Neményi László

1968 Amerikában



    William Manchester, rendre bestsellerré váló, igen terjedelmes jelenkor-történeti munkák szerzõje írta 1968-ról, hogy ez volt az az év, amikor Amerikában minden balul ütött ki. És valóban. 1968 az amerikai nemzeti traumák éve volt, olyan év, amelyben a legkétségbeejtõbb esemény sem maradt sokáig az újságok címlapjain, mert hamarosan leszorította onnan egy még sokkolóbb újdonság.
  1968-ban lett gyilkosság áldozata a hatvanas évek két emblematikus politikai figurája. Martin Luther Kinget egy fehér rasszista, James Earl Ray lõtte agyon áprilisban Memphisben. Ray bevallotta a gyilkosságot, de késõbb visszavonta vallomását, ezért ma sokan, élükön a King családdal, kételkednek benne, hogy az igazi tettes bûnhõdik King megöléséért. Robert Kennedyt két hónap múlva Sirhan Bishara Sirhan, egy jordániai születésû palesztin terítette le Los Angelesben. A motívum: Sirhan gyûlölte Izraelt, Robert Kennedy pedig Izrael-barát politikusnak számított. Sirhan bûnösségében senki sem kételkedik: tettét a kamerák elõtt követte el.
  Martin Luther King halálát követõen 168 városban került sor súlyos rendbontásra: feldühödött feketék épületeket gyújtottak fel, üzleteket fosztottak ki, rendõrökkel csaptak össze, fehérekre támadtak. Egyedül Washingtonban 711 épületet borítottak lángba, párat a Fehér Háztól néhány sarokra. A rend helyreállításához 55 ezer katonára volt szükség.
  De a feketék erõszakos dühkitörése csak keveseket lepett meg. Sokan jósolták azt King meggyilkolása elõtt is, hogy forró nyár lesz a gettókban. Az elvben erõszakmentes polgárjogi mozgalmon belül vagy annak farvizén egyre nagyobb befolyásra tettek szert a militáns fekete nacionalisták, például a Fekete Párducok, akik az erõszakmentességet gyávaságnak tekintették, Kinget Tamás bátyának vagy Martin Looser (vesztes) Kingnek csúfolták, és városi gerillákként kívántak hadat viselni az elnyomók ellen. Így a gettókban mindennapos esemény volt a gyújtogatás, a fosztogatás. Elõfordult, hogy a gyújtogatás helyszínére kiérkezett tûzoltókra és rendõrökre orvlövészek támadtak.
  Az erõszak nem korlátozódott a gettókra. A radikális baloldali diákok lelkesen azonosultak a polgárjogi mozgalom célkitûzéseivel, ellenezték a vietnami háborút, valamint úgy általában „harcoltak az elnyomás, a rasszizmus és az imperializmus ellen”. 1968. január 1-je és június 15-e között 101 amerikai egyetemen 39 ezer diák részvételével 221 nagy tüntetésre került sor. Ezek nagy része korántsem volt erõszakmentes affér. A tiltakozók épületeket aknáztak alá, rektorokat és dékánokat vertek meg, túszokat ejtettek, szándékosan rongáltak és kárt okoztak, de a legenyhébb esetben is megakadályozták a tanítást. A rend helyreállítására kihívott rendõröket provokálták, jó esetben csak trágárságokat vagdostak a fejükhöz, de sokszor sörösüvegeket is. Gyakran elõfordult, hogy a rendõrök riasztó brutalitással válaszoltak a provokációkra, és így maguk a rendfenntartók is hozzájárultak az erõszak és a törvénytelenség terjedéséhez. Ezt történt májusban a New York-i Columbia Egyetemen is. A proletariátus és a feketék felszabadításáért vandalizmussal is küzdõ radikális diákokat   – többnyire jómódú és fehér úrifiúkat és úrilányokat – olyan proletár rendõrök verték dühödt kegyetlenséggel porhanyósra, akik között sok fekete is volt.
  Augusztus elején Chicago utcáin vívott véres csatákat az alsó középosztály (a rendõrség) a felsõ középosztály fiaival és lányaival (a különféle tiltakozó mozgalmak híveivel). Az alkalmat a Demokrata Párt konvenciója adta, amelyen az elõválasztások eredményei alapján Hubert Humphrey elnökjelöltté választása biztos volt. A tiltakozó mozgalmak az elõválasztások során javarészt a baloldali és háborúellenes Eugene McCarthy elnökjelöltté választását támogatták. Sok radikális aktivista vágatta le a haját és tisztálkodott meg alaposabban („clean with Gene”), hogy részese lehessen McCarthy kampányának.
A meggyilkolt Robert Kennedy képes lett volna a McCarthy-híveket maga mellé állítani, de Humphreynak erre semmi esélye nem volt. A tiltakozó mozgalmak hívei részben azért mentek Chicagóba, hogy támogassák a Demokrata Párt békeplatformját, részben pedig pusztán azért, hogy kifejezzék csalódottságukat és dühüket Humphrey számukra elfogadhatatlan gyõzelme miatt. A yippik – a Youth International Party hívei – oly módon adták jelét a hagyományos politizálással szembeni megvetésüknek, hogy egy hatvankilós, Pigasusnak keresztelt malaccal jelentek meg, és bejelentették, hogy elnöknek jelölik
  A tiltakozás szervezõi azt jósolták, hogy százezer tüntetõt hoznak Chicagóba. Végül is csak 10-12 ezer hippi, yippi, békeharcos, McCarthy-támogató és kiábrándult liberális jelent meg, akiket 11 500 chicagói rendõr, a Nemzeti Gárda 5500 tagja és 7500 katona fogadott. Nem tárt karokkal. Azóta is vitatott kérdés, hogy kik voltak a rendbontók Chicagóban: a rendõrök vagy a tüntetõk. És a kérdésre adott válasz máig jó indikátora a válaszadó politikai szimpátiáinak.
  Egyébként a konvención az elsõ fordulóban elnökjelöltnek választották Humphreyt, McCarthy és McGovern, miként várható volt, messze lemaradt. Igazi vita csak Vietnamról folyt. A békeplatform vereséget szenvedett ugyan, de a szavazás eredménye (1567:1041) megmutatta, hogy milyen mélyen megosztott a Demokrata Párt ebben a kérdésben.
  A vietnami háború nem csak a demokratáknak okozott fõfájást. Ez a háború volt a belpolitikai feszültségek egyik fõ forrása, és ráadásul nem az történt a csatatereken, amit az amerikaiak akartak. Január utolsó éjszakáján a Vietkong megindította a Tet offenzívát. Hatvanezer Vietkong-katona szivárgott be a dél-vietnami városokba, magába Saigonba is, ahol lényegében terrorista támadásokat intéztek rendõrõrsök, katonai létesítmények, kormányépületek, rádióállomások, erõmûvek és követségi épületek ellen. Lehet vitatkozni azon, hogy a Tet offenzíva katonai értelemben siker volt-e. Az amerikaiaknak és a dél-vietnamiaknak végül sikerült kiszorítani a Vietkongot a városokból, és az is biztos, hogy a Vietkong sokkal nagyobb veszteségeket szenvedett, mint amekkorát az amerikaiak és a dél-vietnamiak. Ennek alapján az amerikai tábornokok diadalmasan bejelentették, hogy gyõztek. De azért a Tet offenzíva elég hatásosan mutatott az amerikai képernyõkön, és sok amerikai nevében beszélt az a szenátor, aki elképedve kérdezte: „Mi történt? Arról volt szó, hogy mi nyerjük meg ezt a háborút.” Ráadásul az amerikai veszteségek korántsem voltak elhanyagolhatók. Májusban, a háború legvéresebb hónapjában, 2000 amerikai katona esett el Vietnamban.
  A „csendes többség” is azt szerette volna, ha minél hamarabb véget ér a vietnami háború. De a „fiúkért” aggódó átlag amerikait világok választották el az ellenségnek drukkoló, Ho Apót éltetõ, amerikai zászlót égetõ radikális aktivistáktól, akik a csendes többség számára a hatvanas évek szellemét testesítették meg.
Novemberben az amerikai választók a szavazófülkékben kinyilvánították, hogy elegük lett a turbulens hatvanas évekbõl. Elegük lett abból az évtizedbõl, amely annyi lelkesedéssel indult, de végül káoszba fulladt. Elnökké választották Richard Nixont, akitõl azt várták, hogy hozzon vissza valamennyit azokból az unalmas, kispolgári Eisenhower-évekbõl, amelyeknek nyolc évvel korábban nagy örömmel intettek búcsút.


Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/