Hanák Péter

1867 - európai térben és idõben

 


  Sokat szidják a történészeket. Ennek van is némi alapja. Sok történész a lelke mélyén politikus szeretne lenni, vagy az is lesz. (Annál rosszabb a történelemnek.) Az sem tagadható, hogy sok történelemfaragó szépíti vagy torzítja, politikai szenvedélyei, jobbik esetben világnézete szerint formázza a történelmet, mint gyerek a gyurmát, vagy elegánsabban: mint szobrász a márványt. De vannak, nem is kevesen, történészek, szakemberek, a szakma hivatott mesterei is. Õk rekonstruálják, nem konstruálják a történelmet, amint azt a divatos posztmodern szubjektív relativizmus hívei szaktudástól és felelõsségtõl egyaránt mentesen hirdetik. A történész verifikált forrásokból, okmányokból, összerakott adattöredékekbõl vagy szelektált halmazokból rekonstruálja a történelmet, közelítve, ha el nem is érve, a múlt valóságát, amely kissé hasonlít a kanti magánvaló dologra, teljesen meg nem ismerhetõ. Sok adat elpusztul, nyomtalanul eltûnik, és a történelmi tudattalanba zárt motiváció többnyire értelmezés kérdése.
  És itt rejlik valami, a bizonyított tények falán valami rés, amelyen át a szubjektivitás beszûrõdhet. Sokan szidják a történészeket, amiért állandóan változtatják a nagy történelmi események értékelését, értelmezését. Ebben is lehet valami, és ilyenkor az a bizonyos „pártosság” a ludas, de alapjában véve nem a történész változtatgatja az értékelést, hanem maga a történelem. Az idõk rendjén kifejlõ, önmagát magyarázó, a következmények egyre bõvülõ és változó fényében önmagát átöltöztetõ vagy vetkõztetõ történelem. Példánk a kedvelt témánk lesz, az 1867. évi kiegyezés.

A történetírás

  A kiegyezés történeti és köztudati értékelésének több szakasza mutatható ki. Az elsõt, az egykorút, a napi politika érdekviszonyai és a közjogi kérdés primátusa jellemzi. A kortörténet krónikásai kivétel nélkül aktív politikusok voltak, például Beksics Gusztáv, Mocsáry Lajos, és idesorolnám Gratz Gusztávot is, akinek kétkötetes munkája, az 1934-ben megjelent   A dualizmus kora mindmáig használható. A harmincas években bátran képviselt elvhû liberalizmusa, még ha elfogultságoktól nem mentes is, elismerést érdemel, annál is inkább, mert korismerete, jellemzései és adatai pontosak és jól tájékoztatók. Természetesen õ a kiegyezést mestermûnek, a nem így várt jövendõ fundamentumának tartotta.

A felelõsségkutatás idõszaka

Szekfû Gyula

  A kiegyezés-historiográfia második szakaszában egy távolról sem hermeneutikus, hanem a velejéig politikai-ideológiai oknyomozás volt a hang- és mérvadó: a vereségért és Trianonért való felelõsség kutatása és a felelõsök, elsõsorban a liberálisok és a demokratikus reformerek megbélyegzése. A nyitányt Szekfû Gyula híres könyve, a Három nemzedék intonálta. Ma is érdekes, ma is elgondolkodtató és vitára késztetõ írás. Ámde nem kívánom a könyv körül kavargott évtizedes vitákat felmelegíteni. Csupán két, jórészt metodikai kérdést emelnék ki, amelyekre a szakkritika kevés figyelmet fordított, pedig hatásuk sokáig, alkalmasint mindmáig érezhetõ. Szekfû e könyvében, és késõbbi mûveiben is fölöttébb pozitívan értékeli magát a kiegyezést. „Békés úton 48-at nem tudtuk végrehajtani, végrehajthatóvá csak akkor lõn, miután az 1867: XII. törvénycikkben kiegészítést nyert. 67 nem egyéb tehát, mint gyakorlatilag lehetõvé tett, végrehajtható 48”, sõt nála jobban biztosította önállásunkat és biztonságunkat. A kiegyezés a békességet kívánó nemzet, kiváló vezérei és a nemzet vágyait végtére megértõ, az alkotmányosságot respektáló király történeti alkotása. A katasztrófa forrása tehát nem a kiegyezés volt, hanem az utána következõ liberális politikai és gazdasági rendszer. A tõkés szabadversenyben a magyarság semmivel sem tudván részt venni, visszahúzódott. „A végzetes könnyelmûséggel… üresen hagyott teret elfoglalta, könnyûszerrel, konkurencia nélkül a zsidóság”, amely gazdasági hatalmát idõvel a szellemi életre is kiterjesztette. Hogy a magyar politikai ellenzékre olyannyira jellemzõ nemzeti illuzionizmus uralkodjék el a közéleten – „ez a budapesti zsidó sajtó nélkül lehetetlen lett volna”.
  És itt ne csak a bûnbakkeresés érveire figyeljünk, hanem a különös logikára is. Tehát: a kiegyezés, az alapszerzõdés, amely vitathatatlanul a magyar liberalizmus szülötte – és gyõzelme – volt, dicséretes, nemzetmentõ cselekedet volt, de a belõle sarjadt rendszer, a liberalizmus, a romlás fõ okozója      – ez a két állítás nyilvánvalóan contradictio in adjecto, vagyis olyan önellentmondás, amelyet történeti bizonyítóanyaggal nem lehet kimagyarázni.
  Idekívánkozik most második kifogásom tárgya: a bizonyítás. Mindenekelõtt az a beállítás, hogy a dualizmus a hanyatlás kora volt. Szekfû egyszerûen nem vett tudomást az ország látványos gazdasági modernizálásáról, a vasútról, a mezõgazdaság átalakulásáról, az iparosodásról, a közoktatás hatalmas emelkedésérõl, az egészségügy országos megszervezésérõl, de még arról a csodálatos kulturális virágkorról sem, amely mindmáig legszebb örökségeink egyike, s amely szellemi téren egy negyedszázad alatt Európába röpítette az országot. [Elfogultságában addig megy, hogy az egyébként sok munkájában kemény ítélettel illetett dzsentriben is különleges képességeket sejtet. Ez a hajdani elit „csekély éleslátással” megtalálhatta volna a boldogulását, „ha a kapitalizmus gyõzelmes szekerébe kapaszkodik, ha a földesuraság helyett ipari és kereskedelmi pályára megy. Így a föld terményei a magyar földmûvelõtõl magyar kézen át, magyar közvetítéssel jutottak volna el… a fogyasztóhoz”. És akkor jobb lett volna a liberális kapitalizmus? A bizonyítás elmaradt. A „magyar” jelzõ helyettesítette.

Németh László

  E kifogások nem a századvéget megért történész ex post bölcsességének gyümölcsei, hanem a Szekfû mûvében rejlõ ellentmondásokra igyekeztem rávilágítani a fenti néhány szakaszban, figyelembe véve a kortársak kritikáját is. Ezeket az ellentmondásokat nem kisebb magyar és nem kevésbé széles látókörû gondolkodó, mint Németh László pellengérezte ki kegyetlenül már a harmincas években (Kisebbségben, Szekfû Gyula). Németh szerint ugyanis a múlt század legfeltûnõbb bukása éppen a kiegyezés volt. A megelõzõ kudarcok traumájában nemcsak a császár roppant meg, hanem lelkében a nemzet is. Két megroppant szövetkezett egymással. „Így jött létre a magyar történet legvégzetesebb szerzõdése.” Németh mindenekelõtt 48 és 67 közötti természetes kontinuitás tételezését tartja Szekfû megtévesztõ csúsztatásának. „Ha Szekfûnek szabad volt Kossuthot politikai zseninek magasztalva rosszhiszemû játékosként beállítani, talán én is megdicsérhetem itt Szekfû politikai zsenialitását: 67 nem volt 48” – írta.  A kiegyezés, úgymond, csupán a belpolitikai autonómiát hagyta meg az országnak, de a függõség lényeges elemeit fenntartotta. 67 „igazi átka azonban mégsem ez a háromnegyed vagy hétnyolcadnyi függõség volt… 67 erkölcsi csapda volt, amelybõl nem nyílt szabadulás”. Mert az elaggott Monarchia jövõre ugyan már képtelen, de elnyomásra még erõs építmény volt, s benne a magyarok is társtulajdonosok lettek: „a Habsburg-sas egyik feje piros-fehér-zöld sapkát viselt”. Még ha ezzel a hiperkritikával nem értünk is egyet, el kell ismernünk, Némethnek sikerült azt a logikai buktatót elkerülnie, hogy a kiegyezés apológiáit nyújtsa, miközben immanens következményeit elítéli. Sõt, amikor a kiegyezést történelemfogytiglani számûzetésre ítélte, úgy tûnt, egyúttal szigorú önkritikát is gyakorolt, és nagy lépést tett a tárgyilagos nemzeti önismeret felé. Igaz, a hagyományos magyar vezetõ réteg, kormányon is, ellenzékben is, részes és felelõs volt a dualista rendszer torzulásaiért – és eredményeiért. Csakhogy itt megmutatkozik Németh önkritikai hajlandóságának ambivalenciája is.
  A Habsburg-háztól átengedett uralom és elnyomás felét ugyanis nem az igazi magyar elit vette át, hanem „az álelit”, amelybe „minthogy a magyarság ellenzékben maradt, egyre több renegátot kellett bevonni, az ország leggyengébb vagy legközömbösebb »népeibõl«: svábból, tótból, zsidóból… S a nagy hátrány még mindig nem az volt, hogy más népek hulladékát kellett a vérünkbe bocsátani… A nagy baj az volt, hogy a magyar ellenzék is benn volt abban, amibõl a többi nép »ellenzéke« kinn lehetett.” E mondatokban ugyan már felmentõ, illetve más népekre áthárító ítélet található, de még mindig önkritikusnak látszik a magyar ellenzék „bûnrészességének” elismerése. Csakhogy ilyen beismerés szöges ellentétben állt volna Némethnek a dualista rendszer nemzetidegenségérõl és a magyarság kisebbségbe szorulásáról kialakított kerek koncepciójával. A magyar ellenzéken, éspedig a népszerû 48-as függetlenségi ellenzéken tehát plasztikai mûtétet kellett végrehajtani. Hogy „ez a Trianon ilyen borzalmasan sült el… annak épp a magyar alkotó ellenzék hiánya volt az oka. Mi sem természetesebb, minthogy az igazi, a magyar államot föladó ellenzék szerepét éppúgy egy ellenzékbe csapó asszimiláns réteg vette át, mint ahogy a kormányt is az szolgálta ki.” Kérdezhetjük: akkor végsõ soron miben különbözik Németh álláspontja Szekfûétõl? Úgy tûnik, abban, hogy a zsidók mellé vagy mögé besorolta a svábokat és a tótokat is. Hadd éljek itt szerzõnk fordulatával: ha Némethnek szabad volt Szekfût politikai zseninek feldicsérve „kormányozható színvakságban”, felszínességben elmarasztalnia, akkor talán én is elismeréssel adózhatok Németh „dialektikai” zsenialitásának. Mert egy nemes gesztussal vállalni a részességet a dualizmus „bûneiben”, de aztán a másik, vehemensebb mozdulattal e bûnöket az asszimilánsokra, zsidókra, svábokra, tótokra hárítani, és ezzel a politikai „bûnöket” végzetté szublimálni: ez a két háború közti korszak bûnbakkeresõ historizálásának mesteri teljesítménye volt.
  Csak egy kicsit drága, s a magyar önállóságért és felemelkedésért küzdõk nagyságához méltatlan. [Ehhez el kellett felejteni a szabadság oly igaz híveit, mint Irányi Dániel, Madarász József, Eötvös Károly, Ugron Gábor, Mocsáry Lajos, Justh Gyula. Meg kellett tagadni a magyar politika olyan nagyjait, mint az Andrássyak, a Lónyaiak, a Bánffyk, a Tiszák, mint Apponyi Albert, Szilágyi Dezsõ, Csáky Albin, Berzeviczy Albert. Ehhez Eötvös Józsefet, legnagyobb kultúrpolitikusunkat, a barátai által használt németes „Pepi” felemlegetésével kellett magyarságában megsérteni.]
  Számomra a legfájdalmasabb diszkvalifikáció azonban Deák Ferenc „werbõczyesítése”. „Deákban – írta róla Németh – megint a werbõczyzmus ül vissza nádori székébe, s a nemzet mindent elfödõ nagy gondja az lesz, hogy milyen szerzõdést kössön a királyával… Hol van több szó a pragmatika szankcióról, mint a nemzetiségek törekvéseirõl?… Több hivatkozás régi országgyûlésekre, mint Európa valódi állapotára, ha nem éppen Deáknál?” Németh súlyosan tévedett. Senki sem látta világosabban Európa valódi állapotát, és – Kossuthon kívül – a nemzeti létet fenyegetõ veszélyeket, mint Deák.

Bibó István

  A bukás okainak és felelõseinek oknyomozói között jelentõs helyet foglal el Bibó István. Kérdésfeltevése közeli rokona Németh Lászlóénak. „Nálunk arról van szó” – írta a magyar alkat eltorzulásáról szóló esszéjében –, „hogy a magyar történelem utolsó száz esztendejének sorozatos katasztrófáiért… a magyar alkat, a magyar jelleg valamiféle meghasonlását, megromlását tegyük felelõssé. Ahogyan Németh László felteszi a kérdést, meg kell találnunk, hogy »hol veszett el a magyar a magyarban«.” Ámde csupán a kérdésfeltevés azonos, a válasz szögesen ellentétes Némethével. A demokrata Bibó ugyanis a fokozatosan erõsödõ hanyatlásért nem a liberalizmust, a végzetes „társadalmi deficitért” nem az asszimilációt, hanem elsõsorban a parasztgyûlölõ kisnemességet, majd a polgárosodásra renyhe, de a megalkuvásra serény köznemességet és utódát, a „rangtartó úriemberek” dzsentri típusát teszi felelõssé. Rájuk hárítja ódiumát az 1867-es kiegyezésnek is, amelyet a 49-es bukásnál súlyosabb csapásnak, a liberális nemesi elit kishitûségébõl, mondjuk ki: gyávaságából fakadó hazug megegyezésnek tekint.
  A mögöttes motiváció értelmezésében azonban Bibó nagyvonalúbb. Belátja például, hogy a köznemesség, noha történelmének legjobb korszakát élte, „végül mégiscsak egy rendiségtõl… át- meg átjárt társadalmi képzõdmény volt, mely a neki kiosztott »polgári« szerepet csak félig-meddig játszhatta”. Érteni látszik történelmi perspektívájának hibáit, kishitûségét is. 48 bukásának traumatikus hatása „a magyarság társadalmi és értelmiségi vezetõ rétegeibe két döntõ, s… félrevezetõ tanulságot rögzített bele. Az egyik az volt, hogy a Habsburgok birodalma olyan európai szükségszerûség, melynek hatalmi körébõl sikeresen nem vonhatjuk ki magunkat… A másik döntõ és megtévesztõ tanulság az volt, hogy ha netalántán mégis sikerülne a Habsburgok birodalmát felrobbantani, akkor együtt törne vele darabokra a történeti Magyarország is”, hiszen a nemzetiségek már 1848-ban kimutatták elszakadási szándékukat. Ne akadjunk most fenn azon, hogy az axiomatikusnak feltételezett két „tanulság” között logikai zökkenõ áll fönn, hiszen ha Európa a hatalmi egyensúly alapkövének tekinti a birodalmat, akkor miért akarná felrobbantani, és a magyarok ugyan miért tennék ezt, ha egyszer a siker reményében úgysem menekülhetnek belõle?
  A kérdés most már az, hogy a magyar nemzeti vezetõ réteg valóban téves, félrevezetõ tanulságokat vont-e le 48 bukásának következményeibõl, avagy Bibó került-e Kossuth optimizmusának hatása alá, aki akkor, a folyamatok kifejlése közepette még nem tekinthette át az egész nemzetközi és hazai tablót. Vajon a történelem tévedett-e, becsapva Európa hatalmainak államférfiait, és velük együtt a Habsburg-abszolutizmus szorításában küszködõ hazai politikusokat, vagy Bibó értelmezi-e tévesen a forradalom utáni korszak realitásait? Történészeink az elmúlt negyedszázad alatt nagy anyaggal és szakszerû elemzéssel kimutatták, hogy az egykorú Európában nem akadt hatalom, beleértve Oroszországot is, amely a Monarchia felbomlasztására törekedett volna. Az is jól bizonyított, hogy olyan kompetens hazai politikus sem volt, aki a bizonytalan, utópikus, a nemzeti kérdést amúgy sem megoldó kossuthi Dunai Konföderáció tervénél ne tartotta volna biztonságosabbnak az Ausztriával való alkotmányos kiegyezést. Mindez azonban végtére történeti-politikai kérdés, mondjuk, a Kossuth–Deák-vita repríze lett volna, ha a két axiomatikus tévedés feltételezésébõl kiindulva, Bibó nem vont volna le alapvetõ morális következtetést. Mert õ nem csupán a kiegyezés tényét és a megkötõk tévedéseit és realitásérzékük fogyatékosságát bírálta, hanem az egyezmény moralitását, vagyis történeti létjogosultságát is súlyosan kétségbe vonta. A Monarchia részeinek kacifántos elnevezése, különösen az a szokás, hogy „odaát” az egész birodalmat Ausztriának mondták, „azt az illúziót keltette, hogy a régi Ausztria érintetlenül megmaradt…, a magyar nemzet illúziója viszont az volt, hogy Ausztria egy szomszéd ország” csupán. Az egész konstrukció „mindkét irányban mindenekfelett hazug volt.
  A dinasztiának azt hazudta a kiegyezés, hogy megmaradt a birodalma, mert nemzetközi és katonai teljhatalmát komoly korlátozásoktól mentesen megtartotta.” A magyaroknak viszont azt hazudta, hogy „megvan az önálló magyar állam, csak éppen a külügy és hadügy terén hiányzik az önállóság”. [Bibó erõsen bírálja Deákot és Szekfût amiatt, hogy szerintük a kiegyezés negyvennyolc szellemét valósította meg. „Valójában éppen ez a gondolatmenet volt az egész kiegyezés belsõ hazugságának az alapépítménye.”] Ez pedig több annak leszögezésénél, hogy a kiegyezés rekciós mû. Mert hiszen fél évszázadon át a haladás legjobb energiáinak fele vagy háromnegyede elveszett, abban az üresen õrlõ malomban használódott el, amely „politikai fikciókból, hazug formulákból és hamis kényszerûségekbõl épült fel”.
  És végül az ítélet: „a politikában hazudni nem lehet”. S ha itt-ott lehet is hazugságokat mondani, ezekre nem lehet „politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni. A kiegyezés további sorsa különös világossággal megmutatja, hogy a hazugság a politikában hogyan bosszulja meg magát.” Nem kívánok Bibó Istvánnal, kiváló politológusunkkal post mortem vitázni arról, hogy alkalmazható-e, és mennyiben alkalmazható a politikára a moralitás etikai kategóriája. Arról sem, hogy hány hazugságok halmazára épített államrendszer állt fenn évszázadokig, vagy akár hetven esztendeig. De azt korunk és mai nemzedékeink orientálása végett le kell szögeznem: a kompromisszumok természetében rejlik, hogy mindkét félnek le kell mondania valamirõl, és a megegyezés idején, per bonum pacis egyik fél sem hirdeti harsányan, hogy az egész csak ideiglenes alku, és egyik fél sem árulja el távlati terveit. A kiegyezéshez bizonyára fûzõdtek nagyralátó tervek, paragrafusokba nem iktatott remények, titkos egyezségek, amit lehetett diplomatikus elhallgatásnak, akár õszintétlenségnek nevezni, de nem lehet rájuk akasztani a csaló hazugságot, még kevésbé lehet ezt tekinteni a kiegyezés olyan szörnyû hibájának, olyan fundamentális ellentmondásának, amelyen az egész birodalomnak össze kellett omlania.

A kommunista felfogás metamorfózisa

Révai József

  1867 értékváltozásainak viszontagságos útján új szakaszt és típust képvisel a marxista koncepció, amely maga is zegzugos pályán jutott el a marxi állásponttól a „kommunista nacionalizmusig”. Ehhez a metamorfózishoz példaértékû Révai József szerepe. Révai a magyar kommunista párt vezetõ ideológusa volt, ámde a magyar múlt kutatása az 1930-as évekig éppoly kevéssé érdekelte, mint a többi kommunista vezetõt. A történelemhez az aktuális politika vezette el: a párt legfõbb célja, a következõ forradalom jellegének a meghatározása.
  A pártban az 1919-es bukás után éles viták folytak arról, hogy a soron következõ forradalom tiszta proletárjellegû legyen-e, vagy pedig radikális polgári. Ez a kérdés késztette Révait, hogy erõs kritikával revideálja Szabó Ervint, fõleg a 48-as forradalomról írt könyvét, ezután pedig maga forduljon komoly szakmai felkészüléssel 1848-hoz. 1932-ben, börtönben írta meg legjobb történeti tanulmányát, a Marx és a magyar forradalom címû értekezést, amelynek végén megkísérelt választ adni arra a kérdésre, hogy „vajon polgári volt-e az 1848–49-es magyar forradalom? Ennek a kérdésnek – írta – nemcsak történeti, hanem politikai jelentõsége is van.” Nem közömbös ugyanis a program kitûzésénél, hogy milyen volt a kiindulópont az ország polgári fejlõdésében. Révai válasza úgy hangzott, hogy 48 alapjában véve polgári forradalom volt, de befejezetlen maradt, és a birtokos nemesség lévén a vezetõ ereje, sok feudális maradvány terhelte. Innen jutott el logikusan az átalakulást lezáró 1867-es kiegyezés témájához.
  Engels megállapítását a polgári forradalmak kilengésérõl a magyar helyzetre alkalmazva, Révai olyan analógiát mutatott be, hogy a kossuthi nemzeti radikalizmus ’49-es szélsõ kilengése és a Habsburg-abszolutizmus retrográd szélsõsége után „a középbirtokos nemesség és a burzsoázia blokkja 1867-ben érvényesítette azt a »középarányost«, ami az 1848–49-es forradalom osztályerõinek objektíve megfelelt”. Kevésbé ideologikusan: a kiegyezés realitását a nemzetközi és a belsõ erõviszonyok megváltozása indokolta. Ausztria, a reakció egyik pillére, a cárizmus szövetségese, elvesztette létjogosultságát az európai demokrácia szempontjából. Másrészt Itália és Németország egyesítése és az 1863. évi lengyel felkelés leverése után „a forradalmi Németország és a forradalmi Lengyelország nélkül a független Magyarország megteremtése… már nem volt érdeke az európai demokráciának, de magának Magyarországnak sem, mert a független Magyarország az akkori Európában múlhatatlanul a cárizmus vazallusa lett volna.” Magyarországnak tehát meg kellett egyeznie Ausztriával, mert sem új forradalomra, sem külsõ segítségre nem számíthatott. „Ebben rejlik az 1867-es kiegyezés történelmi szükségszerûsége” – és realitása, summázta álláspontját Révai.
  Az idézett írások 1932 és 1938 között keletkeztek, amikor Révai – Marx nyomán – a kiegyezést feltétlenül reálisnak, a nemzeti kérdést kielégítõen megoldottnak tartotta. Az évtized második felében azonban, amilyen mértékben a fasizmussal szembeállított kommunista népfrontpolitika elõtérbe került, Révai tanulmányaiban is egyre nagyobb hangsúlyt kapott a nemzeti kérdés, mind 1848, mind 1867 értékelésében. Egy 1938-as tanulmányában már kategorikusan leszögezi, hogy „a magyar polgári forradalom fõ kérdésévé a nemzeti kérdés lett”, ennek kellett alárendelni minden egyebet. Ennek megfelelõen a nemzeti kérdés 67-es megoldásának pozitív elõjelét megkérdõjelezi, majd hamarosan negatívra változtatja. A második világháború idején felerõsödött a hazafias hang, a honvédõ agitáció, a korábban mértékkel bírált Kossuth dicsõítése, majd heroizálása. [Ennek jellemzõ példája volt a néhány éve még „kispolgári utópiaként” kicsinyelt Dunai Konföderáció-terv rehabilitálása, a kiegyezés „történelmi ellenlábasává” elõléptetése. Így ismerte el Révai a terv két elõremutató gondolatát: a német hódítás elleni magyar–szláv összefogást, és a magyar birodalomról való lemondás készségét, amirõl persze szó sincsen Kossuth eszmei értékû, de megvalósíthatatlan tervezetében. Mindezeket a „hangsúlyeltolódásokat”, igaz, a háborúra koncentrált szovjet népfrontpolitika motiválta, de azért bennük rejlett az antifasizmus megkövetelte perspektívaváltás és a magyar patriotizmus jó hagyományainak befogadása is.] A szovjetbarát propaganda és a nemzeti eszmének a kommunizmus szolgálatába állítása a háború után, a szovjet megszállás elsõ éveiben bontakozott ki. 1848 centenáriuma már a kifejlett „kommunista nacionalizmus” jegyében zajlott le: a fõrendezõ Révai igyekezett a forradalom örökségét kisajátítani, a forradalmat és hõseit a kommunisták elõdeiként feltüntetni. Kossuthtal kapcsolatban deklarálta, hogy a kommunisták Kossuth eszméi örökösének, mûve folytatójának tekintik magukat: „Nekünk, csak nekünk van erre jogunk, senki másnak!”
  Ha egyszer az 1848-as forradalom a szocialista hazafiságnak nevezett nacionalizmus szerves részévé vált, akkor természetes, hogy 1867 viszont a reakció elõzménye és elõde, az ellenséggel való megalkuvás, sõt a hazaárulás egyik szimbóluma lett. 1948-ban Révai már minden közösséget, minden folytonosságot tagadott: „Az 1867 utáni feudális Magyarország és a 48-as Magyarország fegyverrel harcolt a nemzeti függetlenségért, a 48 utáni Magyarország a Habsburg-birodalom, majd a német imperializmus nagyhatalmi érdekeinek áldozta fel a magyar függetlenséget.” [A szerencsétlen ország nemcsak feudálissá minõsíttetett vissza, hanem a német imperializmus csatlósának szerepe is megelõlegeztetett neki.] 1952-ben pedig a korábban reális kiegyezésre a „gyalázatos” alku szégyenbélyege is rásüttetett.
  A kommunista nacionalizmus nagyjában-egészében Révai nyomdokain haladt a kiegyezés becsmérlésében. Ezzel kapcsolatos véleményemet egy hosszabb elemzõ tanulmányban kifejtettem (Valóság, 1973. 12. és 1974. 12. sz.). Ott rámutattam, hogy az ötvenes, hatvanas években, a marxizmus–leninizmus legrosszabb, eufemisztikusan „dogmatikusnak” nevezett szakaszában a történetírás nálunk is erõsen a kommunista nacionalizmus befolyása alá került. A hangsúly egyre inkább a megalkuvásra, a kártevésre helyezõdött.
  A kiegyezés Magyarországot „félgyarmati függõ országgá” tette, amelyben a „legszemérmetlenebb politikai elnyomás és a legféktelenebb gazdasági kizsákmányolás” uralkodott. A kiegyezés következtében az ország a kapitalizmus fejlõdésének „legelõnytelenebb, legfájdalmasabb útját” járta meg – olvasható egy korabeli pártoktatási tankönyvben.] Mindaddig, amíg a kiegyezés és következményei vizsgálatában a kárhoztatás felsõfokú jelzõi, rossz retorikus frázisok döntötték el a korszak gazdasági fejlõdésének tényvalóságait, és mindaddig, amíg a vita arról folyt, hogy lehetett-e gyors gazdasági növekedés és bárminõ iparosodás az Ausztriától függõ országban, addig nem lehetett gyors fejlõdés az Ausztriától már független, de a kommunista uralomtól függõ történetírásunkban.

A kommunista dogmatizmus és nacionalizmus ellen

  Ez az ideológia mégsem vált általánossá. Hatottak Révai korábbi reálisabb értékelései, és fõként: alapos, szakszerû kutatások tisztázták a kiegyezés alap- és részkérdéseit. A centenárium idején sokoldalú, kiegyensúlyozott kép alakult ki, amely kimutatta a kiegyezés korabeli realitását, a monarchiai modernizálás és polgárosodás jelentõs pozitívumait, és egyúttal az egész rendszer immanens ellentmondásait, hátrányait is. Felújult az igazi kossuthi kritika is. Ezt az álláspontot hitelesen és alaposan, Kossuth óvásait és bírálatait követve, bizonyos fokig korrekciókkal ellátva és értelmezve, Szabad György képviselte. Szabad több tanulmányban, kézikönyvben domborította ki Kossuth nemzeti intranzigenciáját, politikai demokratizmusát. Érdemes itt az õsforráshoz, Kossuthhoz visszanyúlni.

A kossuthi kritika érvei

  Ismeretes, hogy Kossuth 1866-ban írt értekezéseiben, majd az 1867 májusában publikált híres Kasszandra-levelében óvta a nemzetet a Habsburg-házzal való alkutól, és profetikus hévvel vetítette elõre a készülõ kiegyezés súlyos következményeit. Kossuth fõbb érvei a következõk voltak: 1. A kiegyezés jogfeladás, az ország lemond a függetlenség legfontosabb attribútumairól. 2. A közös ügyek révén az erõsebb Ausztria elnyeli Magyarországot. 3. Ausztriához kötõdve az ország belesodródik egy hamarosan kitörõ háborúba. 4. Ausztria élõ holttetem (cadaver), elkerülhetetlen pusztulásával együtt Magyarország is elpusztul. („Ne ajánlkozzék Magyarország a máglyának, amelyen a történelem kérlelhetetlen logikája az osztrák sast elégeti.”) És végül: 5. A kiegyezés lehetetlenné teszi a hazai nemzetiségi kérdés demokratikus megoldását, és ezzel együtt a szomszédokkal való megegyezést. („Egy gondolata legyen minden magyarnak: Ausztria megsemmisítésének siettetésével a népek szövetségét s e szövetségben a szabadságot megalapítani.”)
  Az intelmek elsõ három pontja vagy nem vált be, vagy hatása nem bizonyult olyan katasztrofálisnak, amint azt Kossuth jósolta. A 4. és 5. pont azonban valóságos veszélyre hívta fel a nemzet figyelmét, és a nemzetiségi kérdés megoldásának mulaszthatatlan szükségességét hangoztatva, a dunai kisnépek szövetségében jelölte meg a megoldást, a kimenekülés útját a kiegyezés csapdájából.
  Kossuth érvei és jóslatai a maga korában, Trianon után, majd a második világháború után is erõsen impresszionálták a magyar közvéleményt, kiváltképp a történészeket. Magam is elfogadtam a kossuthi kritika említett pontjait, még ha javaslatai néha a realitások fölött lebegtek is. [S ha optimizmusát inkább a hit, mint a valóságismeret táplálta. A kiegyezés idején például a megrendítõ katonai vereségek és a belsõ zavarok joggal láttatták Ausztriát meggyengült, ingatag birodalomnak, ha nem is „cadavernek”. A múlt század derekán, 48 lehangoló példái ellenére még reménykedhetett a szabad népek testvéri szövetkezésében, valaminõ (kon)föderációban, habár a nemesi vezetõ réteg humánus toleranciájától, különösen a nemzetiségi autonómiák elfogadására való készségétõl – amit õ maga sem fogadott el – nem sokat várhatott.] Csakhogy az elmúlt száz évben a történelem sok titkot feltárt, sok romantikus illúziót szétfoszlatott, és a közép-európai népek szabad szövetsége iránt inkább a kétkedést, mint a reménykedést bátorította. Jogosnak érzem tehát, hogy a XX. század végén néhány alapkérdést újra feltegyünk a kiegyezés jellegét és következményeit illetõen.

A kiegyezés európai térben és idõben

Néhány alapkérdés újragondolása

  Az idézett kossuthi programjelszó realitásának három alapfeltétele volt. Az elsõ az, hogy Ausztria feltételezett végelgyengüléses halála tény legyen, ne vágyálom, illetve akadjon erõ, amely megsemmisíti. Csakhogy Ausztria a vereségek ellenére sem haldoklott, még az 1866. évi königgrätzi veresége után sem akarták megdönteni, sem a magyar vezetõ réteg, sem a cseh politikusok, legkevésbé pedig Bismarck, aki Ausztriában korán felismerte a jövendõ szövetségest a „szláv veszéllyel” szemben. [Fennmarad még az az ellenérv, hogy ha Ausztria megdöntésének ideje nem is jött el, de további gyengítése és az 1848-as alkotmány kikényszerítése talán lehetõ volt volna. Talán. Ha lett volna magyar hadsereg. Ha ehhez nem kellett volna a porosz segítség, a Bismarckkal való szövetség, amelyet a hazai liberálisok, okkal-joggal, nagyobb rossznak véltek, mint a Béccsel való megbékélést.]
  Tételezzük azonban fel, csupán második alapkérdésünk reálértékének megfontolása végett, hogy Königgrätz után Magyarország visszanyeri függetlenségét. Ott áll egyedül, a bismarcki Reich és a cári Birodalom közé ékelve, vészes külsõ fenyegetések és nemzetiségi szeparatista törekvések árnyékában. Vajon a politikai nemzet zöme megragadta volna-e a szabad népek szövetségének eszméjét, fõként ha az szükségképpen az ország decentralizálásával, nemzeti autonómiák kialakulásával járt volna? Erre az analóg választ a vezetõ elit már a kiegyezés elõtt, a Dunai Konföderáció vehemens elutasításával megadta. Ezzel ugyan olyan ellenérv perelhet, hogy egy független, kossuthi vezetésû országban más lett volna a politikai elit összetétele és beállítottsága. De mi bizonyítja, hogy létezett másféle, jóval demokratikusabb politikai elit, mint ami a magyar társadalomból kitellett? Akadt volna-e egyetlen magyar, akár a 48-as szélbal soraiban is, aki hajlandó és képes lett volna egy önállóvá lett országban Trianon önkéntes leszámítolására? És ha, folytassuk csak a hipotézist a harmadik alapkérdés megvilágítása végett, egy kossuthi szellemû politikai elit hajlandó lett volna nagyobb engedményekre, mondjuk teljes közigazgatási és kulturális autonómiára is, megelégedtek volna-e a hazai nemzetiségek akkor vagy a következõ évtizedekben ennyi engedménnyel? A történelem már a dualizmus korában, majd a versailles-i békerendszer megalkotásakor azt mutatta, hogy nem; hogy minden kisnép nemzeti szuverenitásra, önálló államiságra tör, akár a soknemzetiségûvé válás veszélyei ellenére is. Napjainkban a történelem Jugoszlávia és Csehszlovákia példájával bizonyította, quod erat demonstrandum – már egy évszázada.
  Végeredményben azt mondhatjuk, hogy a Habsburgok birodalma még életképes volt, amit egyébként utolsó fél évszázadának fényes gazdasági és civilizatórikus eredményei, kulturális virágkora és sok pozitív reformja bizonyít. És azt is megállapíthatjuk, hogy a magyar nemzeti társadalom nacionalizmusának toleranciaküszöbe alacsonyabb volt, mint amennyit a nemzetiségi egyenjogúság korabeli követelményei megkívántak, hasonlóképpen alacsony, mint a nemzetiségek nacionalizmusának kompromisszumkészsége bárminõ dunai vagy közép-európai szövetség megalapozására, akárcsak tudati-lelki feltételeinek méltánylására.
  Ha ez így volt, ha az egész korabeli európai szituáció a nyugalmi egyensúly fenntartásán alapult, s ha a korszellem vagy a birodalmi, vagy a nemzetállami koncepciókat sugallta, akkor miért és mennyiben volt az 1867. évi kiegyezés megalkotóival és híveivel együtt felelõs a XX. század katasztrófáiért, a világháborúért, a felbomlásért? Akkor 130 év távlatából egyes személyeket, pártokat, csoportokat kell kárhoztatnunk, vagy netán egészében a liberalizmust és a nacionalizmust, amelyek a világ más részein szerencsés és tartós alakulásokat teremtettek? El kell gondolkodnunk azon, hogy napjainkra érdektelenné vált a közjogi vita a jogfeladásról, az önállóság kellékeirõl való lemondásról, viszont tudományos szempontból megoldódott az ország „félgyarmati” függésérõl folytatott vita, továbbá szélesebb távlatokba helyezõdött a nemzetiségi politika és az asszimiláció problematikája, és már egy fél évszázada elpárolgott a felelõsségkutatás indulata is. Úgy vélem, itt lenne az ideje újragondolni, melyek voltak Európa fõ fejlõdéstendenciái az újkorban, és ebben a kontinentális térben és idõben elhelyezni az osztrák–magyar kiegyezést.

Az európai fejlõdés tendenciái

  E rövid tanulmány keretében a hatalmas témakörbõl csupán két kérdést emelhetek ki: a struktúra és az erõviszonyok újkori megváltozását és a nemzeti dezintegráció problematikáját Közép-Európában. Az Európa nyugati és középsõ régiója közti alapvetõ strukturális és pozicionális eltolódás, amint ismeretes, abban állt, hogy a gazdasági-társadalmi fejlõdés súlypontja az atlanti partokra helyezõdött, és a Nyugat lett a fejlõdésirányító centrum, Közép-Európa viszont fokozatosan a perifériára szorult, vontatottan és megkésetten bontakozott ki a feudális rendszer korlátai közül.
  Az európai fejlõdés új trendje kiváltképp kedvezõtlenül érintette Kelet-Közép-Európát, ezen belül is fõként Magyarországot, mert a lemaradást két regionális érvényû, de roppant történelmi kihatású csapás súlyosbította: a Habsburg-uralom kiterjedése keletre és a török hódítás. Bár e kettõ negatív hatása nem volt, illetve végkövetkezményében nem lett azonos, az újkor kezdetén a Habsburg-ház, ez a népek és országok feletti, teljesen önérdekû dinasztia, amely európai hegemóniára tört, és keleti tartományainak csak a védõgát szerepet szánta, vaskosan hozzájárult Magyarország romlásához, habár a fõszerepet ebben a török hódoltság játszotta. Idézzük csak a legfõbb mutatókat. Mátyás király korában, a XV. század végén az ország lakossága 3,5-4 millióra becsülhetõ, ennek mintegy háromnegyedét tette ki a magyarság. [Egy évszázad múltán, beleszámítva a jelentõs balkáni bevándorlást is, a szám szintén négymillió körül mozgott, ami stagnálásról, sõt visszaesésrõl tanúskodik.] Fényes Elek 1842. évi becslése szerint negyed évezred alatt a lakosság száma 12 millióra, tehát háromszorosára nõtt, ám a magyaroké csupán 50-60%-kal, vagyis arányuk éppen a felére, 38-40%-ra esett vissza. Feltûnõen megnõtt viszont a hódoltság idején és a XVIII. századi betelepítések során bevándorolt németek, románok, délszlávok száma, összesen mintegy 3-3,5 millió, a korábban itt lakókkal együtt hétmillió fõ. Világosan látható az etnikai arányok teljes átalakulása, vagyis az ország nemzetiségi struktúrájának gyökeres megváltozása.
  A hanyatlás folyamatából következõen ugyancsak megváltozott Magyarország nemzetközi pozíciója is. Mátyás országa erõs középhatalomnak számított, amely nem esélytelenül aspirált valaminõ közép-európai (cseh–osztrák–magyar) integráció realizálására. Mátyás idejében még Bécs büszke vára nyögte a magyar hadakat, és a két szomszédos hatalom sem volt még igazi nagyhatalom: Németország belsõ zavarokkal küszködött, Oroszország pedig csak 1480-ban szabadulván fel a tatár uralom alól, III. Iván éppen hogy hozzákezdett a birodalomépítéshez. A XIX. század derekán, a szabadságharc leverése után azonban az ország a Habsburg-abszolutizmus jogfosztott, feldarabolt tartománya lett, és nyugatról–keletrõl két félelmetes nagyhatalom fogta közre. Ebben a roppant kedvezõtlenül alakult helyzetben, teljesen megváltozott nemzetiségi struktúrában, hajdani európai pozíciójának elvesztése után az ország vezetõ rétege valóban nem tehetett mást, mint hogy a legkevesebb áldozattal és a legkisebb veszéllyel járó kompromisszumot választja.
  Második vitakérdésünk az európai fejlõdés trendje a XVIII–XIX. században. A kora kapitalizmus Nyugaton az állami centralizáció és a nemzetállami decentralizáció párhuzamos tendenciáit hozta létre a fejedelmi abszolutizmus és a polgári nemzet formájában. A helyi sajátosságoktól eltekintve a polgárosodás, a nemzetté válás és a modern államszervezõdés egységes folyamatot alkotott, még ha mindenütt maradtak is kisebb-nagyobb hagyományos vagy öntudatos nemzeti közösségek. Mindazonáltal a nemzetállami dezintegráció és az egységes államkeretek kialakulása progresszív fejlemény volt a feudális partikularizmussal szemben. A nyugati nemzeteszme és államforma példája nagy befolyással ösztönözte a közép-európai kisnépek polgári fejlõdését és nemzeti öntudatosodását. Csakhogy ebben a régióban a modernizáció, a polgárosodás és a nemzetté válás nem állt korrelációban egymással.
  A Habsburg-monarchiában a lakosság többszörösen soknemzetiségû volt, de az államhatalom nemzetfeletti. A hatalom Bécs-központú és abszolutisztikus volt, de az országok és tartományok történeti jogállásuk szerint decentralizáltak. A hatalom, ha megkísérelt centralizálni és egységesíteni, belebukott, mint II. József. A Monarchiában az állami centralizáció és a nemzeti dezintegráció szöges ellentétben állt egymással. A modernizáció úgyszintén felülrõl indult, de csak a felszínig jutott, oda is csupán néhány osztrák és cseh tartományban, és fõként gazdasági meg igazgatási reformokra korlátozódott. Az ausztriai modernizáció alig kapcsolódott össze a polgárosodással és a nemzetté válással, sokkal kevésbé, mint Magyarországon vagy Csehországban. Egyrészrõl tehát az abszolutizmus által takarékosan adagolt reformkezdemények álltak szemben a sodró erejû magyar és cseh nemzeti mozgalommal. Másrészrõl – és ez még súlyosabb következményekkel járó ellentmondás volt – az elnyomott kisnépek ébredõ nacionalizmusa többnyire maga alá rendelte a polgárosodás nagy eszméit, a liberalizmust és a kisnépi szolidaritást.

A közép-európai dezintegráció ellentmondásai

  A megkésett nemzetté válás egyik negatív következménye tehát az volt, hogy ebben a soknemzetiségû régióban az egymással ütközõ nemzeti igények a demokratizálást hátráltatták vagy csírájában elfojtották. Ezzel kapcsolatban a tragikus ellentmondás akkor mutatkozott meg teljes mélységében, amikor a gazdasági modernizáció folyamata összeütközésbe került a nemzeti dezintegráció uralkodó irányzatával. A századforduló idején a Monarchiában többdimenziós konfliktusok élezõdtek ki. Egyrészt a nemzetállami törekvések ütköztek bele a soknemzetiségû, de dualista államszerkezetû rendszer falába, másrészt a nemzetközi hatalmi konfliktusok során a Monarchia elvesztette korábbi támaszait, Angliát és Franciaországot. A századelõn kialakult szituáció sajátossága abban rejlett, hogy a nemzeti dezintegráció konfliktusai összekapcsolódtak az imperialista hatalmi konfliktusokkal, ami minden korábbinál súlyosabban aláásta a Monarchia stabilitását. A nemzetállami dezintegráció újabb hulláma hamarosan szétzúzta a régió biztonságát és országainak békéjét.
  Ha már most ebben a történeti térben helyezzük el a kiegyezést, akkor elég egyértelmûen állíthatjuk, hogy a fõtendenciaként érvényesülõ dezintegráció dagályakor sem a dualista rendszernek, sem más, jóval demokratikusabb föderatív átalakulásnak nem lehetett esélye a közép-európai bomlás feltartóztatására. Az idõtávlat bõvítése végett villantsuk fel közelmúltunk egyik történeti pillanatát: a kommunista rendszer bukásával kivételes alkalom nyílt egy regionális kiegyezésre. 1989–90-ben, a reményeket megcsalva, ismét a dunai népek nacionalizmusa, a nemzetállam abszolút prioritása kerekedett felül, hetven év diktatúráinak, fasiszta és kommunista elnyomásoknak keserves élményei és a racionalitás józan érvei ellenére. Annak ellenére, hogy Európában a második világháború után ismét az integráció vette át az uralkodó irányzat szerepét. A nemzeti államalakulás alkalmasint utolsó hulláma napjainkban vonul végig a régión, és, amint fentebb utaltam rá, szemléletesen bizonyítja a hajdani és a mai soknemzetiségû államok felbomlásának elkerülhetetlenségét.
  Ez a kategorikus megfogalmazás azt a benyomást keltheti, mintha az újkori európai fejlõdéstendenciát, a dezintegráció uralmát történelmi determinációként – magyarul: balsorsként – fognám fel, és nem tendenciaként. Sietek ezt a benyomást eloszlatni. A dezintegráció ugyan uralkodó irányzat volt, de nem kizárólagos, és fõleg: a soknemzetiségû birodalmak felbomlása is sokféleképpen mehetett végbe: háborúval, összeomlással vagy megegyezés alapján. Németh László szavait idézve, annak, hogy „ez a Trianon ilyen borzalmasan sült el”, vannak konkrét, emberekhez, csoportokhoz, kormányokhoz köthetõ okai és felelõsei.
  Vegyük a dualizmus kori magyar politikai elitet, és fogadjuk el, hogy a magyar hegemónia és a területi integritás megõrzése szent és sérthetetlen dogma volt, amelyen nem tudtak túllépni. Ámde e dogma tiszteletben tartásával is lehetséges volt távlatosabb külpolitika és az 1868. évi törvény szellemében bõvített nemzetiségi politika. Csupán három példát említek. Az egyik a cseh trializmus kérdése, amely 1871-ben a megvalósulás küszöbére érkezett. Prága már a koronázásra készült, amikor a közös külügyminiszter és Andrássy Gyula miniszterelnök megakadályozta a birodalom eme üdvös államjogi reformját. Pedig egy ilyen bõvülés nem érintette volna Magyarország önállóságát, sõt megerõsítette volna nemzetközi helyzetét, amit Kossuth nyomban felismert. Ezzel analóg a horvát trializmus ügye. A századelõ válsága idején, 1903-ban alakult horvát–szerb koalíció a horvát–szlavón–dalmát „három egy királyság” helyreállítása és egyenjogú harmadik társként való elismerése esetén szövetséget ajánlott a magyar ellenzéki – majd 1906-ban kormányra került – koalíciónak. Igaz, Horvátország a Magyar Korona országainak formális kötelékébõl kivált volna, de az egész Monarchia erõsödött és a délszláv kérdés gyökeresen más irányt vett volna. De hagyjuk a volnákat. A harmadik lehetõség, amelyet a történész nem utólag ró fel, a román nemzetiségi igények kielégítése volt, amelyrõl nem kisebb és nem kevésbé kompetens személy, mint Tisza István több ízben is tárgyalt a hazai román vezetõkkel. A tét nem volt irreális. A románok nagyobb kulturális és igazgatási autonómiát akartak. Tisza hajlamosnak mutatkozott e követelések nagyobb részének elfogadására, de az ellenzék a függetlenségi, meg a közvélemény a birodalmi illúziókkal és rövidlátással megverve, megakadályozta a kompromisszumokkal járó, de biztonságnövelõ egyezséget, amely akkor is jelentõs fejlemény lett volna, ha egy késõbbi felbomlást és területi újjárendezést nem is háríthatott volna el.
  De milyen felbomlást? – kérdezhetjük. Egy távlatosabb kül- és belpolitika, amely idejekorán figyelembe veszi a nyelvi határokat és jogokat, nagy valószínûséggel legalábbis az etnikai határokat megtarthatta volna. Csakhogy az idõszerû reformoktól való félelem és a mesterséges árfolyamon tartott úri pozíció féltése az orientációs képesség és a realitásérzék olyan vészes megromlásához vezetett, amelyet a kor látszólagos biztonsága és tünékeny prosperitása ideig-óráig ugyan elfedett, nagyobb megpróbáltatás idején azonban katasztrófához vezetett.
  Nem kisebb felelõsség terheli az elsõ világháború gyõzteseit, a nagyhatalmak vezetõit, akik messze túlléptek egy megérett történeti folyamat végrehajtásának tisztén, s a legfõbb bírák jogkörét kisajátítva ítélkeztek országok, népek, Európa sorsa fölött. Kiváltképp a franciákat bódította el a nem önerõbõl kivívott, de kirívóan önérdekû hatalmi hegemónia mámora. Reorganizációs koncepciójuk szerint a Monarchia helyén alakított kis csatlós államokból épült volna föl az a gát, amelynek meg kellett volna védelmeznie Európát a német imperializmus újjáéledésétõl és a szovjet birodalomtól. Vagyis hat revansra vágyó vagy attól rettegõ országnak kellett volna biztosítania a régió és Európa új egyensúlyát. Az irracionális nacionalizmus burjánzott el a korábban mértéktartóbb cseh és szlovák vezetõk politikájában is, amikor etnikai, történeti és stratégiai érveket kártyabûvészként keverve hasítottak ki mértéktelenül nagy magyar, német, ukrán területeket. Hasonlóképpen a román vezetõk sem fukarkodtak hamis vádakkal és ígéretekkel, hadi és megszállói szolgálatokkal egy sosemvolt Nagy-Románia elnyeréséért. Általában a gyõztes kisnemzetek röpke hónapok alatt megfeledkeztek a háború elõtt vagy a béketárgyalások alatt tett ígéreteikrõl, kisebbségi jogokról, demokráciáról, és ebben a kóros amnéziában elvesztették minden realitásérzéküket a békediktátummal szentesített felbomlás vészterhes következményeinek belátása iránt.
  A következményekre Hitler, aztán Sztálin és utódai oktatgatták õket. Valljuk be, kevés sikerrel.

Epilógus: a történelem védelmében

  Gondolatmenetemet a történetírás védelmével kezdtem.
  A hibákért, az értékelésváltoztatásokért a felelõsséget jórészt a politikára, a „pártosságra”, tehát tudományon kívüli tényezõkre hárítottam, részben magára a történelemre. Metaforikusan: Klióra, az örökké élõre, aki idõk rendjén mindig újra, mindig mélyebben és õszintébben magyarázza önmagát.
  Igyekeztem rámutatni az elsõ világháborút követõ értelmezésekkel szemben a történelem új fejleményeire, egy évszázados dezintegrációs folyamat önmagyarázó tényeire és érveire. Aztán említettem a történelem tiltakozását a kommunista dogmatizmus (és nacionalizmus) torzításai ellen, és rámutattam a kiegyezés 1956 utáni újraértelmezésének a történelmi fejlemények által sugallt szükségességére és jótékony hatására. Említhetném még a Klió körül sündörgõ hízelgõket, a túllicitálókat is, akik mostanában történettudományi rangra szeretnék emelni a „boldog békekor” iránti nosztalgiát, de ettõl nemcsak terjedelemszûke miatt tekintek el, hanem azért is, mert jószerint a publicisztikában, képes albumokban és a képernyõn jelentkeznek. A mai történelmi tendenciák mérlegelése – hadd használjam ezt a kifejezést a „tanulság” helyett – azt sugallja, hogy ha a kiegyezés idején a nemzeti dezintegráció uralkodó tendenciájának mellõzése, lebecsülése, akkor ma éppen ellenkezõleg, egy másik uralkodó irányzatnak, az európai integráció folyamatának a fel nem ismerése vagy elhárítása vezethet régiónk lemaradásához, sõt újabb romlásához.
  Végsõ soron nemcsak a történelem tanít(hat)ja az embert, hanem az ember is alakít(hat)ja a történelmet.


Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/