Egyszer egy riportban ön azt a kijelentést tette, hogy – idézem – „…ha a színházban lehetetlenség közösséget teremteni, az a társadalom megbetegedésének a szimptómája”. Lehetséges-e manapság létrehozni azt a bizonyos közösséget?

  Félek, ha nem térek ki az egyenes válasz elõl, rövid úton olyan területre tévedhetek, ahol semmi keresnivalóm, és ahol – ennek megfelelõen – úgy érzem magam, mint kutya a kútban. Másrészt szükségtelen és unalmas az efféle „bevezetés”: mindenki érzi, hogy baj van, kint is, bent is, nem kell ehhez tudományos pofát vágni. Mellesleg szólva: levettem a kezem az úgynevezett társadalomról, és igyekszem szerényebb körben mozogni.

  Helyes, maradjunk a színháznál, tehát: „Lehetséges-e manapság a színházban közösséget teremteni?”

  Érdekes, hogy errõl pont engem kérdez; nyilván tudja, hogy a szóban forgó szakmában (is) alkalmi munkás vagyok, olykor felkérnek egy rendezésre, de ezek csak futó kalandok. Nincs lehetõség intenzív, hosszan tartó és szívfájdító kapcsolatra.

  Azt hiszem, értem… Ön tehát, úgy tûnik, valami szerelemfélére céloz. Mintha azt állítaná, hogy enélkül…

  Nem zavar, ha elmondja, mit mondanék…

  Elnézést… (nevetnek)

  Valóban, valami szerelemszerû szenvedély kell ahhoz, hogy a színházban elemi… majd’ azt mondtam: biológiai szinten a munka feltételei kibontakozzanak; talán hasonlít ez a katedrális-építõk lelkesültségéhez, akiket a templom eszméje erõsít, vigasztal… tudniillik a dolog természetébõl adódik, hogy a nagy vállalkozás hétköznapjaiban az építõk ereje, önbizalma idõnként megfogyatkozik – hiszen valójában az Univerzum megszerkesztésén munkálkodnak. És nem kell innen Kölnbe vagy Exeterbe menni, elég megnézni a kis jáki templombelsõt, hogy evidens legyen: még a kövek is az Univerzum építõelemei, mert a megmunkálás során valahogy átlelkesültek, kiütközik rajtuk valami szenvedély.
  Tehát ez a döntõ kérdés: létezik-e a színész számára a Templom eszméje – vagy közel s távol nem mutatkozik semmi ahhoz fogható. Mert csak egy ilyen centrum és evidencia közvetítésével képesek az emberek egymással szót érteni. Ha van centrum, vagy mondjuk így: szakralitás, a színészek – és általában az emberek – kiteljesednek, megsokszorozódnak, lényük sugárzik, mint az a bizonyos Apolló-mosoly – és errõl a mosolyról ismerhetõ fel a közösség minden tagja.

  Ha jól értem, arra céloz, hogy egy romlott, vallástalan társadalomban, mint ami körülvesz bennünket…

  Na ja, és amit alkotunk…

  …ilyen társadalomban lehetetlenség színházat csinálni.

  Nem pont ezt mondom, bár lehetséges, hogy a helyzet valóban így áll… hanem azt, hogy egy velejéig vallástalan társadalomban (különben ne mondjuk, hogy „romlott”, mert így mintha azt állítanánk, hogy csak mostanában romlott volna meg), tehát ebben az alig elviselhetõ „szétszórattatásban” és sötétségben kell elfogadtatni a színészekkel a Templom eszméjét.

  Mielõtt továbbmennénk, megkérdezem, hogy jól értem-e: az ön felfogásában ez a sokszor emlegetett valami, amitõl „a kövek is átlelkesülnek” – ez tulajdonképpen a színészi megvalósulás feltétele?

  Jól érti; enélkül nincs jelentõs színészi minõség, produkció, sem színház. A semmi van…

  Tehát például a zsenialitás nem old meg mindent.

  Nem, ellenkezõleg. A „zsenialitás” mártíromság, és semmit sem old meg. Ahogy a mártírok, szentek feltûnése is a többiek, a többség vallástalanságát és a helyzet feletti elborzadást jelzi, ugyanígy a „zseni” mintegy a többiek, a közösség elveszett képességeit sûríti magába; azt lehet mondani, hogy õ mások helyett, mindenki helyett tehetséges és tévedhetetlen. De nézze meg a primitívek tárgyait, az archaikus produkciókat vagy éppen a katedrálisokat: kivétel nélkül remekmûvek, semmi sem hibádzik – tévedhetetlenek. Mert ezek a dolgok a közösség természetes megnyilvánulásai, itt maga a közösség „zseniális”, és ehhez képest érdektelenek a személyek közötti eltérések.

  Nyilvánvaló, hogy az összes mûvészetek közül a színház sínyli meg leginkább a közösség elvesztését .

  És ebben a helyzetben a színház tönkremegy, kísértetté, torzképpé változik – hogy magukról a színházcsinálókról most ne tegyünk említést… (szünet) …Ahhoz ugyanis, hogy egy személy Oidipusz vagy Lear legyen, szinte mértéktelenül meg kell erõsödnie-sokszorozódnia, és el kell hogy jusson a gyermeki mindenhatóság állapotába – a gyermek ugyanis játék közben mindenhatónak, teljesnek érzékeli önmagát –, ez azonban csak közösségben, az „archaikus mosoly” reflexfényei között valósulhat meg. Bizony, ott kéne hogy lássuk munka közben a kollégák arcán ezt a mosolyt. (szünet) …Szóval, ma már ott tartunk, hogy Magyarországon nem lehet kiosztani az Oidipuszt vagy a Lear királyt.

  Bocsánat, ezt most hogy kell érteni?

  Szó szerint. (szünet) …Tehát mondjuk ki félreérthetetlenül: az évtizedek óta megszakítatlan színésztermelés ellenére (pontosabban: éppen emiatt) nincsen ma Magyarországon egyetlen színház, ahol mondjuk egy Csehov-darab összes szerepét jelentõs személyiségekre lehetne osztani.

  Ehhez képest elhanyagolhatónak tûnik például a Nemzeti Színház felépítésének ügye. Az ön tapasztalatai mit mondanak, miért hiányoznak a jelentõs színészegyéniségek?

  Gondolom nyilvánvaló, hogy a háttérben társadalomtörténeti-lélektani okok érzékelhetõk, úgyhogy a probléma általános vonatkozásai kiolvashatók a Bibó-tanulmányokból, de vannak persze bõven szakmai okok is… gondolom itt most nincs lehetõség arra, hogy ebben a témában elmélyedjünk, tehát kérdésével kapcsolatban csak utalnék a legfeltûnõbb problémákra:
  Magyarországon a legtöbb színész – de ez a rendezõkre is áll – nincs tisztában azzal, hogy a színjáték és az õ saját mûködésében mi a képzelet szerepe és jelentõsége, nem tudja, hogy a képzelet az õ számára olyasmi, mint a zenész számára a muzikalitás, ezért nem tudja azt sem, hogy – ha már ezen a téren megmutatkoztak a hiányosságai – ez a valami fejleszthetõ dolog.
  Továbbá: nálunk praktikusan nem számolnak azzal a mély teátrális problémával, hogy a színész mint személyiség miként lesz képes alkati meg nem felelésre a Figurától való távolsága ellenére, sõt e meg nem felelés felhasználásával költõi alakot, Figurát teremteni, egyáltalán; i tt nem ismerik a Személyiség rangját, erejét, teátrális lehetõségeit… ez utóbbi nyilván összefügg magának a Személyiségnek a ritka elõfordulásával ezen a tájon.
  Tehát a legsúlyosabb baj, hogy az érintettek magukat a teátrális problémákat sem érzékelik, ezért aztán a tehetségesek is (sõt: õk aztán önpusztító szenvedéllyel) tévelyegnek, míg elkövetkezik a kétségbeesés, a cinizmus – és a többi, tudjuk. Ehhez vegyük még a rendezõk, fõrendezõk, igazgatók, fõszínészek (korábban: fõelvtárs-színészek), fõkritikusok, szürke – és helyettes – fõeminenciások sokféleképpen kivitelezett terrorját, a hatalmi dühöngések pazar sokféleségét – ha mindezt áttekintettük, talán magától adódik az iménti kérdésre a válasz.
  Ami pedig a Nemzeti Színház-szindrómát illeti: szerintem itt egy nevetségesen korszerûtlen, múzeumi képzõdményrõl van szó, amit ebben a formájában, amint elõttünk áll – el kellene felejteni. De az események komikus alakulását jól jellemzi, hogy nem ez történik majd, ellenkezõleg: az új Nemzeti – mint a mesebeli Fõnix – a régi poraiból kel új életre, nemsokára megcsodálhatjuk a Kapitányság és a posztmodern Mammon-ház ölelésében – nyilván elsõrendû parkolóval, étteremmel, szórakozóhelyekkel (ezekben szigorú tekintetû – ez is nemzeti sajátosság! – rosszlányokkal) satöbbi.

  Tehát ön azt mondja, hogy a Nemzeti Színház ügyét az adott színházkultúra összefüggéseiben kell…

  …Én azt mondom, hogy nem „Nemzetit” kellene építeni, hanem Színházat – figyelembe véve, hogy például magyar drámairodalom nem létezik (legalábbis abban az értelemben nem, ahogy létezik német, lengyel, orosz, angol stb.), tehát például ennek a színháznak a feladata volna a Magyar Dráma megteremtése is, egyszóval ezt a „Nemzeti”-ügyet egy olyan döntés zökkentené helyes kerékvágásba, amelybõl a teljes magyar színházi kultúra megújulása következne.

  Szép gondolat: a Nemzeti Színház eszerint nem egyetlen, kitüntetett helyzetben lévõ intézmény és épület lenne, hanem a magyar nyelven játszó színházak összessége – javított, megújult változatban.

  Valóban, a „Nemzetire” elkülönített milliárdokból hosszú távú, alapos korszerûsítésre lehetne tervezni, de ne tervezgessünk, hiszen a „Nemzeti” sorsa ismét megpecsételõdött; ezúttal nem robbantással, hanem átépítéssel. Fölépül majd egy nem létezõ eszme és egy tisztázatlan funkció jegyében. Akinek van fogalma arról, hogy mit jelent ez tisztán csak építészeti szempontból – az szép lassan hozzászoktatja magát a jövõ évezred „Nemzetijéhez”.

  Értem… És hogyan gondolná ön a magyar színházi kultúra megújulását?

  Hát, elég komikus, ahogy itt errõl csevegünk.

(Archaikus torokköszörülés közben mosollyal próbálkozik.)

  Semmi, csak megláttam hirtelen kívülrõl ezt a szituációt, és mintegy érzékeltem közben azokat az elvtársakat, akiknek mindez elsõsorban hatalmi-egzisztenciális kérdés. Az én helyzetemben komikus ilyesmirõl beszélni.

  Ha jól értem, ön arra céloz, hogy a megújulás elsõsorban személyi-egzisztenciális érdekekbe ütközik. Elõször hallok ilyet; mostanában mindenki a kultúra szegénységére hivatkozik.

  Lehet, de nem hinném, hogy mindezzel valami újat mondok. És azért is beszélek a személyi- hatalmi érdekeltségrõl, mert ennek nyomán itt a Duna-tájon egy egészen különleges képzõdmény keletkezett: a tekintély alapján gyakorolt mûvészet. Tessék csak meggondolni és mellre szívni: nem a tehetség, nem az invenció, hanem a hatalmi pozíció nyomja rá bélyegét a színházi próbafolyamatra! (szünet) Igen, ettõl van az úgynevezett „magyar színházi stílus!”… Nem tudom, elképzelhetõ-e ennél képtelenebb helyzet: hatalmi relációk feszültségében, a kiszolgáltatottság légkörében színházat csinálni?!… Ha nem tévedek, nem kisebb feladat ez, mint parancsszóra szexuális izgalomba jönni… (szünet)
  Még egy megjegyzést a „magyar stílushoz”: talán ön is tapasztalta, hogy van egy rejtett hasonlóság, valami nehezen azonosítható bélyeg minden magyar elõadáson; egy idõben szigorú önellenõrzésbe bonyolódtam ezzel kapcsolatban, és szerintem felfedtem a titkot: minden este, az összes színházban a színészek – a hatalmi szférában elfoglalt helyzettõl ezúttal függetlenül – a sikerért gazsulálnak! … Ez úgy történik, hogy folyik az elõadás, a színészek használják a szerzõ mondatait, idejönnek, odaállnak, a hangjuk, az arcuk hol ilyen, hol pediglen olyan; sírnak és nevetnek – mindegy: a jelenlétük valójában szervilis könyörgés a sikerért… Ez az alaphatás, errõl szól valójában minden elõadás… (szünet) Ilyenformán jelenik meg a hatalmi tekintély légkörében ûzött „mûvészet”.

  Ezek után meg kell hogy kérdezzem: mi a szerepe mindebben a Fõiskolának? Ott mi a baj?

  Alapvetõen és régóta az, hogy nincs jelen egy nagyformátumú színházi ember, akinek átütõ erejû elgondolása van errõl a mesterségrõl, színházról és életrõl – és így tovább. Ennek az ûrnek a következménye az, hogy újabb és újabb színésznemzedékeket törnek bele az évtizedek óta egyformán járó színházi gépezetbe… (szünet) Szeretném, ha érzékelhetõvé válna az ördögi kör, amely ezt az egész szisztémát uralja: adott, ugyebár, a közönség ízlése, érzékenysége; a Fõiskolai Tanár, aki általában valamelyik színházban is funkcionál, erre az adottságra hivatkozik, mozdíthatatlan faktumnak tartja, és ezenkívül nem is lát más lehetõséget, mint hogy a színészt az „életre” nevelje; a színészt… aki most már el kell hogy sajátítsa a halott formákat és az ezekhez kapcsolódó technikákat – ezt nyújtják a tanulóévek –, rég letûnt „nagyok” buta modorosságait kell imitálnia, hogy a közösség megnyugodva felsóhajtson, látva, hogy azt kapja, amihez hozzászokott.
  A színész, ez a nagyon is élõ lény, halott formákon élõsködik, a manírok öntudatlanul is öröklõdnek, megvalósítják a folyamatosságot a legendás régiek és az újak között… Az idõ eltelt, nemzedékek jöttek és mentek – a „helyzet” és a „Fõiskola” nem változott.
  Különben pedig mindennél jobban érzékelteti a Fõiskola szellemiségét egy különös, nekem igen kedves esemény. Egy színészosztály nyilvános vizsgáján történt, valamikor a nyolcvanas évek elején, az Ódry színpadon. Peter Handke Közönséggyalázás címû darabját készültek elõadni – úgy emlékezem, végzõs növendékek. Telt ház volt, felvonult a teljes tanári vezérkar, rokonok, fõiskolások.
  A darab – mint ismeretes – lényegre törõen kezdõdik, tudniillik a színészek nincsenek elragadtatva a közönségtõl, és ezt egy az egyben belemondják a nézõk arcába, hogy így meg úgy te seggfej, vagy valami hasonlót, és ebben a fekvésben halad tovább a szöveg, mintha életükben nem hallottak volna Fõrendezõrõl. (Érdekes: a Fõ-Iskolán mindig is sok volt a Fõ-Rendezõ, valami vonzotta õket oda, úgy látszik; én ezen különben mindig csodálkoztam, hogy valaki kirak egy táblát az ajtóra, és a táblácskán az áll, hogy õ nemcsak hogy rendezõ, de sõt… és ha kimegy – teszem azt kisdolgozni vagy más dolga akad, hisz emberek vagyunk, és csak úgy véletlenségbõl rátéved a szeme mûvészi és pedagógiai gondjai közepette a táblácskára… nem akarok nagy számot mondani, de legyen csak ötször naponta, és ha mindannyiszor ki kelletik neki mondani automatice – amint ez megint csak emberi –, hogy fõrendezõ… hát nem elégeli azt meg? Nem? De – megint csak – sõt? Hát ilyen csodálatos az ember? „Sok van mi csodálatos?”) De hogy egyik szavamat a másba ne öltsem: vissza az inkriminált elõadáshoz! Kurz und gut, jöttek a megszólítások számolatlanul a nézõ sérelmére, és már éppen kezdtük volna jól érezni magunkat, hiszen ritkán történik meg, hogy ilyen közvetlenül és intenzíven… inkább úgy mondom: alapvetõen foglalkozzanak velünk, sértés ide, durvaság oda – õszinte volt a légkör, látnivaló volt, hogy a színészek is szokatlanul elevenek, normális, felnõtt állampolgároknak, szellemmel rendelkezõ lényeknek tûntek, ám váratlanul kellemetlen hangok (székcsapkodás, ingerült beszéd, érthetetlen kiáltások) zavarták meg a közönséggyalázást: a tanári vezérkar rendetlenkedett. (Csak a történeti egzaktságra tekintettel jegyzem meg: volt ott több Igazgató is, de ezzel szemben csak egyetlenegy Párttitkárnõ – mongol bálványokra emlékeztetõ arcán örök rosszindulat honolt.)
  A Rektor – ez is egy Igazgató volt a többi közt – felállt és kikérte magának, a Fõtanszakvezetõ – hajlott hátán a lezser és ijesztõen himbálózó átmeneti kabáttal – az elõtte szólóhoz csatlakozott, sõt! – az adott hatalmi környezetben szinte hivalkodóan elegáns hanghordozását már-már fitogtatva… beleszólt a mûvészetbe, konkrétan azt mondta, hogy azonnal abbahagyni.
  Igen, de valami hiba csúszott a számításba – lehet, hogy érthetetlen, viszont így történt –, tudniillik: ment tovább az elõadás. Szegény „vezetõ tanár” egy kevés ideig még bizonytalankodott, de látva, hogy a Kossuth-díjasok egymás után csapkodják a székeket fölfelé – és tagolatlanul fenyegetõznek, néhányan közülük egyenesen távozni készültek –, szóval a sokat látott szakférfiú kétségbeesett, egyúttal pedig gyõzött benne a józan ész, és bekiabált õ is az elõadásba , hogy leállni, tényleg hagyják abba, míg szépen vagyunk. Csakhogy a színpadon a színészek – színészek voltak (lehet, hogy életükben elõször és utoljára) – visszakiabáltak , persze a Közönséggyalázás szövegébõl, ez kiváltotta a Vezérkar jogos felháborodását, és olyasmit viszontválaszolt a közönség füle hallatára, hogy most már aztán félre a tréfát, mindenki azonnal takarodjon a színpadról. Ezek után már csak az képezett átmeneti problémát, hogy volt még bõven a Handke-szövegbõl, úgyhogy csak mondták a nebulók fölfele szorgalmatosan az egzámenre tanultakat, minden szavuk aranyat ért, mert korrekt válasz volt a Kossuth-díjas garnitúra ostoba, de mégiscsak teátrális reakcióira; szóval haladt a tetõpont iránt a közhangulat, azt nem mondom, hogy az úgynevezett paroxizmusig fokozódott, nem lett lázadás vagy ilyesmi, valahogy aztán lekonyult az egész, halkkal vége lett.
  Nem tudom, a közönséggyalázók megbûnhõdtek-e, én mindenesetre egy rettenetes pofont kaptam még azon melegében hátulról, ott a zsöllyében, nézem… jé, egy ismert fõvárosi mûvésznõ volt, felizgatta magát a mûélvezetemen, nem értett egyet a nevetésemmel.
  Mindegy, azt mondom, megérte: nem tudom, láttam-e valaha szebb, izgalmasabb színházi elõadást…

  Köszönöm a beszélgetést.

  Nem, nem, én köszönöm.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu