrök, leszaggatták a faliújságokat, attól kezdve megint csak pecsétes engedéllyel lehetett cikket kirakni.

A KALÓZ MARCUSE ÉVE

  Mintha az ország szorgalmasan olvasgatta volna Marcusét, a nyugati ifjúság öreg filozófusát. Nekem úgy tûnt, az általa leírt „represszív tolerancia” mintaországa vagyunk. Pedig a nép nem olvasta Marcusét. Könyve mindazonáltal megjelent, és épp ez a történet gyõzhette volna meg az „elnyomó türelem” fogalmának kitalálóját, hogy akad a kaliforniainál is ravaszabb manipuláló rendszer.
  Marcuse kalózkiadásához éppen 1969-ben jutottam nagy izgalommal. Ez volt a világ legtürelmesebben kezelt szamizdatja. Ugyanis maga a pártkiadó gondozta a „Kossuth belsõ kiadványokat”, s értelmiségi elítéltek fordították hivatalos börtönmunkaként, nyilván boldogan. Aztán kézrõl kézre jártak a bölcsészkaron a funkci-fiak által otthonról elemelt számozott példányok. Kiváló volt a válogatás a hatvanas évek újbaloldali és liberális csúcsirodalmából. Marcuse Egydimenziós emberén kívül Galbraith, Fulbright, Aron, Trockij, Gyilasz könyveire emlékszem, egyik-másik közülük alapélményem lett.

A CSEHSZLOVÁK „NORMALIZÁCIÓ” ÉVE

  De lássuk, miért volt olyan szelíd a magyar. Talán magasan szálltak a reform-remények? Csakis az északi hideghez mérve tûnhetett úgy, hogy nem jegelték le a magyar olvadást. Akárcsak az amerikai holdraszállás jelentése, a csehszlovákiai invázió jelentése is nyilvánvaló volt. Magyarországnak 1956 után nem kellett sokat piszmognia 1968 értelmezésével.
  Manapság gyakran olvasható a neo-kádárista gondolat, hogy a csehszlovák invázióban való részvétel tulajdonképpen megmentette a magyar különállást, és ezzel a reformot. Ez Románia látványos távolmaradásának fényében nem igazán tûnik bizonyítottnak. Csak annyit ér ez a gondolat, mint a neo-horthysták bizonykodása, hogy Magyarország nem kerülhette el a Szovjetunió megtámadását Hitler oldalán. Ezzel szemben arra biztos garancia volt a részvétel, hogy Magyarországon nem jut túlságosan messzire a reform.
  Husák hatalomra kerülésével véget ért a csehszlovák „normalizáció”. Moszkva Közép-Európában a megszállásnál is nagyobb sikert ért el: össznemzeti ellenállási mozgalmak után immár a harmadik restaurációs rezsimet hozta létre. Elrendezték a három forradalmas ország viszonyát: Lengyelország és Magyarország közé járványügyi záróvonalat húztak, a csehszlovák „cordon sanitaire”-t. Térségünk, reformunk reménytelenül szovjet belügy, ez volt az év üzenete.
  Hogy benne van ezekben a rendszerekben a halálos kór, azt sokáig nem mertük megsejteni. Kundera híres Közép-Európa-esszéje még a nyolcvanas években is csak a vereséget látta, de nem a legyõzhetetlenséget.
  Holott például a cseh filmek elõre elmondták. 1969-ben Magyarországon a sírva vigadás egy neme lett 1968 elõtti cseh filmeket nézni félig titokban, néha „kisengedéllyel”. Talán vigasztaló volt tudni, hogy ezek odaát szigorúbban tiltott filmek, mint nálunk. De érdekes módon nem volt vigasztaló a filmek nagyszerûsége; az csak a veszteség nagyságát húzta alá, hogy bármi eltaposható. Kevés olyan filmtermés van a világon, amelyik nem öregszik; a cseh hatvanas évek ma is friss és zseniális. Mai szemmel 1969-ben is reményt kellett volna meríteni belõle.

AZ ÚTON VÉGIG KELL MENNI

  Áprilisban szinte egyszerre mondott le Dubcek és De Gaulle, az 1968-as szabadságmozgalmak két áldozata. Micsoda különbség! De Gaulle távozásával 1968 gyõzött, Dubcekéval 1968 vereséget szenvedett.
  Számomra szinte személyes csalódás volt Dubcek magatartása, akirõl kiderült, hogy a kedvezõ szituáció múltával már nem lel erõt magában az ellenálláshoz. Ekkor vettem észre, meglepdõve, mennyire megváltozott a gondolkodásom. Dubcekkel kapcsolatos bosszankodásomból vettem észre, hogy meghatottan gondolok Nagy Imrére. Ez az érzelem szimbolikus volt, hiszen be kellett látnom, az lett belõlem, amit kihallgatóim már két éve látnak bennem: ellenforradalmár.
  „Nem egy Botond” – erre a tiszteletlen és igazságtalan képzettársításra vetemedtem, látván Dubcek sodródását a lemondás felé. Úgy éreztem, az önégetõ Jan Palach tette legalább annyira Dubcek hallgatása ellen tiltakozott, mint a szovjet imperializmus ellen. Nem Nagy Imre vagy Jan Palach sorsát kértem számon, de azt igen: miért a magánbukást választja, ha már bukni kell. Távozzon olyan nyilvános harccal, amely megsemmisíti a bekebelezõ hivatkozásokat, s megnyitja mások számára a visszatérést az elhagyott igazsághoz.

A REFORM ELSÕ ÉVE UTÁNI ÉV

  1969 elsõ intézkedése az volt, hogy visszavonták a legjelképesebb gazdasági reformintézményt, a nyereségrészesedés kategóriáit. Elrendelték, hogy a vállalatok ezután építsék be az alapbérekbe az addig nyilvánosan meghirdetett nyereségrészesedést. Tulajdonképpen ez mentette meg a reformot. Hiszen 1968 végén a nagyvállalati munkásság felháborodása néhol oly heves volt, hogy… megtagadták a részesedésük felvételét. Nem csak azért, mert kevés volt. A magyarázat erkölcsi: a reform osztályradikalizmusában rejlett.
  A történet háttere, hogy korántsem a reform volt radikális a vállalatok piacra lökésében, tulajdonjogaik elismertetésében, a monopóliumok letörésében, a privatizálásban, egyszóval semmiben, ami a politikai alapokat megrázhatta volna. A vezetõket sem igazán hajszolták meg, a teljesítménykényszer elmaradt, legfeljebb a felsõbbséggel kötendõ új alkukat kellett megtanulniuk.
  Amiben viszont nem ismert tréfát a reform, az a vezetõk jövedelme volt. A piac elméletébõl csak azt vette át teljes kíméletlenséggel, hogy a menedzsernek köszönhetõ a nyereség, meg is kell tehát köszönni neki rendesen.
 Ez még rendben is lett volna, ha csöndben lopnak, „elvégre mindenkinek van fõnöke”, ahogyan kollégáim mondták késõbb a gyárban. A magyar reformerek azonban kommunista egyszerûséggel megneveztek három nyereségrészesedési kategóriát. Ezek alapján fizettek 1968 végén. Az I.-es kategória a felsõ vezetõ: igazgató, fõkönyvelõ, fõmérnök. A szokásos fizetésén kívül felvehette annak majd 100 százalékát. A II. kategória a vállalati középkáder. Megkaphatta a fizetése felét a fizetésén kívül. Mindenki más a III. kategóriába tartozott, s legfeljebb a fizetése tizedét-tizenöt százalékát kaphatta meg nyereségrészesedésként.
  Ezzel a Guinness Rekordok könyvébe illõ húzással a magyar reform meglépte tehát, amire a kommunista bírálatok szerint a kapitalizmus, a fasizmus, a kizsákmányoló diktatúrák mindeddig csak vágytak, de megtenni nem merték, nehogy leleplezõdjenek. Római számokkal megjelölték a társadalom valóságosan létezõ osztályait, ereszkedõ sorrendben. A nómenklatúrát, a bürokratikus középosztályt és a rabszolgákat. Az elsõ-, másod- és a harmadosztályt. Az állampolgárnak csak meg kellett keresnie a római számot a fizetési szelvényén, hogy megtudja, melyik osztályba tartozik arra a kis idõre, az osztály nélküli társadalomig. Uralkodónak hazudott munkásosztályt ennyire még nem aláztak meg. Az új osztály ennyire ügyetlenül még sohasem fûrészelte el maga alatt a fát. Na hát ezen kellett 1969-ben javítani. Meg is tették, ami rugalmasságról és politikai képességekrõl tanúskodott. Elbújtatták az osztályviszonyokat. Ma úgy hívják: tovább dolgoztak a kommunizmus lebontásán.

A LENIN-CENTENÁRIUM ÉVE

  Ez volt az ügyeletes vicc: „– Icuka, ne haragudjon, hogy szólok, miért gyûrött a blúza? – Jaj, Kovács elvtárs, bekapcsoltam reggel a rádiót, Leninre emlékeztek, bekapcsoltam a tévét, ott is Leninre emlékeztek, a vasalót már nem is mertem bekapcsolni.”
  Az év jelszava szerintem ez volt: „Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog hagyni”. Közkedvelt szállóigéje: „Lenin is megmondta: ami nem megy, ne erõltessük.” Senki sem tudta ugyan, hol mondta volna ezt Lenin, de a nép szívébõl beszélt. Valódi közélet dúlt akörül, hogy vajon a pillanatnyi ideológia dallamához mely szövegek illenek Marxtól és Lenintõl. Szerencsére mindkét szerzõ grafomán volt – ez fontos része volt a vonzerejüknek, olyasmi, mint a mai rocksztárok átlagot meghaladó energiakibocsátása.
  Azt hiszem, egyedül nekem sikerült betiltatnom Lenint a születésnapján. Ilyen a magyar yippie móka, Abbie Hoffman ugyanekkor zöldhasú bankókat osztogat bíráinak. Õsszel a filozófia szakos diákok javaslatomra bizottságot hoztak létre, amelyben – a manipulációk elkerülése végett – szavazással döntöttünk, hogy saját szövegeinek mely részleteivel köszöntsük fel az ünnepeltet. További csínyként lemondtunk a kommentár bármely formájáról is.
  Most itt van elõttem a mi Leninünk a BM-archívumból, az 1970-es izgatási ügyem iratai között hevert el. Titkossága frissen feloldva az adatkiszolgáltatási törvény alapján. Tussal kihúzták a „beszolgáltató” nevét.
  Lenin összes kínos szövege. A forradalom hõse helyett a leninizmus túl késõn magához térõ kétségbeesett áldozatára leltek a válogatók. Ezt nem lehet felolvasni születésnapon. Lenint kínozni tilos.

CHE MAGYARORSZÁGON, AVAGY: KINEK ÉVE LESZ, KI MEG ÉVE LESZ

  Az is 1968 utóéletéhez tartozott, hogy népszerû volt akkoriban a kubai élcsapat. Kommunista létükre nyakkendõ helyett szakállat viseltek a tribünön a vezérek, ezzel szemben szivaroztak. Az már kevésbé tûnt avantgárdnak, hogy a fõszakáll hagyományos módon összetereli a tömegeket, s úgy ad nevet az esztendõknek, mintha az egészet ott találná ki a nép segítségével. 1968 Kubában így lett A Hõs Gerilla Éve. „Mély megrendeléssel”, mondták erre Pesten. E sorok szerzõje tisztelõje volt Che Guevarának, mindazonáltal egészséges cinizmussal konstatálta baráti körben: a hõs gerilla meg lett éve.
  1969 pedig a Döntõ Erõfeszítés Éve lett. Castro bízhatott benne, késõbb senki sem emlékezteti majd erre. Így is történt, 1970-re meghirdethette a Tízmillió Évét, vagyis a tízmillió tonnás zafrát. Azt a kis cukornádaratást, ami kimaradt az elõzõ évi döntõ erõfeszítésbõl. Cukornád? Cukornám, fiam, ha volna…
  Visszatérve Chehez: az ilyen posztmodern, hosszasan elnyújtott öngyilkosság, amilyen a Guevaráé volt, nem is igen használható másra, mint visszaélésre. 1969-ben Magyarországon számosan vetettük rá magunkat a bolíviai õserdõben két éve kivégzett forradalmár emlékére.

