Másfél éve vagy az adatvédelem és az információszabadság biztosa, és mint ilyen, azóta folyamatosan szereplõje a nyilvánosságnak. Ami érthetõ, hiszen olyan hivatalt viselsz, amelynek nem volt elõzménye Magyarországon, másfelõl rá is vagy utalva a nyilvánosságra, hiszen csak ajánlásokat, állásfoglalásokat bocsáthatsz ki, amelyeknek nincs kötelezõ erejük hacsak a nyilvánosság révén nem. Hogyan viselted a hirtelen jött közszereplést?
Egyfelõl öröm az embernek, hogy az uszodában, mikor fürdõgatyában kilép a szaunából, odalép hozzá egy polgár, hogy Majtényi úr, nekem van egy jogi problémám, segítsen megoldani. A jogi problémáját természetesen egyáltalán nem tudom megoldani, viszont meghallgatom, és adok egy egészen triviális emberi tanácsot, amelyik ez esetben úgy hangzott, hogy hagyja az egész ügyet a fenébe. Amitõl õ megnyugszik, hiszen egy komoly ember tanácsolta ezt neki. Vagy szombat délutánonként megcsörren olykor otthon a telefonom, és egy állampolgár vagy egy újságíró elmondja, mit akar tõlem, de tüstént. Hogy szót értek újságírókkal, nyilván összefügg azzal, hogy régebben magam is sokat írtam társadalomtudományi vagy irodalmi újságokba, tehát van némi fogalmam róla, mit jelent az újságírás. Ez a hivatal valóban abszolút feltételezi a mindennapos kapcsolatot a sajtóval. Mihelyt ide kerültem, nagyon komolyan el is döntöttem magamban egy-két dolgot. És nagyon örülnék, ha mások számára is nyilvánvaló lenne, hogy tudom, mit akarok. Mert lehet ezt a munkát persze úgy is csinálni, hogy az ember sodródik jogesetrõl jogesetre, hiszen ha folyamatosan kérdezik, és õ folyamatosan beszél, akkor a hivatal már mûködik. De nekem volt és van elképzelésem a saját feladatomról.
Ez azt jelenti, hogy régóta készülsz rá?
Felelõsségem teljes tudatában kijelenthetem, hogy sohasem jelentkeztem erre a munkára, és senkit sem kértem meg, senkitõl sem kértem segítséget, sem párttól, sem személytõl, hogy ombudsman lehessek.
Hogyan kerültél mégis ide? Az ELTE jogi karán végeztél, utána jogot tanítottál a Mûszaki Egyetemen, egy ideig dolgoztál óraadó tanárként is a jogi egyetem filozófia tanszékén, mindezenközben a Világosság szerkesztõje voltál, hosszú ideig
Igen, elég sokáig. Harmadéves egyetemi hallgató voltam, amikor megjelent egy valláskritikai tárgyú tanulmányom a Világosságban, aztán sokáig szerkesztõje voltam a lapnak, ma már csak a szerkesztõbizottság tagja vagyok.
De voltál jogtanácsos is a MAHART-nál.
Igen, három évig. Ettõl eltekintve a fõállásom mindig az volt, hogy egyetemi oktató voltam. Viszont a mostani munkám is még a MAHART-nál kezdõdött. A Mûszaki Egyetemen hajózási jogot is tanítottam, úgyhogy életemben egyetlenegyszer kaptam egy külföldi ösztöndíjat Norvégiába, ahol hajózási jogot kellett volna kutatnom. De éppen ezt megelõzõen fejeztem be egy egyetemi tankönyvet a tengeri fuvarozásról, és rájöttem, hogy nem nagyon érdekel már ez a dolog. Olvasgattam persze, és lelkiismeretesen jegyzetelgettem, de ha már ott voltam Skandináviában, az ombudsman-intézmény hazájában, úgy gondoltam, megnézem alaposabban, mi is ez. Elolvastam egy rakás könyvet, aztán elkezdtem errõl tudományos mûveket írni már amennyire a jog egyáltalán tudománynak tekinthetõ, szerintem igen kevéssé tekinthetõ annak , és lobbiztam érte, már itthon.
Hol?
Ahol lehetett. Beszéltem, írtam róla, hogy szükség lenne ilyen intézményre, hogy a felbomló pártállam elviselhet egy emberi jogi jogvédõ intézményt, amelyik független ugyan, noha az állami szervezetbe integrálva van.
Tehát lobbiztál a nyilvánosságban, és még hol?
Sehol másutt. Én nagyon kevés embert ismertem, és most is nagyon szûk az a civil kör, amelyikben élek. Sohasem voltam nyüzsi típusú ember, noha tisztelem azokat, akik ilyenek. Fontos elvtársakat és urakat nagyon kis számban ismertem egész életemben, akkor is jobbára csak a munkám révén kerültem velük kapcsolatba. Volt ugyan olyan ember az életemben, akit nagyon szerettem volna fölkeresni egy tisztelgõ látogatás erejéig már gimnazistaként, de késõbb is , nagyon sokat gondolkoztam a módján, készülõdtem is rá, de aztán nem mentem el, sohasem mentem el.
Gondolom, ez az ember nem a politikai szférához tartozott.
Nem, dehogy, Vas Istvánról van szó. Csak hát nem tudtam volna mit mondani neki: bekopogok, ott állok, és mit mondjak?
Nem következett tehát ez a funkció a kapcsolataidból, de a hivatalos tevékenységi körödbõl sem, hiszen magánhobbiból kutogattad az ombudsmanságot
Igen, de egyszer csak azt vettem észre, hogy én vagyok ennek az ügynek a szakértõje. Ami egy csöppet sem volt tervezve, de elfogadtam ezt a helyzetet, mert valamennyire tényleg értettem a dologhoz.
Ebben a minõségedben kik kerestek meg '89 után?
Egyetlenegy párt kért tõlem egyszer szakértõi véleményt egy olyan párt egyébként, amelyiknek sohasem voltam a szavazója. De ezt bármelyik demokratikus pártnak megtettem volna, azzal együtt, hogy egyetlen párt küszöbét sem léptem át soha.
De jelölt mégiscsak lettél valahogy
Az újságban olvastam, hogy az egyik jelölt vagyok. De nem keresett meg senki. Késõbb aztán elõfordult, hogy politikus fölhívott azzal, hogy támogatja a jelölésemet. Amit biztosan tudok, hogy Sólyom László, az Alkotmánybíróság elnöke támogatta a jelölésemet.
Aki onnan ismert, hogy az elõzõ munkahelyeden, az Alkotmánybíróságon Lábady Tamás helyettes elnök szakértõje voltál. De valamikor mégiscsak fölkértek személyesen is
Igen, meghívtak a parlamenti bizottságba, és aztán nem hallgattak meg.
Ezt megelõzõen senki sem beszélt veled?
De igen, Göncz Árpád, mert az alkotmány szerint az õ joga a jelölés. Azt hiszem, akkor jó néhány más jelölttel is találkozott. Úgy tudom, hogy ezt követõen a köztársasági elnök képviselõje egyeztetett a parlamenti pártokkal, és aztán hatpárti konszenzussal jelöltek három személyt: Trócsányi Lászlót általános ombudsmannak, Tóth Juditot helyettesnek, engem adatvédelminek. Akkor a kisebbségi biztosra nem volt még jelölés. A parlamenti bizottság pedig meghívott meghallgatásra, aztán nem hallgatott meg. Ezen én nagyon megsértõdtem, és alkotmánytiszteletre próbáltam inteni a sajtóban az alkotmányügyi bizottságot, amivel elértem, hogy a jelölésemnek nem is lett folytatása, tehát rólam már nem is szavazott a parlament. Bár volt egy érdekes motívum: a köztársasági elnök úr három nevet terjesztett be, még a szavazás elõtt, a parlamentbe, vagyis nem vett tudomást róla, hogy a bizottság engem nem hallgatott meg.
De a bizottság köteles lett volna téged meghallgatni, nem?
Természetesen, és utána még mindig nyugodtan mondhatta volna azt, hogy nem támogat, akár szakmai, akár más okokból. Ma sem tudom, miért nem hallgattak meg. Valamiért nem akartak engem, de azt nem vállalták, hogy meghallgatnak, kérdezgetnek, és utána azt mondják, hogy nem támogatnak. A másik két jelölttel, szegényekkel, viszont az történt, hogy meghallgatták õket, támogatták õket, majd leszavazták õket. Én ezt követõen visszautasítottam az újabb jelölést. Végül aztán 1995. június 30-án, szabályos jelölés után mégiscsak megválasztott a parlament, egyhangúlag.
És miért döntöttél úgy, hogy mégis elvállalod?
Úgy gondoltam, hogy akkor azzal a bizottsággal én még egyszer nem kívánok eljátszani semmiféle kutyakomédiát, hogy Gombár Csabát idézzem. Mikor aztán a választások után újból felkértek, indokolhatatlan sértõdés lett volna, ha pusztán a korábbiak miatt nemet mondok, hiszen szívesen elvállaltam és szívesen is csinálom ezt a munkát, noha jól meglettem volna e nélkül a funkció nélkül, hiszen nagyon sokat dolgozom, különösen ahhoz képest, amennyit korábban dolgoztam. Ez nagy önfeladást igényel, és nem egyszerû elintézni magammal, egy értelmiségi elõélettel a hátam mögött, hogy a függetlenségem és a hobbijaim nagymértékben visszavétettek. Ráadásul korábban sohasem kötöttem nyakkendõt iszonyúan ellenszenves és értelmetlen viseletnek tartom , most néha muszáj. Azelõtt mindig pulóverben jártam, most meg zakóban kell járnom. Drága ingeket kell vásárolnom, amit nem tettem korábban. De ami ennél sokkal fontosabb, hogy sokkal kevésbé válogathatom meg a társaságomat, mint korábban. A magántársaságom természetesen egyáltalán nem változott meg, de most gyakran elõfordul, hogy kedvesen el kell beszélgetnem olyan emberekkel is, akikkel egyébként nem szívesen beszélgetnék el kedvesen.
Sem ez, sem a nyakkendõ azért nincs olyan kiáltó ellentétben az értelmiségi léttel.
Igen, de azelõtt én elég sokat írogattam. Amit most kétszeresen sem tehetek meg: nem nyilváníthatok úgy véleményt, mint korábban, mert akkor az adatvédelmi biztos nyilvánított véleményt, nem egy kóbor értelmiségi. Másrészt idõm sincs. Alig olvasok például. De nem panaszkodom, mert nagyon meg vagyok elégedve a sorsommal. Ki akartam kerülni egy csapdát, amelyet az a sajátos kelet-európai értelmiségi magatartás jelent, hogy ott sertepertél a fontos helyek környékén, amikor viszont dolgozni kellene, azonnal megsértõdik.
Már amikor funkciót kellene vállalni?
Igen. Én úgy döntöttem, hogy feladom ezt az értelmiségi magatartást, és amíg fantáziát látok ebben a munkában, csinálom.
Azt mondtad, határozott elképzelésed van arról, hogy ezt hogyan kell csinálni. Miben áll ez az elképzelés?
Úgy gondolom, nem szabad annak megtörténnie, hogy a magyar társadalom úgy érzi, rá van szabadítva az adatvédelmi biztos, aki a saját hóbortját megpróbálja ráerõltetni több millió emberre. Ebben a tekintetben igyekszem erõs kontroll alatt tartani a saját munkámat, ami abban is megnyilvánul, hogy nagyon kicsi a hivatalból indított ügyek aránya, súlya és hangsúlya.
Holott lehetne magasabb, hiszen jogod van hivatalból vizsgálatot indítani.
Igen, de nem azt az adatvédelmi kultúrát akarom a magyar társadalomra rákényszeríteni, amelyet én helyesnek tartok, hanem úgy gondolom, mindig egy kinyilvánított szabadságigény mellé kell odaállnom. Tehát ha van a tíz és fél millió magyar állampolgárból egy, akit valami nagyon zavar, olyannyira, hogy tollat ragad, és ír nekem, köteles vagyok az ügye mellé odaállni, ha úgy látom, hogy jogszerû az igénye. De nem az én dolgom megmondani, hogy miért kell harcolni. Egyébként az adatvédelmi ombudsmanság meglehetõsen szikár terület, nem olyan nagy dolog, bárki értelmes ember néhány hét alatt elsajátíthatja a hozzá szükséges szakismeretet. Az adatvédelemnek is, az információszabadságnak is eléggé kidolgozott doktrínái vannak, az ombudsman intézményének pedig van egy keleties vonása mindenütt Európában , hogy ugyanis nem annyira a pozitív jog érvényesítése a dolga, mint az igazságosságé, ami kicsit a kádi bíráskodáshoz közelíti. Tehát a nyugatias jog ebben az intézményben nem az angolszász értelemben vett méltányossággal, hanem a keleti bölcs kádival egészül ki, aki a Kaukázusi krétakör bírája is, de Max Weber is ír róla.
Tulajdonképpen az erkölcsi ítélõerõ és a jog kevercse.
Igen. És nagyon izgalmas dolog önmagában az, hogy az adatvédelmi ombudsman hivatala egy rendszerváltó intézmény. Maga az adatvédelem és az információszabadság nagyon nagy mértékben hozzájárult a pártállam struktúráinak a fellazításához. Hiszen az információs jogok egyik része azt mondja, hogy a polgároknak vannak jogaik és van magánéletük, ahol az államnak, az állampártnak, a rendõrségnek és a titkosszolgálatoknak, de a többi állampolgárnak sincs semmi keresnivalója. A másik része pedig azt mondja, hogy miközben a polgárokat átláthatatlanná tettük, ugyanakkor az államot áttetszõvé és ellenõrizhetõvé kell tenni. Egy totalitárius államra nézve ennél veszélyesebb eszméket nehéz képviselni. A régi reflexek átformálásában ezeknek a jogoknak kitüntetett helyük van. Egyébként érdemes ebbõl a szempontból megnézni az Alkotmánybíróság elsõ néhány évének az ítélkezési gyakorlatát, hogy az információs szabadságjogok milyen nagy súllyal szerepeltek bennük. És kár lenne tagadni, hogy maga az intézmény is generálja a társadalmi igényt. Hogy egy szabadságigény megfogalmazódjon, annak egyik feltétele nyilvánvalóan az, hogy legyen hozzá intézményi háttér. Abban egészen biztos vagyok, hogy a magyar társadalomban igen erõs az igény ezekre a jogokra, különösen az adatvédelemre. E tekintetben ez egy igen erõsen polgárosodott társadalom. A Kádár-korszak felemás polgárosodása is egyre inkább elismerte ezt az igényt, és a polgárok maguk is megkövetelték, hogy lehessen magánéletük, hogy lehessen szombatuk és vasárnapjuk, amikor az állam vagy a párt nem kíván tõlük közéleti lelkesedést. Az úgynevezett kádári kiegyezésnek ez volt a leglényegesebb tartalma: kezdték békén hagyni az embereket.
Ez a szokásjog szintjén volt, nem volt kimondva, nem volt nyilvános, nem volt deklarált. Ettõl azért nagy lépés választja el azt a fajta állampolgári öntudatot, amellyel a polgár az ombudsmanhoz fordul.
Ez kétségtelen, de az a polgárosodás, ami igényelte a magánélet szabadságát, nem is a Kádár-korszakkal kezdõdött, hanem a 18. században. A személyiségi jogok védelme a polgári törvénykönyvekben is igen hosszú idõre tekint vissza. És amikor az adatvédelem és az információszabadság fogalmáról és kategóriáiról beszélünk, új szavakat használunk ugyan, de gyakran nagyon régi tartalmakat nevezünk meg velük. Ezért bíztam benne, hogy a magyar társadalom vevõ lesz arra a dologra, amit én kínálni tudok a számára. És ez fényesen be is bizonyosodott. 1995-ben százhúsz vizsgálatot folytattunk, '96-ban már több mint hatszázat, most pedig, az év elsõ hónapjában kétszer annyi indítványt kaptam, mint a múlt év azonos idõszakában. Az is érdekes, hogy az én ügyeimben az indítványoknak majdnem a fele legalább részben jogos. Az általános ombudsmanok panaszforgalma szerte a világon azt mutatja, hogy az ügyek nagyon nagy százalékában vagy nincs hatásköre eljárni az ombudsmannak, vagy teljesen alaptalan a panasz: a panaszoknak csak viszonylag kis százalékában van tehát lehetõsége fellépni az állampolgár jogai érdekében. Hogy nálunk ennyivel jobb a helyzet, ez összefügg azzal is, hogy meghatározott jogok alapján lépünk fel. Ha egy állampolgár ismeri azt a szót, hogy adatvédelem vagy információszabadság, nagyobb az esély rá, hogy valódi jogsérelem miatt forduljon hozzánk. Nagyon féltem attól, lévén ez egy erõsen Budapest központú ország, hogy majdnem minden indítvány a fõvárosból jön majd, és az aláírók neve doktorral fog kezdõdni. Tehát hogy a felsõ középosztály, illetve az akadémiai értelmiség ombudsmanja leszek. Ha valamit el akartam kerülni, az ez volt. De alaptalan volt a félelmem: a tapasztalat azt mutatja, hogy van a magyar társadalomban egy nagyfokú adatvédelmi érzékenységgel rendelkezõ csoport, azonban ez a csoport egyáltalán nem jellemezhetõ a társadalmi státusával. Teljesen átfogja a magyar társadalom keresztmetszetét. A csavargótól, a lakással és állással nem rendelkezõ embertõl az akadémikusig mindenki megtalálható ebben a csoportban, és nem is jellemzõen budapesti lakosok az indítványozók: a panaszosok több mint negyven százaléka fordul a hivatalhoz Budapesten kívülrõl.
Az irodád most jelentette meg azt a könyvet, amelyben beszámolsz az elmúlt másfél éves tevékenységedrõl. Engem is meglepett, hogy találtam benne egy olyan panaszt illetve állásfoglalást, hiszen itt az állásfoglalásaidból is válogatást adsz , amelyben egy hajléktalan fordult hozzád panasszal, ugyanis a munkavállalói papírjára odaírták, hogy hajéktalan, amit õ hátrányos megkülönböztetésként fogott fel.
Az ügy egyébként azért is érdekes, mert az adatvédelem egyik súlyos dogmatikai hibájára mutat rá: általában a személyes adatokat védjük, tehát azokat, amelyek egy élõ emberi lénynyel kapcsolatba hozhatók. Ebben a körben van egy külön csoport, amelyik fokozott védelemre tart számot, az úgynevezett szenzitív, érzékeny vagy különleges adatok csoportja. A helyes felfogás szerint az ilyen adat erõsen szituációfüggõ. Csak kontextusban lehet valóban eldönteni, mennyire szenzitív egy adat.
Merthogy erre nincs jogi szabályozás?
De sajnos van. A magyar és az összes külföldi adatvédelmi törvény is felsorolja, hogy a faji eredet, a vallási meggyõzõdés, a politikai vélemény, hit, pártállás vagy az egészségügyi adat szenzitív adatnak számít, egyes helyeken még a szakszervezeti tagság is. Tehát a törvény pontosan definiálja ezeknek az adatoknak a körét, csak hát ez a definíció nem egészen helytálló, mert például egy normális világban senki sem szégyell elmenni a vasárnapi misére. Ha viszont zsarnoki rendszerben élünk, az emberek olyan templomot fognak keresni, amelyik minél messzebb esik a lakóhelyüktõl, és ahol remélhetõleg senki sem ismeri fel õket. Ugyanez a helyzet ebben az ügyben: az, hogy valaki hajléktalan, egyetlen törvény szerint sem szenzitív adat. Mivel azonban azt mondjuk, hogy az érzékeny adatok az emberi személyiség mélyebb rétegét érintik, ezért komolyabban kell védeni õket. Márpedig a munkaadó, ha választhat egy állandó bejelentett lakással rendelkezõ polgár és a hajléktalan között, sohasem fogja a hajléktalant felvenni. Ezért fordult hozzám a panaszos. És ebben az összefüggésben ez a létezõ legszenzitívebb adat. Meg kell védeni a polgárt attól, hogy ok nélkül hátrányos helyzetbe kerüljön valamely adatának a kiszolgáltatása révén.
És te kiegészítheted a törvényt egyéb szenzitívnek minõsített adatokkal?
Nem, de a jog alkalmazása során beláthatom, hogy ilyen esetben a polgár érdemes a nyomatékos védelemre. Azonban egy szûk kört a titokfelügyeleti jogkörömet leszámítva semmilyen ügydöntõ döntésem nem lehet, szemben egy bíróval, és nem beszélve az Alkotmánybíróságról. Mégis az a helyzet, hogy az ajánlásaim hatályosulása eléri, sõt, szerintem meghaladja a mindenkire nézve kötelezõ bírói ítéletek hatályosulását. Ennek valószínûleg az az oka, hogy én olyan terepen késztetem színvallásra a hivatalokat, ahol nagyon bizonytalanul mozognak. Ami folyamatosan problémát is jelent, hiszen állandóan megkínálnak több jogosítvánnyal, több hatalommal. Én kézzel-lábbal tiltakozom ellene, mert nagyon fontos, hogy fenn tudjam tartani ezt a kettõs helyzetet: kicsit az államhoz is tartozom, de kívül vagyok a közigazgatási felelõsségi hierarchián. Ha hatásköröket kapok, beszippant a közigazgatás, a hivatalom egy lesz a sóhivatalok közt, és én is egy leszek az átlagbürokraták közül. Míg mondjuk ebben az esetben, miután tájékoztattam a Munkaügyi Központot arról, hogy nincs joga ilyen adatokat sem nyilvántartani, sem kiadni, a központ elfogadta az ajánlásomat, és ígéretet tett, hogy ez soha többet nem fordul elõ.
És a nyilvánossággal is ilyen elégedett vagy?
Nem egészen. Én sokszor valóban csak a nyilvánosságon keresztül szerezhetek érvényt egy-egy döntésemnek, állásfoglalásomnak. Kifejezetten rosszul esik tehát, hogy olykor súlyos szakmai hibákat követ el velem szemben a sajtó. Hogy olykor tudatosan vagy elfojtott elõítéletek következtében félreértenek. Például, amikor arról beszélek, hogy a cigány megnevezés a körözésekben nem alkalmazható. Ez egyszerûen levezethetõ jogi tétel: nincs joga a magyar állam egyetlen szervének sem etnikai nyilvántartást vezetni a polgárokról, és feltételezések alapján megjelölni õket. Kimondottan bosszant, ha néhány újság szándékosan félreérti, amit beszélek, és azon poénkodik, hogy be van tiltva a cigánypecsenye vagy a cigányzenekar kifejezés.
Nem jelent viszont ez sajátos csapdahelyzetet? Aki a nyilvánosság erejével akar hatni, sokszor kénytelen alkalmazkodni a közvéleményhez.
Nem, ugyanis nem kell mindig népszerûnek lennem. A jog és a többségi elv két külön dolog. Az ombudsman hivatala nem egy demokratikus intézmény. Ha van egyetlenegy magyar állampolgár, akinek tíz és fél millió magyar állampolgárral szemben is igaza van a jog szerint, akkor nekem ennek az állampolgárnak az érdekében akkor is föl kell lépnem, ha tíz és fél millió ember ezt rossz néven veszi. Voltak ilyen eseteim, ahol mindenki a közvéleményre és a közakaratra hivatkozott. Csakhogy itt arról van szó, hogy az individuális jogok a többséget korlátozzák. Vannak Magyarországon olyan csoportok, amelyekkel szemben súlyos elõítéletek élnek a többségben. Ezeket az elõítéleteket lehet oszlatni, és ha én elég meggyõzõen érvelek, biztos vagyok benne, hogy hatással lehet az elõítéletekkel sújtottak javára is, és az elõítéletesek meggyõzése szempontjából is. Szó lehet itt akár a homoszexuálisokról, akár az AIDS-fertõzöttekrõl, a romákról, bármilyen kisebbségi csoportról: nekem nem szabad azt mérlegelnem, hogy az, amit javasolok, népszerû lesz-e a másnapi újságban. Vannak egyébként nagyon érdekes esetek: egy alkalommal például két fiatalember fordult hozzám, akiket egy közismerten melegek által látogatott szórakozóhelyen igazoltattak emberölési ügyben nyomozott a rendõrség , majd másnap berendelték õket a rendõrségre, és videofelvételt készítettek a kihallgatásukról. Én azt mondtam, hogy ha nem gyanúsítottak, és speciális ok sincs rá, hogy videofelvételt készítsenek róluk, akkor bármilyen más módon rögzített tanúvallomással kell beérnie a rendõrségnek. Kiadtam tehát egy ajánlást, azzal, hogy tanúkról a rendõrség ne készítsen videofelvételt. Másnap aztán a sajtóban mindenütt pozitívan foglalkoztak az üggyel, ám attól függõen, hogy az adott újság a politikai színkép melyik tartományához tartozott. Így például az egyikben nem esett szó róla, hogy ezeket a fiatalembereket egy meleg szórakozóhelyrõl rendelte be a rendõrség. Azok a lapok pedig, amelyek életmódbeli kisebbséget jelentõ jelenségekkel szemben megértõek szoktak lenni, kifejezetten hangsúlyozták az igazoltatás körülményeit. Egyszóval nem biztos, hogy népszerûtlen is egyúttal egy ilyen, egyébként hajthatatlan felfogás, amelyik azt mondja, hogy nem keresem a népszerûséget. A rendõrség egyébként elfogadta az ajánlást, de azt is közölték, hogy a visszavonulásukat nem tekintik precedensnek: most engedtek, de egy következõ ügyben lehet, hogy hasonló módon fognak eljárni.
Volt egy másik videós ügyed is, a MIÉP-tüntetésrõl készült rendõrségi videofelvételek.
Igen. A jogaink tekintetében ugyanis nem lehet különbséget tenni a politikai meggyõzõdéseink szerint. Ugyanolyan méltányosan kell megítélni a Magyar Igazság és Élet Pártjának a tüntetését, mint a Charta-tüntetést. Egyébként végeredményét tekintve hasonló volt a két video-ügy: mindkettõben a felvétel megsemmisítését kértem, és a rendõrség meg is tette mindkét esetben. A különbség az volt, hogy a MIÉP-tüntetésen jogszerûen készített felvételt a rendõrség. Minden ilyen demonstráción joga van képfelvételt rögzíteni, a rendõrségi törvény felhatalmazza rá: ennek az a célja, hogy késõbb esetleg bizonyítékul szolgálhasson akár köztörvényes, akár egyéb bûncselekmény elkövetése esetén. Minthogy azonban a MIÉP-tüntetés végül békésnek bizonyult, az adatkezelés jogalapja megszûnt. A másik ügyben, a kihallgatáson azonban már a felvétel elkészítése sem volt jogszerû az én álláspontom szerint.
Véleményed szerint a közfelfogásra is van valamiféle hatása az állásfoglalásaidnak?
Igen, úgy hiszem. Azt tapasztalom, hogy az emberek, még akkor is, ha vannak elõítéleteik egy adott ügyhöz kapcsolódóan, be tudják látni, hogy mi a jogszerû és mi a helyes. Tehát ezen az úton mindenféle elõítélet oszlatható. Szerintem rengeteg ember van ebben az országban, aki azt gondolja, hogy bizonyos világnézeti vagy társadalomfilozófiai alapon álló egyének vagy mozgalmak szabadsága korlátozandó, akár baloldalon, akár jobboldalon, és õket más mércével is kell mérni. De azt leszögezhetjük, hogy aki az alkotmány védte határokon belül él, annak a jogai biztos, hogy azonosak.
Tudod ellenõrizni a felvételek megsemmisítését?
Nem tudom ellenõrizni, és nem is kívánom, bár ezt felajánlotta a rendõrség. Ez is egy jogállami alapállás: ha a rendõrség megígéri nekem, hogy megsemmisíti a videokazettát, én nem megyek oda megnézni, hogy valóban megtette-e. Egyrészt azért, mert bíznunk kell egymásban. Kell, persze, egy szükséges bizalmatlanság minden jogvédõ intézmény mûködésében a közigazgatással szemben, másfelõl viszont a kifejezett kötelezettségvállalásai tekintetében meg kell bíznunk a közigazgatásban, a rendõrségben, az államban, enélkül az egész intézményrendszernek nincs értelme. Hiszen hiába semmisítik meg a szemem láttára a kazettát, azt nem tudom ellenõrizni, hogy nincs-e még tizenöt másolat. Ha tehát ott vagyok, és aláírom a jegyzõkönyvet, hamis biztonságérzetet kelthetek az állampolgárokban. Másrészt, ha mégis van másolat, nagyon nagy kockázatot vállal az a rendõrtiszt, aki hazavitte és eldugta, és késõbb esetleg használni kívánja, mert utóbb ezekre a dolgokra fény szokott derülni, és akkor õ komoly büntetõeljárással néz szembe. Pontosan azért, mert a rendõrség elismerte, hogy jogszerûtlenül õrzi a felvételt. Tehát vagy elfogadjuk a szabadelvû jogállam játékszabályait, vagy nem. Márpedig én mindenkit óva intenék attól, hogy feltételezze, nem a jogállami játékszabályok szerint mûködik bármelyik intézmény, mert az az én magatartásomat is alapvetõen megváltoztatja. Ha félek attól, hogy ha a tüntetésen megjelenek, akkor felvételeket készítenek rólam, és ezt felhasználják ellenem, akkor eleve el sem megyek tüntetni. Ha félek attól, hogy egy alkotmányos párt puccsot szervez a demokrácia megdöntésére, akkor elõbb-utóbb én ellenpuccsot kezdek el szervezni, azaz lelépek arról az útról, amelyen nyilvánvalóan járnom kell. Ezt a logikát tehát el kell utasítanom.
Van azonban egy olyan vonása az adatvédelemnek, amelyik a nyilvánosságban nem biztos, hogy megfelelõ méltánylásra talál, ez pedig az, hogy azok a biztonsági intézkedések, amelyekkel a személyes adatok védelme megvalósítható, iszonyatosan sok pénzbe kerülnek. Márpedig meghatározott gazdasági szint mellett óhatatlanul föl kell állítani prioritási sorrendet, és ebben nem biztos, hogy olyan kitüntetett hely jut az adatvédelemnek, mint ahogy ez most látszik.
A szabadságjogokat valóban fel szokták osztani úgy is, hogy olcsó és drága jogok. Nem mondanám, hogy az adatvédelem és az információszabadság feltétlenül a drága jogok közé tartozik. Az információszabadság biztosan nem, hiszen ott arról van szó, hogy az állampolgároknak ki kell adni bizonyos hivatalos dokumentumokat. Egy társadalmi szintû költség-haszon elemzés pedig biztosan igazolja, hogy olcsóbb az információszabadságot fenntartani, mert a korrupció csökkenésével sokszorosan bejön az itt elköltött pénz: ha az államot áttetszõvé tesszük, az nagyon kockázatossá teszi bizonyos korrupciós cselekmények elkövetését. Pénzbe kerül természetesen az államot fillérre elszámoltatni az adó- és privatizációs bevételeivel, sõt, még az is tekinthetõ másodlagos költségnek, hogy elképzelhetõ, bizonyos cégeket éppen a privatizáció nyilvánossága tart vissza a pályázaton való részvételtõl, amivel esetleg kevesebb pénzhez jut az állam, másfelõl viszont a nyilvánosság sokszorosan megtérül abban a remélhetõ haszonban, hogy az állampolgárokban kialakulhat az a meggyõzõdés, hogy helyes, ha az adójukat befizetik, hiszen az állam óvodát fog építeni belõle, vagy abban, hogy rengeteg rendõrt és eljárást meg lehet spórolni az információszabadsággal. Ami pedig a nagy nyilvántartási rendszereket illeti, ott sem biztos, hogy valóban olcsóbb, ha totális adatgazdálkodást folytat egy állam, hiszen a nagy rendszer sokkal sebezhetõbb, például a számítógépes bûnözõk által, de a közbizalmat is nagymértékben veszélyezteti.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu