Neményi
László
1968
Amerikában
William Manchester,
rendre bestsellerré váló, igen terjedelmes jelenkor-történeti
munkák szerzõje írta 1968-ról, hogy ez volt
az az év, amikor Amerikában minden balul ütött
ki. És valóban. 1968 az amerikai nemzeti traumák éve
volt, olyan év, amelyben a legkétségbeejtõbb
esemény sem maradt sokáig az újságok címlapjain,
mert hamarosan leszorította onnan egy még sokkolóbb
újdonság.
1968-ban lett gyilkosság
áldozata a hatvanas évek két emblematikus politikai
figurája. Martin Luther Kinget egy fehér rasszista, James
Earl Ray lõtte agyon áprilisban Memphisben. Ray bevallotta
a gyilkosságot, de késõbb visszavonta vallomását,
ezért ma sokan, élükön a King családdal,
kételkednek benne, hogy az igazi tettes bûnhõdik King
megöléséért. Robert Kennedyt két hónap
múlva Sirhan Bishara Sirhan, egy jordániai születésû
palesztin terítette le Los Angelesben. A motívum: Sirhan
gyûlölte Izraelt, Robert Kennedy pedig Izrael-barát politikusnak
számított. Sirhan bûnösségében senki
sem kételkedik: tettét a kamerák elõtt követte
el.
Martin Luther King halálát
követõen 168 városban került sor súlyos
rendbontásra: feldühödött feketék épületeket
gyújtottak fel, üzleteket fosztottak ki, rendõrökkel
csaptak össze, fehérekre támadtak. Egyedül Washingtonban
711 épületet borítottak lángba, párat
a Fehér Háztól néhány sarokra. A rend
helyreállításához 55 ezer katonára volt
szükség.
De a feketék erõszakos
dühkitörése csak keveseket lepett meg. Sokan jósolták
azt King meggyilkolása elõtt is, hogy forró nyár
lesz a gettókban. Az elvben erõszakmentes polgárjogi
mozgalmon belül vagy annak farvizén egyre nagyobb befolyásra
tettek szert a militáns fekete nacionalisták, például
a Fekete Párducok, akik az erõszakmentességet gyávaságnak
tekintették, Kinget Tamás bátyának vagy Martin
Looser (vesztes) Kingnek csúfolták, és városi
gerillákként kívántak hadat viselni az elnyomók
ellen. Így a gettókban mindennapos esemény volt a
gyújtogatás, a fosztogatás. Elõfordult, hogy
a gyújtogatás helyszínére kiérkezett
tûzoltókra és rendõrökre orvlövészek
támadtak.
Az erõszak nem korlátozódott
a gettókra. A radikális baloldali diákok lelkesen
azonosultak a polgárjogi mozgalom célkitûzéseivel,
ellenezték a vietnami háborút, valamint úgy
általában „harcoltak az elnyomás, a rasszizmus és
az imperializmus ellen”. 1968. január 1-je és június
15-e között 101 amerikai egyetemen 39 ezer diák részvételével
221 nagy tüntetésre került sor. Ezek nagy része
korántsem volt erõszakmentes affér. A tiltakozók
épületeket aknáztak alá, rektorokat és
dékánokat vertek meg, túszokat ejtettek, szándékosan
rongáltak és kárt okoztak, de a legenyhébb
esetben is megakadályozták a tanítást. A rend
helyreállítására kihívott rendõröket
provokálták, jó esetben csak trágárságokat
vagdostak a fejükhöz, de sokszor sörösüvegeket
is. Gyakran elõfordult, hogy a rendõrök riasztó
brutalitással válaszoltak a provokációkra,
és így maguk a rendfenntartók is hozzájárultak
az erõszak és a törvénytelenség terjedéséhez.
Ezt történt májusban a New York-i Columbia Egyetemen
is. A proletariátus és a feketék felszabadításáért
vandalizmussal is küzdõ radikális diákokat
– többnyire jómódú és fehér úrifiúkat
és úrilányokat – olyan proletár rendõrök
verték dühödt kegyetlenséggel porhanyósra,
akik között sok fekete is volt.
Augusztus elején Chicago
utcáin vívott véres csatákat az alsó
középosztály (a rendõrség) a felsõ
középosztály fiaival és lányaival (a különféle
tiltakozó mozgalmak híveivel). Az alkalmat a Demokrata Párt
konvenciója adta, amelyen az elõválasztások
eredményei alapján Hubert Humphrey elnökjelöltté
választása biztos volt. A tiltakozó mozgalmak az elõválasztások
során javarészt a baloldali és háborúellenes
Eugene McCarthy elnökjelöltté választását
támogatták. Sok radikális aktivista vágatta
le a haját és tisztálkodott meg alaposabban („clean
with Gene”), hogy részese lehessen McCarthy kampányának.
A meggyilkolt Robert Kennedy képes
lett volna a McCarthy-híveket maga mellé állítani,
de Humphreynak erre semmi esélye nem volt. A tiltakozó mozgalmak
hívei részben azért mentek Chicagóba, hogy
támogassák a Demokrata Párt békeplatformját,
részben pedig pusztán azért, hogy kifejezzék
csalódottságukat és dühüket Humphrey számukra
elfogadhatatlan gyõzelme miatt. A yippik – a Youth International
Party hívei – oly módon adták jelét a hagyományos
politizálással szembeni megvetésüknek, hogy egy
hatvankilós, Pigasusnak keresztelt malaccal jelentek meg, és
bejelentették, hogy elnöknek jelölik
A tiltakozás szervezõi
azt jósolták, hogy százezer tüntetõt hoznak
Chicagóba. Végül is csak 10-12 ezer hippi, yippi, békeharcos,
McCarthy-támogató és kiábrándult liberális
jelent meg, akiket 11 500 chicagói rendõr, a Nemzeti Gárda
5500 tagja és 7500 katona fogadott. Nem tárt karokkal. Azóta
is vitatott kérdés, hogy kik voltak a rendbontók Chicagóban:
a rendõrök vagy a tüntetõk. És a kérdésre
adott válasz máig jó indikátora a válaszadó
politikai szimpátiáinak.
Egyébként a konvención
az elsõ fordulóban elnökjelöltnek választották
Humphreyt, McCarthy és McGovern, miként várható
volt, messze lemaradt. Igazi vita csak Vietnamról folyt. A békeplatform
vereséget szenvedett ugyan, de a szavazás eredménye
(1567:1041) megmutatta, hogy milyen mélyen megosztott a Demokrata
Párt ebben a kérdésben.
A vietnami háború
nem csak a demokratáknak okozott fõfájást.
Ez a háború volt a belpolitikai feszültségek
egyik fõ forrása, és ráadásul nem az
történt a csatatereken, amit az amerikaiak akartak. Január
utolsó éjszakáján a Vietkong megindította
a Tet offenzívát. Hatvanezer Vietkong-katona szivárgott
be a dél-vietnami városokba, magába Saigonba is, ahol
lényegében terrorista támadásokat intéztek
rendõrõrsök, katonai létesítmények,
kormányépületek, rádióállomások,
erõmûvek és követségi épületek
ellen. Lehet vitatkozni azon, hogy a Tet offenzíva katonai értelemben
siker volt-e. Az amerikaiaknak és a dél-vietnamiaknak végül
sikerült kiszorítani a Vietkongot a városokból,
és az is biztos, hogy a Vietkong sokkal nagyobb veszteségeket
szenvedett, mint amekkorát az amerikaiak és a dél-vietnamiak.
Ennek alapján az amerikai tábornokok diadalmasan bejelentették,
hogy gyõztek. De azért a Tet offenzíva elég
hatásosan mutatott az amerikai képernyõkön, és
sok amerikai nevében beszélt az a szenátor, aki elképedve
kérdezte: „Mi történt? Arról volt szó,
hogy mi nyerjük meg ezt a háborút.” Ráadásul
az amerikai veszteségek korántsem voltak elhanyagolhatók.
Májusban, a háború legvéresebb hónapjában,
2000 amerikai katona esett el Vietnamban.
A „csendes többség”
is azt szerette volna, ha minél hamarabb véget ér
a vietnami háború. De a „fiúkért” aggódó
átlag amerikait világok választották el az
ellenségnek drukkoló, Ho Apót éltetõ,
amerikai zászlót égetõ radikális aktivistáktól,
akik a csendes többség számára a hatvanas évek
szellemét testesítették meg.
Novemberben az amerikai választók
a szavazófülkékben kinyilvánították,
hogy elegük lett a turbulens hatvanas évekbõl. Elegük
lett abból az évtizedbõl, amely annyi lelkesedéssel
indult, de végül káoszba fulladt. Elnökké
választották Richard Nixont, akitõl azt várták,
hogy hozzon vissza valamennyit azokból az unalmas, kispolgári
Eisenhower-évekbõl, amelyeknek nyolc évvel korábban
nagy örömmel intettek búcsút.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.mail.hu
C3 Alapítvány
c3.hu/scripta/