BÓDY

  Magyar Dezsõ és Bódy Gábor filmet forgatott Sinkó regényébõl, az Optimistákból, s az 1919-es kommün figuráit „rávetítették” a hatvanas évekre: a hosszú hajú hippikre, a barettes guerrillerókra és a bicikliszemüveges filozófusokra. Bódy a pesti flaszterforradalmárokkal játszatott el minden szerepet, éppen ez a csoportkép volt a hab a sokrétegû anakronizmus tortáján. Hosszan kapacitált, hogy vegyek részt, de tudtam, hogy az a terve: mindenki az életbeli szerepét játssza majd a filmben. Mármint azt, amit Bódy belénk lát. Révai Gáborral például saját apját, Révai Józsefet játszatta, az angyalhajú Szentjóby gépkocsiból géppuskázott. Nem álltam kötélnek. Magam dolgoztam magamon, nem volt szükségem Bódy tükrére, hogy megvizsgáljam, mennyi bennem a terrorista, a talmudista, a tuttista és a pitiáner. De fõleg az nem volt ínyemre, hogy Bódy fekete mágiának használja a celluloidot, és a filmszerepben megöljön. Tudtam, szerinte nem csupán a 19-es magyar desperadók és Che, hanem én is megérdemlem a megsemmisülést. (Márpedig én valóban optimista voltam.) Nem volt igazam: a pesti ideológiai alvilággal közös ifjúkori tablókép megérte volna Bódy szünet nélküli huzakodását.

MOLDOVA

  Moldova György is beszállt Guevarába, szokása szerint a piaci oldalon. Volt egy nagy elõnye annak, hogy Che halott volt, a naplóját pedig eredeti formájában a közönség nem ismerhette, hiszen csak a „Kossuth belsõben” jelent meg. Így némi önkényes beleírással ponyvát lehetett gyártani Guevara naplójából, s ugyanakkor elkerülni mind a hamisítás, mind a plágium vádját. Egyszerûen csak az lett a cím: Moldova György: A napló. Copyright díjakat nem volt kinek fizetni, honoráriumot viszont volt kinek.

JANCSÓ

  Jancsó és Hernádi Fényes szelekje volt a legkreatívabb játék a hatvanas évek ártatlan tiltakozó kultúrájával. Nagyszabásúan egybemosták a totalitárius óbaloldaliságot és a tekintélyellenes újbaloldaliságot. Nem csupán Jancsó vizuális forradalma volt világesemény, hanem az is, hogy egybefoglalták a keleti és a nyugati értelmiség csalódását.
  Egy tõrõl fakad a lázadás és a manipuláció, a forradalom és a hatalom, a hit és az erõszak. Diákok, tiltakozók, önmegvalósítók, újszülöttek: déja vu, schon dagewesen. Az örök fehéringesek, a bürokraták mindig felülnek a bakra, a szépséges lázadó ifjúság az új elnyomás szekerét tolja. Mi már tudjuk.
  A felszínen az 1947-es népi kollégiumok leszalámizásának és gleichschaltolásának sztálinista története futott. De a koreográfia ebbe belefonta a hatvanas éveket. Nemcsak a népbarát trikontinentális felszabadítókat, a maoista vörösgárdisták pusztító valóságát, de az ezek égi mását kergetõ nyugati és magyar diákokat is. Nem voltak megértõek a proteszt-szongos, katonakabátos, hosszúhajú világ iránt. Gyönyörûek vagytok, de mi is voltunk fiatalok. Nekünk ti csak ne legyetek anti-ez és anti-az. Tanuljátok meg az orosz leckét, a kínai leckét, a leckét.
  Nem mintha nem okozott volna fejfájást a film orwelli üzenete. Ha a fehéringes disznók mindig gyõznek, akkor most is õk vannak hatalmon. Nagy vita volt a Fényes szelekrõl 1969-ben, keményen harcolt Aczél egész literátus csapata. Õk a Szegénylegények óta hagyományosan az erõszak „dekonkretizálását” kifogásolták Jancsó és Hernádi mûveiben. Ezt úgy kellett érteni, hogy ha a mieink turbékolnának, a többiek meg röfögnének, akkor világosabb volna, hogy mi vagyunk a jók, és mások a disznók.
  Jancsóék filmje meg sem állt a lázadás sikkjében tobzódó Cannes-ig. Ahová persze Rényi Péter kísérte el a filmet, nehogy értelmezési gond legyen. „Exportáltuk a vitát” – jelenti a Népszabadságban, tulajdonképpen büszkén. De a biztonság kedvéért cannes-i tudósítása mellett Pándi Pál cikke található. Támadja Hernádi Gyula Sirokkó címû regényét, a beszédes Nem jó szél cím alatt. Megint dekonkretizálta az erõszakot.

CHE A GYORSKOCSIBAN

  1969 folyamán a bölcsészkar és a szerkesztõségi negyed között csatározva magam is módszeres nyilvános visszaélést folytattam Che alakjával. Én persze a népszerû részre, a valahai bankelnök álláselhagyó képességére helyeztem a hangsúlyt. Hadjáratom eredményeként õsszel az Egyetemi Klub rendezvényén egy pillanatra már úgy érezhettem, megetettem az establishment-ellenes Guevarát az establishmenttel. Kétségbeesetten kiáltott fel a szelíd Simon István, a Kortárs fõszerkesztõje, aki az irodalmi esten a fiatal költõket moderálta: de hát mit kívánsz, talán a bakonyi parasztok fegyverrel szaladgáljanak a téesz-földeken? A Hordó zsúfolásig volt az éppen szétzavart kari gyûlés felajzott diákküldötteivel, akik hangos igennel hozták zavarba az almafák költõjét. „Elég lesz, ha a bankelnökök megteszik …” humorizáltam, aztán felolvastam „Che hibái” címû, farkasbõrbe bújtatott bárányversemet. A jelenet végén látványosan átnyújtottam a kéziratot Simon Istvánnak, mint vak jós Cézárnak a petíciót. A funkci-csúfoló költemény végül az Új Írásban landolt decemberben, Jovánovics Miklós örök dicsõségére, s aztán a siker hihetetlen módon tovább fokozódott, a Népszabadság külön cikkben leplezte le a verset.
  Hajdú Ráfis, a titokzatos nevû kritikus „Forradalom vagy anarchia?” címû cikkében parttalan demokráciát vetett a szememre. Ez a prágai tavasz utáni évben különösen csiklandós volt. „Fiatal értelmiségünk ultrabaloldali rétege voltaképpen az abszolút demokrácia igényével lép fel” – így a nálam aligha idõsebb Ráfis. Vajon hogyan tudta Ráfis kiverekedni magát a népszerûtlen álláspontból? Nos, a dialektika évtizedeiben ezt igen egyszerûen megoldották. Fölemelték a csapdát, és agyonverték vele a vadászt. „A parttalan demokrácia hirdetõi és követelõi megfeledkeznek róla, hogy a demokrácia osztályérdeket fejez ki, s így törvényszerûen csak korlátozott formában, megszorításokkal valósulhat meg. Ha a ma szükséges korlátozások felszámolására törekednénk, lényegében a munkás s a vele szövetséges paraszt (sic!) osztályuralmának létérdekeit kifejezõ szocialista demokrácia megszüntetését kísérelnénk meg.” Akkoriban ez mind belefért egy verselemzésbe.
  Már ekkor gyanakodnom kellett volna. Az igéket figyeld, mondta a sorok között olvasás tudománya, s olvasd õket büntetõparagrafus címeként. „Uralom megszüntetésének kísérlete” – a dialektikán kacagva nem vettem észre, hogy a végeken járunk.
  1969-ben utoljára szállt harcba az irodalompolitika a fiatal költõk lelkéért, errõl szólt a nyári lillafüredi konferencia is. De a kudarcokból már a politikai rendõrség vonta le a következtetést. Tavasszal már a Gyorskocsi utcában védelmezhettem a Cherõl szóló verset, s gondolkodhattam a magánzárkában: ki kit evett meg.
 
 

ÖSSZEFOGLALÁS

1969-ben elkezdõdött Magyarországon 1968, habár lassú felfutással. El is tartott viszont 1973-ig. Köszönet érte az elvtársaknak, szép volt.

1969. jan. 1. Csehszlovákiában életbe lép a föderatív berendezkedés.

1969. jan. 4. Péter György, a KSH BM-kórházban, õrizetben tartott elnöke öngyilkosságot követ el.

1969. jan. 13. Magyar–szovjet történész vegyes bizottság alakul Budapesten.

1969. jan. 14. Bruce Reynoldsot, a nagy brit postarablás kitervelõjét 25 év fegyházra ítélik.

1969. jan. 16. Jan Palach cseh diák a szovjet megszállás elleni tiltakozásul élve elégeti magát a prágai Vencel téren.

1969. jan. 20. Spanyolországban a diáklázongások miatt rendkívüli állapotot hirdetnek ki.

1969. febr. 1. Az újvidéki egyetem bölcsészettudományi karán Hungarológiai Intézet kezdi meg mûködését.

1969. febr. 3. A Palesztin Nemzeti Kongresszus Jasszer Arafatot választja elnökévé.

1969. febr. 5. Bemutatják Jancsó Miklós Fényes szelek címû filmjét.

1969 febr. 9. Az Egyesült Államokban próbarepülést tart a világ legnagyobb utasszállító repülõgépe, a „Jumbo Jet”.

1969. febr. 20. A 17 éves Bauer Sándor szakmunkástanuló – a prágai Jan Palach példáját követve – a szovjet megszállás elleni tiltakozásul a Nemzeti Múzeum kertjében elevenen elégeti magát.

1969. márc. 2. A szovjet–kínai határon, az Uzuri folyó mentén többnapos tûzharc alakul ki a szovjet és a kínai határõrök között.

1969. márc. 10. A mephisi bíróság 99 évi fogházbüntetésre ítéli James E. Rayt, Martin Luther King gyilkosát.

1969. márc. 10. Átadják a Magyar Televízió elsõ színes adóberendezését.

1969. márc. 28. A stockholmi jégkorong-világbajnokságon a csehszlovák válogatott legyõzi a szovjet csapatot. A sikert szovjetellenes megmozdulások követik Csehszlovákiában.

1969. márc. 21. Felavatják a Tanácsköztársaság emlékmûvét a Dózsa György úton.

1969. márc. 28. Kormányhatározat hagyja jóvá a Velencei-tó üdülõövezetté való fejlesztésének programját.

1969. ápr. 1. Pekingben megkezdõdik a Kínai Kommunista Párt IX. kongresszusa. Mao Ce-tung utódává Lin Piaót jelölik.

1969. ápr. 17. Leváltják Alexander Dubceket a Csehszlovák Kommunista Párt fõtitkári pozíciójából. Utóda Gustav Husák.

1969. ápr. 23–26. Beruházási bank létrehozásáról dönt a KGST XXIII. ülésszaka.

1969. ápr. 28. Lemond Charles de Gaulle francia államelnök.

1969. máj. 3. Szovjet–kínai tárgyalások kezdõdnek a határvitáról.

1969. máj. 15–16. Gustav Husák, a CSKP elsõ titkára Magyarországon tárgyal.

1969. máj. 21. Halálra ítélik Robert Kennedy gyilkosát, a jordániai Szirhán Bisára Szirhánt.

1969. máj. 27. Egymilliomodik vendégét fogadja a Budai Ifjúsági Park.

1969. máj. 31. Ünnepi könyvhét kezdõdik Magyarországon. Megjelenik többek között Konrád György A látogató és Ottlik Géza Hajnali háztetõk címû kötete. 1969. június elején magyar–szovjet hadgyakorlat kezdõdik Magyarországon.

1969. jún. 5–17. Hetvenöt kommunista és munkáspárt találkozója Moszkvában.

1969. jún. 8. Richard Nixon elrendeli 25 000 katona kivonását Dél-Vietnamból.

1969. jún. 13. Felavatják a százhalombattai hõerõmûvet és olajfinomítót.

1969. jún. 15. Georges Pompidou-t választják meg francia államelnökké.

1969. jún. 24. Anglia és Rhodesia megszakítja diplomáciai kapcsolatait.

1969. júl. 1. Kalauz nélküli villamosokat és autóbuszokat állítanak forgalomba Budapesten.

1969. júl. 8. Budapest életét bemutató kiállítás nyílik Moszkvában.

1969. júl. 14. Egy El Salvador és Honduras közötti labdarúgó-mérkõzés után tömegverekedésre kerül sor, melyben mintegy ezer szurkoló életét veszti.

1969. júl. 16. Neil A. Armstronggal, Edwin Aldrinnal és Michael Collinsszal a fedélzetén útjára indul az amerikai Apollo–11 ûrhajó, hogy végrehajtsák az elsõ holdraszállást. 21-én közép-európai idõ szerint 3 óra 56 perckor a holdra lép Armstrong – az elsõ ember egy idegen égitesten.

1969. júl. 30. Meghal Brian Jones, a Rolling Stones egyik megalapítója.

1969. aug. 3. Belfastban a második világháború óta legvéresebb összecsapások zajlanak a katolikusok és a protestánsok között.

1969. aug. 9. Los Angelesben brutálisan meggyilkolnak öt embert, köztük Sharon Tate-et, Roman Polanski filmrendezõ feleségét.

1969. aug. 13. Kínai–szovjet határincidens Kazahsztánban. A kínai kormány területi követeléseit a Szovjetunió elutasítja.

1969. aug. 15. Lerakják a zánkai úttörõtábor alapjait.

1969. aug. 15–17. A woodstocki rockfesztivál több mint 400 000 látogató részvételével.

1969. aug. 21. Szovjetellenes tüntetést oszlat szét a karhatalom Prágában. Több tüntetõt letartóztatnak.

1969. aug. 31. Brazíliában katonai junta veszi át a hatalmat.

1969. szept. 1. Líbiában Moamer el-Kadhafi ezredes vezetésével katonai puccsot hajtanak végre.

1969. szept. 9. Az MSZMP KB az egyházak befolyásának visszaszorítása érdekében határozatot hoz az egyházi szertartások (keresztelõ, esküvõ, temetés) szocialista ünnepségekkel való helyettesítésére.

1969. szept. 23. Kínában végrehajtják az elsõ kísérleti föld alatti atomrobbantást.

1969. szept. 24. Ausztriában bevezetik a 40 órás munkahetet.

1969. szept. 28. A. Dubceket kizárják a CSKP elnökségébõl.

1969. okt. 5–8. Kádár János vezetésével párt- és kormányküldöttség utazik az NDK-ba.

1969. okt. 13–15. Magyarországon tárgyal Julius Nyenyere, Tanzánia miniszterelnöke.

1969. okt. 21. Az NSZK-ban Willy Brandtot választják szövetségi kancellárrá.

1969. okt. 23. Nixon amerikai elnök bejelenti, hogy fokozatosan kivonják csapataikat Dél-Vietnamból.

1969. november folyamán a román televízió – hetente 90 percben – megindítja magyar nyelvû adását.

1969. nov. 1. Semmelweis Ignácról nevezik el a Budapesti Orvostudományi Egyetemet.

1969. nov. 12. Indira Gandhi miniszterelnököt kizárják a Kongresszus Pártból.

1969. nov. 14. Amerikai ûrhajósok másodszor is sikerrel hajtanak végre holdraszállást.

1969. nov. 15. Budapesten nagygyûléseken tiltakoznak a vietnami háború ellen.

1969. dec. 1. A francia kormány beleegyezik Nagy-Britannia Közös Piacba való felvételébe.

1969. dec. 3. Az Egyesült Államok képviselõháza elfogadja Nixon elnök vietnami béketervét.

1969. dec. 18. Nagy-Britanniában eltörlik a halálbüntetést.

1969. dec. 19. Magyarországon bemutatják a Szelíd motorosok címû filmet.

1969. dec. 22. Budapesten felavatják a Baross téren átívelõ hidat.

1969. dec. 25. Izrael „megszöktet” a francia Cherbourg kikötõjébõl öt megrendelt gyorsnaszádot, melyeket a fegyverembargó miatt tartottak vissza a franciák.

1969. dec. 31. Megnyílik a Duna Intercontinental, Budapest egyetlen luxuskategóriájú szállodája.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: beszelo@c3.mail.hu