Miközben folyt a francia filmhét
Budapesten, és a közönség szabályosan kirúgta
a ház oldalát a Filmmúzeumban, a párizsi filmintézet,
a Cinématheque Francaise nagytekintélyû igazgatója,
Henri Langlois egy csöndes kis vetítôben sorra nézte
a magyar fôiskolások és a Balázs Béla
stúdiósok új munkáit. Aztán februárban
fordult a kocka: magyar filmnapok Párizsban. A késôbb
magyar új hullámnak vagy budapesti filmiskolának nevezett
csapat innen startolt a világhír felé. Még
ebben az évben Páger Antal a legjobb férfiszínész
lett Cannes-ban a Pacsirtában nyújtott alakításáért.
Ranódy Lászlót máig az érzékeny
és hûséges adaptációk mestereként
tartjuk számon; egyszer akart kitörni a karámból,
majdnem csinált egy mai tárgyú szatírát,
Magyar kérdés lett volna a címe – ha a nagypolitika
el nem söpri a tervet.
Páger idehaza csak 1965-ben,
már cannes-i díjazottként lesz legjobb színész,
két évvel korábbi filmekben, az 1963-as Hattyúdalban
és az 1964 januárjában bemutatott Pacsirtában
játszott szerepeiért. Az Oldás és kötés
a legjobb rendezés mellett a legjobb operatôr elismerését
is megkapta, a rövidfilm mezônybôl Sára Sándor
Cigányokját emelték ki az ítészek.
1963-ról '64-re virradóra
halkan átszervezték a magyar filmgyártást.
Látszólag egyszerû racionalizálásról
volt szó: a technikai hátteret – talán a zsíros
bérmunkák, koprodukciók reményében –
leválasztották a mûvészetrôl, és
négy alkotói csoport képében kialakult a késôbbi
önálló stúdiók magja. Titkos hozadékként
pedig sikerült kiiktatni egy szemet a cenzúraláncból,
kultuszminiszteri szintre emelve a döntés jogát.
1963-ban ott hagytuk el, hogy Jancsó
Miklós és Gaál István színrelépésével
megszületett a magyar szerzôi film. Hozzájuk csatlakozik
most egy harmadik fiatal ember, Szabó István. Az Álmodozások
kora nem a semmibôl jött, rendezôje már friss fôiskolásként
Arany Pálmát nyert Cannes-ban Te címû rövidfilmjével.
Szabó pályáját vizsgálva szembetûnô,
hogy trilógiákban építi életmûvét,
a kezdô kisfilmhármastól a Mefisztó–Redl ezredes–Hanussen
triászig. Az Álmodozások kora megjelenésekor
persze még nem lehetett tudni, hogy itt egy érzelmek iskolája
tárgyú filmregény elsô részérôl
van szó.
Álmodozások kora
(Szabó
István)
Déltôl hajnalig
(Rényi
Tamás)
Az életbe táncoltatott
leány
(Banovich Tamás)
Ha egyszer húsz év múlva
(Keleti Márton)
Igen
(Révész György)
Így jöttem
(Jancsó
Miklós)
Kár a benzinért
(Bán
Frigyes)
Karambol
(Máriássy
Félix)
Már nem olyan idôket élünk
(Marton Endre)
Másfél millió
(Palásthy György)
Miért rosszak a magyar filmek?
(Fejér Tamás)
Mit csinált felséged 3-tól
5-ig?
(Makk Károly)
Négy lány egy udvarban
(Zolnay Pál)
Nehéz emberek
(Kovács
András)
Özvegy menyasszonyok
(Gertler
Viktor)
A pénzcsináló
(Bán Frigyes)
Rab Ráby
(Hintsch György)
A Tenkes kapitánya
(Fejér
Tamás)
Az Álmodozások kora
igazi elsôfilm: zsúfolt és kócos, egymás
sarkára tapos benne a sokféle téma, motívum,
filmes kifejezési mód. A háború után
eszmélô fiatal nemzedék indul el ebben a filmben, hogy
megismerje önmagát, az életet, a szerelmet, egyáltalán,
hogy megváltsa a világot. Nyitott kabátban, (szembe)szélben
lobogó hajjal, mint alanyi költô a századfordulón,
vállhoz a váll a régi, csökött rend, a korpás
fejû vének ellen – persze hiába. Szabóban az
a jó, hogy eszébe sem jut átpolitizálni vagy
elmoralizálni a konfliktusokat, nem lánglelkû ifjak
és gyöpös aktatologatók, tézisek és
antitézisek csatáját viszi vászonra. Hôsei
reménytelenül és üdítôen civilek,
két dolog érdekli ôket: a szakma és a szerelem.
– A cím halványan utal a rendezôi mûhely névadójának
regényére, az Álmodó ifjúságra.
– Azután szétporlanak az illúziók, a fiatalok
elkezdenek korhadó felnôttekké válni. Ezt a
zûrzavaros és poétikus átmenetet mutatja közelbôl
és közvetlenül Szabó filmje. A távolság,
a különbözôség eltüntetése alany
és tárgy közt programszerû, ez a program pedig
a francia új hullámé, amelynek követését
nyíltan vállalja a rendezô. Az Álmodozások
korában kétszer is átvisznek a színen egy hatalmas
moziplakátot, amelyen a Négyszáz csapást hirdetik.
És még egy nyíltszíni gesztus: a rendezô
egy kis úttörôvasút-nosztalgia örvén
beülteti a szereplôket a moziba, archív felvételek
a vásznon, aztán kisvártatva felhangzik az Egmont-nyitány,
és sorjázni kezdenek a forradalom képei. Kötve
hiszem, hogy 1964-ben ezt vetítette a Híradó mozi,
de annyi bizonyos, hogy '56-ot, ennek a nemzedéknek legszemélyesebb,
legnagyobb történelmi élményét említetlenül
hagyni hazugság lett volna. És nem lehetett hallgatni a mélyen
egzisztenciális kérdésrôl sem: Miért
maradtunk itthon? Nem mintha volna rá válasz – pedig a szimpla
gyávaságtól a patetikus „magyar vagyok"-ig (késôbbi
variáns: „menjenek el ôk") széles a skála.
Szabó István filmje
nem mentes némi keresett keresetlenségtôl. „szintének
lenni, magától értetôdôen, természetesen,
anélkül hogy közben a tükörben figyelnénk
magunkat, vajon elég ôszintének látszunk-e -
nem könnyû dolog" — írta a film egyik elsô üdvözlôje,
az éles szemû Létay Vera. De ahhoz kétség
nem fér, hogy Szabó István nagyon eltalálta
a hangot: az Álmodozások kora minden hibájával
együtt ma is harmatosan friss mozi.
A közel másfél
tucat darabból még egy olyan film akad, amelynek sikerült
túlélnie ezt a harminchárom évet: az Így
jöttem. Jancsó Miklós opusza igen hamar klasszikussá
vált, a hatvanas évek második felében beinduló
gimnáziumi filmesztétika alapmûvévé,
pedig a korabeli fogadtatás inkább hûvösnek és
értetlennek mondható. A rokonszenvezô kritikák
is hosszan sorolták a kifogásokat, egyfelôl öncélúan
használt filmnyelvvel, modernkedéssel, az eredetiség
hajszolásával, túlzásba vitt artisztikummal
vádolták, másfelôl sokallták a jelképiséget,
a modellértéket, amely a pszichológiai realizmus ellenében
hatva elmosódottá tette a hôs alakját. Azokra
már nem is érdemes szót vesztegetni, amelyek a felszabadulás
hibás ábrázolását olvasták Jancsó
fejére. Meglepô volt viszont a film meleg fogadtatása
a Szovjetunióban: Kolja alakját az egyetemes filmtörténet
egyik legszebb katonaábrázolásaként üdvözölték.
Gyönyörû film az
Így jöttem. Hiába tudjuk, milyen radikális újítások
vannak benne, mai szemmel nézve már egy harmonikus és
kimûvelt formanyelvet érzékelünk, amelyben ember,
táj, állat, terep- és mûtárgy egyenrangúan
és megbonthatatlan képkompozícióban jelenik
meg, tökéletes ritmusban mozogva, úszva, vágtatva,
röpülve együtt vagy szemben a kamerával. A montázs
szerepét itt már végleg átveszik a hosszú
beállításokon belüli kameramozgások, a
belsô vágás. Az Így jöttem teres, levegôs
képeihez, klasszikus arányaihoz, egész nagyszerûségéhez
képest szánalmasan ósdi, dilettáns szinte minden,
amit abban az évben mozgókép címén gyártottak
Magyarországon.
1964-ben sokat lovagoltak a magyar
tájakon. A televízió elsô nagy vállalkozásaként
elkészült A Tenkes kapitánya címû 13 részes
kalandfilm. A mai ifjúság már nem tudná élvezni
a hat és fél órás, lassú, lompos és
bumfordi produkciót. Kétrészes filmmé sûrített
moziváltozata pedig legfeljebb a '96-os Honfoglalással állná
a versenyt, ami az ô korában azért szép teljesítmény.
Megfilmesült még Jókaitól a Rab Ráby,
Mikszáth-tól a Szelistyei asszonyok.
Makk Károly kényszerpályán
van. Már egy ideje Déry-novellák megfilmesítésére
készül, de még nem kapta meg a szabad jelzést.
Mikszáth Mátyás királyos történetét
vitte filmre. A Mit csinált felséged 3-tól 5-ig? a
koncepció szerint a Szelistyei asszonyok korszerû-ironikusra
hangszerelt változata lett volna. A végeredményt tekintve
se nem mikszáthos, se nem ironikus, csak egy középszerû
vígjáték.
Nos, e kosztümös darabok
hôsei lovon közlekednek, de már a korabeli kritika is
csak fanyalogni bírt e lovasfutamok filmi megjelenítésén.
Ekkoriban készült (és ekkoriban nem mutatták
be nálunk) Tony Richardson Tom Jonesa. Van ebben egy rókavadászat,
amelynek a fotografálását ma is megirigyelhetné
akármelyik csúcstechnológiával felszerelt hollywoodi
hétpróbás. A hazai szakma természetesen közismert
technikai elmaradottságunkat emlegette. Sajnos Somló Tamás.
A fekete–fehér Így jöttemben virtuóz lovas kozákok
vágtáznak, motoros repülôgép játszódik
az égen: Somlónak ugyanazzal az ócska technikával
sikerült az, ami a pályatársaknak nem.
Még egy említésre
méltó eseménye volt 1964-nek: a cinéma verité
vagy cinéma direct magyarországi jelentkezése. Az
irányzat jókora elméleti tévedésre alapozta
magát: a kamera objektivitására. De ennek a tévedésnek
is volt hozadéka: termékenyítô hatást
tett a dokumentumfilmre, friss levegôt fújt a fikcióba.
Kovács Andrást, a nagy hatalmú fôdramaturgot
és középszerû rendezôt párizsi tanulmányútján
egészen elvarázsolta az új látásmód,
és hazatérve elkészítette elsô jelentôs
munkáját, a Nehéz embereket. Ezt a munkát rendre
a játékfilmek közt szerepeltetik a filmográfiák,
pedig egyértelmûen riportdokumentumról van szó.
Öt mûszaki értelmiségi, öt beszélô
fej áll benne a kamera elé, hogy elmesélje a maga
kálváriáját. A magyar találmányok
sorsát, az újítani, elôrelépni igyekvô
emberek és a hivatali bürokrácia egyenlôtlen küzdelmét
a Népszabadság ún. Érvényesülés-vitája
hozta felszínre. A Nehéz emberek a maga korában jó
nagy követ dobott az állóvízbe. Sikerét,
hatását nemcsak a közérdekû, húsbavágó
témának köszönhette, hanem a választott
módszernek is. 1964-ben több mint szokatlan, hogy didakszis
és moralizálás nélkül vigyenek filmre
társadalmi kérdéseket. Az már nem érdekes
a filmbôl, ami akkor nehéz volt, de az emberek, a hiteles
arcok, gesztusok, szavak megmaradtak.
Szintén újságcikkek
nyomán készült Nádasy László cinéma
verité darabja, az Éva A5116. Ezt a szívszorító
dokumentumfilmet, ki tudja, miért, nem hozzák ugyanazok a
filmográfiák. Annak idején az egész világsajtót
bejárta egy fiatal lány híre, aki kétéves
korában, csodával határos módon élve
szabadult Auschwitzból. Lengyel család fogadta örökbe,
és amikor nagykorú lett, elindult Magyarországra,
megkeresni a szüleit. A hírre sok száz elárvult
szülôben éledt meg a remény, és mind kétségbeesetten
és konokul állította, szembeszegülve a tényekkel,
hogy Éva csakis az ô elvesztett gyereke lehet. A film Éva
magyarországi szülôkeresô útját követi.
Nem lehet megrendülés nélkül nézni, pedig
a rendezô többször is súlyosan vét a választott
módszer tárgyilagosságot és visszafogottságot
hirdetô elvei ellen. A cinéma direct még csak kibírná
ezt a csapást, a film azonban belerokkan az arányérzék
megbicsaklásába.
Az év további termését
gyengécske vígjátékok és didaktikus
tézisdrámák teszik ki. A magyar kinematográfia
fénykorában is ugyanaz volt a felállás, mint
mostanság: néhány jó vagy legalább figyelmet
érdemlô film szemben tizenegynehány szóra sem
érdemessel. 1964-ben ott volt például a Máriássy
házaspár Karambol címû opusza, amely az ötvenes
évek termelési filmjeinek a hatvanas évekre fazonírozott
változata. Az alkotók visszatérnek régi sikereik
helyszínére, a – legalábbis filmjeikben – roppantul
kedvelt Csepelre. Ismerôsök a figurák is: a Terpinkó
névre hallgató kültelki bunkó, aki súlyemelô
bajnokként sportállást élvez az üzemben;
Éva, a szorgos kis hivatalnoksegéd, aki olyan komolyan veszi
a tanulást, hogy emiatt még udvarlójával, a
szimpatikus KISZ-titkárral is szakít; és hiába
pedálozik Terpinkó, a hôsnô szíve végül
egy harmadiké, a munkájának élô, tehetséges
Wéber mérnöké lesz.
Szintén csemegének
számít Révész György bûnrossz filmje,
az Igen. Nemkülönben az az interjú, amelyet az 1955 óta
már tizedik munkáját taposó mûvész
Indulatos beszélgetés egy nyugodt filmrendezôvel címen
adott a szaklapnak, és amelyben a következô kijelentésekre
ragadtatja magát: „Abban a sznob légkörben, mely nálunk
elég széles filmkörökben uralkodik, az alkotói
egyéniséget aszerint ítélik meg, mennyire hajlandó
magára venni az éppen legdivatosabb stílusirányzat
uniformisát. Manapság az úgynevezett új hullámon
van a sor, ami… ma már a gondolattalanság elleplezésére
kitalált blöffök, manírok látványos
és üres szélhámossága. Mûvészi
az, ami unalmas. Amit nem lehet megérteni… A Mar del Platai-i fesztivál
egyik sajtófogadásán a kritikusok megkérdezték,
hogy vélekedem az új hullám rendezôirôl.
Azt válaszoltam, hogy Resnais Szerelmem, Hiroshimáját
nagy filmnek tartom, a Tavaly Marienbadbant viszont nem… Hogy lehet ez?
– csodálkoztak. Úgy, hogy a Hiroshimát értem,
a Marienbadot viszont nem… Amikor ezt kimondtam, a termen a megkönnyebbülés
futott végig, hogy valaki végre ki merte mondani, amit magukban
sokan gondoltak. (…) A mûalkotás embereknek készül…
Azt is elfogadom, hogy olykor csak az emberek egy kisebb csoportja számára.
De hol van az a kis réteg, amely ezeket a filmeket valóban
megérti, és nemcsak sznobizmusból szuggerálja
be magának, hogy tetszik... Számomra a stílus a téma
függvénye, nem pedig egy eleve elhatározott és
egyedül üdvözítônek elfogadott uniformis. Stílust
kitalálni, az csak elhatározás kérdése.
Percenként lehet… Meg kell mondanom, hogy ezeknek az irányzatoknak
világszerte lejárt már az idejük."
Bemutatják még az
év orvosi lovát is, Miért rosszak a magyar filmek?
címmel. A korszak egyik legszínesebb, legeredetibb figurája,
Csurka István írta a forgatókönyvet, amely arról
szól, hogyan készül egy jó filmnovellából
a hektikus cenzúra keze nyomán és a filmgyártás
taposómalmában a senkinek nem tetszô végtermék.
Film a filmrôl – igazi atelier-téma, amit csak a bennfentesek
értenek. Azért nem egészen. Mostani léptékkel
mérve a mozi a hatvanas években még tömegeket
vonz, a jó ötletek, nagy tervek átlényegülése
pedig lehetne akár a szocialista gazdasági és társadalmi
rend paradigmája. De nem lesz. Mert kérlelhetetlenül
mûködésbe lép a novellában leírt
mechanizmus, és mestergerenda helyett fogpiszkálót
állít elô a méretes szálfából.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu