Jevgenyij Popov
Lõttek Nyikitának…
Éppen „azon a napon", 1964.
október 14-én jöttem vissza Moszkvába Szibériából,
ahol mint a Geológiai Fõiskola elhivatott diákja,
„kézi erõátviteli szakértõként"
a nyári gyakorlatot töltöttem. A munka piszok nehéz
volt, tajga, ökörnagyságú szúnyogok, de
mert jól fizettek, még azt is megengedhettem magamnak, hogy
kommunista fõvárosunk kebelébe visszatérve
ne álljak be a menetrendszerinti buszra hiába várakozók
kilométeres sorába, hanem taxit fogjak, s mint ma egy menõ
újorosz, a Domogyedovói belföldi reptérrõl
a Kijevi Pályaudvar hátsó fertályához
ragasztott lepusztult egyetemi kollégiumba hajtassak.
A belvároson keresztül
kellett volna átvergõdnünk, de lépten nyomon
fekete autók hosszú karavánja zárta el utunkat
(a hatalom eme örök jelképei, a hatalmas Volgák,
most újra visszatérnek az orosz államférfiúk
feneke alá, a honi ipart a full-extrás Mercedesek uralmától
ily módon védelmezni akaró ifjú alminiszterelnökünk
buzgalmának köszönhetõen), szirénázva
kergetve el a környékrõl a földi halandókat.
– Mi történt? – kérdezem
a sofõrt, a minden hájjal megkent moszkvai taxist.
– Lõttek Nyikitának…
– veti oda félvállról.
– Micsoda?
– Hát kirúgták
az öreg kukoricást.
– Hruscsovot? Honnan tudod?
– Egy taxis ne tudná? – felelte,
s sértett önérzettel kiköpött a nyitott ablakon,
megfosztva a további részletektõl.
1946-ban születtem, úgyhogy
végül is egész „tudatos életemet" Hruscsov alatt
töltöttem. Még hétéves se voltam, amikor
a Rettegett Joszif halálakor az össznépi gyász
és az „egyperces néma vigyázállás" közben
játékpuskából díszlövést
adtam le, amit szeretõ, de ideológiai szigorral nevelõ
szüleim keményen megbüntettek, nagyanyám viszont,
akinek férjét – nagyapámat –, Sztálin elvtársai
már 1918-ban fõbe lõttek, annál melegebben
támogatott, s még nagyobb gonddal tanítgatott, hogyan
kell virágnyelven Vezéreinket válogatott szitokszavakkal
illetni.
Nyikita Szergejeviccsel viszont
eleinte nem tudtunk mit kezdeni. Elvileg imádnunk kellett volna,
hisz „részlegesen" megszabadított a kommunizmustól,
elindította az elsõ „peresztrojkát", a róla
elnevezett „olvadást", kinyittatta a lágerek kapuit („csomagokkal
együtt a kijárathoz sorakozó!"), a XX. majd a XXII.
kongresszuson végrehajtotta a desztalinizációt, likvidálta
a hóhér Beriját, szétkergette „pártellenes
csoportnak" titulált harcostársait (Malenkovot, Kaganovicsot,
Molotovot, s a hozzájuk csapódott Sepilovot) – egyszóval
miután minden egyes családból vagy már ült
valaki, vagy épp várta, hogy letartóztassák,
a hálás szovjet népnek istenként kellett volna
tisztelnie õt. De nem így történt. Nyikita már
valahol az elején elrontotta a dolgot. Vagy nem találta a
kellõ hangot a hálás szovjet néppel, vagy eleve
semmi komolyan vehetõ nem volt abban, amit csinált. Mindenesetre
hatalomrajutása elsõ pillanatától kezdve áradó
bõségben teremtek róla a viccek, csasztuskák:
„Megszerettem Hruscsovot,
Férjhez megyek hozzá,
Az csak a baj, hátha »ott«
Kukoricát találok."
„Hruscsov látogatást tesz
a kolhozban, és tréfálkozva megkérdezi:
– Hát, hogy vannak, hogy
vannak a kolhozparaszt elvtársak?
– Hát, jól vagyunk,
jól vagyunk, Nyikita Szergejevics – felelik neki tréfálkozva."
Vagy késõbb, immár
„történelmi" perspektívából:
„Húzza Brezsnyev a harmonikát,
Hruscsov meg vígan ropja,
Tönkretette az Orosz hazát.
A párt két nagy balfasza."
Nem az én tisztem, hogy kikutassam,
miért történt ez így, egyvalami viszont majdnem
bizonyos: a közutálat egyik, ha nem a legfõbb oka épp
az volt, hogy Hruscsov dogmatikus kommunista volt, s az is maradt élete
végéig. Márpedig a Szovjetunióban akkorra végleg
meggyûlölték az összes kommunistát, s az
lesz az igazi istencsapás összes elkövetett bûneink
miatt, ha netán valaha újra megszeretik õket.
Persze-persze, voltak látszólagos
kivételek: a Mi Nyikita Szergejevicsünk cimû film ott
díszlett minden kolhoz mozivásznán, a Krasznojarszki
Komszomolista címû helyi lap poétája is ontotta
a verseket, melyek rendre ezzel a sorral zárultak: „Ragyog a mi
Nyikitánk mosolya, s kékül az õsz, mint a tavasz",
aminek ugyan értelme nem volt, nem is rímelt – lám,
hová vezet az, ha valakinek nem lelke mélyébõl
fakad a „Vezér" dicsõítése. Szívét-lelkét
beleadta viszont mûvébe az az ismeretlen mûvész,
aki 1961-ben a Jenyiszejen átívelõ irdatlan nagy vashíd
oldalára az avatóünnepség alkalmából
óriási, Hruscsov-fejû anyadisznót festett, amelynek
mázsás csecseihez tapadva Fidel Castro, Mao Ce-tung s a többi
kedves elvtárs szopta az édes nedût.
Hruscsovot nem azért gyûlölték
leginkább, mert vérbe fojtotta a budapesti forradalmat, a
novocserkasszki lázadást (ezt ha megbocsátani nem
is tudták, de elfelejtették – kénytelenek voltak elfelejteni),
nem is azért, mert belehajszolta az országot a karibi válságba,
mert megtiltotta hogy a városiak disznót, tyúkot tartsanak,
nem azért, mert ott rúgta a mûvész- és
íróféléket, ahol tudta, ha nem tetszett a pofájuk
(„pederaszta absztraktistának" csúfolva õket), hanem
mert bárki bárhogy is kapálózott, arra kényszerítette
a szovjet népet, hogy még akkor is tovább járják
a táncot a kommunista nótára, miután õ
maga kiáltotta ki ország-világnak, hogy ez az egész
kommunizmusnak nevezett baromság egy nagy humbug, nem ér
egy lyukas garast sem. Azért utálták, mert szemtõl
szembe hülyének nézett mindenkit, s csak röhögött
a markába, mit kínlódunk az egyre szûkebbre
vont hálóba gabalyodva. Nem hagyott más választást:
valaki vagy a Népek Atyja, vagy hithû kommunista. Harmadik
lehetõség nincs és nem is lehetséges.
Már csak a kukorica hiányzott,
amellyel Hruscsov parancsára bevetették az Oroszhon minden
talpalatnyi helyét „Moszkvától el egészen a
végekig", mindegy, hogy sehol sem termett semmit (a déli
vidékek kivételével), hogy aztán bádog
konzervdobozokban árulják minden utcasarkon, jóval
olcsóbban az önköltségnél. Azt rágta
mindenki, miközben a kukorica meg Hruscsov jótéteményeit
magasztalta elõtte a legártatlanabb rajzfilm is. Ez volt
az, ami végképp olyan zsigeri gyûlöletet váltott
ki minden „szovjet–orosz" emberbõl, mint Nyikolaj Leszkov egyik
novellájában Haydn zenéje, amit az uraság akart
lenyomni a muzsikjai torkán nagy népnevelõi hevületében.
A Fekete-tenger mellett nyaralt,
amikor a Politbüro döntött a leváltásáról.
Egyszerre lett belõle elege mindenkinek. Titkosszolgálati
tiszteknek, akiktõl megvonta a „vállap-pénzt", hogy
ezzel befogja az állami csinovnyikok száját, a csinovnyikoknak,
akiknek meg a kivételezett „fejadagját" csapolta meg, hogy
a pártbürokraták szeressék. Reformált
egy kicsit itt, hogy amott bekasszírozza az árát,
foltozgatott egy kicsit ott, hogy támogatást szerezzen amott.
A körkörös átvágásba, abba bukott bele.
Nem sajnálta szinte senki: „úgy kellett neki" – sercintett
még egyet a moszkvai taxis, s várta tovább egykedvûen,
ami az utolsó Hruscsov-évek logikus folytatása volt,
Brezsnyevet.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.mail.hu
C3 Alapítvány
c3.hu/scripta/