Úgy tûnik, a „fenntartható
növekedés" mûszó, amelyet a mostani pénzügyminiszter
oly elõszeretettel vett át elõdjétõl
a gazdaság megcélzott pályájának jellemzésére,
szóval úgy tûnik, ez a fenntartható növekedés
távolról sem üres közhely.
Azt, hogy „úgy tûnik",
nem modorosságból írjuk. A gazdaságban igazából
mindig csak a pillanat igazságát regisztrálhatjuk;
vagyis olyan információk alapján, amelyek épp
rendelkezésünkre állnak. A gazdaság olyan, mint
az agrárium, mindig van vele valami baj: hol az, hogy nem esik,
hol meg az, hogy esik. Ha egy gazdától, akinek épp
jól megy, megkérdezi a riporter, milyen volt az év,
azt feleli: „tûrhetõ". S ezt csak részben modorosságból
mondja, mert azért nyilván volt gond épp elég.
A „fenntartható növekedés"
azt jelenti: anélkül bõvülhet a gazdaság
(a termelés, a beruházások, a reálkeresetek),
hogy egyensúlyát veszély fenyegetné. Amikor
pénzügyminisztersége idején Békesi László
azt találta mondani, hogy az import kétharmada indokolatlan,
voltaképp arról beszélt a maga provokatív módján,
hogy a növekedés per pillanat nem tartható fenn. Nem
kétséges, 1994ben – elõször a rendszerváltás
óta – gyarapodott a gazdaság, a bruttó hazai termék
(GDP) 2,9, az ipari termelés reálértéke 9,6
százalékkal bõvült, csakhogy rekordot döntött
a fizetési mérleg hiánya, azaz a külkereskedelem,
az idegenforgalom, a kamat- és egyéb fizetések együttes
mérlege. Ezek deficitje akkor 3,9 milliárd dollárra
(a GDP 9,4 százalékára) szökött fel. A kormánynak
1995 márciusára nem maradt pénze, kénytelen
volt devizahitelt felvenni a hazai bankoktól.
1994 arra is példa, hogy
az a példa kicsit sántít az agráriummal meg
a gazdával. A nemzetgazdaságban nemcsak az idõjárás
és hasonló szezonális effektusok okoztak kilengéseket,
hanem a hatalmas átalakulás is, a rendszer- és piacváltás,
a csõdhullám, privatizációk. S rárakódott
minderre az MDF-, majd a kezdetben szakszervezeti befolyással küszködõ
Horn-kormány politikája, amely igyekezett elodázni
az átalakulás terheinek vállalását.
Nem mindegy, mekkora a kilengés, és így az sem, milyen
mértékû és mélységû kiigazítást
igényel: kis, finom kamatemelést-e, mint amit a bejáratott
piacgazdaságok jegybankjai szoktak csinálni (s nemrég,
március végén a magyar jegybank is megcsinált),
vagy pedig egy Bokros-csomagot, illetve egy cseh importletéti rendszert.
És arra is példa 1994, hogy az egyensúly kontra növekedés
vita, fõként abban a stílusban, ahogy nálunk
zajlik: álvita. Mindig az a kérdés, vajon finanszírozható-e
a növekedés. Ha finanszírozható – s ezt a pillanat
igazsága dönti el –, akkor rajta, növekedjünk!
A növekedés kontra egyensúly
„vita" fonalát sehogy sem ejti el az ellenzék és számos
gazdaságkutató, mondván: a stabilizáció
„lehûti", hibernálja a gazdaságot. Az össztûz
természetesen a költségvetés és a jegybank
politikájára irányul: miért tukmálta
az MNB az államra a korábban fölhalmozódott,
1800 milliárd forintnyi devizaadósságot, miért
nem nyomtat inkább ingyenpénzt („jegybankpénzt");
és miért nem költekezik többet az állam,
miért nem „élénkíti" a gazdaságot? Utóbbit
kérik számon Köves András és Szamuely
László Kopint-Datorg-kutatók a Kritika e sorokkal
egy idõben megjelenõ számában is. Ha jól
értjük május 24-i, Népszabadság-beli elõzetes
publikációjukat, azért bírálják
a szociális kiadások megnyírbálását,
mert így kiesik a gazdaságból a megfelelõ hazai
kereslet, amely pedig pezsdíthetné a növekedést.
Valóban súlyos konfliktusról van szó: a megszorítások
sokakat érzékenyen érintenek, s épp ezért
nem mindegy, hogyan csinálják. De ha az érintettek
érdekeit egybetömörítve nemzetgazdaságivá
emeljük, akkor sajnos lyukak keletkeznek az érvelésben.
Honnan tudni, hogy tényleg a hazai termelést lendíti-e
föl a szociális kiadások növelésével
meglóduló kereslet? Az import emelkedése persze nem
kárhoztatható, ha annak forrásai az exportból
és más befolyó pénzekbõl (például
a külföldiek mûködõtõke-befektetéseibõl)
elõteremthetõk. A jelek szerint most ilyen üdvös
állapot alakult ki. De nem mindegy, mire használja föl
az ország ezt a lehetõséget; a beruházás,
mely a jövõbeli növekedést alapozza meg, sajnos
verseng az importlehetõségekért a folyó fogyasztással.
Emellett ott van a 3800 milliárd forintnyi állam- és
jegybanki adósság (nettóban, azaz a követelések
és devizatartalékok levonása után), amelynek
költségvetést illetõ kamatterhe az idén
több mint 650 milliárdra, a GDP 8 százalékára
rúg. E terhek csökkentése azt kívánja
meg, hogy a költségvetés bevételei rendszeresen
meghaladják kamatok nélküli kiadásait. Innen
a pénzügyes szigor, amely 1995 óta uralkodik.
Most a gazdaság a szigor ellenére
is elkezdett növekedni – derült ki a májusban nyilvánosságra
hozott elsõ negyedévi adatokból. A KSH közlése
szerint az ipari termelés 5,4, az ipar exportja 28,2 százalékkal
nõtt (az itt felsorolt adatok mindig 1996 elsõ negyedévéhez
képest és reálértékben, vagyis az árváltozások
kiszûrésével értendõk). Az ipar fellendülése
1996 októbere óta tart, és ebben élenjárnak
a gépipari ágazatok. A gépipar az elsõ negyedévben
nem kevesebb, mint 42,5 százalékos növekedést
produkált (ezen belül csaknem háromszor annyi irodagépet
és számítógépet, 83 százalékkal
több híradástechnikai terméket állítottak
elõ Magyarországon, mint 1996 elsõ negyedévében).
Az ipari rendelésállomány adatai pedig azt mutatják,
hogy a továbbiakban is termelésbõvülés
várható. Az építõipar, amely szintén
1996 októberében mozdult meg, 7,7 százalékkal
fokozta teljesítményét az elsõ negyedévben.
A beruházások ezalatt 3,6 százalékkal nõttek,
ez sem újdonság, hiszen már 1996 utolsó negyedévében
is 3 százalékot mértek. Kiugró mértékben
nõttek a reálkeresetek. A fõmunkaidõben megkeresett
bérek január–márciusban 7,2 százalékkal
értek többet, mint egy évvel korábban. Ebben
persze szerepet játszott az alacsony „bázis" (azaz 1996 elsõ
negyedévének nyomott bérszínvonala), továbbá
az is, hogy tavaly év végén, ez év elején
emelték a közalkalmazottak bérét.
Mindezek után mostanság
nemigen hallani, hogy a stabilizáció „lehûtötte"
a gazdaságot. Mi több, egyelõre az az aggály
sem igazolódott, hogy a meginduló növekedés megint
az egyensúlyt fenyegeti. Igaz, ijedtséget keltettek a decemberi
adatok, amelyek szerint váratlanul megugrott (egy hónap alatt
több mint 400 millió dollárra) az áruforgalmi
mérleg hiánya, s emiatt a teljes évi fizetésimérleg-deficit
is 1,7 milliárdra sikeredett, pedig év vége felé
már csak 1,5-et vártak. Mikor ez kiderült, a kormány
borúlátóbbra módosította az ez évi
külkereskedelmi hiányra vonatkozó elõrejelzését.
Tavaly ez 2,6 milliárd dollár volt, idénre 3-3,5 milliárdot
várnak, amit mintegy 2 milliárdra, vagy esetleg – mint Surányi
jegybankelnök március végén mondta volt – „párszáz
millió dollárral többre" javítanának az
idegenforgalmi és egyéb fizetési tételek. Az
idei elsõ hónapok export-, import- és rendelésállomány
adatai azonban kedvezõbb külpiaci helyzetet sejtetnek, mint
amitõl december alapján tartani lehetett.
A kormány újabban
hajlik arra a jóslatra, hogy a GDP 3 százalékkal nõ
az idén, azaz 2 százalékponttal nagyobb ütemben,
mint amit tavaly hivatalosan mértek. Módosította a
kormány a reálbérekre és a lakossági
fogyasztásra vonatkozó elõrejelzéseit: most
már úgy látja, hogy azok – ismételjük,
reálértékben, azaz az infláció hatását
kiszûrve – akár 2 százalékkal is nõhetnek,
holott nemrég csupán arról volt szó, hogy a
reálbér, a fogyasztás „már nem csökken"
1997-ben. Mindez nem engedmény, a gazdaságpolitika nem változott.
Készséggel elismerjük:
jogos gyanakvás fogja el az olvasót, amikor GDPnövekedést,
reálbér-emelkedést és hasonlókat zúdítanak
a nyakába. Ezek elvont, szintetikus mutatószámok,
csak az összteljesítményt fejezik ki (ha egyáltalán
jól mérik õket), nem derül ki belõlük,
kik járnak jól, kik rosszul. Az emberek, foglalkozások,
cégek, ágazatok helyzete különbözõ,
s ezt elfedik a nagy átlagszámok. A rendszerváltással,
a jó kádári jólét összeomlásával
végképp szertefoszlott a bizonyosság, hogy a részek
szoros összefüggésben állnak a nagy egésszel.
Amikor például megszûnt a teljes foglalkoztatás
(legalábbis a foglalkoztatás jogilag körvonalazatlan,
ám politikailag és erkölcsileg annál kitapinthatóbb
kötelezettsége), világossá vált, hogy
tíz-, sõt százezrek képtelenek helytállni
a munkaerõpiacon. Õk azok a leszakadt rétegek, amelyeknek
jelenléte szorongást kelt a többi milliókban.
Az esetleges leszakadás bizonytalanságát nem oszlatja
el, hogy a nagy egész elkezd kifelé mászni a gödörbõl.
Legfeljebb csökkenti némelyest. Ráadásul az említett
mutatószámok mindig csak viszonyítanak, mindig ahhoz
képest mérnek. A GDP a tavalyi évhez képest
nõ 3 százalékkal (ha nõ), de jócskán
elmarad – legalább 12 százalékkal – a tíz évvel
ezelõtt hivatalosan mért összteljesítménytõl.
Utóbbi aggállyal jobb
híján a pillanat aranyigazságát szegezhetjük
szembe. Az átalakulás, mint írtuk, áldozatokkal
jár, s most az a fontos, hogy valóban túl legyen a
gazdaság a visszaesés és stagnálás idõszakán.
Az „ahhoz képest" szemlélet ennyiben a most belátható
adottságok és lehetõségek közti lavírozás
földhözragadt logikája.
Elgondolkodtatóbb a nagy
átlag és összetevõinek kérdése.
Jobbközép polgári oldalról például
fölmerül az a bírálat, hogy a folyamatot hovatovább
teljesen a külföldi tõke részvételével
mûködõ vállalatok irányítják,
õk exportálnak és importálnak, azaz valójában
õk csinálják a külkereskedelmi hiányt,
s nemigen támaszkodnak a hazai beszállítói
körre. Való igaz, az ipari termelés és értékesítés
egésze növekszik ugyan, de ezen belül még mindig
csökkennek az ipar hazai eladásai (az elsõ negyedévben
5 százalékkal). És csakugyan fontos, hogy a hazai
ipar megállja a helyét az importtermékekkel folytatott
versenyben. De ennél is fontosabb, hogy gyarapodjon a gazdaság,
s vele a jólét; ebbõl a szempontból másodlagos,
hogy a kereskedelem, mely jövedelmet hoz és szükségleteket
elégít ki, hazai vagy külföldi színhelyen
folyik-e.
De mi van az említett 7,2
százalékos elsõ negyedévi reálbér-emelkedés
mögött? Elõször is a közalkalmazotti bérrendezés:
a költségvetési intézményekben dolgozók
nettó átlagkeresete több mint 31 százalékkal
emelkedett, aminek hála egy átlagos tanerõ 33 800,
egy orvos 34 000, egy nõvér 24 900 forintot kereshet. Másrészt
a vállalatoknál a fehérgallérosok keresete
nõtt nagyobb mértékben, az amúgy sem nagy keresetû
fizikai foglalkoztatottak mindössze 20-22 százalékkal
kerestek többet, mint 1996 elsõ negyedévében,
azaz az õ reálbérük csak 1-3 százalékkal
nõtt. Nem csoda hát, hogy a bolti kiskereskedelmi forgalom
továbbra is szûkül, s az elsõ három hónapban
reálértéke 9 százalékkal visszaesett.
A lakosság egyelõre nem rohamozza meg a boltokat, inkább
a Postabankot vagy a Mol-jegyzõ helyeket...
A többség még nem érzékeli
helyzetének javulását, nem vesz tartós fogyasztási
cikkeket, mint '88–89-ben, a nagy bécsi kirándulásokon.
Ez a kivárás azonban, bármily furcsán hangzik
is, hozzájárulhat ahhoz, hogy a növekedés fenntarthatónak
bizonyuljon. A tankönyvek szerint legalábbis a tartós
növekedést az alapozza meg, hogy a fölhalmozás,
a beruházás gyarapodása megelõzi a fogyasztás
bõvülését. Most mintha épp ilyen fáziseltolódás
következett volna be: bejött az országba 15 milliárd
dollárnyi mûködõtõke, amely minden bizonnyal
további befektetéseket vonz; a vállalatok 1995-tõl
fogva komoly többletjövedelmekhez jutottak, 1996 utolsó
hónapjaitól kezdve megugrott a hazai bankoktól fölvett
hiteleik tömege is – mindez pedig forrás a gazdasági
tevékenységek bõvítéséhez. Ha
valóban bekövetkezik a tankönyvszerû menetrend,
s a fölkészülés kisvártatva nagyobb ütemû
növekedésbe, s ezen belül bõvülõ fogyasztásba
torkollik, akkor persze elõfordulhat, hogy a pénzügypolitikának
fékezõleg kell közbelépnie annak érdekében,
hogy a növekedés finanszírozható, fenntartható
maradjon. Sokak szerint erre már csak azért is van esély,
mert az önkormányzatok, hozzájutván belterületi
föld- és gázrészvény-követeléseikhez,
jelentõs vásárlóerõ-többlettel
léphetnek föl a munkaerõ- vagy a közbeszerzési
piacon. De ha föl is kell készülnünk arra, hogy a
jövõben is lesznek pénzügyi beavatkozások,
ezek mértékét, mélységét csak
elhamarkodottan lehetne látatlanban az 1995 márciusihoz hasonlítani.
Mint már írtuk, a fenntartható növekedés
sem zárja ki a kilengéseket, a piacgazdaságban is
vannak ciklusok, amelyekhez a kormányzat pénzügyi eszközökkel
alkalmazkodik. Ez nem ugyanaz, mint az elmúlt két-három
évtized „húzd meg, ereszd meg" metódusa, amely folyvást
a „lenni vagy nem lenni?"-hez fogható kérdésekben
produkált cikcakkokat.
Dicshimnuszomból kihagytam az inflációt. A drágulás mértéke még mindig nagyon magas: több mint 18 százalék. Jó-jó, csökkenõben van. Fogadjuk el azt is, hogy az 1995 tavaszán–nyarán 30 százalék fölé szökõ infláció a stabilizáció ára volt: általa „rendezõdött" (ugrott meg) a vállalkozásoknál keletkezõ jövedelmek reálértéke, a bérek és fizetések rovására. Az infláció ennyiben a nagy kártyakeverések helye. S még mindig sokan elégedetlenek az árakban elérhetõ jövedelmekkel. Ott vannak az energiaárak, amelyek nem fedezik az erõmû-újraépítési, környezetvédelmi és más költségeket; a vasúti és autóbuszvállalatok veszteségesek, így elkel nekik még egy kis áremelés. Egyszóval az infláció kártyáján sajnos még mindig van kevernivaló.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu