Te voltál a magyar filmes társadalom egyik kulcsfigurája, kulcskádere a hatvanas években, a magyar film aranykorában. Te voltál a szakmai szövetség fõtitkára, a rendezõtanoncok osztályfõnöke, a fõiskola rektorhelyettese, a legszélesebb skálán dolgozó filmstúdió vezetõje, te rendezted a korszak reprezentatív, „múltlezárós”, „szembenézõs” filmjét, a Párbeszédet. Még az amatõrfilmesek szövetségének is te voltál az elnöke. Azután 1970-ben hirtelen eltûntél. Elköltöztél Svédországba. Miért?

  Erre többféle válasz van. Mondom az anekdotikusat. ’69 õszén fölhívott engem a Bacsó, hogy kérlek, most beszéltem a Huszár Tibivel, és azt mondta, hogy az Aczél borzasztó dühös rád, és ki akar rúgatni a Magyar Dezsõ filmje miatt.

  Az Agitátorokról van szó.

  Arról. Hát mondom, mi közöm nekem a Magyar Dezsõhöz, azt már rég az Újhelyi Szilárd felügyeli. Akkor is kérlek, ajánlom, hogy hívd föl. Jó. Fölhívtam, Aczél kérdi: mi van, grófom. Mondom: beszélni akarok magával, hercegem. Jó, hát jöjjön! Bemegyek, mondom, hallom, megint ki akar rúgatni. Miért nem mondja ezt meg nekem? Én ha magáról azt mondom, hogy hülye, akkor itt mondom, a pártközpontban. Lehet, hogy be van építve a mikrofon a falba, akkor legalább hallják, de itt a szemébe mondom. Õ csak azt hajtogatta, hogy maga nem jön, maga nem keresi az embert. Mire én: nem  vagyok én olyan, mint a kedves kollégám, hogy magához jöjjek panaszkodni, ha megcsal a feleségem. Amíg maga a minisztériumban volt, addig dolgom volt magával, most ha valami van, akkor hívat. Aczélnak volt egy ilyen skizofrén szeretetvágya: ha nem jönnek hozzá pletykálni, akkor õt nem szeretik. Szóval egy óvodás kisgyerek is volt. Ahogy az Aczéllal beszélgetünk, bejön a Kádár. Vissza akart fordulni, hogy nem zavar, de én mondtam, hogy neki biztosan fontosabb mondandója van, majd én kint várok. Amikor kijönnek, Aczél azt mondja Kádárnak, nem tudom, ismered-e: Herskó elvtárs, a fõiskola rektorhelyettese. Mondom, drága Aczél elvtárs, ne nevezzen ki engem újra, most akar kirúgni. Azt mondja a Kádár, hát persze, hogy ismerem, és hozzáteszi: Herskó, nem alkalmazná ezt az Aczélt színésznek. Mondom, dehogyisnem, ha legközelebb csinálok egy vígjátékot… Na ebben a vicces hangulatban határoztam el, hogy elmegyek. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nem ez volt az oka, de ez volt a végsõ lökés. Nem tudom, értitek-e: ez a szürrealizmus, hogy kirugdosnak és nevetgélünk, hogy az embernek állandóan résen kell lenni valamiért, amiért nem is õ a felelõs. Elegem volt ebbõl az állandó készenlétbõl. Belefáradtam. És hát nyilvánvaló volt, hogy amiben én hittem a hatvanas évek elején, hogy lehet ezt a dolgot jobban csinálni, és lehet bízni abban, hogy jobban akarják csinálni, és lehet jó kompromisszumokat kötni – ez nem megy. Ha megvan hozzá a jó szándék, akkor se megy.
  Én ’56 után nem úgy éreztem, hogy kompromisszumból kötök szövetséget a hatalommal. Én úgy éreztem, hogy szövetséget kötök olyan emberekkel, akik ezt jól akarják csinálni. Elhittem, na, tényleg, hogy ezt jól akarják csinálni. Az, hogy vak voltam, és nem vettem tudomásul vagy nem figyeltem oda, hogy hányan halnak ebbe bele, az az én hibám. De nem tagadhatom le, hogy mindazt, amit az én hatvanas évekbeli mûködésemben jónak lehet tartani, abból a hitbõl indítottam, hogy itt most tényleg lehet ezt egyre jobban csinálni, és tényleg ezt akarják. Aztán rájöttem, hogy nem akarják vagy nem akarhatják, vagy hiába akarják. De disznóság lenne tõlem, ha most én is azt mondanám, mint a legtöbben, hogy nem hittem az egészben, csak a túlélésért alkudtam meg.

  Mi utalt erre a fene nagy jó szándékra 1957-ben, amikor egy csomó filmet betiltanak, a Nagyrozsdási esetet, az Eltüsszentett birodalmat, a Keserû igazságot; amikor a Külvárosi legendát átírják az ötvenes évekbõl a harmincas évekbe, és még úgy is levágják, amikor egy sor nevet kiirtanak a fõcímekbõl, a Csodacsatárt átforgatják. Nem vetíthetik azokat a filmeket, amelyekben Mensáros László föltûnik…? Szóval hogyan élted meg ezt a nagy hiriget?

  Úgy, hogy azok az emberek, akik kiszolgáltak minden szart, most szarban vannak. Nekem az utalt erre. Nézzétek meg, kik csinálták ezeket a betiltott filmeket az ’56-os konjunktúrában! Azok, akik minden konjunktúrában megcsinálták azt, amit akkor kellett. Én például nagyon szerettem Várkonyi Zolit, aki a Keserû igazságot rendezte, de hát azért, könyörgöm, mit meg nem rendezett õ is?! Én azért nem igyekeztem úgy ’56 elõtt, mint ezek az 57-es betiltottak. Én Gelléri Andor Endre novelláiból szerettem volna filmet csinálni, de visszavágták azzal, hogy kispolgári. Hál’ istennek, mert ’56 novemberében, amikor otthon ültem, és töprengtem, hogy mit kellene most csinálni, más Gelléri-novellákból kitaláltam egy összefüggõ történetet, és ebbõl lett a Vasvirág.
  Ezekkel az 57-es betiltottakkal akkor is nagyobb kóveddel beszéltek, mint például velem. És Aczél is õket akarta megnyerni, nekik udvarolt, nem nekem. ’59 végétõl, ’60 elejétõl másfél évig nem is állt velem szóba az Aczél.

  Miért nem?

  Nagyon jó történet. Én azt hittem, azért, mert összevesztem vele a rendezõk prémiumrendszere ügyében, de kiderült, hogy nem. Szóltak nekem, hogy beszélne velem az Aczél, ki akar békülni. Elmentem, hozzá, és azt mondja, hogy én csalódtam magában. Kérdem, mikor? Amikor a prémium…? Á, dehogyis, legyint: sétáltam a Marosán elvtárssal a Rosenberg házaspár utcában, és maga jött a Nagy Sándor utcából kézen fogva egy nõvel, aki nem a maga felesége volt. Mondom, miért nem szólt Aczél elvtárs, bemutattam volna. Azt mondja, úgy elsápadtam, hogy azt észrevette a Marosán elvtárs, és kénytelen voltam megmondani neki, hogy szörnyû, már ez a Herskó is rothad. Akkor nagyon fel voltam háborodva, de azóta rájöttem, hogy néha becsületesebb az, aki megengedi magának, mint aki nem. Azóta is erre hivatkozom: nekem az Aczél megengedte… Van egy másik isteni Aczél-történetem is: egy szép napon megyek be a minisztériumba, és éppen jön ki G. Dénes György, a dalszövegíró, akinek Zsüti a beceneve. Azt mondja: öregem, a legnagyobb bajban vagyok! Mi történt? Hát behívott engem ez az Aczél, életemben elõször láttam, volt konyak, fekete, minden, diskurálunk, és amikor vége volt, fölállt, és azt mondta, hogy hát én hogy örülök, hogy megismertem magát G. Dénes elvtárs, az ilyen embereknek, mint maga meg én kell összefognunk az ilyen Zsütik ellen. Most mondd, mit csináljak? Mondjam meg neki, hogy én vagyok a Zsüti?

  Sokak szerint abban, hogy a magyar filmgyártás felvirágzott, megszûnt a dramaturgia diktatúrája, hogy a magyar filmnek köze lehetett a magyar valósághoz, hogy a nyugat-európai, elsõsorban persze az olasz és a francia film hatása olyan meghatározó lehetett, döntõ szerepe volt annak, hogy Aczél sikeresen elszigetelte a legfelsõ pártvezetést a filmtõl, amennyire lehetett, elterelte a politikai figyelmet errõl a területrõl .

  Az az igazság, hogy az Aczél valóban bizonyos teljhatalmat kapott arra, hogy a magyar filmmel tegyen valamit. De ennek megvolt a politikai logikája. A televízió akkor még nem azt jelentette, amit ma. Bizonyos értelemben a mozi volt a tévé. Akkor még egy jobb magyar filmnek egymillió nézõje volt, de egy rendes vígjátéknak több is, az enyémnek, a Két emelet boldogságnak például két és fél millió. Tehát a tévé helyett a mozinak kellett az embereket lenyugtatóznia. Ezért volt olyan riasztó, amikor az emberek nem akartak moziba menni. ’59 és ’62 között rohamosan zuhant a nézõszám, rohamosan csökkent az érdeklõdés a magyar filmek iránt. Akkor írta  Csurka a Miért rosszak a magyar filmek? címû forgatókönyvét. Aczél ráérzett, és nyilván Kádárnak is meg tudta magyarázni, hogy a film a konszolidáció legjobb demonstrációja lehet. Mert hogyha a magyar nép megint milliószámra veszi a jegyet, akkor a rendszer mellett szavaz. És Nyugaton is másképp tekintenek arra az országra, ahol olyan hiteles filmek készülnek, amelyeket nekik is el kell ismerniük. És a film kapcsán meg lehet szólaltatni az embereket. A Párbeszédet vagy harminc helyen vitattam meg az országban. Aztán a Szevasz, Verát is sok helyen. Ezeken a vitákon tele voltak a színháztermek, a kultúrtermek. Pesterzsébeten, a Csiliben háromórás hatalmas vita volt. Ezt ma már nem lehet elképzelni.    Szóval a filmet a konszolidáció kirakatának használták és használtuk föl. Ebben bizonyos részem volt, nem tagadom. Ezt azért ki lehetett használni. Például ott volt Szabó István elsõ filmje, az Álmodozások kora. Hallani sem akartak róla, a minisztérium nem merte átengedni. Aczél az NDK-ban volt. Megtudtam, hogy az NDK-ból hazajövet, este megy az Operába. Elmentem a lakására a Balzac utcába, pofátlanul fölcsöngettem, és amíg átöltözött, rádumáltam, hogy engedélyezzen egy zárt vetítést a KISZ-ben, azzal nem kockáztat semmit, és majd meglátjuk, mit mond a KISZ. Mindketten tudtuk, mit fog mondani a KISZ, és hogy arra lehet hivatkozni. Ilyeneken múlott. De ez akkor még élvezet volt, mert tudni lehetett, hogy az Aczél se bánná, ha kijöhetne a film, mert õ is tudja, hogy ez nem rossz, se neki, se a magyar államnak.
  Azután ez megváltozott, és a jó kompromisszumok elromlottak, mert egyre világosabb lett, hogy nem lehet megmutatni, ami van. Azok a filmek, amelyek azt akarták megmutatni, hogy itt és most mi van, mindig és egyre inkább nehézségekbe ütköztek. Ezzel szemben volt egy másik ajánlat, amit a Jancsó csinált, és aztán mások is elkezdték, az allegorikus mûvészfilmek, az így is értheted, úgy is értheted történetek. Ez egy idõben komoly harcokhoz vezetett. Be akarták bizonyítani, hogy az „a” mûvészfilm, ami a „vonulathoz” tartozik. Tudatosan vagy önkéntelenül, de Aczél is ezt támogatta. Én meg mindig azt mondtam, hogy egy ország filmmûvészetét nem lehet egy vonulatra szûkíteni, az, ha egészséges, akkor mindig sokféle mozaikból áll össze. Az olasz filmmûvészet is akkor volt nagy, amikor egymás mellett dolgoztak olyan teljesen különbözõ emberek, mint Fellini, Visconti, Antonioni, Germi, Pasolini stb. stb. Az irányzatoknak meg kell férniük egymás mellett. Ha jó magyar módra az egyetlen üdvözítõ utat keressük, akkor zsákutcába jutunk, mint ahogy jutottunk is, és benne is vagyunk máig. A hetvenes években, már a távozásom után, egyre romlott a helyzet. A rendezõk versengeni kezdtek egymással, hogy egyre mûvészibb filmeket csináljanak, és ezeket egyre inkább egymásnak csinálták, egyre belterjesebb lett a magyar film, és a hetvenes években elvesztette a párbeszédet a saját közönségével, és azóta sem találta meg. Még a Szabó Pista is elhúzott ebbe az irányba, megcsinálta a maga allegorikus filmjét, a Budapesti meséket, aztán a végén elment „kommersz” rendezõnek Németországba… És ebben a belterjes versengésben visszaszorult az a sokszínû filmpolitika, amit mi Nemeskürty Istvánnal mint örökös vetélytársak ûztünk, s amihez hozzátartozott az is, hogy a stúdióink filmjei között minden évben legyen olyan közönségfilm, amelyet szégyellni sem kell, és biztosan be is hozza a közönséget, és akkor ezek fedezetével lehet kísérletezni, fiataloknak lehetõséget adni stb. Nemeskürtynél ilyenek voltak a Várkonyi nagy történelmi filmjei, nálam, hogy mást ne mondjak, A tizedes és a többiek. Keleti nálam csinálta meg vénségére élete legjobb filmjét, amit még ma is mint klasszikust vetítenek. Az utolsó pillanatig reszketett szegény: nem lesz ebbõl zûr, Jancsikám? Mondtam, ha zûr lesz, nekem lesz, mert én ajánlottam magának. Ha jó lesz, a maga dicsõsége lesz. Hát az is lett. És emellett az egész új generáció nálam és Nemeskürtynél indult, alig tudnék kivételt mondani.

  Azonkívül, hogy párttag voltál, és a Vasvirág után kiderült, hogy filmrendezõnek sem vagy utolsó, mi volt az a tényezõ, ami téged mindenféle kulcspozícióba vitt?

  Lehet, hogy karrierista voltam. Lehet, hogy kihasználtam vagy kihasználták azt, hogy a Vasvirág és a fõiskolai eredmények következtében minden táborban elfogadtak.

  Sok káder „kiszállt”, nem bírta tovább, vagy nem tûrték tovább ’68 után. Ki így, ki úgy. Tömpe András, Péter György öngyilkos lett. Utánad nem sokkal Aczél másik filmes kulcsemberének, Újhelyi Szilárd filmfõigazgatónak is elege lett az egészbõl, de õ azért megmaradt a magyar állam szolgálatában, és úgy ment kipihenni a filmes harcok fáradalmait UNESCO-követnek Párizsba. Csehszlovákiából és Lengyelországból kiáramlott s javarészt bekapcsolódott a nyugati közéletbe vagy legalább az emigrációs közéletbe egy nagy értelmiségi, politikai emigráció. Te viszont nem kapcsolódtál bele semmibe. Svédországba mentél új pályát kezdeni negyvennégy évesen a névtelen, kezdõ bevándorlók között.

  Nekem be kellett látnom, hogy én nem lehetek olyan, mint egy orvos vagy mérnök, akinek megvan a maga véleménye, de attól teljesen függetlenül gyógyíthat, tervezhet, dolgozhat. Én mint filmrendezõ, stúdióvezetõ, fõiskolai vezetõ ideológiai hatalom is voltam. Dárday Istvánt sokadszorra sikerült fölvetetnem a fõiskolára, mert mindenféle ideológiai és szár-mazási kifogás volt ellene, és egy vizsgafilmjére azt mondtam, hogy nézze, ezt a filmet ráér megcsinálni akkor, amikor megkapta a diplomát, magának is fontos a diploma, csináljunk egy másik filmet, és ezt tegye el. És miután ezt mondtam, hirtelen rájöttem, hogy lassanként már nem azért mondom ezt neki, mert õt féltem, hanem azért, mert magamat óvom. Mert nem hiányzik, hogy megint egyszer behívjon az Aczél. Rájöttem, hogy okosabb, ha én nem kötök az emberek helyében kompromisszumot mint csoportvezetõ vagy mint fõiskolai vezetõ: döntsék el õk, meddig mennek el. Nõjenek föl, én befejeztem. De Magyarországon én ezt nem tudom befejezni, én ebbõl nem tudok idehaza kilépni, mert akkor a lányaim nem jutnak be az egyetemre. Én pedig, ha nem akarok vezetõ lenni, ideológiai hatalom lenni, akkor még filmrendezõ sem lehetek, csak várhatom, hogy mikor bocsátanak meg nekem.
És akkor megírtam azt a nevezetes búcsúlevelet. A búcsúlevelet a magam naiv módján feladtam külföldön harminchat példányban, harminchat címre, mindegyikhez írtam kézzel egy kis személyhez szóló kiegészítést, mindezt akkor, amikor még határidõn belül voltam, tehát büntetlenül visszatérhettem volna. Ez az ÁVH nagy jótéteménye velem szemben, hogy a leveleket elkapdosták, csak egyet kézbesítettek  Aczélnak, és egy másikat, ki tudja, miért, Vas Jutkának. Így most már soha nem tudja meg senki, hogy kinek küldtem és kinek nem. Nem kell magyarázkodnom.

  Miért pont Svédországba mentél?

  A feleségemnek az volt a mániája, hogy ha Magyarországon kívül valahol tudna élni, az Skandinávia. Elõször tényleg úgy tûnt, hogy egyszerûbb lett volna Németországban, ahol a lányomat is hagytuk, a nyelvet is beszéltem, és éppen akkor a televízióban egy filmet is vetítettek az én fõiskolai tanítási módszeremrõl, de végül is szerencsénk volt, hogy Svédországba mentünk, mert Németországban azért nem lehettem volna olyan fõiskolai vezetõ, amilyen Svédországban lettem. Stockholmban éppen akkor alakult a színház- és filmmûvészeti fõiskola, s nem volt hozzá tanár. Mert Nyugaton tényleg úgy van, hogy aki tudja, az csinálja, aki nem tudja, az tanítja, s a tanításra nem volt ember. Fölvettek óraadónak, majd a diákok szavazatai alapján három évre megkaptam a tanszéket, és három év után véglegesítettek. Ugye, ’68 után voltunk, a diákok szavaztak mindenrõl. A svéd „szocializmus” legbõkezûbb korszakában voltunk, a csúcsponton, épp akkor kezdett romlani a helyzet, amikor mi megérkeztünk. Jelentkezni kellett a rendõrségen, és rögtön be lehetett iratkozni a nyelvtanfolyamra, fizetéssel, laboratóriummal, mindennel, és ott naponta hat órát csak svédül lehetett beszélni. 1970 nyarán kezdtük, odajártunk egészen karácsonyig, és közben megalakult az iskola, és ’71 januárjában már tanítottam. Itt lettem rektorhelyettes, rektor, innen mentem nyugdíjba, és most egy nyugdíjas rektor vagyok. Teljes svéd nyugdíjjal, úgyhogy nem kell engem sajnálni.

  De azért dolgozol?

  Évente egyszer csinálok nekik egy vagy két tanfolyamot, és hát dolgozom itthon is, a pesti fõiskolán.

  Svédországban dokumentumfilmeket csináltál.

  Már rögtön az elején arról a csoportról, amely a nyelvtanfolyamon összejött. Egész jó, kár, hogy svédül van, és fordításban nem él, mert éppen azt az állapotot mutatja, amikor a legkülönbözõbb bevándorlók, tényleg gyönyörû, vegyes társaság egy új nyelven találkozik.

  Játékfilmet nem csináltál.

  Azt nem, tévéjátékot csináltam a Mrozek-darabból, Az emigránsokból.

  Neked van legalább három éned. A mûvész, a pedagógus, a politikus. Svédországban nyilvánvalóan a pedagógus dominált. De lett volna egy másik lehetõség is. Bekapcsolódhattál volna a 68-as kelet-európai emigráció közéletébe, kiírhattad volna, kibeszélhetted volna magadból az indulataidat, tapasztalataidat. Nyilván lett volna rá kereslet. Nem is kísértett meg ez a lehetõség?

  Én itthon is csak a szakmán belül politizáltam, kint meg egyáltalán nem voltak ilyen ambícióim.

  A rendszerváltás idején nem kaptál Magyarországon ajánlatokat?

  Milyen ajánlatokat?

  Hát szakmai vagy politikai ajánlatokat.

  A fõiskolán kívül szakmai ajánlatként hívtak a Magyar Mozgókép Alapítványba, de nem mentem, mert egyáltalán nem értek egyet azzal, ahogy az mûködik. Politikai ajánlat nem volt, de egyébként is a rendszerváltás idején én a svédországi karrierem csúcsán voltam, akkor lettem rektor, nem is igen voltam itt, amikor a pártok alakultak. Elég nagy tülekedés volt a pártok körül, nem hiányoztam én ott.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu