Reformerek és karavánok
Az elôzô év legerôsebb
filmjének, Jancsó Csillagosok, katonákjának
visszhangjával még tele a sajtó. Ez a „filmév”
igazából ’67 végén kezdôdött. A
Népszabadság karácsony elôtti (dec. 23.) számában
ugyanis Darvas József írószövetségi elnök
és többszörös Kossuth-díjas egykori „népi”,
akkoriban állami fô-író ellenvéleményt
jelent be, támadja a Csillagosok, katonák öncélúnak
vélt öldökléseit, hullahegyeit.
Darvas modora és hangneme kínosan
emlékeztet az ötvenes évekre, teljesen túlhaladott.
Csikorgó lemez, Rényi Péternek sem kell, ô ennél
dialektikusabb és korszerûbb. Most ravasz mutatványba
fog. A Népszabadságban bizonyos fenntartásokkal nemrég
lelkendezve üdvözölte a Csillagosokat – bôven idéztük
a múlt havi „Beszélô-évben” – most azonban „helyére
teszi”. Népszabadság-cikkét a nagyközönségnek
szánta, e szigorúbban „elvi” dolgozatot viszont a párthavilap
figyelmeseinek. Szigorú és „elvi”, de egészen másként,
mint a póriasan elavult, az öldöklések sokkoló
hatását bíráló, azok öncélúságát
elítélô Darvas. Rényi tágabb látókörû:
„Miféle választás
az, ahol egyik alternatíva a halál, a másik az élet?
Jancsó ugyanis idáig absztrahálja a konfliktust. Aki
ezen a válaszúton az életet választja, az nem
felelôsséggel cselekszik, csak minden élôlény
elsôrendû animális ösztönének engedelmeskedik.
Ebben az állapotban nincs etikai súlyú döntés,
nincs választás a marxista morál értelmében
sem, de hadd tegyem hozzá: még az egzisztencializmus értelmében
sem.”
Azután kitér néhány
más méltatásra: „Almási Miklós a Csillagosokról
írt bírálatában (Kritika, 1968/1.) azért
marasztalja el Jancsót, mert túlságosan elvont morális
kérdések elé állítja hôseit. Én
úgy értelmezem a Csillagosok, katonákat, hogy nem
is morális kérdések elé állítja
hôseit: a problematika a morálon túl játszódik
le. Még ellenforradalmárai is túl vannak jón
és rosszon. A sivár térség, amelyben itt az
erôk mérkôznek, az élet és a halál
absztrakt pólusai. (...) A Jancsó-filmek ezért játszódnak
olyan akonkrét, elvont világban, ezért nem hatnak
ránk forradalmas indulataik ellenére sem forradalmasítóan.
Hôseik hiába ágálnak úgy, mint a legendás
hôsök – mert nem látjuk, nem ismerjük meg azt a
történelmi szituációt, amely a forradalmat szülte,
hinni sem tudunk példájukban, nem tudjuk átélni
harcuk belsô tartalmát.”
Jancsó munkássága
egyre inkább fontos ideológiai gyakorlótereppé
válik. Újabb filmjét is most mutatják be, alig
pár hónappal az elôzô után. A Csend és
kiáltást Fehér Ferenc szintén marxista filozófiai
szemszögbôl elemzi a Filmkultúra 68/2-es (március–áprilisi)
számában.
„A mítosz (a folklórrá
vált történelem) bevezetése egyszersmind az uralkodó,
hivatalosan rögzített mítoszok rombolása is ciklusában.
A Szegénylegények negyvennyolc szánalmas-tragikus
epilógusa, egy nagy és illuzionista gondolat szétforgácsolódása
veszendôbe ment életek sorában, az illúziót
önveszélyesen dajkáló emberi sorsokban; másfelôl
a hatvanhetes béke és idill igazi arcának brutális
felmutatása. A Csillagosok, katonák a forradalmat teszi elénk
olyan vértôl iszamos, mégis fenséges mivoltában,
ahogyan az olajnyomatainkon nemigen látható. A Csend és
kiáltás történelmi konkrétságban
és történelmi igazmondásban – ha lehet – felülmúlja
ikertestvéreit: a nemzeti gerinctörés félelmetesen
találó és alig elviselhetôen fájdalmas
története.”
Érdekes áthallásokra
ad alkalmat ez a nyilvánvalóan kevésbé esztétikai,
inkább (marxista) filozófiai indíttatású
és szemszögû írás. Fogalmazásmódja
megnehezíti a mai olvasó dolgát (vajon az akkoriét
is?). A Szegénylegények tehát Fehér Ferenc
szerint „egy nagy és illuzionista gondolat szétforgácsolódása,
veszendôbe ment életek sorában, az illúziót
önveszélyesen dajkáló emberi sorsokban”. Hiába
olvasom el még egyszer a botló mondatot, a mögötte
rejlõ gondolatot így is csak homályosan vélem
érteni. Tovább: „Marx gondolata, mely szerint az elidegenedés
közös sorsa elnyomónak és elnyomottnak, csupán
eltérô módon, más-más irányban
és igen különbözô reakciókkal, a maga
korában nem talált igazi ábrázolóra,
csakis a tényt durván manifesztáló huszadik
században. A marxi felismerés mai ábrázolói
közé tartozik Jancsó Miklós, és úgy
hiszem, a Csend és kiáltás ebben a tekintetben még
a Szegénylegényekhez képest is elôrelépett.”
Rényi Péter általában
nem örült a Filmkultúra hangvételének, vitatott
filmekrôl ô szerette kimondani az utolsó szót;
valószínûleg Fehér Ferenc cikkének sem
tapsolt. Természetesen tudok Fehér „helyzetérôl”,
azt sem feledem, hogy az elôzô évben a Kortársban
értékes, a hivatalos „parabolisztikus” mellébeszélésekkel
alig törôdô tanulmányt közölt a Csillagosokról.
Mégis, kései olvasóként, harminc év
múltán, az ô és a Rényi Péter
beszédmódját, sôt: a bennük tükrözôdô
világszemléletet meghökkentôen hasonlónak
érzem.
Több hónapig húzódó
vita duzzad a magyar filmrôl a Társadalmi Szemle hasábjain.
A vitazárót természetesen, ki más, Rényi
Péter „tartja”.
A Kétféle válasz
a népiesség problematikájára címû
alfejezetben, a cannes-i díj hivatalosan nem támadható
örömén túllépve, most már keményebben
utasítja el a Kósa Tízezer napjából
kihallatszó dallamot:
„A Húsz óra mûvészettörténeti
és filmtörténeti érdeme, hogy olyan képet
rajzolt a magyar paraszt helyzetérôl a szocializmusban, amely
érvénytelenné tette a népiek szemléletét.
A népiek Tiborc-szemléletének bírálatára
tett valamiféle kísérletet a Tízezer nap is,
amely a sem ide, sem oda nem álló kisparaszt vergôdését,
a kétlelkûség tragédiáját exponálta.
Csakhogy Kósának nem volt mersze kiemelni azt a történelmi
cezúrát, amelyet a kollektivizálás objektíve
jelentett; az ô hôse nem Elnök Jóska, aki a történelem
nevében kimondja az ítéletet a kisparaszti életforma
fölött, hanem egy messianisztikus megszállott, egy érzelmes
rajongó, aki nem tényekkel, nem a szocialista világban
már megtett úttal érvel, és ezért nem
is tudhat többet mondani, mint azt, hogy kell lennie valahol valami
megoldásnak. Alighanem az sem véletlen, hogy ez a hôs
még külsôleg is a vallási igehirdetôkre
hasonlít.”
*
Vannak új színek is
a palettán. Közönség és kritika egyaránt
jól fogadott két elsôfilmest. Sándor Pál
Bohóc a falon címû filmjén a francia új
hullám hatása érzõdik: a spontán és
a „jól megcsinált”, ügyesen megírt filmfajta
korai ötvözete. Létay Vera kiválóan jellemzi:
„Éljen a szabadság! – kiált fel a film ifjú
fôhôse, hetykén szembenézve a kamerával,
háta mögött a jómóddal berendezett szülôi
lakás, herendi porcelánjaival, katalogizált könyveivel...
– Éljen a szabadság! – kiált fel az elsôfilmes
rendezô Sándor Pál, szembenézve a kritikusokkal,
háta mögött a tekintélyes filmmûvészet
márkás nagyjaival, katalogizált eszközeivel.”
Érdekes és nyersesége
ellenére – vagy épp ezért – rokonszenves hang szólalt
meg Mészáros Márta elsô filmjével (Eltávozott
nap). Látszik a dokumentarista iskolázottság és
szem; feszes, mégsem „elôre kiagyalt”, hanem a forgatás
közben (a filmvásznon) szinte spontánul kibomló
történet egy soha nem látott apját felkeresô
munkáslányról. Kovács Kati nagyon érdekes,
a szó legjobb, leghitelesebb módján „amatôr”...
*
Még folyik a Társadalmi
Szemle nehézveretû vitasorozata, de máris itt van,
még tavasz elôtt a Falak, Kovács András munkája.
Mai szemmel elképesztô,
és egy mai, fiatalabb nézônek tán nem is egészen
érthetô az a heves izgalom, amellyel kritika és közönség
ezt a filmet fogadta. Egy nagyvállalat fômérnökei
és vezetôi a gazdasági reformok ottani bevezetése
vagy akadályozása érdekében végigintrikálják
s fôleg végigvitázzák a filmet.
„Amit alakjai mondanak: ragyogó
logikájú tanulmány, eleven és izgalmas vita.
Ami viszont történik velük, amit cselekszenek: nélkülözi
az esszé minden sajátosságát; csak ürügy
bizonyos problémák fölfejtésére, kimondására.”
(B. Nagy, ÉS, 1968. 7. sz.)
A Falak alaposan megmozgatta a napi-
és hetilapok kulturális rovatát: majd minden fôbb
rovatvezetô és helyettes fôszerkesztô a pezsdítô
vita szándékával vitatta a pezsdítõ
vitát kiváltani szándékozó szöveg-filmet.
A Falak kapcsán használták elôször a pár
évig büszkén vállalt „cselekvô film” kifejezést.
A reformszellem csitulta után kevésbé.
Minden vitázó, minden
méltató és minden hozzászóló
azonos „reform-pozícióból” szólt. Ezért
is maradt meg emlékezetemben a talán egyetlen másfajta
hang.
Ungváry Rudolf a Vigiliában
valami olyasmit írt, hogy egyszer, néhány évtized
múlva majd talán nem is lesz olyan fontos, hogy a különbözô,
a Falakban klikkbe verôdô és intrikáló,
reformer meg nem reformer fôhivatalnokok melyik gazdasági
irány hívei, hogy a vitákban kik és milyen
érvekkel diadalmaskodnak. Hûvös modorú, rövid
cikk, de a mai fénytörésben élesen villog.
*
Veszprém nyáron, mint
egy szabadtéri színpad vagy díszlet: Jancsó
itt forgatja a Fényes szeleket, mely majd a következô
év tavaszán minden idôk legnagyobb magyar filmvitáját
robbantja ki. Augusztus 21-én szokás szerint kora reggel
indulnak a helyszínre. A kocsi rádiójában hallják
meg a prágai események hírét. A gépkocsi
megáll: Jancsó kiabál, mások görnyedten
hallgatnak. Indulnak tovább: készül a fehéringes
pártbürokraták és a naiv köz-vörösingesek,
a körbe-körbe becsapatások és meggonoszodások
filmje, a Fényes szelek.
*
Március végén
a francia filmklubok szervezésében magyar filmhétnek
tapsolnak Nizzában. A magyar filmek tavasszal, nyáron, ôsszel,
minden filmfesztiválra bajnokesélyesként érkeznek.
Ez az év a pecsétekkel jóváhagyott Európa-bajnoki
sikerek éve lehetett volna külföldön. Jancsó
Csillagosokja az elôzetes hírek szerint valószínûleg
Arany Pálmát nyer Cannes-ban, jóvá teendve
a Szegénylegényekkel történteket (csak Forman
Tûz van, babámja a lehetséges ellenfele). A fesztivál
azonban félbeszakad, s ezt Jancsónak, Formannak diákforradalmi
mazochizmussal kell ott a helyszínen helyeselnie.
Botrány Cannes-ban, Pesaróban,
Velencében. A diáklázadások a fesztiváltermeket
is elérték. San Sebastianban nem szakadt félbe a szemle.
Ide a prágai események után szerencsés érzékkel
küldték Bacsó Nyár a hegyen címû,
ma is érdeklôdéssel nézhetô filmjét:
Mensáros mint eszméit kiábrándultan is ôrzô
egykori rab találkozik az eszmevezetôk parancsait követô
egykori ávós rabtartójával a mûvészteleppé
átépített munkatábor falai között.
Amikor Bacsó filmje a spanyol üdülôvárosban
fontos díjat nyer, itthon bemutatják a következô
munkáját, a Fejlövést. Máig e két
filmet vélem Bacsó legjobb munkáinak.
*
Miként az év vitával
(a Csillagosokéval) indul, új vitákkal (a Dózsa-filmével)
zárul. Kósa mozgóképe helyett még csak
az Új Íráspublikálta hosszú filmnovella
„látható”, de így is zaklatott eszmecserékre
ad alkalmat. A Pécsi Játékfilmszemle nem sokkal Csehszlovákia
megszállása után zajlik, de a nem csökkenô
reform-optimizmus bûvöletében. A fôtéma
ott is a „Dózsa” lesz.
Dózsának „hit nélkül,
illúziótlanul kellett a tüzes trónt végigszenvednie,
a választás miatti felelôsség szörnyû
súlyával, mégis meggyôzôdve az igazáról”
– nyilatkozott a forgatókönyv egyik írója, Csoóri
Sándor. Magyarázat a mai és a filmet nem ismerô
olvasónak: „a szörnyû felelôsség súlya”
nem a tüzes trón vállalása miatt kínozza
Dózsát. Sokkal inkább a véres forradalmi terror,
a szimpatizáns, de csüggedô „értelmiségiek”
elhallgattatása miatt (a filmben a krónikás-deák
nyelvét tépetteti ki) gyötri önvád a parasztlázadás
vezérét. Nemes Károly filmtörténész
józanul jegyzi meg: „Szerencsésebb lett volna a témát
a mai életanyagban felvetni, de nem biztos, hogy lehetséges
lett volna.”
Pécsett Huszár Tibor
reformkommunista tartotta az általános vitabevezetôt,
de igazából nem ez az „általános eszmecsere”,
hanem egy késôbbi, Rényi Péter fôszereplésével
zajló Dózsa-vita keltett majdnem színházi érdeklôdést.
A részben szakmabeli, részben az ország minden tájáról
idegyûlt egyetemista közönség Kósának
és Csoórinak tapsolt, Rényi Pétert visongva
lehurrogta. A helyettes kultúrpolitikus gyakran elvörösödve,
mazochista örömmel játszotta a pofozóbábu
szerepét – mi viszont elégedetten sétálhattunk
utána az október-fényû Széchenyi téren:
„Jól megmajmoltuk a hatalmat.” Ma az a szörnyû gyanúm,
ôk majmoltak meg minket, ôk alkották a lenini úton
zavartalanul haladó karavánt.
*
„Jó mulatást, ’68” A Pannónia Filmstúdió rajzfilm-összeállításának viszont öncsalás nélkül lehetett tapsolni.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu