A bibliás fiatalember

  A mára élõ magyar klasszikusnak, mi több, világhírûnek tekinthetõ Nádas Péter éppen harminc éve jelentette meg elsõ kötetét a Szépirodalmi Kiadónál. A címadó kisregényen (A Biblia) kívül még egy hosszabb novellisztikus szöveget tartalmazott a könyv, ennek A pince a címe. Az impresszum szerint a kis fekete mûbõr borítású kötetke 3900 példányban jelent meg, ami egy közepesen sikeres író merész vágyálma manapság, akkoriban viszont kimondottan alacsony példányszámnak volt mondható. Árként 11 Ft van feltüntetve, ehhez nem kell kommentár. Bizony változnak az idõk, mon ami, ahogy Nádas egyik legfontosabb pályatársa mondta nem sokkal késõbb publikált kisssregényében. És persze változnak az értékelések is. Nádas kötetét megjelenésekor kitüntetett figyelemmel fogadták, szinte minden kritikusa komoly tehetséget látott a debütálóban, de azt persze senki sem álmodta, hogy milyen magasba ível majd ez az éppen csak megkezdett pálya. És, ha tárgyilagosak vagyunk, azt mondhatjuk, ebbõl a késõbbi felívelésbõl nem is látszott még semmi akkor, Nádas könyve, mai szemmel nézve – vagyis a késõbbi teljesítmény ismeretében – sem több, mint korrekt, a szó minden értelmében becsületes munka, amely azonban nem nélkülöz némi naivitást, némi komolykodó fellengzõsséget, tanmesei moralizálást (ez leginkább a már a kortársak által is kevesebbre tartott második kisregényre igaz). Két régi kritikában is különös társaságba került a mai német, sõt amerikai irodalmi szcéna egyik külföldi sztárja. Az akkor még irodalmárként fellépõ Kõszeg Ferenc a Kortársban megjelent bírálatában (1968. február) H. Barta Lajos, Bárdos Pál és Pintér Tamás új mûveivel együtt tárgyalja A Bibliát. Bár Kõszeg cikke nem hagy kétséget afelõl, hogy a négy szerzõ közül kinek nyújtja a pálmát, a névsor mégis pikáns. Faragó Vilmos az ÉS-ben Moldova György és Solymár József új regényeivel együtt recenzeálja Nádas mûvét, e cikkben Moldova áll az értékhierarchia csúcsán. Az akkori mûbírálóknak még megvolt az esélyük, hogy tárgyilagosan, elfogulatlanul nézzék ezt a kötetet, de kérdés: ma is megtehetjük-e ezt? Megtehetjük-e akkor, amikor a szerzõ már több mint tíz éve kiadta az Emlékiratok könyvét, amely sokak, sõt majdnem minden szavahihetõ mai irodalmár szerint a század egyik legnagyobb, európai mércével is kimagasló magyar regénye, és amelyben nyilvánvalóan ott vannak már a harminc évvel ezelõtt megkezdett munka fontos motívumai. Természetesen nem tehetjük meg, vagy ha igen, akkor csak nagyon korlátozott mértékben. Ez utóbbit fogom most megkísérelni.
  Ne idõzzünk sokáig A pince címû novellánál, értékét mi sem jellemezhetné jobban, minthogy az író nem vette fel 1988-ban kiadott, régebbi prózáit összegyûjtõ kötetébe. Nádas ítélete helytálló, A pince igen bizonytalan hangszerelésû, meglehetõsen didaktikus, néha egyenesen iskolás írás, egy pályakezdõ rokonszenves botladozása. Már a fõszereplõ nevének megválasztása is modoros (Széll Kálmán), és általában is levonhatjuk a következtetést: Nádasnak nem volt és késõbb sem lesz kenyere az egyes szám harmadik személyû történetmondás. Ezt Nádas már a szöveg legelsõ, a hagyományos írói narratív technikákat kigúnyoló bekezdéseiben nyilvánvalóvá teszi, talán nem túlzok, ha úgy érzem, mára ez a rész vált a szöveg szinte egyetlen figyelemreméltó elemévé. Meg egy dialógustöredék: „Akkor mit akarsz? – Nem akarok szépen hazudni!” A fõhõs elszánt válasza ez, és mélyen jellemzõ nemcsak a pályakezdõ, de az érett Nádas írói moráljára is. Mindig is a szép hazugságok elkerülésére törekedett, és úgy érzem, A Biblia szövegét is ez az elszánás fûti.
  Nádas 1980-ban írt, de elõször csak 1994-ben, a róla szóló bibliográfiában publikált életrajzi vázlatában meglehetõsen negatívan nyilatkozik a kisregényrõl. „Néhány nap múlva írni kezdek, valamit, egy történetet, melyet 1962 karácsonyán fejezek be, s A Biblia címet adom neki. Kicsit részegen elégedett vagyok magammal, azt hiszem, életemben elõször, Magdának viszont nem tetszik, s hogy mennyire igaza van, az csak néhány hete, tizennyolc év múlva válik számomra világossá, amikor el kell olvasnom második kiadásának korrektúráját. Ödipális fogantatású mû, rejtett formában ugyan, de anyám szemüvegén nézem a világot, ez a kötés táplálja, teremti, de ugyanakkor ez a kötés fogja vissza.” Az író szubjektív, némileg önéletrajzi ihletésû, önmarcangoló ítélete szerint bizonyára hiteles és érvényes önbírálat ez, de a mai olvasó – mint e sorok írója is – másért vélheti kudarcnak a novellát. Dokumentumértéke, mondjuk így, irodalomtörténeti helye – persze csakis a késõbbi mûvek fényében – nyilvánvaló; a Nádas késõbbi mûvészetét meghatározó motívumok közül, ha kezdetleges formában is, jó néhány itt jelenik meg elõször (hevenyészett felsorolásban: a kert; a kutya; a szomszédlány, Éva alakja; a pártközpontban otthonos, régi kommunista apa és anya, a nagyszülõk világa; a könyvek könyve, a Biblia jelentõsége; a hazugság fogalomköre; a gyerekkori szexualitás; a megalázás és megalázottság dialektikája – és még sorolhatnánk). Megemlíthetnénk még a Nádas mûvészetét már ekkor is meghatározó erõs szenzualitást, azt a mondhatni szenvedélyes odafülelést, odanézést, odaszagolást, mely olyannyira jellemzi az Emlékiratok könyve világérzékelését (erre jó példa, hogy a fõszereplõ kisfiú nagyon is sok mindenre képes következtetni a fürdõszobából kiszûrõdõ hangokból); továbbá késõbb legendássá vált szituációérzékét, és azt, hogy írói küldetésének tekinti, hogy elemezze is ezeket a szituációkat. Mindezek, és még mások is (nem utolsósorban a helyes arányérzék), a novella erényeiként értékelhetõk. Kõszeg, már említett kritikájában, így jellemzi a kisregényt: „hagyományos módon elbeszélt gyerektörténet”. Ez igaz, a hangsúly, gondolom, a „hagyományos módon elbeszélt” kitételre esik. Ám a dolog egy kicsit bonyolultabb. Nádas, ha ekkor még kissé félszegen és bizonytalanul is, de megkísérli, hogy túlmenjen a hagyományos elbeszélés határain. De arra már nem képes, hogy radikálisan megújítsa a formát. Így aztán, ha nem tévedek, a novella legfõbb problémája a narráció tisztázatlansága lesz: Nádas egyes szám elsõ személyben beszélteti gyerekhõsét, de már az elsõ bekezdésben elvéti az intonációt, mintegy keveri az objektív, mindentudó és harmadik személyt követelõ hangot, a kis Till György nyilvánvalóan szubjektív, gyermeki megszólalásával. Ekképpen indul a történet: „A rozsdamarta, tövükbõl meglazult rózsák, a függõk és cifra akantuszlevelek hosszan csörömpöltek, ha kinyitották vagy becsukták a nehezen nyíló és nehezen záródó monumentális vaskaput. A kusza, olajozatlan hangok áthatoltak a csendes kerten, s ernyedten verõdtek vissza a stukkókkal borított, földszintes villa faláról.” Ez a jól temperált, kissé ódon ízû, kissé méltóságteljes hang a klasszikus, kiegyensúlyozott XIX. századi elbeszélõi hangot idézi, igen közel az érett Déry Tibor írói modorához. Ennek az objektum-szubjektum viszonyt még naiv harmóniában érzékelõ, problémamentes hangnak semmi köze nem lehet a narrátorrá elõléptetett kisfiú útkeresõ, sokszor tanácstalan, a világot éppen megismerõ intonációjához. Nádas monográfusa, Balassa Péter érzékeli is a problémát:
  „A Bibliában az egyes szám elsõ személyû én-elbeszélõ narrációtípusa egészen hagyományosan kombinálódik az elbeszélõ fõszereplõként való ábrázolásával mint a narráció folyamatával és dinamikájával” (kiemelés Balassától). Ez az írói problémák iránt oly érzékeny, ám nem túl világos mondat azonban mégsem képes megmenteni a novella kevert és ezért fölöttébb bizonytalan narrációját. Az elsõ bekezdésen kívül még számos helyet idézhetnék, ahol a szöveg, csúnyán szólva, felülstilizált, vagyis jóval meghaladja a történetmondó világának nyelvi határait. Mintha Nádas még nem tudta volna eldönteni, hogy miféle intonációt válasszon, mintha még elég nagy lett volna a vonzása a világot kívülrõl nézõ, és azt éppen ezért jól artikuláltnak látó szemléletnek, mintha még nem bízott volna eléggé a vallomás, az emlékezés objektív, világteremtõ erejében.
  Az egyes szám elsõ személyû megszólalás egyébként is az egyik legproblematikusabb narráció az epikában. A monologikus elbeszélésnek, ha a fikcióban nincs természetes közege a megszólalásnak (napló, levél stb.), meg kell teremtenie a maga helyzetét, mintegy tért, vagyis világot kell növesztenie maga köré, egyébként absztrakttá és a szó minden értelmében céltalanná válik a megszólalás. A minden monológ mögött ott fülelõ, beleértett, implicit hallgató kérdésköre ez, ami annyit jelent, hogy a narratív magánbeszéd, ha jelöletlenül is, de mindig szól valakinek, olyan személynek, aki benne él a narráció fiktív világában. (Egy példával érzékeltetve: az Iskola a határon világában a narrátor, Both Benedek elbeszélése, bár jelöletlenül, de spirituális értelemben Medve Gábornak, elhunyt barátjának szól.) Az Emlékiratok könyvében Nádas ezt a problémát sikeresen oldotta meg: elbeszélõi mindig valakihez, a regény világában jelen lévõ egyik személyhez szólnak, a magánbeszéd többek között ezért válik szituatívvá. A Biblia még nem képes megbirkózni ezzel a nehéz feladattal. Fiatalkori fõ mûvében Lukács tökéletesen jellemezte az itt keletkezõ formaproblémát. A dezillúziós romantikában „eleven marad egy rezignált érzés: mindennek jönnie kell valahonnan, és tartania kell valamerre; ha nem árul is el értelmet az irány, mégiscsak: irány. És ebbõl a rezignált, érett érzésbõl fakadnak az epikusan törvényes születésû, mert tetteket ébresztõ és tettekbõl eredt idõélmények: a remény és az emlékezés; olyan idõélmények, amelyek egyszersmind le is gyõzik az idõt: az élet mint ante rem megszilárdult egység együttlátása és post rem együttlátó megragadása. S ha ez a forma és az õt szülõ idõk nem részesülhetnek is az in re naiv-boldog élményében, ha ezek az élmények szubjektivitásra és merõ reflexivitásra vannak is ítélve, az értelem megragadásának teremtõ érzésétõl nem lehet megfosztani õket; ezek a lényeghez való legnagyobb közelség élményei, amelyek egy istentõl elhagyott világ élete számára megadathatnak.” (A regény elmélete. Tandori Dezsõ fordítása.)
  Elsõ mûvében Nádas még két úr szolgája, bár csírájában már ott van a szövegben a késõbbi fõ mû szélsõséges, teremtõ szubjektivizmusa, a Lukács által említett ante rem és post rem élmény, de még képtelen lemondani arról, hogy mintegy in re is ábrázolja a világot. A már említett narratív kevertség éppen ennek a formálásnak a problémájára utal. Az in re harmadik személyû objektivitása áll itt szemben a monológ emlékezõ szubjektivitásával. Vagy másképpen megfogalmazva: a novellát nagyban átható kisrealizmus kerül ellentmondásba az allegorikus, metaforikus mûvészetakarással. Így aztán A Biblia – összes erényével együtt – csak „szép hazugság” marad. Hogy a „szív õrületét” (Hegel) már-már a paroxizmusig fokozó Emlékiratok könyve képes-e meghaladni az idézett formaproblémát, hogy valóban beteljesülés, vagy csak a formaprobléma magasabb hatványra emelése – ez egy késõbb megírandó elemzés legfõbb kérdése lehetne. De talán e fölöttébb vázlatos kérdésfeltevésbõl is kitûnik, mennyire szerves és egyetlen problémakörre koncentráló Nádas Péter egész mûvészete. Megoldatlanságával együtt ezért is érdekes olvasmány a pályakezdõ novella.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: beszelo@c3.mail.hu