Németh Gábor: A mai témánk Vaclav Nizsinszkij Füzetek címû könyve, amelyet az Európa Könyvkiadó adott ki 1997 könyvhetére. Azzal szoktuk kezdeni a beszélgetést, hogy megpróbáljuk összefoglalni annak a könyvnek a tartalmát, amelyrõl aztán szó lesz. Azt hiszem, ez most nem nagyon lehetséges, hiszen ennek a könyvnek nincsen elmesélhetõ története. Egy négy hét alatt, 1919-ben írott naplóról van szó, amely az eredeti alcím szerint az Érzésrõl szólna.

Radnóti Sándor: Hát annyit mindenesetre el lehet mondani, hogy Nizsinszkij híres táncos volt, és van a dolognak magyar vonatkozása is, lévén hogy a felesége Pulszky Romola volt, akinek az édesanyja a nagy színésznõ, Márkus Emília, apja pedig, aki öngyilkos lett, a Szépmûvészeti Múzeum egykori igazgatója, Pulszky Károly.

Angyalosi Gergely: Valamiképpen Magyarország és a magyar nyelv is jelen van a szövegben. Nagyon érdekes egyébként Nizsinszkij viszonya a magyar nyelvhez, amelyet érteni vél, ám közben nyilvánvalóan nem ért. Ez általában is jellemzõ a közte és a világ közötti viszonyra, amely a füzetek megírásának idején rohamosan romlott; ezek a füzetek megelõzték az õrület teljes kitörését. Mintegy azt a folyamatot mutatják be nagyon közelrõl, hogyan bomlik meg egy ember agya, és hogyan jut el odáig, hogy szanatóriumban végezze az életét.

R. S.: Hát akkor vágjunk bele. Én nem látok folyamatot. Az elsõ pillanattól kezdve tökéletesen mozdulatlan ez az elmeállapot, ami hihetetlenül nyomasztó, és az ember felteszi magában a kérdést: hogy helyes-e ezt olvasni. Helyes-e, hogy ez megjelenik? Kell ezt tudnunk? Kell ezt ismernünk? Egy valóban bomlott elmének egyébként elég hamar kiismerhetõ mozgását. De ez egy helyben mozgás. Parodizálni lehetne, annyira kiismerhetõen térnek vissza ugyanazok a fordulatok: „az Isten vagyok”, „én nem vagyok Isten”, a töltõtoll-probléma…

Bán Zoltán András: Lloyd George, Wilson…

R. S.: Lloyd George, Wilson, és így tovább. Van Chestertonnak egy híres mondása: „õrült az, aki mindenét elvesztette a józan esze kivételével”. Ennek mintha tökéletesen ellentmondana ez a könyv, mert hihetetlenül üres szöveg. Egyszóval ennek az õrületnek nincs meg a romantikája. Mondom, hihetetlen ürességet érzek benne. Óriási erõfeszítéseket tesz, hogy valami jelentõset mondjon a világnak, mert a világnak szánja ezt a könyvet, és mintegy Istenként kinyilatkoztatni akar, meg akarja tanítani valamire a világot, de mindezt rendkívül szánandó módon teszi. De én csak az ürességet éreztem benne, hogy nincs semmiféle színesség ebben a tébolyban.

B. Z. A.: Ez valóban elég modern téboly, mert maga a szöveg a legmodernebb zenei irányzatok egyikére emlékeztet, a repetitív zenére. Tehát adva van 10-12 picike motívum, és ezek állandóan ismétlõdnek, csak más sorrendben, más ritmusban. Nagyon jellemzõ Nizsinszkijre, hogy rendkívül rövid mondatokat ír. Nyelvileg egészen lecsonkított a szöveg. Engem néha Thomas Bernhard tébolyultjaira emlékeztetett, A mészégetõben szereplõ Konradra például.

N. G.: Röhögtem is egy nagyot, amikor Nizsinszkijnél azt olvastam, hogy „látogatást tettem Bernhard doktornál”.

B. Z. A.: Ezekben a mániákban van valami komikus, és ebben a szövegben is ott van a nevetségesség eleme. Mondok egy példát. Azt írja Nizsinszkij, hogy föl fog találni egy töltõtollat, és azt szabadalmaztatja késõbb. Már Sándor is mondta, hogy a töltõtoll-problémáról rengeteget ír. Ez megint Thomas Bernhardra valló, tébolyult makacssággal visszatérõ dolog, hogy a toll, a toll, a toll, állandóan a toll. De az már nagyon is jellemzõ Nizsinszkijre, hogy kijelenti, ezt a csodálatos tollat nem Nizsinszkijnek fogja majd nevezni, hanem Istennek.

A. G.: Bocsáss meg, Sándor, én mégis érzek változást a szövegben. Az elsõ fele és az utolsó – mondjuk száz oldal – annyiban különbözik, hogy az elsõ, felvezetõ részben, sokkal erõteljesebben uralkodik az, amit, ha már a zenénél tartunk, ellenpontos motívumsornak lehetne nevezni. Ilyen szöveget még életemben nem olvastam, ugyanis azonnal megcáfolja azt, amit az elõzõ mondatban leír. Azt mondja: Isten vagyok, nem vagyok Isten, állat vagyok, jó ember vagyok, gonosz vagyok, és mindezt problémátlan módon egymás mellé téve. És a szöveg vége felé mintha eltûnne ez a fajta kontrapunkció, és talán ettõl erõtlenebb a könyv vége. Nem tudom, hogy ezt hogyan kellene értékelni. Általában Nizsinszkij õrültségének a mibenlétét én nem tudnám értékelni. Szakember kellene, hogy megmondja, tulajdonképpen mirõl is volt itt szó. Az imént mondottakhoz azt szeretném hozzáfûzni, hogy nyilvánvalóan van valami szerepjátszás ebben a szövegben, Nizsinszkij bohóckodik önmaga elõtt. Ebbõl erednek a szöveg ironikus vagy ironizáltnak vehetõ, öniróniának is felfogható, de ugyanakkor komolyan is veendõ mozzanatai. Egyébként ez a magyar olvasókat nem érheti váratlanul; azt hiszem, mindenkinek József Attila szabad ötletei juthatnak eszébe. Ha a két textust összevetnénk, akkor az derülne ki, hogy itt sokkal erõteljesebb a szerepjátszás, mint József Attilánál. Nizsinszkijnél nem az a domináns szólam, hogy megmutassam, ki is vagyok én valójában, hanem folyamatos szerepjátszás folyik egy ügy érdekében. Röviden: meg akarja váltani az emberiséget. Azt hiszem, hogy itt ez a domináns elem.

N. G.: Nizsinszkij mondatainak gyakran az alanyuk is kérdéses. Van benne például egy ilyen mondat, hogy amit leírok, azon semmit sem szabad javítani. Majd késõbb az Istent jelöli meg szerzõként, aki reklámokokból használja az õ nevét, hogy több ezer példányban eladhassák a könyvet. Itt mindenképpen jelen van a folyamatos kinyilatkoztatástudat, és ez valóban önironikus olvasatot is elõhívhat. Számomra az volt a legérdekesebb, hogy ez a könyv mint tárgy beindít egy bizonyos olvasási stratégiát, amelyet aztán megcáfol. Ez a könyvtárgy éppolyan, mint azok az emlékiratok, amelyeket olyan nagy becsben tartunk a könyvespolcunkon, kordokumentumként kezeljük õket, amelyekbõl megismerhetjük egy nagy mûvész gondolatvilágát, vannak bennük fotók, jegyzetek, és így tovább. Szóval azt vártam, hogy valami hihetetlen bonyolult struktúra leírása lesz ez a kötet, amelynek révén nagyon sok mindent meg fogok tudni arról a közegrõl, amely ezt a nagy mûvészetet lehetõvé tette. És ez duplán paradox. Egyrészt amikor elkezdtem olvasni, rögtön az elsõ lapokon keresztülhúzta ezt az egész elvárásrendszert. Nem tudtam máshogy olvasni, mint regénynek. Olyannyira, hogy folyamatosan vissza kellett lapoznom, mert állandóan elfelejtettem, hogy tulajdonképpen ki is az, aki írja a könyvet, és milyen körülmények között. Szabályosan törölte az agyam ezeket az információkat. Tehát azt, hogy 1919-ben vagyunk, hány hét alatt írta, mi lesz utána, milyen körülmények között élt addig stb. stb. Semmi mást nem éreztem, mint azt, hogy ez a szöveg valahogy regényként akarja olvastatni magát. De ekkor viszont beindult egy másik stratégia, és egyre inkább mint regényt kezdtem el magamban kritizálni.

R. S.: Hát az mindenesetre elmondható, hogy ezért Nizsinszkijnek mint szerzõnek semmilyen felelõsséget nem kell vállalnia. Ez a te olvasói stratégiád, amelyet nagyon is el tudok képzelni, amelyet lehetségesnek tartok, de mondjuk az én olvasói stratégiám gyökeresen más volt. Én csak a szegényességét és ürességét éreztem ennek a bomlott elmének. Szóba került József Attila, akinek nyilvánvalóan szóba kellett kerülnie, hiszen a Szabad Ötletek megjelenésekor is kitört a vita, hogy szabad-e, kell-e, lehet-e publikálni ilyesmit. Annyi mindenesetre világos volt, hogy egy létezõ és evidens nagy értéknek, József Attila költészetének dokumentumháttereként képes funkcionálni az a könyv. Itt viszont ez a lehetõség nincs meg, lévén, hogy Nizsinszkij táncmûvészetérõl alig tudunk valamit. Hiszen ami kép, leírás megõrizte, az nagyon-nagyon kevés. Maga a táncmûvészet is nyilvánvalóan illékonyabb mûvészet, mint a költészet például, és ilyen módon kultúrtörténeti dokumentumként sem tudtam olvasni ezt a könyvet. Becsületszóra elhiszem az egykori kritikának, hogy jelentõs mûvész volt, de nem tudom, hogy miben is állt a jelentõsége. A könyvben közölt elviselhetetlen képek inkább visszataszítóak, nem jeleníthetik meg Nizsinszkij balettmûvészetét, így aztán továbbra is kitartok amellett, hogy ez a könyv az egy helyben topogó ürességnek a dokumentuma.

B. Z. A.: És fölöslegesnek is neveznéd a kiadását?

R. S.: Igen. Nagyon rosszkedvûen olvastam, kedvetlenül, ellenérzésekkel, és az alapvetõ érzésem az volt, hogy mi közöm hozzá. Beleléptem egy olyan magánéletnek a szenvedéseibe, amelyhez semmi közöm nincs. Ami tapintatlanság.

A. G.: Annyiban igazat adok Gábornak, hogy József Attila Szabad Ötleteivel kapcsolatban volt olyan álláspont, amely szerint az tulajdonképpen egy szürrealista költemény. Ez itt nem vethetõ fel, mert én nem találtam benne olyan feszített szövegrészeket, amelyeket költeményként lehetne olvasni, annak ellenére, hogy azt hiszem, talán vannak benne érdekes dolgok. Például az elején szereplõ rendkívül nyomasztó jelenet, amikor oda-vissza mászkál a hóban, és a végén kiderül, hogy egy nagyjából 6-8 méteres úton mászkált ide-oda órákig, mert az Isten azt mondta neki, hogy most menj vissza, feküdj le a hóba, állj föl, indulj el. Ehhez kapcsolódnak a képzetek késõbb, hogy itt megöltek valakit, és elásták; késõbb rájön, hogy amit vérnek vélt, az csak vizelet volt, stb. Ezek a szövegrészek hátborzongatóak, még egy „normális” lelkületû ember számára is. Szédítõ érzés, ahogy belekerülünk az örvénybe. De ez talán valóban kevés ahhoz, hogy jelentõs dokumentumként vagy netán a modern prózaírás szempontjából tanulságos darabként olvassuk.

B. Z. A.: Én is hajlok arra, hogy regényként olvassam, holott sokszor kétségtelenül borzasztó unalmas, helyenként nyomasztó, helyenként pedig egészen nevetséges vagy tragikomikus. Tragikomikus, amikor ilyeneket ír: nagy maszturbáló voltam, mert nem ismertem az Istent, maszturbáltam, mert a javamat akartam. De hajlok rá, hogy egyetértsek Gáborral.

R. S.: Én egyáltalában nem vagyok hajlandó elfogadni azt, amit ti különbözõ formában felvetettetek. Nevezetesen, hogy lehetne ezt a szöveget reflektáltan is értelmezni. Hogy az irónia fogalmával lehetne leírni. Én tökéletesen reflektálatlan könyvnek és szövegnek érzem, amelyben a könyv végéig kitartó ellentmondások, egymás mellé dobott, és lényegében idõben nem mûködõ, csak térben kiterjeszkedõ igenek, nemek, igenek, nemek követik egymást, és amelyek minimális logikával sem rendezhetõk össze, nos, mindezek mögött én nem látok reflexiót. Egyetlenegy reflektívnek nevezhetõ elemet látok, azt az igyekezetet, hogy valamit akarjon mondani, hogy legyen valami mondanivalója. De nincs. Hiába megy nagyon mélyre magában. Egyszerûen üres, és itt bukik meg a bolondság romantikája. Az, hogy a bolondok színesek, hogy a bolondság gazdag. Nem, a bolondság szegényes, üres és sivár.

B. Z. A.: Szerintem Pilinszky szerette volna, talán éppen azért, mert szegényes. Neki volt az a mondása, hogy a mûvésznek el kell jutni valamilyen új ártatlansági vagy meztelenségi fokra. Ebben a tekintetben ez egy teljesen ártatlan szöveg.

A. G.: Ne vicceljetek, teljesen világos, hogy önmaga elõtt is szerepet játszik. Azt mondták róla a kortársak, hogy Isten bohóca: teljesen világos, hogy ezt a szerepet alakítja. Idõnként ennek tudatában van, idõnként nincs tudatában. Azt is hozzátenném még, hogy ez az ember nagyon jellegzetesen orosz módon bolond. Háttérként megjelenik a világháború, ennek óriási a szerepe. A fentebb emlegetett politikusok bevonultak az elmebajába, ez nagyon egyértelmûen jelzi ezt. Aki szereti a szöveget, az nyilván egy nagy háborúellenes, erõszakellenes sikoltásként, az erõszak világból való kiutasításának a vágyaként értelmezi, vagy így is értelmezheti. Nekem sem volt elég színvonalas, hogy megfelelõ meghatottsággal tudjam olvasni, de ez a vonulat kétségkívül jelen van; tehát úgy gondolom, hogy önmagára reflektál a szöveg idõnként. Ahogy haladunk elõre, ez a kontrapunktikus szerkesztés, ameddig érvényesül, beindít egyfajta csökevényes önreflexiót.

B. Z. A.: Sándor, az ürességgel nem értek egyet. És ha rendesen megnézi az ember, akkor nagyon pontszerûen ugyan, de felbukkan egy egész élettörténet. Felbukkan az anyja, aki megvesszõzte gyerekkorában, egyébként Thomas Bernhard önéletrajzával ez is rokon elem. Felbukkan az, hogy Gyagilev, illetve Lvov herceg, ha jól tudom, tulajdonképpen megrontották mint fiatalkorút. Számtalan ilyen dolog van. A kokottok utáni rohangálás. A kokott-téma is állandóan visszatér. A 217. oldalon egyszer csak kétségbeesetten azt mondja, hogy: „elfelejtettem, hogy mi az a kokott”. És utána kell járnom, meg kell néznem. Nizsinszkij állandóan azt mondja, hogy tudom, hogy mi a töltõtoll, tudom, hogy mi a fasz. Ez is visszatérõ elem. Tudom, hogy mi a kokott. És most hirtelen nem tudja.

N. G.: Tudom, hogy mi a történelem, tudom, mi az Isten.

B. Z. A.: Igen. És egyszer csak hirtelen nem tudja, hogy mi a kokott, és utána kell járnia. Sándor, ez nagyon-nagyon jeges téboly, de nem üres. Tényleg nem XIX. századi, romantikus téboly. Nem Hoffmann vagy Maupassant vagy Nietzsche tébolya. Ezek színes tébolyok voltak. De azt hiszem, hogy ez másféle téboly. Nekem nem kevésbé érdekes, mint ezek a lázas tébolyok.

R. S.: Amit most említesz, az a néhány kevés dolog, ami egy ilyen lepusztuló elmében is megmarad. Tehát megmarad valami az élettörténetbõl, valami abból, amit az újságban éppen lehet olvasni. Valami, ami a keze ügyében van. Ezért tér állandóan vissza erre az értelmetlen dologra, a töltõtollra, a töltõtoll felfedezésére, az új töltõtollra, amit majd õ fog felfedezni. Mivel ez egy elég nagy terjedelmû szöveg, ezért ebbõl kiolvashatók bizonyos korvonatkozások, elkerülhetetlenül kiolvashatók bizonyos életrajzi tények. De hogy ez volna a tartalma, hogy ez telítené a szöveget, ezt semmiképpen nem érzem.

B. Z. A.: Sándorunk amuzikális a tébolyra, lehet mondani, nem?

R. S.: Vagy négyünk közül én állok a legközelebb hozzá. Ez a másik lehetõség.

N. G.: Szerintem vannak a könyvben fantasztikus nyelvi futamok. Amikor az asszociációs logikája belekapaszkodik valami fura szóba, amelyrõl késõbb sokszor kiderül, hogy egyszerûen csak rosszul írta, vagy elhibázta a helyesírást. Több ilyen példát lehet említeni. A pulyka szóról eszébe jut valami, és beindul egy másfél oldalas, szerintem káprázatos brillírozás, ami persze abszolút öntudatlan brillírozás, és a szerkesztésnek nyoma sincsen benne, de nekem mint olvasónak azt a kérdést vetette fel, hogy vajon nem ez a szöveg az, ami hihetetlen alkalmas lenne arra, hogy demonstrálja számunkra az új irodalomelméleti iskolák némelyikét. Hogy tökéletesen felejtsük el azt, hogy ki a szerzõ, nézzük csak a szöveget, és hallgassuk úgy, mint zenét.

R. S.: Ez valóban mintapéldány e tekintetben.

B. Z. A.: Annál rosszabb az irodalomelméletnek?

A. G.: Nem tudom, hogy egészen pontosan mire gondolsz.

N. G.: Arra gondolok, hogy ha veszem ezt a szöveget, és mondjuk egy nálunk ismeretlen osztrák szerzõnek a nevét írom fölé, alá meg azt írom, hogy Residenz Verlag, és lefordíttatjuk Tandorival magyarra, aki még meg is firkálja egy kicsit, és a végén azt mondjuk, hogy ez az 1996-os év szenzációja, akkor szerintem másképp fogod olvasni ezeket a mondatokat. Nem te, Sándor, ez nem neked szól, hanem inkább egy általános alanynak. Bán említette Thomas Bernhardot. Valóban szerepelnek benne olyan futamok, amelyek mondjuk A mészégetõben leírt tébolyt idézik fel. Talán emlékeztek arra a képre A mészégetõ végén, amikor azt mondja a bernhardi hõs, hogy egyetlen mozdulattal koponyám tartalmát mintegy a papírra billentettem. A Nizsinszkij-könyv olyan, mintha engedve az irodalmi linearitásnak, valamit, ami szinte tagolatlan vagy tagolhatatlan, kinyomtattak, kiadagoltak volna pár száz oldalra. Vajon nincs-e bennünk egyfajta álszentség? Ha tudsz nevetni valamin oldalakon keresztül, akkor föltehetõ a hátborzongató kérdés: érdekes-e az, hogy volt-e mögötte valami szándék. Hogy a röhögést valami szándékos szerkezet váltja-e ki, vagy pedig a szöveg önkéntelensége, a téboly gyanútlan naivitása, ami ezeket a mondatokat megszerkeszti.

B. Z. A.: Például röhögtem, amikor azt írja, hogy én is nyaltam a feleségemnek, de közben sírtam. Hát igen. De Sándor feltehetõen ragaszkodni fog ahhoz, hogy a mûvészet valami intencionált dolog… R. S.: Hát hajlok rá kétségtelenül, de ami azt illeti, ha találunk egy cetlit, amelynek nincs szerzõje, vagy nem tudjuk kideríteni a szerzõjét, akkor amögé is elképzelünk egy szerzõt, akit aztán késõbb elbontunk és megöljük. Ahogy Barthes mondja, a szerzõ a szöveg szélén zsugorodó szobrocskává válik. De valahol az idõk elején ott van ez az odaképzelt szerzõ. Most itt világosan tudom, hogy ki ennek a könyvnek a szerzõje, de ez egy bomlott elme, amely nem hoz létre rendet a szövegben. Azzal egyetértek, Gábor, hogy mint minden szöveget, ezt is ki lehet tenni különbözõ elméleti operációknak, és sok mindent be lehet rajta bizonyítani. Egy szempontból viszont nehéz a dolog, mert problematikus az intertextualitása, ugyanis Nizsinszkij mûveletlen bunkó volt, aki szinte az égvilágon semmit sem olvasott, ezért a háttértextusok lényegében abból állnak, amit a nála sokkal mûveltebb felesége, Pulszky Romola elmondott neki. Nizsinszkij megkérdezi, hogy Nietzsche mit mondott, megkérdezi, hogy Darwin mit mondott, Romola elmondja neki, és akkor ezek valahogy beépülnek a textusba.

B. Z. A.: Ha már itt tartunk, van egy összecsengés, ami nyilván véletlen, de szerintem érdekes. A 209. lapon megjelenik egy agyonostorozott ló. Ugye tudjuk, hogy Nietzschén akkor tört ki a téboly, amikor Firenzében látott egy kocsist, aki majdnem halálra verte a lovát. És Dosztojevszkij, azt hiszem, a Bûn és bûnhõdésben, szintén leír egy álomjelenetet a halálra ostorozott lóról. Mondom, talán ez véletlen, de elég jellemzõ véletlen.

R. S.: Az kétségtelen, hogy noha lengyel volt, de az oroszosság benne van. Az az elem, amelyrõl Sosztakovics kapcsán beszéltünk, a jurogyivij magatartás eleme.

A. G.: Pontosan erre gondoltam: ez a magatartás annyira az orosz kultúrában gyökerezik, hogy még egy ilyen mûveletlen bunkó is közvetíteni tudja ezt a figurát. Az Isten bohóca figura olyan kép, amelynek meg akar felelni, vagyis el akarja ezt a szerepet játszani. De azért még azt is hozzátenném, hogy valóban nagyon mûveletlen emberrõl van szó, ám éppen ezért érdekes, hogy bizonyos filozófiai közhelyek, amelyek mégiscsak valami rendet teremtenek a szövegben, ilyen erõteljesen gyökeret tudtak verni a fejében. Vegyük például az érzés szónak a használatát, amit az elõszó is említ. Tulajdonképpen, ha formalista alapon akarnám elemezni, úgymond irodalomelméleti módon, akkor azt mondanám, hogy az abszolút rossz az õ világában a hasadás. Tehát ha valami kettéválik, ha ellentétek jelennek meg. Ezzel szemben az abszolút jó a teljes egység. Az érzés mindig a teljes egység; õ megérzett engem, én megéreztem õt: ez azt jelenti, hogy nem úgy értettem meg valakit, hogy én vagyok itt, és az a dolog vagy ember ott, a másik végleten, hanem valamiképpen tökéletesen egybeolvadtunk egy adott pillanatban. Ez így van, akár dologról, akár állatról, akár egy másik emberrõl van szó. A rossz pedig az értelem, amely széttagolja a dolgokat. Most ha belegondolok, ez volt a századelõ egyik legnépszerûbb filozófiájának, Bergson filozófiájának az egyik mozgatórugója. Természetesen nem ezen a primitív szinten, de amit a közönség fogott belõle, az ez volt: az értelem rossz dolog, mert tagolt, tehát vissza kell térni valami õsi egységhez. Rejtély, hogy az ilyesmi hogyan szivárog át egy valóban mûveletlen és kulturálatlan embernek az elméjébe. De megemlíthetném a háborúhoz való viszonyát is, az erõszakhoz való viszonyát, vagy az általa érintett ökológiai problémákat. Egészen érdekes, hogy szinte ugyanúgy veti fel ez utóbbiakat, mint a mai zöldek. Szóval mégiscsak úgy érzem, hogy néhol legalábbis kezd kialakulni valamilyen rend a szövegben. Azt pedig továbbra is fenntartom, hogy változik a beszédmódja. Szerintem a halálrészben nem szerepelnek ezek az ellentétek. Ott simán elmesél történeteket, egy csomó történetet mesél el a múltjából, ahol felmerül Isten-nem Isten, állat-nem állat oppozíció.

N. G.: Hallottam egy furcsa történetet, nem tudom, hogy kerül ebbe a diskurzusba, de azért elmondom nektek. Seregi László, a híres koreográfus látta Nizsinszkijt táncolni. Az Operaház színpada annak idején vörösfenyõbõl készült, ami az egyik legkeményebb fajta, állítólag annyira kemény, hogy még holt állapotában is egy pár évig összenõ, ha kihúznak belõle egy szöget. És állítólag Nizsinszkij egy rá jellemzõ ötméteres ugrás végén spiccen megállt ezen a deszkán, és ahol beleállt, ott egy kis lyuk keletkezett a színpadon. Sereginek csak késõbb jutott eszébe, milyen kár, hogy amikor lecserélték ezt a színpadot, akkor nem fûrészelte ki ezt a kicsi gödröt és nem vitte haza. Ez az anekdota talán arra utal, hogy vegyük komolyan ezt a dolgot. Nizsinszkij mûvészetét ma már nem tudjuk megítélni, és ezek a fényképek tényleg mindkét irányban elég elképesztõek, hiszen egyrészt egy nõimitátort, másrészt egy szabadságon lévõ adófelügyelõt mutatnak. Bennem talán mindez együtt alakította ki azt a kétségbeesett rokonszenvet, melynek eredményeképp regénynek olvastam mindenáron. Igaz az is, persze, ha mondjuk szerkesztõ volnék egy könyvkiadóban, akkor azt mondanám, nagyon meg kéne ezt húzni, még dolgozzon rajta, fiatalember.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: beszelo@c3.mail.hu