1867 - európai térben és idõben
Sokat szidják a történészeket.
Ennek van is némi alapja. Sok történész a lelke
mélyén politikus szeretne lenni, vagy az is lesz. (Annál
rosszabb a történelemnek.) Az sem tagadható, hogy sok
történelemfaragó szépíti vagy torzítja,
politikai szenvedélyei, jobbik esetben világnézete
szerint formázza a történelmet, mint gyerek a gyurmát,
vagy elegánsabban: mint szobrász a márványt.
De vannak, nem is kevesen, történészek, szakemberek,
a szakma hivatott mesterei is. Õk rekonstruálják,
nem konstruálják a történelmet, amint azt a divatos
posztmodern szubjektív relativizmus hívei szaktudástól
és felelõsségtõl egyaránt mentesen hirdetik.
A történész verifikált forrásokból,
okmányokból, összerakott adattöredékekbõl
vagy szelektált halmazokból rekonstruálja a történelmet,
közelítve, ha el nem is érve, a múlt valóságát,
amely kissé hasonlít a kanti magánvaló dologra,
teljesen meg nem ismerhetõ. Sok adat elpusztul, nyomtalanul eltûnik,
és a történelmi tudattalanba zárt motiváció
többnyire értelmezés kérdése.
És itt rejlik valami, a bizonyított
tények falán valami rés, amelyen át a szubjektivitás
beszûrõdhet. Sokan szidják a történészeket,
amiért állandóan változtatják a nagy
történelmi események értékelését,
értelmezését. Ebben is lehet valami, és ilyenkor
az a bizonyos „pártosság” a ludas, de alapjában véve
nem a történész változtatgatja az értékelést,
hanem maga a történelem. Az idõk rendjén kifejlõ,
önmagát magyarázó, a következmények
egyre bõvülõ és változó fényében
önmagát átöltöztetõ vagy vetkõztetõ
történelem. Példánk a kedvelt témánk
lesz, az 1867. évi kiegyezés.
A kiegyezés történeti és köztudati értékelésének több szakasza mutatható ki. Az elsõt, az egykorút, a napi politika érdekviszonyai és a közjogi kérdés primátusa jellemzi. A kortörténet krónikásai kivétel nélkül aktív politikusok voltak, például Beksics Gusztáv, Mocsáry Lajos, és idesorolnám Gratz Gusztávot is, akinek kétkötetes munkája, az 1934-ben megjelent A dualizmus kora mindmáig használható. A harmincas években bátran képviselt elvhû liberalizmusa, még ha elfogultságoktól nem mentes is, elismerést érdemel, annál is inkább, mert korismerete, jellemzései és adatai pontosak és jól tájékoztatók. Természetesen õ a kiegyezést mestermûnek, a nem így várt jövendõ fundamentumának tartotta.
Szekfû Gyula
A kiegyezés-historiográfia
második szakaszában egy távolról sem hermeneutikus,
hanem a velejéig politikai-ideológiai oknyomozás volt
a hang- és mérvadó: a vereségért és
Trianonért való felelõsség kutatása
és a felelõsök, elsõsorban a liberálisok
és a demokratikus reformerek megbélyegzése. A nyitányt
Szekfû Gyula híres könyve, a Három nemzedék
intonálta. Ma is érdekes, ma is elgondolkodtató és
vitára késztetõ írás. Ámde nem
kívánom a könyv körül kavargott évtizedes
vitákat felmelegíteni. Csupán két, jórészt
metodikai kérdést emelnék ki, amelyekre a szakkritika
kevés figyelmet fordított, pedig hatásuk sokáig,
alkalmasint mindmáig érezhetõ. Szekfû e könyvében,
és késõbbi mûveiben is fölöttébb
pozitívan értékeli magát a kiegyezést.
„Békés úton 48-at nem tudtuk végrehajtani,
végrehajthatóvá csak akkor lõn, miután
az 1867: XII. törvénycikkben kiegészítést
nyert. 67 nem egyéb tehát, mint gyakorlatilag lehetõvé
tett, végrehajtható 48”, sõt nála jobban biztosította
önállásunkat és biztonságunkat. A kiegyezés
a békességet kívánó nemzet, kiváló
vezérei és a nemzet vágyait végtére
megértõ, az alkotmányosságot respektáló
király történeti alkotása. A katasztrófa
forrása tehát nem a kiegyezés volt, hanem az utána
következõ liberális politikai és gazdasági
rendszer. A tõkés szabadversenyben a magyarság semmivel
sem tudván részt venni, visszahúzódott. „A
végzetes könnyelmûséggel… üresen hagyott
teret elfoglalta, könnyûszerrel, konkurencia nélkül
a zsidóság”, amely gazdasági hatalmát idõvel
a szellemi életre is kiterjesztette. Hogy a magyar politikai ellenzékre
olyannyira jellemzõ nemzeti illuzionizmus uralkodjék el a
közéleten – „ez a budapesti zsidó sajtó nélkül
lehetetlen lett volna”.
És itt ne csak a bûnbakkeresés
érveire figyeljünk, hanem a különös logikára
is. Tehát: a kiegyezés, az alapszerzõdés, amely
vitathatatlanul a magyar liberalizmus szülötte – és gyõzelme
– volt, dicséretes, nemzetmentõ cselekedet volt, de a belõle
sarjadt rendszer, a liberalizmus, a romlás fõ okozója
– ez a két állítás nyilvánvalóan
contradictio in adjecto, vagyis olyan önellentmondás, amelyet
történeti bizonyítóanyaggal nem lehet kimagyarázni.
Idekívánkozik most
második kifogásom tárgya: a bizonyítás.
Mindenekelõtt az a beállítás, hogy a dualizmus
a hanyatlás kora volt. Szekfû egyszerûen nem vett tudomást
az ország látványos gazdasági modernizálásáról,
a vasútról, a mezõgazdaság átalakulásáról,
az iparosodásról, a közoktatás hatalmas emelkedésérõl,
az egészségügy országos megszervezésérõl,
de még arról a csodálatos kulturális virágkorról
sem, amely mindmáig legszebb örökségeink egyike,
s amely szellemi téren egy negyedszázad alatt Európába
röpítette az országot. [Elfogultságában
addig megy, hogy az egyébként sok munkájában
kemény ítélettel illetett dzsentriben is különleges
képességeket sejtet. Ez a hajdani elit „csekély éleslátással”
megtalálhatta volna a boldogulását, „ha a kapitalizmus
gyõzelmes szekerébe kapaszkodik, ha a földesuraság
helyett ipari és kereskedelmi pályára megy. Így
a föld terményei a magyar földmûvelõtõl
magyar kézen át, magyar közvetítéssel
jutottak volna el… a fogyasztóhoz”. És akkor jobb lett volna
a liberális kapitalizmus? A bizonyítás elmaradt. A
„magyar” jelzõ helyettesítette.
Németh László
E kifogások nem a századvéget
megért történész ex post bölcsességének
gyümölcsei, hanem a Szekfû mûvében rejlõ
ellentmondásokra igyekeztem rávilágítani a
fenti néhány szakaszban, figyelembe véve a kortársak
kritikáját is. Ezeket az ellentmondásokat nem kisebb
magyar és nem kevésbé széles látókörû
gondolkodó, mint Németh László pellengérezte
ki kegyetlenül már a harmincas években (Kisebbségben,
Szekfû Gyula). Németh szerint ugyanis a múlt század
legfeltûnõbb bukása éppen a kiegyezés
volt. A megelõzõ kudarcok traumájában nemcsak
a császár roppant meg, hanem lelkében a nemzet is.
Két megroppant szövetkezett egymással. „Így jött
létre a magyar történet legvégzetesebb szerzõdése.”
Németh mindenekelõtt 48 és 67 közötti természetes
kontinuitás tételezését tartja Szekfû
megtévesztõ csúsztatásának. „Ha Szekfûnek
szabad volt Kossuthot politikai zseninek magasztalva rosszhiszemû
játékosként beállítani, talán
én is megdicsérhetem itt Szekfû politikai zsenialitását:
67 nem volt 48” – írta. A kiegyezés, úgymond,
csupán a belpolitikai autonómiát hagyta meg az országnak,
de a függõség lényeges elemeit fenntartotta.
67 „igazi átka azonban mégsem ez a háromnegyed vagy
hétnyolcadnyi függõség volt… 67 erkölcsi
csapda volt, amelybõl nem nyílt szabadulás”. Mert
az elaggott Monarchia jövõre ugyan már képtelen,
de elnyomásra még erõs építmény
volt, s benne a magyarok is társtulajdonosok lettek: „a Habsburg-sas
egyik feje piros-fehér-zöld sapkát viselt”. Még
ha ezzel a hiperkritikával nem értünk is egyet, el kell
ismernünk, Némethnek sikerült azt a logikai buktatót
elkerülnie, hogy a kiegyezés apológiáit nyújtsa,
miközben immanens következményeit elítéli.
Sõt, amikor a kiegyezést történelemfogytiglani
számûzetésre ítélte, úgy tûnt,
egyúttal szigorú önkritikát is gyakorolt, és
nagy lépést tett a tárgyilagos nemzeti önismeret
felé. Igaz, a hagyományos magyar vezetõ réteg,
kormányon is, ellenzékben is, részes és felelõs
volt a dualista rendszer torzulásaiért – és eredményeiért.
Csakhogy itt megmutatkozik Németh önkritikai hajlandóságának
ambivalenciája is.
A Habsburg-háztól
átengedett uralom és elnyomás felét ugyanis
nem az igazi magyar elit vette át, hanem „az álelit”, amelybe
„minthogy a magyarság ellenzékben maradt, egyre több
renegátot kellett bevonni, az ország leggyengébb vagy
legközömbösebb »népeibõl«: svábból,
tótból, zsidóból… S a nagy hátrány
még mindig nem az volt, hogy más népek hulladékát
kellett a vérünkbe bocsátani… A nagy baj az volt, hogy
a magyar ellenzék is benn volt abban, amibõl a többi
nép »ellenzéke« kinn lehetett.” E mondatokban
ugyan már felmentõ, illetve más népekre áthárító
ítélet található, de még mindig önkritikusnak
látszik a magyar ellenzék „bûnrészességének”
elismerése. Csakhogy ilyen beismerés szöges ellentétben
állt volna Némethnek a dualista rendszer nemzetidegenségérõl
és a magyarság kisebbségbe szorulásáról
kialakított kerek koncepciójával. A magyar ellenzéken,
éspedig a népszerû 48-as függetlenségi
ellenzéken tehát plasztikai mûtétet kellett
végrehajtani. Hogy „ez a Trianon ilyen borzalmasan sült el…
annak épp a magyar alkotó ellenzék hiánya volt
az oka. Mi sem természetesebb, minthogy az igazi, a magyar államot
föladó ellenzék szerepét éppúgy
egy ellenzékbe csapó asszimiláns réteg vette
át, mint ahogy a kormányt is az szolgálta ki.” Kérdezhetjük:
akkor végsõ soron miben különbözik Németh
álláspontja Szekfûétõl? Úgy tûnik,
abban, hogy a zsidók mellé vagy mögé besorolta
a svábokat és a tótokat is. Hadd éljek itt
szerzõnk fordulatával: ha Némethnek szabad volt Szekfût
politikai zseninek feldicsérve „kormányozható színvakságban”,
felszínességben elmarasztalnia, akkor talán én
is elismeréssel adózhatok Németh „dialektikai” zsenialitásának.
Mert egy nemes gesztussal vállalni a részességet a
dualizmus „bûneiben”, de aztán a másik, vehemensebb
mozdulattal e bûnöket az asszimilánsokra, zsidókra,
svábokra, tótokra hárítani, és ezzel
a politikai „bûnöket” végzetté szublimálni:
ez a két háború közti korszak bûnbakkeresõ
historizálásának mesteri teljesítménye
volt.
Csak egy kicsit drága, s
a magyar önállóságért és felemelkedésért
küzdõk nagyságához méltatlan. [Ehhez el
kellett felejteni a szabadság oly igaz híveit, mint Irányi
Dániel, Madarász József, Eötvös Károly,
Ugron Gábor, Mocsáry Lajos, Justh Gyula. Meg kellett tagadni
a magyar politika olyan nagyjait, mint az Andrássyak, a Lónyaiak,
a Bánffyk, a Tiszák, mint Apponyi Albert, Szilágyi
Dezsõ, Csáky Albin, Berzeviczy Albert. Ehhez Eötvös
Józsefet, legnagyobb kultúrpolitikusunkat, a barátai
által használt németes „Pepi” felemlegetésével
kellett magyarságában megsérteni.]
Számomra a legfájdalmasabb
diszkvalifikáció azonban Deák Ferenc „werbõczyesítése”.
„Deákban – írta róla Németh – megint a werbõczyzmus
ül vissza nádori székébe, s a nemzet mindent
elfödõ nagy gondja az lesz, hogy milyen szerzõdést
kössön a királyával… Hol van több szó
a pragmatika szankcióról, mint a nemzetiségek törekvéseirõl?…
Több hivatkozás régi országgyûlésekre,
mint Európa valódi állapotára, ha nem éppen
Deáknál?” Németh súlyosan tévedett.
Senki sem látta világosabban Európa valódi
állapotát, és – Kossuthon kívül – a nemzeti
létet fenyegetõ veszélyeket, mint Deák.
Bibó István
A bukás okainak és
felelõseinek oknyomozói között jelentõs
helyet foglal el Bibó István. Kérdésfeltevése
közeli rokona Németh Lászlóénak. „Nálunk
arról van szó” – írta a magyar alkat eltorzulásáról
szóló esszéjében –, „hogy a magyar történelem
utolsó száz esztendejének sorozatos katasztrófáiért…
a magyar alkat, a magyar jelleg valamiféle meghasonlását,
megromlását tegyük felelõssé. Ahogyan
Németh László felteszi a kérdést, meg
kell találnunk, hogy »hol veszett el a magyar a magyarban«.”
Ámde csupán a kérdésfeltevés azonos,
a válasz szögesen ellentétes Némethével.
A demokrata Bibó ugyanis a fokozatosan erõsödõ
hanyatlásért nem a liberalizmust, a végzetes „társadalmi
deficitért” nem az asszimilációt, hanem elsõsorban
a parasztgyûlölõ kisnemességet, majd a polgárosodásra
renyhe, de a megalkuvásra serény köznemességet
és utódát, a „rangtartó úriemberek”
dzsentri típusát teszi felelõssé. Rájuk
hárítja ódiumát az 1867-es kiegyezésnek
is, amelyet a 49-es bukásnál súlyosabb csapásnak,
a liberális nemesi elit kishitûségébõl,
mondjuk ki: gyávaságából fakadó hazug
megegyezésnek tekint.
A mögöttes motiváció
értelmezésében azonban Bibó nagyvonalúbb.
Belátja például, hogy a köznemesség, noha
történelmének legjobb korszakát élte,
„végül mégiscsak egy rendiségtõl… át-
meg átjárt társadalmi képzõdmény
volt, mely a neki kiosztott »polgári« szerepet csak
félig-meddig játszhatta”. Érteni látszik történelmi
perspektívájának hibáit, kishitûségét
is. 48 bukásának traumatikus hatása „a magyarság
társadalmi és értelmiségi vezetõ rétegeibe
két döntõ, s… félrevezetõ tanulságot
rögzített bele. Az egyik az volt, hogy a Habsburgok birodalma
olyan európai szükségszerûség, melynek
hatalmi körébõl sikeresen nem vonhatjuk ki magunkat…
A másik döntõ és megtévesztõ tanulság
az volt, hogy ha netalántán mégis sikerülne a
Habsburgok birodalmát felrobbantani, akkor együtt törne
vele darabokra a történeti Magyarország is”, hiszen
a nemzetiségek már 1848-ban kimutatták elszakadási
szándékukat. Ne akadjunk most fenn azon, hogy az axiomatikusnak
feltételezett két „tanulság” között logikai
zökkenõ áll fönn, hiszen ha Európa a hatalmi
egyensúly alapkövének tekinti a birodalmat, akkor miért
akarná felrobbantani, és a magyarok ugyan miért tennék
ezt, ha egyszer a siker reményében úgysem menekülhetnek
belõle?
A kérdés most már
az, hogy a magyar nemzeti vezetõ réteg valóban téves,
félrevezetõ tanulságokat vont-e le 48 bukásának
következményeibõl, avagy Bibó került-e Kossuth
optimizmusának hatása alá, aki akkor, a folyamatok
kifejlése közepette még nem tekinthette át az
egész nemzetközi és hazai tablót. Vajon a történelem
tévedett-e, becsapva Európa hatalmainak államférfiait,
és velük együtt a Habsburg-abszolutizmus szorításában
küszködõ hazai politikusokat, vagy Bibó értelmezi-e
tévesen a forradalom utáni korszak realitásait? Történészeink
az elmúlt negyedszázad alatt nagy anyaggal és szakszerû
elemzéssel kimutatták, hogy az egykorú Európában
nem akadt hatalom, beleértve Oroszországot is, amely a Monarchia
felbomlasztására törekedett volna. Az is jól
bizonyított, hogy olyan kompetens hazai politikus sem volt, aki
a bizonytalan, utópikus, a nemzeti kérdést amúgy
sem megoldó kossuthi Dunai Konföderáció tervénél
ne tartotta volna biztonságosabbnak az Ausztriával való
alkotmányos kiegyezést. Mindez azonban végtére
történeti-politikai kérdés, mondjuk, a Kossuth–Deák-vita
repríze lett volna, ha a két axiomatikus tévedés
feltételezésébõl kiindulva, Bibó nem
vont volna le alapvetõ morális következtetést.
Mert õ nem csupán a kiegyezés tényét
és a megkötõk tévedéseit és realitásérzékük
fogyatékosságát bírálta, hanem az egyezmény
moralitását, vagyis történeti létjogosultságát
is súlyosan kétségbe vonta. A Monarchia részeinek
kacifántos elnevezése, különösen az a szokás,
hogy „odaát” az egész birodalmat Ausztriának mondták,
„azt az illúziót keltette, hogy a régi Ausztria érintetlenül
megmaradt…, a magyar nemzet illúziója viszont az volt, hogy
Ausztria egy szomszéd ország” csupán. Az egész
konstrukció „mindkét irányban mindenekfelett hazug
volt.
A dinasztiának azt hazudta
a kiegyezés, hogy megmaradt a birodalma, mert nemzetközi és
katonai teljhatalmát komoly korlátozásoktól
mentesen megtartotta.” A magyaroknak viszont azt hazudta, hogy „megvan
az önálló magyar állam, csak éppen a külügy
és hadügy terén hiányzik az önállóság”.
[Bibó erõsen bírálja Deákot és
Szekfût amiatt, hogy szerintük a kiegyezés negyvennyolc
szellemét valósította meg. „Valójában
éppen ez a gondolatmenet volt az egész kiegyezés belsõ
hazugságának az alapépítménye.”] Ez
pedig több annak leszögezésénél, hogy a
kiegyezés rekciós mû. Mert hiszen fél évszázadon
át a haladás legjobb energiáinak fele vagy háromnegyede
elveszett, abban az üresen õrlõ malomban használódott
el, amely „politikai fikciókból, hazug formulákból
és hamis kényszerûségekbõl épült
fel”.
És végül az ítélet:
„a politikában hazudni nem lehet”. S ha itt-ott lehet is hazugságokat
mondani, ezekre nem lehet „politikai konstrukciókat, politikai programot
felépíteni. A kiegyezés további sorsa különös
világossággal megmutatja, hogy a hazugság a politikában
hogyan bosszulja meg magát.” Nem kívánok Bibó
Istvánnal, kiváló politológusunkkal post mortem
vitázni arról, hogy alkalmazható-e, és mennyiben
alkalmazható a politikára a moralitás etikai kategóriája.
Arról sem, hogy hány hazugságok halmazára épített
államrendszer állt fenn évszázadokig, vagy
akár hetven esztendeig. De azt korunk és mai nemzedékeink
orientálása végett le kell szögeznem: a kompromisszumok
természetében rejlik, hogy mindkét félnek le
kell mondania valamirõl, és a megegyezés idején,
per bonum pacis egyik fél sem hirdeti harsányan, hogy az
egész csak ideiglenes alku, és egyik fél sem árulja
el távlati terveit. A kiegyezéshez bizonyára fûzõdtek
nagyralátó tervek, paragrafusokba nem iktatott remények,
titkos egyezségek, amit lehetett diplomatikus elhallgatásnak,
akár õszintétlenségnek nevezni, de nem lehet
rájuk akasztani a csaló hazugságot, még kevésbé
lehet ezt tekinteni a kiegyezés olyan szörnyû hibájának,
olyan fundamentális ellentmondásának, amelyen az egész
birodalomnak össze kellett omlania.
Révai József
1867 értékváltozásainak
viszontagságos útján új szakaszt és
típust képvisel a marxista koncepció, amely maga is
zegzugos pályán jutott el a marxi állásponttól
a „kommunista nacionalizmusig”. Ehhez a metamorfózishoz példaértékû
Révai József szerepe. Révai a magyar kommunista párt
vezetõ ideológusa volt, ámde a magyar múlt
kutatása az 1930-as évekig éppoly kevéssé
érdekelte, mint a többi kommunista vezetõt. A történelemhez
az aktuális politika vezette el: a párt legfõbb célja,
a következõ forradalom jellegének a meghatározása.
A pártban az 1919-es bukás
után éles viták folytak arról, hogy a soron
következõ forradalom tiszta proletárjellegû legyen-e,
vagy pedig radikális polgári. Ez a kérdés késztette
Révait, hogy erõs kritikával revideálja Szabó
Ervint, fõleg a 48-as forradalomról írt könyvét,
ezután pedig maga forduljon komoly szakmai felkészüléssel
1848-hoz. 1932-ben, börtönben írta meg legjobb történeti
tanulmányát, a Marx és a magyar forradalom címû
értekezést, amelynek végén megkísérelt
választ adni arra a kérdésre, hogy „vajon polgári
volt-e az 1848–49-es magyar forradalom? Ennek a kérdésnek
– írta – nemcsak történeti, hanem politikai jelentõsége
is van.” Nem közömbös ugyanis a program kitûzésénél,
hogy milyen volt a kiindulópont az ország polgári
fejlõdésében. Révai válasza úgy
hangzott, hogy 48 alapjában véve polgári forradalom
volt, de befejezetlen maradt, és a birtokos nemesség lévén
a vezetõ ereje, sok feudális maradvány terhelte. Innen
jutott el logikusan az átalakulást lezáró 1867-es
kiegyezés témájához.
Engels megállapítását
a polgári forradalmak kilengésérõl a magyar
helyzetre alkalmazva, Révai olyan analógiát mutatott
be, hogy a kossuthi nemzeti radikalizmus ’49-es szélsõ kilengése
és a Habsburg-abszolutizmus retrográd szélsõsége
után „a középbirtokos nemesség és a burzsoázia
blokkja 1867-ben érvényesítette azt a »középarányost«,
ami az 1848–49-es forradalom osztályerõinek objektíve
megfelelt”. Kevésbé ideologikusan: a kiegyezés realitását
a nemzetközi és a belsõ erõviszonyok megváltozása
indokolta. Ausztria, a reakció egyik pillére, a cárizmus
szövetségese, elvesztette létjogosultságát
az európai demokrácia szempontjából. Másrészt
Itália és Németország egyesítése
és az 1863. évi lengyel felkelés leverése után
„a forradalmi Németország és a forradalmi Lengyelország
nélkül a független Magyarország megteremtése…
már nem volt érdeke az európai demokráciának,
de magának Magyarországnak sem, mert a független Magyarország
az akkori Európában múlhatatlanul a cárizmus
vazallusa lett volna.” Magyarországnak tehát meg kellett
egyeznie Ausztriával, mert sem új forradalomra, sem külsõ
segítségre nem számíthatott. „Ebben rejlik
az 1867-es kiegyezés történelmi szükségszerûsége”
– és realitása, summázta álláspontját
Révai.
Az idézett írások
1932 és 1938 között keletkeztek, amikor Révai –
Marx nyomán – a kiegyezést feltétlenül reálisnak,
a nemzeti kérdést kielégítõen megoldottnak
tartotta. Az évtized második felében azonban, amilyen
mértékben a fasizmussal szembeállított kommunista
népfrontpolitika elõtérbe került, Révai
tanulmányaiban is egyre nagyobb hangsúlyt kapott a nemzeti
kérdés, mind 1848, mind 1867 értékelésében.
Egy 1938-as tanulmányában már kategorikusan leszögezi,
hogy „a magyar polgári forradalom fõ kérdésévé
a nemzeti kérdés lett”, ennek kellett alárendelni
minden egyebet. Ennek megfelelõen a nemzeti kérdés
67-es megoldásának pozitív elõjelét
megkérdõjelezi, majd hamarosan negatívra változtatja.
A második világháború idején felerõsödött
a hazafias hang, a honvédõ agitáció, a korábban
mértékkel bírált Kossuth dicsõítése,
majd heroizálása. [Ennek jellemzõ példája
volt a néhány éve még „kispolgári utópiaként”
kicsinyelt Dunai Konföderáció-terv rehabilitálása,
a kiegyezés „történelmi ellenlábasává”
elõléptetése. Így ismerte el Révai a
terv két elõremutató gondolatát: a német
hódítás elleni magyar–szláv összefogást,
és a magyar birodalomról való lemondás készségét,
amirõl persze szó sincsen Kossuth eszmei értékû,
de megvalósíthatatlan tervezetében. Mindezeket a „hangsúlyeltolódásokat”,
igaz, a háborúra koncentrált szovjet népfrontpolitika
motiválta, de azért bennük rejlett az antifasizmus megkövetelte
perspektívaváltás és a magyar patriotizmus
jó hagyományainak befogadása is.] A szovjetbarát
propaganda és a nemzeti eszmének a kommunizmus szolgálatába
állítása a háború után, a szovjet
megszállás elsõ éveiben bontakozott ki. 1848
centenáriuma már a kifejlett „kommunista nacionalizmus” jegyében
zajlott le: a fõrendezõ Révai igyekezett a forradalom
örökségét kisajátítani, a forradalmat
és hõseit a kommunisták elõdeiként feltüntetni.
Kossuthtal kapcsolatban deklarálta, hogy a kommunisták Kossuth
eszméi örökösének, mûve folytatójának
tekintik magukat: „Nekünk, csak nekünk van erre jogunk, senki
másnak!”
Ha egyszer az 1848-as forradalom
a szocialista hazafiságnak nevezett nacionalizmus szerves részévé
vált, akkor természetes, hogy 1867 viszont a reakció
elõzménye és elõde, az ellenséggel való
megalkuvás, sõt a hazaárulás egyik szimbóluma
lett. 1948-ban Révai már minden közösséget,
minden folytonosságot tagadott: „Az 1867 utáni feudális
Magyarország és a 48-as Magyarország fegyverrel harcolt
a nemzeti függetlenségért, a 48 utáni Magyarország
a Habsburg-birodalom, majd a német imperializmus nagyhatalmi érdekeinek
áldozta fel a magyar függetlenséget.” [A szerencsétlen
ország nemcsak feudálissá minõsíttetett
vissza, hanem a német imperializmus csatlósának szerepe
is megelõlegeztetett neki.] 1952-ben pedig a korábban reális
kiegyezésre a „gyalázatos” alku szégyenbélyege
is rásüttetett.
A kommunista nacionalizmus nagyjában-egészében
Révai nyomdokain haladt a kiegyezés becsmérlésében.
Ezzel kapcsolatos véleményemet egy hosszabb elemzõ
tanulmányban kifejtettem (Valóság, 1973. 12. és
1974. 12. sz.). Ott rámutattam, hogy az ötvenes, hatvanas években,
a marxizmus–leninizmus legrosszabb, eufemisztikusan „dogmatikusnak” nevezett
szakaszában a történetírás nálunk
is erõsen a kommunista nacionalizmus befolyása alá
került. A hangsúly egyre inkább a megalkuvásra,
a kártevésre helyezõdött.
A kiegyezés Magyarországot
„félgyarmati függõ országgá” tette, amelyben
a „legszemérmetlenebb politikai elnyomás és a legféktelenebb
gazdasági kizsákmányolás” uralkodott. A kiegyezés
következtében az ország a kapitalizmus fejlõdésének
„legelõnytelenebb, legfájdalmasabb útját” járta
meg – olvasható egy korabeli pártoktatási tankönyvben.]
Mindaddig, amíg a kiegyezés és következményei
vizsgálatában a kárhoztatás felsõfokú
jelzõi, rossz retorikus frázisok döntötték
el a korszak gazdasági fejlõdésének tényvalóságait,
és mindaddig, amíg a vita arról folyt, hogy lehetett-e
gyors gazdasági növekedés és bárminõ
iparosodás az Ausztriától függõ országban,
addig nem lehetett gyors fejlõdés az Ausztriától
már független, de a kommunista uralomtól függõ
történetírásunkban.
A kommunista dogmatizmus és nacionalizmus ellen
Ez az ideológia mégsem vált általánossá. Hatottak Révai korábbi reálisabb értékelései, és fõként: alapos, szakszerû kutatások tisztázták a kiegyezés alap- és részkérdéseit. A centenárium idején sokoldalú, kiegyensúlyozott kép alakult ki, amely kimutatta a kiegyezés korabeli realitását, a monarchiai modernizálás és polgárosodás jelentõs pozitívumait, és egyúttal az egész rendszer immanens ellentmondásait, hátrányait is. Felújult az igazi kossuthi kritika is. Ezt az álláspontot hitelesen és alaposan, Kossuth óvásait és bírálatait követve, bizonyos fokig korrekciókkal ellátva és értelmezve, Szabad György képviselte. Szabad több tanulmányban, kézikönyvben domborította ki Kossuth nemzeti intranzigenciáját, politikai demokratizmusát. Érdemes itt az õsforráshoz, Kossuthhoz visszanyúlni.
A kossuthi kritika érvei
Ismeretes, hogy Kossuth 1866-ban
írt értekezéseiben, majd az 1867 májusában
publikált híres Kasszandra-levelében óvta a
nemzetet a Habsburg-házzal való alkutól, és
profetikus hévvel vetítette elõre a készülõ
kiegyezés súlyos következményeit. Kossuth fõbb
érvei a következõk voltak: 1. A kiegyezés jogfeladás,
az ország lemond a függetlenség legfontosabb attribútumairól.
2. A közös ügyek révén az erõsebb Ausztria
elnyeli Magyarországot. 3. Ausztriához kötõdve
az ország belesodródik egy hamarosan kitörõ háborúba.
4. Ausztria élõ holttetem (cadaver), elkerülhetetlen
pusztulásával együtt Magyarország is elpusztul.
(„Ne ajánlkozzék Magyarország a máglyának,
amelyen a történelem kérlelhetetlen logikája
az osztrák sast elégeti.”) És végül: 5.
A kiegyezés lehetetlenné teszi a hazai nemzetiségi
kérdés demokratikus megoldását, és ezzel
együtt a szomszédokkal való megegyezést. („Egy
gondolata legyen minden magyarnak: Ausztria megsemmisítésének
siettetésével a népek szövetségét
s e szövetségben a szabadságot megalapítani.”)
Az intelmek elsõ három
pontja vagy nem vált be, vagy hatása nem bizonyult olyan
katasztrofálisnak, amint azt Kossuth jósolta. A 4. és
5. pont azonban valóságos veszélyre hívta fel
a nemzet figyelmét, és a nemzetiségi kérdés
megoldásának mulaszthatatlan szükségességét
hangoztatva, a dunai kisnépek szövetségében jelölte
meg a megoldást, a kimenekülés útját a
kiegyezés csapdájából.
Kossuth érvei és jóslatai
a maga korában, Trianon után, majd a második világháború
után is erõsen impresszionálták a magyar közvéleményt,
kiváltképp a történészeket. Magam is elfogadtam
a kossuthi kritika említett pontjait, még ha javaslatai néha
a realitások fölött lebegtek is. [S ha optimizmusát
inkább a hit, mint a valóságismeret táplálta.
A kiegyezés idején például a megrendítõ
katonai vereségek és a belsõ zavarok joggal láttatták
Ausztriát meggyengült, ingatag birodalomnak, ha nem is „cadavernek”.
A múlt század derekán, 48 lehangoló példái
ellenére még reménykedhetett a szabad népek
testvéri szövetkezésében, valaminõ (kon)föderációban,
habár a nemesi vezetõ réteg humánus toleranciájától,
különösen a nemzetiségi autonómiák
elfogadására való készségétõl
– amit õ maga sem fogadott el – nem sokat várhatott.] Csakhogy
az elmúlt száz évben a történelem sok
titkot feltárt, sok romantikus illúziót szétfoszlatott,
és a közép-európai népek szabad szövetsége
iránt inkább a kétkedést, mint a reménykedést
bátorította. Jogosnak érzem tehát, hogy a XX.
század végén néhány alapkérdést
újra feltegyünk a kiegyezés jellegét és
következményeit illetõen.
Néhány alapkérdés újragondolása
Az idézett kossuthi programjelszó
realitásának három alapfeltétele volt. Az elsõ
az, hogy Ausztria feltételezett végelgyengüléses
halála tény legyen, ne vágyálom, illetve akadjon
erõ, amely megsemmisíti. Csakhogy Ausztria a vereségek
ellenére sem haldoklott, még az 1866. évi königgrätzi
veresége után sem akarták megdönteni, sem a magyar
vezetõ réteg, sem a cseh politikusok, legkevésbé
pedig Bismarck, aki Ausztriában korán felismerte a jövendõ
szövetségest a „szláv veszéllyel” szemben. [Fennmarad
még az az ellenérv, hogy ha Ausztria megdöntésének
ideje nem is jött el, de további gyengítése és
az 1848-as alkotmány kikényszerítése talán
lehetõ volt volna. Talán. Ha lett volna magyar hadsereg.
Ha ehhez nem kellett volna a porosz segítség, a Bismarckkal
való szövetség, amelyet a hazai liberálisok,
okkal-joggal, nagyobb rossznak véltek, mint a Béccsel való
megbékélést.]
Tételezzük azonban fel,
csupán második alapkérdésünk reálértékének
megfontolása végett, hogy Königgrätz után
Magyarország visszanyeri függetlenségét. Ott
áll egyedül, a bismarcki Reich és a cári Birodalom
közé ékelve, vészes külsõ fenyegetések
és nemzetiségi szeparatista törekvések árnyékában.
Vajon a politikai nemzet zöme megragadta volna-e a szabad népek
szövetségének eszméjét, fõként
ha az szükségképpen az ország decentralizálásával,
nemzeti autonómiák kialakulásával járt
volna? Erre az analóg választ a vezetõ elit már
a kiegyezés elõtt, a Dunai Konföderáció
vehemens elutasításával megadta. Ezzel ugyan olyan
ellenérv perelhet, hogy egy független, kossuthi vezetésû
országban más lett volna a politikai elit összetétele
és beállítottsága. De mi bizonyítja,
hogy létezett másféle, jóval demokratikusabb
politikai elit, mint ami a magyar társadalomból kitellett?
Akadt volna-e egyetlen magyar, akár a 48-as szélbal soraiban
is, aki hajlandó és képes lett volna egy önállóvá
lett országban Trianon önkéntes leszámítolására?
És ha, folytassuk csak a hipotézist a harmadik alapkérdés
megvilágítása végett, egy kossuthi szellemû
politikai elit hajlandó lett volna nagyobb engedményekre,
mondjuk teljes közigazgatási és kulturális autonómiára
is, megelégedtek volna-e a hazai nemzetiségek akkor vagy
a következõ évtizedekben ennyi engedménnyel?
A történelem már a dualizmus korában, majd a
versailles-i békerendszer megalkotásakor azt mutatta, hogy
nem; hogy minden kisnép nemzeti szuverenitásra, önálló
államiságra tör, akár a soknemzetiségûvé
válás veszélyei ellenére is. Napjainkban a
történelem Jugoszlávia és Csehszlovákia
példájával bizonyította, quod erat demonstrandum
– már egy évszázada.
Végeredményben azt
mondhatjuk, hogy a Habsburgok birodalma még életképes
volt, amit egyébként utolsó fél évszázadának
fényes gazdasági és civilizatórikus eredményei,
kulturális virágkora és sok pozitív reformja
bizonyít. És azt is megállapíthatjuk, hogy
a magyar nemzeti társadalom nacionalizmusának toleranciaküszöbe
alacsonyabb volt, mint amennyit a nemzetiségi egyenjogúság
korabeli követelményei megkívántak, hasonlóképpen
alacsony, mint a nemzetiségek nacionalizmusának kompromisszumkészsége
bárminõ dunai vagy közép-európai szövetség
megalapozására, akárcsak tudati-lelki feltételeinek
méltánylására.
Ha ez így volt, ha az egész
korabeli európai szituáció a nyugalmi egyensúly
fenntartásán alapult, s ha a korszellem vagy a birodalmi,
vagy a nemzetállami koncepciókat sugallta, akkor miért
és mennyiben volt az 1867. évi kiegyezés megalkotóival
és híveivel együtt felelõs a XX. század
katasztrófáiért, a világháborúért,
a felbomlásért? Akkor 130 év távlatából
egyes személyeket, pártokat, csoportokat kell kárhoztatnunk,
vagy netán egészében a liberalizmust és a nacionalizmust,
amelyek a világ más részein szerencsés és
tartós alakulásokat teremtettek? El kell gondolkodnunk azon,
hogy napjainkra érdektelenné vált a közjogi vita
a jogfeladásról, az önállóság kellékeirõl
való lemondásról, viszont tudományos szempontból
megoldódott az ország „félgyarmati” függésérõl
folytatott vita, továbbá szélesebb távlatokba
helyezõdött a nemzetiségi politika és az asszimiláció
problematikája, és már egy fél évszázada
elpárolgott a felelõsségkutatás indulata is.
Úgy vélem, itt lenne az ideje újragondolni, melyek
voltak Európa fõ fejlõdéstendenciái
az újkorban, és ebben a kontinentális térben
és idõben elhelyezni az osztrák–magyar kiegyezést.
Az európai fejlõdés tendenciái
E rövid tanulmány keretében
a hatalmas témakörbõl csupán két kérdést
emelhetek ki: a struktúra és az erõviszonyok újkori
megváltozását és a nemzeti dezintegráció
problematikáját Közép-Európában.
Az Európa nyugati és középsõ régiója
közti alapvetõ strukturális és pozicionális
eltolódás, amint ismeretes, abban állt, hogy a gazdasági-társadalmi
fejlõdés súlypontja az atlanti partokra helyezõdött,
és a Nyugat lett a fejlõdésirányító
centrum, Közép-Európa viszont fokozatosan a perifériára
szorult, vontatottan és megkésetten bontakozott ki a feudális
rendszer korlátai közül.
Az európai fejlõdés
új trendje kiváltképp kedvezõtlenül érintette
Kelet-Közép-Európát, ezen belül is fõként
Magyarországot, mert a lemaradást két regionális
érvényû, de roppant történelmi kihatású
csapás súlyosbította: a Habsburg-uralom kiterjedése
keletre és a török hódítás. Bár
e kettõ negatív hatása nem volt, illetve végkövetkezményében
nem lett azonos, az újkor kezdetén a Habsburg-ház,
ez a népek és országok feletti, teljesen önérdekû
dinasztia, amely európai hegemóniára tört, és
keleti tartományainak csak a védõgát szerepet
szánta, vaskosan hozzájárult Magyarország romlásához,
habár a fõszerepet ebben a török hódoltság
játszotta. Idézzük csak a legfõbb mutatókat.
Mátyás király korában, a XV. század
végén az ország lakossága 3,5-4 millióra
becsülhetõ, ennek mintegy háromnegyedét tette
ki a magyarság. [Egy évszázad múltán,
beleszámítva a jelentõs balkáni bevándorlást
is, a szám szintén négymillió körül
mozgott, ami stagnálásról, sõt visszaesésrõl
tanúskodik.] Fényes Elek 1842. évi becslése
szerint negyed évezred alatt a lakosság száma 12 millióra,
tehát háromszorosára nõtt, ám a magyaroké
csupán 50-60%-kal, vagyis arányuk éppen a felére,
38-40%-ra esett vissza. Feltûnõen megnõtt viszont a
hódoltság idején és a XVIII. századi
betelepítések során bevándorolt németek,
románok, délszlávok száma, összesen mintegy
3-3,5 millió, a korábban itt lakókkal együtt
hétmillió fõ. Világosan látható
az etnikai arányok teljes átalakulása, vagyis az ország
nemzetiségi struktúrájának gyökeres megváltozása.
A hanyatlás folyamatából
következõen ugyancsak megváltozott Magyarország
nemzetközi pozíciója is. Mátyás országa
erõs középhatalomnak számított, amely
nem esélytelenül aspirált valaminõ közép-európai
(cseh–osztrák–magyar) integráció realizálására.
Mátyás idejében még Bécs büszke
vára nyögte a magyar hadakat, és a két szomszédos
hatalom sem volt még igazi nagyhatalom: Németország
belsõ zavarokkal küszködött, Oroszország pedig
csak 1480-ban szabadulván fel a tatár uralom alól,
III. Iván éppen hogy hozzákezdett a birodalomépítéshez.
A XIX. század derekán, a szabadságharc leverése
után azonban az ország a Habsburg-abszolutizmus jogfosztott,
feldarabolt tartománya lett, és nyugatról–keletrõl
két félelmetes nagyhatalom fogta közre. Ebben a roppant
kedvezõtlenül alakult helyzetben, teljesen megváltozott
nemzetiségi struktúrában, hajdani európai pozíciójának
elvesztése után az ország vezetõ rétege
valóban nem tehetett mást, mint hogy a legkevesebb áldozattal
és a legkisebb veszéllyel járó kompromisszumot
választja.
Második vitakérdésünk
az európai fejlõdés trendje a XVIII–XIX. században.
A kora kapitalizmus Nyugaton az állami centralizáció
és a nemzetállami decentralizáció párhuzamos
tendenciáit hozta létre a fejedelmi abszolutizmus és
a polgári nemzet formájában. A helyi sajátosságoktól
eltekintve a polgárosodás, a nemzetté válás
és a modern államszervezõdés egységes
folyamatot alkotott, még ha mindenütt maradtak is kisebb-nagyobb
hagyományos vagy öntudatos nemzeti közösségek.
Mindazonáltal a nemzetállami dezintegráció
és az egységes államkeretek kialakulása progresszív
fejlemény volt a feudális partikularizmussal szemben. A nyugati
nemzeteszme és államforma példája nagy befolyással
ösztönözte a közép-európai kisnépek
polgári fejlõdését és nemzeti öntudatosodását.
Csakhogy ebben a régióban a modernizáció, a
polgárosodás és a nemzetté válás
nem állt korrelációban egymással.
A Habsburg-monarchiában a
lakosság többszörösen soknemzetiségû
volt, de az államhatalom nemzetfeletti. A hatalom Bécs-központú
és abszolutisztikus volt, de az országok és tartományok
történeti jogállásuk szerint decentralizáltak.
A hatalom, ha megkísérelt centralizálni és
egységesíteni, belebukott, mint II. József. A Monarchiában
az állami centralizáció és a nemzeti dezintegráció
szöges ellentétben állt egymással. A modernizáció
úgyszintén felülrõl indult, de csak a felszínig
jutott, oda is csupán néhány osztrák és
cseh tartományban, és fõként gazdasági
meg igazgatási reformokra korlátozódott. Az ausztriai
modernizáció alig kapcsolódott össze a polgárosodással
és a nemzetté válással, sokkal kevésbé,
mint Magyarországon vagy Csehországban. Egyrészrõl
tehát az abszolutizmus által takarékosan adagolt reformkezdemények
álltak szemben a sodró erejû magyar és cseh
nemzeti mozgalommal. Másrészrõl – és ez még
súlyosabb következményekkel járó ellentmondás
volt – az elnyomott kisnépek ébredõ nacionalizmusa
többnyire maga alá rendelte a polgárosodás nagy
eszméit, a liberalizmust és a kisnépi szolidaritást.
A közép-európai dezintegráció ellentmondásai
A megkésett nemzetté
válás egyik negatív következménye tehát
az volt, hogy ebben a soknemzetiségû régióban
az egymással ütközõ nemzeti igények a demokratizálást
hátráltatták vagy csírájában
elfojtották. Ezzel kapcsolatban a tragikus ellentmondás akkor
mutatkozott meg teljes mélységében, amikor a gazdasági
modernizáció folyamata összeütközésbe
került a nemzeti dezintegráció uralkodó irányzatával.
A századforduló idején a Monarchiában többdimenziós
konfliktusok élezõdtek ki. Egyrészt a nemzetállami
törekvések ütköztek bele a soknemzetiségû,
de dualista államszerkezetû rendszer falába, másrészt
a nemzetközi hatalmi konfliktusok során a Monarchia elvesztette
korábbi támaszait, Angliát és Franciaországot.
A századelõn kialakult szituáció sajátossága
abban rejlett, hogy a nemzeti dezintegráció konfliktusai
összekapcsolódtak az imperialista hatalmi konfliktusokkal,
ami minden korábbinál súlyosabban aláásta
a Monarchia stabilitását. A nemzetállami dezintegráció
újabb hulláma hamarosan szétzúzta a régió
biztonságát és országainak békéjét.
Ha már most ebben a történeti
térben helyezzük el a kiegyezést, akkor elég
egyértelmûen állíthatjuk, hogy a fõtendenciaként
érvényesülõ dezintegráció dagályakor
sem a dualista rendszernek, sem más, jóval demokratikusabb
föderatív átalakulásnak nem lehetett esélye
a közép-európai bomlás feltartóztatására.
Az idõtávlat bõvítése végett
villantsuk fel közelmúltunk egyik történeti pillanatát:
a kommunista rendszer bukásával kivételes alkalom
nyílt egy regionális kiegyezésre. 1989–90-ben, a reményeket
megcsalva, ismét a dunai népek nacionalizmusa, a nemzetállam
abszolút prioritása kerekedett felül, hetven év
diktatúráinak, fasiszta és kommunista elnyomásoknak
keserves élményei és a racionalitás józan
érvei ellenére. Annak ellenére, hogy Európában
a második világháború után ismét
az integráció vette át az uralkodó irányzat
szerepét. A nemzeti államalakulás alkalmasint utolsó
hulláma napjainkban vonul végig a régión, és,
amint fentebb utaltam rá, szemléletesen bizonyítja
a hajdani és a mai soknemzetiségû államok felbomlásának
elkerülhetetlenségét.
Ez a kategorikus megfogalmazás
azt a benyomást keltheti, mintha az újkori európai
fejlõdéstendenciát, a dezintegráció
uralmát történelmi determinációként
– magyarul: balsorsként – fognám fel, és nem tendenciaként.
Sietek ezt a benyomást eloszlatni. A dezintegráció
ugyan uralkodó irányzat volt, de nem kizárólagos,
és fõleg: a soknemzetiségû birodalmak felbomlása
is sokféleképpen mehetett végbe: háborúval,
összeomlással vagy megegyezés alapján. Németh
László szavait idézve, annak, hogy „ez a Trianon ilyen
borzalmasan sült el”, vannak konkrét, emberekhez, csoportokhoz,
kormányokhoz köthetõ okai és felelõsei.
Vegyük a dualizmus kori magyar
politikai elitet, és fogadjuk el, hogy a magyar hegemónia
és a területi integritás megõrzése szent
és sérthetetlen dogma volt, amelyen nem tudtak túllépni.
Ámde e dogma tiszteletben tartásával is lehetséges
volt távlatosabb külpolitika és az 1868. évi
törvény szellemében bõvített nemzetiségi
politika. Csupán három példát említek.
Az egyik a cseh trializmus kérdése, amely 1871-ben a megvalósulás
küszöbére érkezett. Prága már a koronázásra
készült, amikor a közös külügyminiszter
és Andrássy Gyula miniszterelnök megakadályozta
a birodalom eme üdvös államjogi reformját. Pedig
egy ilyen bõvülés nem érintette volna Magyarország
önállóságát, sõt megerõsítette
volna nemzetközi helyzetét, amit Kossuth nyomban felismert.
Ezzel analóg a horvát trializmus ügye. A századelõ
válsága idején, 1903-ban alakult horvát–szerb
koalíció a horvát–szlavón–dalmát „három
egy királyság” helyreállítása és
egyenjogú harmadik társként való elismerése
esetén szövetséget ajánlott a magyar ellenzéki
– majd 1906-ban kormányra került – koalíciónak.
Igaz, Horvátország a Magyar Korona országainak formális
kötelékébõl kivált volna, de az egész
Monarchia erõsödött és a délszláv
kérdés gyökeresen más irányt vett volna.
De hagyjuk a volnákat. A harmadik lehetõség, amelyet
a történész nem utólag ró fel, a román
nemzetiségi igények kielégítése volt,
amelyrõl nem kisebb és nem kevésbé kompetens
személy, mint Tisza István több ízben is tárgyalt
a hazai román vezetõkkel. A tét nem volt irreális.
A románok nagyobb kulturális és igazgatási
autonómiát akartak. Tisza hajlamosnak mutatkozott e követelések
nagyobb részének elfogadására, de az ellenzék
a függetlenségi, meg a közvélemény a birodalmi
illúziókkal és rövidlátással megverve,
megakadályozta a kompromisszumokkal járó, de biztonságnövelõ
egyezséget, amely akkor is jelentõs fejlemény lett
volna, ha egy késõbbi felbomlást és területi
újjárendezést nem is háríthatott volna
el.
De milyen felbomlást? – kérdezhetjük.
Egy távlatosabb kül- és belpolitika, amely idejekorán
figyelembe veszi a nyelvi határokat és jogokat, nagy valószínûséggel
legalábbis az etnikai határokat megtarthatta volna. Csakhogy
az idõszerû reformoktól való félelem
és a mesterséges árfolyamon tartott úri pozíció
féltése az orientációs képesség
és a realitásérzék olyan vészes megromlásához
vezetett, amelyet a kor látszólagos biztonsága és
tünékeny prosperitása ideig-óráig ugyan
elfedett, nagyobb megpróbáltatás idején azonban
katasztrófához vezetett.
Nem kisebb felelõsség
terheli az elsõ világháború gyõzteseit,
a nagyhatalmak vezetõit, akik messze túlléptek egy
megérett történeti folyamat végrehajtásának
tisztén, s a legfõbb bírák jogkörét
kisajátítva ítélkeztek országok, népek,
Európa sorsa fölött. Kiváltképp a franciákat
bódította el a nem önerõbõl kivívott,
de kirívóan önérdekû hatalmi hegemónia
mámora. Reorganizációs koncepciójuk szerint
a Monarchia helyén alakított kis csatlós államokból
épült volna föl az a gát, amelynek meg kellett
volna védelmeznie Európát a német imperializmus
újjáéledésétõl és a szovjet
birodalomtól. Vagyis hat revansra vágyó vagy attól
rettegõ országnak kellett volna biztosítania a régió
és Európa új egyensúlyát. Az irracionális
nacionalizmus burjánzott el a korábban mértéktartóbb
cseh és szlovák vezetõk politikájában
is, amikor etnikai, történeti és stratégiai érveket
kártyabûvészként keverve hasítottak ki
mértéktelenül nagy magyar, német, ukrán
területeket. Hasonlóképpen a román vezetõk
sem fukarkodtak hamis vádakkal és ígéretekkel,
hadi és megszállói szolgálatokkal egy sosemvolt
Nagy-Románia elnyeréséért. Általában
a gyõztes kisnemzetek röpke hónapok alatt megfeledkeztek
a háború elõtt vagy a béketárgyalások
alatt tett ígéreteikrõl, kisebbségi jogokról,
demokráciáról, és ebben a kóros amnéziában
elvesztették minden realitásérzéküket
a békediktátummal szentesített felbomlás vészterhes
következményeinek belátása iránt.
A következményekre Hitler,
aztán Sztálin és utódai oktatgatták
õket. Valljuk be, kevés sikerrel.
Epilógus: a történelem védelmében
Gondolatmenetemet a történetírás
védelmével kezdtem.
A hibákért, az értékelésváltoztatásokért
a felelõsséget jórészt a politikára,
a „pártosságra”, tehát tudományon kívüli
tényezõkre hárítottam, részben magára
a történelemre. Metaforikusan: Klióra, az örökké
élõre, aki idõk rendjén mindig újra,
mindig mélyebben és õszintébben magyarázza
önmagát.
Igyekeztem rámutatni az elsõ
világháborút követõ értelmezésekkel
szemben a történelem új fejleményeire, egy évszázados
dezintegrációs folyamat önmagyarázó tényeire
és érveire. Aztán említettem a történelem
tiltakozását a kommunista dogmatizmus (és nacionalizmus)
torzításai ellen, és rámutattam a kiegyezés
1956 utáni újraértelmezésének a történelmi
fejlemények által sugallt szükségességére
és jótékony hatására. Említhetném
még a Klió körül sündörgõ hízelgõket,
a túllicitálókat is, akik mostanában történettudományi
rangra szeretnék emelni a „boldog békekor” iránti
nosztalgiát, de ettõl nemcsak terjedelemszûke miatt
tekintek el, hanem azért is, mert jószerint a publicisztikában,
képes albumokban és a képernyõn jelentkeznek.
A mai történelmi tendenciák mérlegelése
– hadd használjam ezt a kifejezést a „tanulság” helyett
– azt sugallja, hogy ha a kiegyezés idején a nemzeti dezintegráció
uralkodó tendenciájának mellõzése, lebecsülése,
akkor ma éppen ellenkezõleg, egy másik uralkodó
irányzatnak, az európai integráció folyamatának
a fel nem ismerése vagy elhárítása vezethet
régiónk lemaradásához, sõt újabb
romlásához.
Végsõ soron nemcsak
a történelem tanít(hat)ja az embert, hanem az ember
is alakít(hat)ja a történelmet.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu