Változatok egy állandóra

(Pelle János: Az utolsó vérvádak Magyarországon, Budapest, 1996)


  Két igen különbözõ felfogású és mentalitású kutató mélyedt el századvégünk Magyarországán a vérvád-jelenségkör kutatásában. A recenzens igen hasznosnak véli e két felfogás együttes jelenlétét, és sajnálatosnak egy harmadik hiányát.
  Pelle János és Kende Tamás egy közös pontból két ellentétes irányba halad. A recenzens örvendene, ha akadna e közös pontnak kikezdõje, de nem akad. Tudniillik annak az állításnak, hogy a vérvádak mögött õsi, örök, állandó antropológiai tényezõk állnak. A vérvád lehetõsége folyamatos. A vérvád mint elõítélet „egy antropológiailag konstans démoni koncepció, amely más és más alakban, de valószínûleg mindenütt felbukkan, ahol legalább két szignifikánsan különbözõ emberi közösség él egymás mellett." Így fogalmaz Kende. „A vérvádakban õsi motívumok húzódnak meg, s ennek mélyén is meg kell állapítanunk azt az örök gyûlöletet, amely valójában nincs idõhöz és helyhez kötve, de kifejezésre juttatja azokat az egészen primitív õsi félelmeket, melyek különösen az egyszerû emberek lelkét szállják meg." Idézi Pelle Székely Bélát, az Argentínába bujdosott hajdani magyar lélekbúvárt.
  Kende szerint az elõítélet folyamatosságának, a vérvád latenciájának kimutatásával foglalatoskodni merõben fölösleges és érdektelen tevékenység, hiszen ez a folyamatosság ismert és természetes. A jelenségkör kutatása onnantól érdekes, ahol a vérvád lehetõségébõl, hangulatából konkrét vérvád-eset lesz. Az az igazán izgalmas és tanulságos, hogy a latens elõítéletet mi és hogyan aktivizálja.
  Pelle János kutatásait viszont éppen az motiválja, hogy a vérvádnak ez a folyamatos latenciája, a zsidóüldözések antropológiai alapja elhomályosult, kikerült vagy be sem került az értelmiségi köztudatba, egészében vagy részleteiben ismeretlen maradt, elfelejtõdött vagy fel sem ismerõdött számos vérvád-eset, s mindennek következtében megszûnt a veszélyérzet folyamatossága, miközben a veszély folyamatossága fennmaradt. Pelle számára ezért fontos minden apró jel, mi több minden apró jel kinagyítása és a vérvád jelenségkörébe való elhelyezése, ami jelzi a nagyon szélesen értelmezett, a zsidóellenes vádak nagy részére ráértett vérvád iránti fogadókészséget.
  Az elsõ felfogás elfogadhatatlan annak a számára, akit a vérvád-kutatás közvetlen vészjelzõ funkciója mozgat, a második felfogás elfogadhatatlan annak a számára, aki pontosan körülhatárolt jelenségkört pontosan körülhatárolt fogalmakkal kíván elemezni. Az egyik ezért idõben, térben távolabbi példákhoz húz, amelyeket az itt és most „torzítása" nem ér el, a másik számára éppen ellenkezõleg, a példák súlya a térbeli, idõbeli közelséggel nõ.
  A fentiekbõl adódik, hogy Kende azt hangsúlyozza: vérvád bármilyen közösség ellen irányulhat, s nem mélyül el annak a kérdésnek a megválaszolásában, hogy a zsidóság miért olyannyira kitüntetett, a mi századunkban szinte kizárólagos célpontja a vérvádnak; Pelle viszont a vérvádat kizárólag zsidóellenes jelenségként tárgyalja.
  Pelle törekvésébõl és az õt vezérlõ indulatból rendkívül gazdag és termékeny zûrzavar következik. A könyv 336 oldala nagyon sûrû és izgalmas történelmi-szociográfiai anyagot hordoz, hatalmas föltáró szenvedélyt igazol, és a rendezõ higgadtság hiányát mutatja. Valóban elfelejtett, sosem ismert, rejtett tények tömegét szántja ki a szerzõ a múltból, annak legnehezebben feltörhetõ rétegébõl, egy-egy félsornyi adalékért, hiányzó láncszemért, utalásért átbogarászva eldugott lapok súlyos évfolyamait, vidéki levéltárak vaskos dossziéit.
  A kötet nagy erõssége az események hátterének kidolgozása, a közegábrázolás, az indulatok robbanásig vezetõ ívének rekonstruálása.
  Pelle számos helyszínt, számos eseményt mutat be, amelyrõl még a témában tájékozottabb olvasó sem hallott soha. A könyv egyik csúcspontja mégis az egyik legismertebb eset, az 1946-os miskolci pogrom dramaturgiájának feltárása, a politikai rendõrség tudatos pogromszervezõ aktivitásának bizonyítása. Pelle leírásának meggyõzõ ereje és drámai ereje messze felülmúlja a (Vitézy László rendezte) dokumentumfilmét, noha a könyv az események tanúinak és szereplõinek arca, szeme és hangja helyett csak a szövegükkel dolgozhat.
  Az olvasó remekbe szabott várostörténeti, szociográfiai miniatúrákat talál Makóról, Miskolcról, Hajdúnánásról, Csahojról stb. Néhol sokkal érdekesebb a történeti-szociográfiai háttér, mint maga az esemény, amelynek leírását szolgálja. Különösen szép a mátészalkai „zsidó fõutca" leírása, a mátészalkai zsidóság társadalmi elszigetelõdésének levezetése.
  A könyv végére az olvasó feltöltõdik élményanyaggal és bizonytalansággal. Nagyon sokat megtud arról, hogy mi minden kapcsolható össze a vérváddal, és nagyon bizonytalan lesz abban, hogy egyáltalán mi a vérvád, és mi nem az.
  Miközben a könyv szándéka a veszély folyamatosságának igazolása, szándéktalanul azt igazolja, hogy a legelszántabb kutató sem tudja harminc évnél közelebbre hozni az utolsó magyarországi vérvádszerû eseményt, de odáig is csak erõltetéssel.
  Azzal a bizonytalan érzéssel csukhatjuk be a könyvet, hogy az ördög ugyan nem alszik, de azért nincs is ébren.

Révész Sándor  
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/