A kommunista diktatúra összeomlása óta a „történelmi” egyházak (elsõsorban a katolikus) erõteljesen hangsúlyozzák igényüket a társadalom erkölcseinek formálására. Az MDF-kormány, de legújabban maga Horn Gyula sem gyõzte, gyõzi hangsúlyozni, hogy „az egyházak szerepe nélkülözhetetlen társadalmunkban a lelki béke megteremtésében”. Alig esik azonban szó arról a tisztító munkáról, amit maguknak az egyházi vezetõknek kellene saját házuk táján elvégezni ahhoz, hogy hitelesen vághassanak bele ebbe a sokrétû feladatba. Márpedig ennek meg kellene történnie ahhoz, hogy ne a vakok vezessék a világtalanokat.
A korrumpáló megállapodás
1965-ben ért véget
a II. vatikáni zsinat, és ez az év a Kádár-rendszer
egyházpolitikája kibontakozásának éve
is. A zsinatot még 1962-ben hívták össze, miként
akkor indult az a tárgyalássorozat is, amelynek eredményeképpen
1964. szeptember 15-én aláírták a Szentszék
és a magyar kormány közötti részleges megállapodást
a katolikus egyház és az állam viszonyának
szabályozásáról, amely 1989-ig irányt
adott a kádárizmus egyházpolitikájának.
Bár két különbözõ eseményrõl
van szó, a „történelmi egybeesés”, mint látni
fogjuk, korántsem véletlen.
A magyar állam és
Vatikán közötti megállapodás tartalmát,
mindkét fél kívánságának megfelelõen,
titokban tartották. Aláírásának 25.
évfordulóján több ezer magyar katolikus kezdeményezte
a vatikáni államtitkárságon és az akkor
még viruló ÁEH-nál (Állami Egyházügyi
Hivatal), hogy hozzák nyilvánosságra a szöveget.
A Vatikán nem válaszolt, az ÁEH pedig az elvi lehetõséget
a Vatikán álláspontjához kötötte.
A korszak feltárása
még várat magára – sok érdekességet
rejtenek például az ÁEH kartotékjai –, ezért
most csak a Kádár-rendszer egyházpolitikájának
néhány lényegi sajátosságára
szeretném felhívni a figyelmet. Elõbb azonban az 1956
elõtti egyházpolitikába is be kell futólag
tekintenünk.
Miután a „történelmi”
protestáns felekezetek 1948- ban már aláírták
azokat az egyezményeket az állammal, amelyek azután
egyenesen vezettek a „keskeny út”, illetve a „szolgálat”
teológiájához, azaz a szocializmus építésében
való odaadó részvételhez, az ellenállóbb
katolikus klérust is sikerült úgy megfélemlíteni
Mindszenty koncepciós perével és az azt kísérõ
tömeges internálásokkal, hogy az 1949. május
5-i püspöki kari körlevél már szintén
a kellõ alázatos hangnemben buzdította a híveket
a hatalom iránti hûségre. Az így kialakuló
egyházi életet jól illusztrálja az 1956. szeptember
9-i máriapócsi búcsúról készült
szigorúan titkos ÁEH-ügynöki jelentés (a
búcsún 79 pap és 35 ezer ember vett részt):
„…A búcsú nevelõ értékét, a szónokok
munkájának az analízisét dióhéjban
a következõkben látom: rendszerellenes kijelentés,
elbújtatott célzás, kétértelmû
szavakkal vagy szinonimákkal való sejtetés a beszédekben
nem volt. A szónokok valamennyien gondos fölkészültséget
mutattak, s a megadott, illetve helyesebben a megbeszélt tematika
alapján a vallásos keretbe ágyazva helyesen fejtették
ki mondanivalójukat… A szónokok közül talán
dr. Liky prédikációja volt pozitívumokban a
legszegényebb. Megtaláltuk ugyan benne a helytállást,
az egyetemes béke, a családi harmónia gondolatát,
de nem plasztikusan, sokat mondóan, hanem kissé elfolyva,
elsikkadva. Annál eredményesebben szolgálta dr. Bacsóka
Béla szép stílusú, egyszerûen közérthetõ,
eszmeileg gazdag prédikációja a tömegek nevelését.
A vallásos kerettel gazdagon adta vissza a cselekvõ, aktív
hazafiság, a hazaszeretetre való buzdítás kérdését.
Szépen, érzelmileg is alátámasztva, meghatóan
beszélt a világbéke és a háború
kérdésérõl...”
(1)
stb. Fontos momentum,
hogy Miklós Imre – az ÁEH késõbbi elnöke
egészen a rendszerváltásig – ebben az idõszakban
már a hivatal helyettes elnökeként tevékenykedik.
Prantner elvtárs (a ’64-es részmegállapodás
aláírója magyar részrõl) 1953-ban ekként
ír: „…Bisztrai László váci lelkész megbízottunknak
kijelentette, hogy még egyetlen körlevelet sem olvasott fel,
amelyben az állami feladatok támogatásáról
volt szó, mert lelkiismerete nem engedi meg, hogy egy ateista kormányt
támogasson. Javaslom kongruájának
(2)
végleges
megvonását, ezenfelül engedetlensége miatt az
egyházi hatóság szuszpendálja. Szekeres Imre
kunadacsi plébános sorozatosan megtagadta az állami
feladatok szószékrõl való támogatását…”
Miklós Imre a javaslatot helybenhagyta: „…nevezettek kongruáját
azonnali hatállyal meg kell vonni…”.
(3)
Ez az idõszak döntõen
abban különbözik az 1964 utánitól, hogy ekkor
a Szentszék még következetesen elutasító
mind a kommunista eszmerendszerrel, mind a szocialista blokk országaival,
mind pedig a hatalommal együttmûködõ papi békemozgalommal
szemben. Amikor a magyar állam, felelevenítve a fõkegyúri
jogot, maga nevezi ki a neki megfelelõ fõpapokat, s errõl
a magyar püspöki karral is megegyezést köt, a Vatikán
e megegyezést érvénytelennek nyilvánítja.
Amikor a békepapok közül többen parlamenti képviselõkké
válnak, a Zsinati Szent Kongregáció kiközösíti
õket 1958-ban.
(4)
E mereven szembenálló politikáját
a Vatikán 1962-ben, a II. vatikáni zsinat megnyitása
évében, hirtelen feladta, és intenzíven kapcsolatot
kezdeményezett a szocialista országokkal, amihez „nemzetközi”
segítséget is igénybe vett.
Decemberben az olasz miniszterelnök
az SZKP KB titkáránál, néhány nap múlva
Firenze katolikus polgármestere a Szovjetunió római
nagyköveténél, majd újabb néhány
nap múlva N. Cousins amerikai közéleti személyiség
a Szentszék megbízásából és Kennedy
elnök hozzájárulásával Hruscsovnál
járt közben, hogy a Szovjetunió vegye fel a kapcsolatot
a Vatikánnal. Az SZKP KB bizalmas egyeztetések után
Magyarországot jelölte ki a kapcsolatfelvétel próbaországául.
Kádár így írt errõl a szovjet vezetésnek:
„…Az ilyen viszony bizonyos lehetõségeket az egyház
számára is adna, de a szocialista rendszer jobban ki tudná
aknázni a saját elõnyére. Magyarország
esetében ezt biztosnak tartjuk.”
(5)
A Vatikánt nyilván
olyan megfontolások vezették, hogy az addig igencsak stabilnak
és tartósnak bizonyuló kommunista rendszert belülrõl
próbálják bomlasztani, amint az késõbb
a pápa, az amerikai hírszerzés és a Szolidaritás
hármas együttmûködése során Lengyelországban
történt.
(6)
A magyar esetben a hatás inkább
az ellenkezõje volt. A létrejövõ 1964-es részleges
megállapodás a magyar fõpapság teljes korrumpálódásához
vezetett.
A megállapodás szerint
a Szentszék de facto beleegyezik, hogy azokat szentelje püspökökké,
„akikre vonatkozólag… a Kormánynak nincsenek megalapozott
ellenzési okai”, magyarán, akik együttmûködnek
a hatalommal. A püspököknek hûségesküt
kellett tenniük a következõ szöveggel: „Én…
…esküszöm, hogy a Magyar Népköztársasághoz,
annak népéhez és Alkotmányához hû
leszek, az Alkotmányt és az alkotmányos jogszabályokat
megtartom; az állami hivatalos titkot megõrzöm; hivatásom
körében a nép érdekeinek szolgálatával
járok el és minden igyekezetemmel azon leszek, hogy mûködésemmel
a Magyar Népköztársaság megerõsödését
és fejlõdését elõmozdítsam.”
A Szentszék ezzel a magyar
katolikus egyházat kiszolgáltatta a diktatúrával
együttmûködõ fõpapok korrupt vezetésének,
és ettõl fogva a hivatalos magyar katolikus egyház
a kádári konszolidáció egyik legfõbb
támasza lett. Az utolsó akadály a katolikus egyház
szocialista államosítása útjában most
már csak Mindszenty személye volt. Mindszenty VI. Pál
pápa kívánságára 1971-ben elhagyta az
amerikai nagykövetséget és Rómába ment.
Õ maga azonban nem írta alá a kijövetelét
lehetõvé tévõ tárgyalások során
kikötött feltételeket, sõt emlékiratait
is a megállapodás és a pápa kifejezett kérése
ellenére jelentette meg. 1973-ban a magyar püspöki kar
az alábbiakat írta a pápának: „Mindszenty József
lemondása vagy elmozdítása az esztergomi székrõl
annyi év után nemcsak az állam részérõl
kívánt, hanem a hívek részérõl
is…”
(7)
A pápa, mindvégig a magyar kormány
akaratát érvényesítve saját bíborosával
szemben, egyházjogi bravúrral félreállította
Mindszentyt, és helyébe kinevezte Lékai Lászlót,
a magyar államapparátusnak tökéletesen megfelelõ
fõpapot. A fõpapság ezzel teljes egészében
a kádári elit szerves részévé válik.
Hasonló játszódott
le a protestáns felekezeteknél is. Mindezeket természetesen
a hitéleti aktivitás csökkenése kíséri:
a reformátusoknak például már csak 8–10%-a
látogatja az istentiszteleteket. Ami a kisebb egyházakat
illeti: 1948 elõtt létrehozzák a Szabadegyházak
Tanácsát (SZET), amely érdek- képviseleti szervként
indul, de hamarosan teljes egészében a hatalom érdekeit
képviseli csak tagegyházai irányában.
Idézzünk fel egy 1994-ben
megjelent beszámolót, amelyben P. P., a BM volt III/III-as
elhárító tisztje így emlékezik az egyházpolitikai
irányításról (tegyük hozzá, azért
nem állítható, hogy érintetlen és elfogulatlan
tanúról lenne szó):
(8)
„– Teljesen a kezünkben
tartottuk az egyházat, mert beépített embereink a
portástól a püspökig a hierarchia minden pontján
megtalálhatóak voltak.” A volt összekötõ
tiszt szerint a papok és az egyházi vezetõk kényszerítés
nélkül – az egyéni és egyházi érdekeket
mérlegelve – készségesen együttmûködtek.
Sõt, az érdekazonosság alapján többen
önként vállalkoztak erre a feladatra. „Ezért
már a szemináriumban ki kellett szemelni a leendõ
egyházi vezetõket, akiket késõbb beszerveztünk
– magyarázza P. P. – Ebben nagy segítséget jelentett
az adott szeminárium vezetõje, esetenként a professzorok,
akik információkat adtak a szeminaristákról...
az intézményes és a hálózati együttmûködés
révén a belügy választotta ki az egyházi
vezetõket. A jelölteket a hálózati személyek
információi alapján a BM elhárítótisztjei
szemelték ki.” Ami pedig a demokratikusan választott protestáns
felekezeti vezetõket illeti:
(9)
„A tisztségviselõi
választásokra a BM-ben minden részletre kiterjedõ
forgatókönyvet készítettek, és formailag
teljesen demokratikus körülmények között választották
meg – hogy, hogy nem – az ÁEH által kijelölt személyeket”
– állítja a vezetõválasztásban járatos
egykori ügynök. Dóka Zoltán evangélikus
lelkész említette azt a furcsaságot, ami a Magyar
Közlöny 1987. szeptember 1-jei (38.) számában jelent
meg. Az Elnöki Tanács Harmati Béla püspök
úr megválasztásához már 1987. május
29-én hozzájárult, noha a kerületi presbitérium
jelölõgyûlése csak június 1-jén
ült össze. Az állami vezetõség tehát
már tudta és elfogadta azt, amit az egyház még
fel sem terjesztett, sõt, el sem határozott.
(10)
„Az állam cserébe sokat tett a lojális vezetõk
tekintélyének megerõsítésére
– egészítette ki a képet az ÁEH volt elnökhelyettese,
Sarkadi Nagy Barna. – Az egyházi vezetõség ugyanis
többször kérte az ÁEH és a belügy támogatását
saját belsõ ellenzékével szemben…”
És a SZET-rõl: „A
SZET vezetõsége az ÁEH-hoz és a belügyi
szervekhez lojális emberekbõl állt – mondja P. P.
belügyi elhárító. – Azokat a közösségeket
és vezetõket, amelyek a SZET feltételeit visszautasították
(például gyülekezeteik tagjairól nem adtak listát
a BM-nek) kíméletlenül üldözték… A
SZET titkosan kezelt szabályzata fegyelmi hatáskörbe
utalta a tagegyházak vezetõinek »politikai eltévelyedését«
is. Eszerint eretnek az, aki nem »a szocialista mezõgazdaságban
és iparban való helytállásra nevelte«
a hívõket, mivelhogy »magunkévá tettük
a szocialista tábornak… a felfogását…«”.
(11)
Bulányi György 1991-ben
kissé szomorúan vette tudomásul, hogy a rendszerváltás
során a helyzet tisztázása elmaradt:
(12)
„…amikor
a pápa Magyarországon járt, együtt dicsõségeskedett
vele az összes szentmiséken az elmúlt rendszer kollaboráns
egyházi vezetõ rétege, és a börtönbüntetést
szenvedett katolikusokat nem hívta össze, hogy velük is
hálát adjon valamiért.” „El nem tudom képzelni,
hogy a Vatikán ne tudott volna arról, hogy papjai miben és
hol mûködtek együtt a világi hatalmakkal,
(13)
és – képletesen szólva – ne adta volna áldását
ezekhez – mondja Sarkadi Nagy Barna volt elnökhelyettes – …hiszen
egyetlen püspök helyét sem kérdõjelezte
meg a Szentszék a rendszerváltás után…”
(14)
Bulányi páter, a Bokor
bázisközösségek piarista vezetõje így
foglalta össze a Szentszék motívumait: „a Vatikán
nem volt hajlandó a vértanúi készségû
katolikusok áldozatára bízni az egyház sorsát,
hanem a maga – Nagy Konstantintól eredõ – múltjának
megfelelõen minden emberileg lehetségest megtett azért,
hogy a trón és az oltár szövetségét
– akár a szocializmus idõszakában is – helyreállítsa.
Amíg a magyar egyházak vezetõi meg nem vallják,
hogy ügynökei voltak egy embertelen és istentelen hatalomnak,
addig nem várhatják a »civilektõl«, hogy
megtegyék ugyanezt…”.
(15)
Az egyházak nemcsak integrálódtak
a rendszerbe, hanem tevõlegesen is részeseivé váltak
a társadalom kontrolljának, a szocializmus megvédésének.
Az egyházon belül mûködõ politikai ellenzéket
nem az államhatalom, hanem az egyházi vezetés némította
el. És viszont: akik az õ érdekeiket sértették,
azoktól az állam védte meg õket. Az állam
e védelme többek között abban is megnyilvánult,
hogy a kollaboráns klérus felsõ rétegét
kritikán felül álló réteggé fetisizálta
a hatalom, mintegy bûncselekményként állítva
be és üldözve a személyük ellen irányuló
megmozdulásokat. Az egyházak pedig a rendszer megkövetelte
apolitikus magatartást mintegy a hitbõl levezetett erkölcsi
követelményként állították híveik
elé.
Új irány: a II. vatikáni zsinat
A Szentszék és a „béketábor”
közötti fentebb vázolt kapcsolatfelvétel hátterében
azonban nem pusztán taktikai megfontolások álltak.
Az 1965-ben lezárult II. vatikáni zsinat tartogatott néhány
elméleti újdonságot is a kommunista országok
és az egyház viszonyával kapcsolatban: mindenekelõtt
a katolikus egyház elfordult merev ateizmusellenességétõl
(Gaudium et spes). Ezzel egyidejûleg a szovjet – és magyar
– marxista ideológia feladta a vallás gyors elhalásáról
szóló addigi nézetét, és arra az álláspontra
helyezkedett, hogy a vallás és az egyházak még
hosszú ideig fennmaradnak. Valószínûleg (mivel
a közeledést a Szentszék kezdeményezte) a marxista
nézet volt a válasz a zsinat tanítására.
Ez a kettõ képezte a szocialista országokban ezután
a „párbeszéd” és az együttmûködés
alapját. A másik kapcsolódási pont a katolikus
tanítások hagyományosan antikapitalista karaktere,
a társadalmi szolidaritás hangsúlyozása, amely
alapot adhatott a szocialista eszmék, lényegében a
marxizmus „pozitívan értékelhetõ” tanainak
átvételére (ez a tanítás manapság
némely jobboldali párt gazdasági elképzeléseiben
és a legújabb püspökkari körlevélben
reinkarnálódik). A harmadik lényeges elem, amely a
zsinat több határozatát is áthatja, az a szemlélet,
amely szerint kevéssé fontos a teológiai-filozófiai
szembenállás, a hangsúlyt a közös cselekvésre
kell helyezni, mégpedig fõleg a szociális munka területén.
Ez a hozzáállás jellemzi az ökumenizmusról
szóló határozatot is. Az ökumenizmus eszméje
szintén remekül megfelelt arra, hogy a pártállam
egyházpolitikájának kiemelten pozitív elemeként
funkcionáljon, mert egységbe foglalta a különbözõ
felekezetekhez tartozó „békepapokat”, „szolgáló”
lelkészeket; elõtérbe helyezte a „kiegyezés”,
a „társadalmi béke” kategóriáit mindenféle
eszmei „kötözködéssel” szemben; megkönnyítette
a pártállam számára az egyházak együtt-kezelését;
lehetõvé tette a közös fellépést
a társadalmi kiegyezést elutasító csoportokkal
szemben. Egy szó, mint száz: nem feledhetjük, hogy az
ökumenizmus privilegizált eszméje volt a kádárizmus
egyházpolitikájának.
Az egész zsinati tanítás
alapmotívuma, amely mind a keleti blokk, mind a nyugati polgári
demokráciák irányában a fõ elméleti
stratégiát illeti, az, hogy a katolikus egyház látszólag
felülemelkedve minden vallási és ideológiai különbségen,
amely modern és plurális világunkban immár
adott, így váljon újra univerzális erkölcsi
tekintéllyé e plurális világot alkotó
valamennyi rész-világ fölött. A teljes zsinati
teológia megértésének kulcsa: a tanítás,
alkalmazkodva az új idõkhöz, úgy fogalmazza meg
a régi doktrínákat, hogy azok mûködhessenek
a megváltozott körülmények között, ugyanakkor
lényegük és egyetemes igényük ne változzon.
(16)
„A zsinat során a modern katolikus egyház elõször
adott hivatalos szinten is választ a kortárs világ
vallási, kulturális, társadalmi, gazdasági,
politikai és ideológiai szempontból plurális
valóságára.”
(17)
Fontos azonban tudni, hogy
az új tanítás nem igazítja ki a régit,
ezt a határozatok mindenkor sietnek leszögezni. „Hiszen más
maga a hitletétemény, illetve az igazság, és
megint más az elõterjesztés módja; természetesen
úgy, hogy a jelentés és a jelentõség
ugyanaz marad” (Gaudium et spes, 62.). Vagy: „A hit letéteménye
õsi tanításának lényege egy dolog; és
elõadásának módja egy másik dolog. És
ez az utóbbi igényel mély megfontolást.” (XXIII.
János megnyitó beszéde, 1962. október 11.).
Vagy: „Ezért [a zsinat] megvizsgálja az egyház hagyományát
és tanítását, amelyekbõl mindig a régivel
összhangban álló újat hoz elõ.” (Dignitatis
Humanae, 1.). Hogy mennyire a korhoz történõ igazodásról
és nem alapelvi változásról van szó,
az éppen az egyház és az állam kapcsolatára
vonatkozó mondatokban (Gaudium et spes, 76. pont) érhetõ
tetten: „…Sõt [az egyház] le is fog mondani bizonyos törvényesen
szerzett jogainak gyakorlásáról... ha az új
életkörülmények más rendezést követelnek.”
Tehát a zsinat az egyház
és az állam egységének középkori
modelljét továbbra is törvényesnek és
jogosnak (igazságosnak) tekinti. J. C. Murray, a vallásszabadságról
szóló határozat (Dignitatis Humanae) tulajdonképpeni
szerzõje a zsinaton, azt mondja, hogy a szent és a szekuláris
szféra szétválasztása azért történt
meg, hogy a kettõ egy újabb szintézisben újra
találkozhasson. Ez a koncepció jelenik meg a kádári
és mai politikai nyelvhasználatban úgy, mint „az állam
és az egyház szoros együttmûködése”.
Állam és egyház
elválasztásának e felemás felfogásából
fakad az a mély ambivalencia is, amely a kereszténydemokrata
pártok (vagy újabban például a Fidesz-MPP)
politizálását jellemzi ma Magyarországon: egyszerre
hirdetik az egyház és az állam elválasztásának,
a vallás és a lelkiismeret szabadságának alkotmányban
rögzített elveit, és egyszerre igyekeznek valamiféle
tételezett erkölcsi és politikai közösség
alapján a történelmi egyházakat, azon belül
is elsõsorban a katolikus egyházat kizárólagos
szövetségesükként, önmagukat pedig a keresztény
értékek és általában a moralitás
kizárólagos képviselõiként beállítani,
szemben a „destruktív” szektákkal és a „nihilista”,
„liberálbolsevik” ateizmussal.
(18)
És ami utána következett…
VGiczy György katolikus teológus,
jelenleg a KDNP frissen újraválasztott elnöke, 1989.
május 3-án az SZDSZ Jurta Színházban rendezett
vitaestjén a következõket mondta: „A klérus tisztségviselõi
beérték a kiemelt kádereket megilletõ státusszimbólumokkal
és olyan kitüntetésekkel, amelyeket csak leköszönõ
politikusok kapnak... Sajnos ebben a felállásban mi, katolikusok
vagyunk a Kádár-rezsim utolsó támaszai. Azt
se higgyék, hogy a katolikus egyházban nincs Münnich
Ferenc Társaság, legfeljebb másként hívják.”
„1956 után az egyházak legfontosabb feladata volt a szocialista
embertípus elõállítása”.
(19)
1984-ben Lékai bíboros
imigyen fejezte ki a helyzet felett érzett elégedettségét:
„Mi, magyar egyházak és vallási felekezetek nyugodtan
élünk egymás szeretetében és az államban,
a társadalmi-nemzeti egységet továbbra is gondosan
õrizzük, hiszen legértékesebb kincsünk.
De mivel ezt a kincset csak a béke nyugodt levegõjében
tudjuk megvédeni, ezért a békéért emeljük
fel aggódva szavunkat, és mindennap ápoljuk szívünkben.”
(20)
1986-ban az õ helyébe megválasztott Paskai
László „egy osztrák sajtószolgálatnak
adott interjújában bírálta a kommunistákkal
szembeszálló, emigrációra kényszerült
Mindszenty Józsefet…”
(21)
1987-ben az egyházi képviselõk
mind elfogadták Miklós Imre, az ÁEH elnöke beszámolóját,
amelyben ekképp fogalmazott: „Ez az alkalom azért is jelentõs
számunkra, mert hivatalunk fennállása óta [1951!]
elsõ ízben tehetünk jelentést az Országgyûlésnek…
immár hosszú idõ óta megnyugtatóan rendezett
az állam, valamint az egyházak és vallásfelekezetek
kapcsolata… Sor került az állam és az egyházak
különválasztására, és történelmünk
során elõször létrejöhetett az egyházak
és a vallásfelekezetek teljes, valódi egyenjogúsága…
Hazánkban a lelkiismereti és vallásszabadság
zavartalanul érvényesül… ugyanakkor közös
érdekünk, hogy olyan személyek kerüljenek az egyházak
vezetõ tisztségeibe, akik egyben közös hazánk
állami törvényeit betartják, és az arra
való buzdítást is kötelességüknek
tartják… Foglalkozunk azzal a kérdéssel is például,
hogy az egyházi vezetõkkel közösen mit tehetünk
azért, hogy az egyházaktól és a világtól
elforduló, társadalmilag káros, szekta jellegû
vallási mozgalmak terjedése csökkenjen… Egyes személyek,
kisebb szakadár csoportok az eddig bejárt úttal nem
tudnak, és nem is akarnak azonosulni. Azon mesterkednek, hogy a
fejlõdés irányát megváltoztassák.
Miközben a szocialista államot támadják, attól
sem riadnak vissza, hogy saját egyházuk vezetõit is
lejárassák. Valójában kárt okoznak a
magyar nemzetnek, a szocialista társadalmi renddel, szövetségi
politikánkkal fordulnak szembe. Fontos megjegyezni, hogy a magyarországi
egyházak vezetõi, az egyházak központjai, köztük
a Vatikán is, az állami törvények betartására
buzdítanak.”
(22)
A beszámoló után elõször
Kürti László, református lelkész szólt
hozzá: „Az 1960-as évektõl hazánk egyházpolitikája
a nemzeti egység szellemében következetesen törekedett
a vallásszabadság és a lelkiismereti szabadság
érvényesítésére… A meginduló
keresztyén-marxista párbeszéd elõsegítette
mindkét részen a másik fél valódi álláspontjának
megismerését és az egymás torzképei
elleni hadakozás megszüntetését… Az egyházak
ma hazánkban… a Szentírás mondanivalójának
olyan lényeges részeire tesznek hangsúlyt, amelyek
korábban háttérben maradtak…”.
(23)
De mind
közül a legszebb hozzászólás dr. Szakács
József lelkészé, a SZET elnökéé
volt: „Õszinte örömmel teszünk vallást itthon
és a világ bármely részén arról,
hogy tagegyházaink és híveink ebben a mi mai társadalmunkban
kapták meg létünk alapjának jogát, a vallásszabadságot.
Ezt értékelendõ nem csoda hát, ha becsületes
munkával, mindennapi imádsággal állunk oda
népünk vezetõi mellé… Az Állami Egyházügyi
Hivatal elnökének, Miklós Imre államtitkárnak
az expozéja annyira kerek egész volt, hogy részünkrõl
nem igényel semmi új kiegészítést. Én
a Biblia szavaival válaszolok államtitkár úr
expozéjára ekként: »Igaz beszéd ez és
elfogadásra méltó«.
(24)
Jól tükrözi
azt az utat, amelyet megtettünk az elmúlt 40 év alatt…
Ami pedig az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének
beszámolóját illeti, azzal õszintén,
szívbõlfakadóan egyetértek, elfogadom és
elfogadásra ajánlom.”
(25)
1988-ban a bõsi vízlépcsõvel
kapcsolatos szavazáskor az Országgyûlésben a
nyolc egyházi képviselõbõl csak egy szavazott
a vízlépcsõ ellen, egy pedig tartózkodott,
holott ekkoriban már számosan voltak egyet nem értõk
(Nyers Rezsõ és mások). Ekkortájt Gyulay Endre
püspök még úgy vélte, hogy az MSZMP nélkül
nem lehet kormányt alakítani.
Az ügynöktörvény
kálváriája során annak ellenére is sikerült
megakadályozni az egyházi vezetõk átvilágítását,
hogy azt kifejezetten lelkész képviselõk szorgalmazták
a parlamenti vita során. Soha elõtte, sem azóta olyan
tüzes lendülettel nem hivatkozott néhány egyházi
vezetõ az egyház és az állam elválasztásának
elvére, mint akkor, amikor azt kellett bebizonyítani, hogy
a klérus átvilágítása megsérti
ezt az elvet.
A törvénybõl
ez ki is maradt. Az ÁEH iratainak áttekintését
a fõpapok közbenjárására annak ellenére
megakadályozták az elmúlt ciklusban a kormány
illetékesei, hogy azt a parlament emberi jogi bizottsága
kifejezetten programjára tûzte. Valószínûleg
már senki sem tudja meg, hogy milyen fogyatkozást okozott
ez az idõszak az iratállományban.
Egy idõs református
lelkész, egyházának egyik igazi erkölcsi tekintélye,
nem sokkal halála elõtt, annyi másik, az ügyben
elküldött és hatástalan hivatalos levél
után, reszketeg kézírással az alábbiakat
írja egy országgyûlési képviselõ
ismerõsének valamikor 1990-ben: „Az a forradalom, amelyet
»békés átalakulásnak« becéztek
és becéznek, szépen megérleli az egyházi
ellenforradalmat. A református tisztújítás
zsinati törvényét – a spiclikbõl álló
ún. zsinat – úgy faggyúzta meg, hogy a régi
maffia maradjon a helyén (esetleg egy másik maffiózót
téve a már tarthatatlan helyére). Aztán, ha
a cirkuszt végigjátsszák, és biztos lesz a
pozíciójuk, jön a megtorlás a kritikusok ellen.
(Ellenem nem lehet: vén nyugdíjas vagyok.) Sokat várok
a bizottságtól. Vagy: több interpellációtól.
Szeretettel üdvözli: Éliás József. Elnézést
a kusza írásért.”26
A fenti írást eredetileg a Beszélõ évek 1965. évi rovatába kértük. De a jelen közbelépett. A szerk.
1
Az egész
jelentést közli dr. Szántó Konrád: Az
egyházügyi hivatal titkai. Mécses 1990, 79–93. o.
2
A papok
havi fizetése.
3
I. m.
37–38. o.
4
A vatikáni
politika ’64-es váltásának jellege jól megmutatkozik
például abban is, hogy annak ellenére, hogy ezek a
kiközösítésre fittyet hányva továbbra
is papok és képviselõk maradnak (sõt egyikük
az Országgyûlés alelnöke is lesz ’62-ben, miközben
a másik kiutazik Rómába, és részt vesz
a zsinaton), ennek ellenére tehát a Vatikán 1971-ben
feloldja õket a kiközösítés alól,
és politikai tevékenységüket is elfogadja.
5
Minderrõl
lásd T. Varga György: Nemzetközi enyhülés
és egyházpolitika. História, 1991/5–6., 27–30. o.
6
Time,
1992. febr. 24. 28–35. o.
7
Idézi
T. Varga György i. m.
8
Bartus
László: Az egyházi ügynökök és
a III/III- as ügyosztály. Magyar Hírlap, 1994. február
9.
9
Bartus
i. m.
10
Épp
e sorokat írom, amikor, véletlen egybeesés, látom
ám kormányhû TV Híradónkban, hogy ugyanõ
az evangélikus egyház egyik vezetõjeként Horn
Gyulával egyeztet buzgón a vatikáni megállapodás
ügyében...
11
Bartus
i. m.
12
Uo.
13
A Vatikán
hírszerzését a CIA és a Moszad mellett a világ
legjobbjai között tartják számon a szakmában.
A Time említett cikkében Alexander Haig volt amerikai külügyminiszter
elmondja, hogy kelet-európai együttmûködésük
során „a Vatikán információi minden szempontból
jobbak és gyorsabbak voltak, mint az amerikai hírszerzésé.
A Vatikán és a Fehér Ház közötti
összekötõ, Pio Laghi érsek folytonosan arra hívta
fel a hivatalnokok figyelmét, hogy »csak figyeljenek a Szentatyára,
ugyanis neki 2000 éves tapasztalata van ezen a téren«”.
Ilyen értelemben a Kádár-kormány részérõl
beépített egyházi ügynökök némelyike
kettõs ügynök is lehetett.
14
Bartus
i. m.
15
Uo.
16
E probléma
néhány sajátosságát tapogatja körül
remek érzékkel Komoróczy Géza Egyházi
hangon a társadalomról címû írása
a Magyar Püspöki Kar társadalomhoz intézett körlevele
kapcsán (Élet és Irodalom, 1997. jún. 13.).
17
D. Hollenbach
SJ/ Global Human Rights: An Interpretation of the Contemporary Catholic
Understanding, in: Human Rights in the Americas, 1982.
18
Ennek
köszönhetõ az a jelenség is, amikor a világi
sajtóban vagy az államigazgatásban „az egyház”
néven emlegetik a római katolikus vallásfelekezetet.
Ez – hasonlóan a „szekta” kifejezéshez – a katolikus teológia
meglehetõsen kirekesztõ szemléletét jeleníti
meg a szekuláris szférában – szemben az alkotmányban
foglaltakkal. Ideje megjegyeznünk, hogy e kifejezés olvastán,
különösen amikor az államigazgatás használja,
minden nem katolikus keresztény pontosan úgy érzi
magát, mint zsidó származású állampolgáraink,
amikor a „nem magyar lelkûekrõl” van szó.
19
Unio,
I. évf. 3. szám, 28. o.
20
Idézi
az Országgyûlés 1987. dec. 17-i jegyzõkönyvében
Miklós Imre.
21
Körültekintéssel
a nehéz idõben. Magyar Nemzet, 1997. május 8.
22
Az Országgyûlés
1987. dec. 17-i jegyzõkönyve.
23
Uo.
24
A bibliai
idézet: Pál apostol I. levele Timótheushoz, 1:15.
A teljes vers: „Igaz beszéd ez és teljes elfogadásra
méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött
a világra, hogy megtartsa a bûnösöket, akik közül
elsõ vagyok én.”
25
Az idézett
országgyûlési jegyzõkönyvbõl.
26
OBX/208/90.
sz. alatt iktatott levél az parlament emberi jogi bizottságának
irattárából.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu