Bori Erzsébet

Gerendák és fogpiszkálók


  Miközben folyt a francia filmhét Budapesten, és a közönség szabályosan kirúgta a ház oldalát a Filmmúzeumban, a párizsi filmintézet, a Cinématheque Francaise nagytekintélyû igazgatója, Henri Langlois egy csöndes kis vetítôben sorra nézte a magyar fôiskolások és a Balázs Béla stúdiósok új munkáit. Aztán februárban fordult a kocka: magyar filmnapok Párizsban. A késôbb magyar új hullámnak vagy budapesti filmiskolának nevezett csapat innen startolt a világhír felé. Még ebben az évben Páger Antal a legjobb férfiszínész lett Cannes-ban a Pacsirtában nyújtott alakításáért. Ranódy Lászlót máig az érzékeny és hûséges adaptációk mestereként tartjuk számon; egyszer akart kitörni a karámból, majdnem csinált egy mai tárgyú szatírát, Magyar kérdés lett volna a címe – ha a nagypolitika el nem söpri a tervet.
  Páger idehaza csak 1965-ben, már cannes-i díjazottként lesz legjobb színész, két évvel korábbi filmekben, az 1963-as Hattyúdalban és az 1964 januárjában bemutatott Pacsirtában játszott szerepeiért. Az Oldás és kötés a legjobb rendezés mellett a legjobb operatôr elismerését is megkapta, a rövidfilm mezônybôl Sára Sándor Cigányokját emelték ki az ítészek.
  1963-ról '64-re virradóra halkan átszervezték a magyar filmgyártást. Látszólag egyszerû racionalizálásról volt szó: a technikai hátteret – talán a zsíros bérmunkák, koprodukciók reményében – leválasztották a mûvészetrôl, és négy alkotói csoport képében kialakult a késôbbi önálló stúdiók magja. Titkos hozadékként pedig sikerült kiiktatni egy szemet a cenzúraláncból, kultuszminiszteri szintre emelve a döntés jogát.
  1963-ban ott hagytuk el, hogy Jancsó Miklós és Gaál István színrelépésével megszületett a magyar szerzôi film. Hozzájuk csatlakozik most egy harmadik fiatal ember, Szabó István. Az Álmodozások kora nem a semmibôl jött, rendezôje már friss fôiskolásként Arany Pálmát nyert Cannes-ban Te címû rövidfilmjével. Szabó pályáját vizsgálva szembetûnô, hogy trilógiákban építi életmûvét, a kezdô kisfilmhármastól a Mefisztó–Redl ezredes–Hanussen triászig. Az Álmodozások kora megjelenésekor persze még nem lehetett tudni, hogy itt egy érzelmek iskolája tárgyú filmregény elsô részérôl van szó.

1964-ben bemutatott filmek

Álmodozások kora (Szabó István)
Déltôl hajnalig (Rényi Tamás)
Az életbe táncoltatott leány (Banovich Tamás)
Ha egyszer húsz év múlva (Keleti Márton)
Igen (Révész György)
Így jöttem (Jancsó Miklós)
Kár a benzinért (Bán Frigyes)
Karambol (Máriássy Félix)
Már nem olyan idôket élünk (Marton Endre)
Másfél millió (Palásthy György)
Miért rosszak a magyar filmek? (Fejér Tamás)
Mit csinált felséged 3-tól 5-ig? (Makk Károly)
Négy lány egy udvarban (Zolnay Pál)
Nehéz emberek (Kovács András)
Özvegy menyasszonyok (Gertler Viktor)
A pénzcsináló (Bán Frigyes)
Rab Ráby (Hintsch György)
A Tenkes kapitánya (Fejér Tamás)

  Az Álmodozások kora igazi elsôfilm: zsúfolt és kócos, egymás sarkára tapos benne a sokféle téma, motívum, filmes kifejezési mód. A háború után eszmélô fiatal nemzedék indul el ebben a filmben, hogy megismerje önmagát, az életet, a szerelmet, egyáltalán, hogy megváltsa a világot. Nyitott kabátban, (szembe)szélben lobogó hajjal, mint alanyi költô a századfordulón, vállhoz a váll a régi, csökött rend, a korpás fejû vének ellen – persze hiába. Szabóban az a jó, hogy eszébe sem jut átpolitizálni vagy elmoralizálni a konfliktusokat, nem lánglelkû ifjak és gyöpös aktatologatók, tézisek és antitézisek csatáját viszi vászonra. Hôsei reménytelenül és üdítôen civilek, két dolog érdekli ôket: a szakma és a szerelem. – A cím halványan utal a rendezôi mûhely névadójának regényére, az Álmodó ifjúságra. – Azután szétporlanak az illúziók, a fiatalok elkezdenek korhadó felnôttekké válni. Ezt a zûrzavaros és poétikus átmenetet mutatja közelbôl és közvetlenül Szabó filmje. A távolság, a különbözôség eltüntetése alany és tárgy közt programszerû, ez a program pedig a francia új hullámé, amelynek követését nyíltan vállalja a rendezô. Az Álmodozások korában kétszer is átvisznek a színen egy hatalmas moziplakátot, amelyen a Négyszáz csapást hirdetik. És még egy nyíltszíni gesztus: a rendezô egy kis úttörôvasút-nosztalgia örvén beülteti a szereplôket a moziba, archív felvételek a vásznon, aztán kisvártatva felhangzik az Egmont-nyitány, és sorjázni kezdenek a forradalom képei. Kötve hiszem, hogy 1964-ben ezt vetítette a Híradó mozi, de annyi bizonyos, hogy '56-ot, ennek a nemzedéknek legszemélyesebb, legnagyobb történelmi élményét említetlenül hagyni hazugság lett volna. És nem lehetett hallgatni a mélyen egzisztenciális kérdésrôl sem: Miért maradtunk itthon? Nem mintha volna rá válasz – pedig a szimpla gyávaságtól a patetikus „magyar vagyok"-ig (késôbbi variáns: „menjenek el ôk") széles a skála.
  Szabó István filmje nem mentes némi keresett keresetlenségtôl. „szintének lenni, magától értetôdôen, természetesen, anélkül hogy közben a tükörben figyelnénk magunkat, vajon elég ôszintének látszunk-e - nem könnyû dolog" — írta a film egyik elsô üdvözlôje, az éles szemû Létay Vera. De ahhoz kétség nem fér, hogy Szabó István nagyon eltalálta a hangot: az Álmodozások kora minden hibájával együtt ma is harmatosan friss mozi.
  A közel másfél tucat darabból még egy olyan film akad, amelynek sikerült túlélnie ezt a harminchárom évet: az Így jöttem. Jancsó Miklós opusza igen hamar klasszikussá vált, a hatvanas évek második felében beinduló gimnáziumi filmesztétika alapmûvévé, pedig a korabeli fogadtatás inkább hûvösnek és értetlennek mondható. A rokonszenvezô kritikák is hosszan sorolták a kifogásokat, egyfelôl öncélúan használt filmnyelvvel, modernkedéssel, az eredetiség hajszolásával, túlzásba vitt artisztikummal vádolták, másfelôl sokallták a jelképiséget, a modellértéket, amely a pszichológiai realizmus ellenében hatva elmosódottá tette a hôs alakját. Azokra már nem is érdemes szót vesztegetni, amelyek a felszabadulás hibás ábrázolását olvasták Jancsó fejére. Meglepô volt viszont a film meleg fogadtatása a Szovjetunióban: Kolja alakját az egyetemes filmtörténet egyik legszebb katonaábrázolásaként üdvözölték.
  Gyönyörû film az Így jöttem. Hiába tudjuk, milyen radikális újítások vannak benne, mai szemmel nézve már egy harmonikus és kimûvelt formanyelvet érzékelünk, amelyben ember, táj, állat, terep- és mûtárgy egyenrangúan és megbonthatatlan képkompozícióban jelenik meg, tökéletes ritmusban mozogva, úszva, vágtatva, röpülve együtt vagy szemben a kamerával. A montázs szerepét itt már végleg átveszik a hosszú beállításokon belüli kameramozgások, a belsô vágás. Az Így jöttem teres, levegôs képeihez, klasszikus arányaihoz, egész nagyszerûségéhez képest szánalmasan ósdi, dilettáns szinte minden, amit abban az évben mozgókép címén gyártottak Magyarországon.
  1964-ben sokat lovagoltak a magyar tájakon. A televízió elsô nagy vállalkozásaként elkészült A Tenkes kapitánya címû 13 részes kalandfilm. A mai ifjúság már nem tudná élvezni a hat és fél órás, lassú, lompos és bumfordi produkciót. Kétrészes filmmé sûrített moziváltozata pedig legfeljebb a '96-os Honfoglalással állná a versenyt, ami az ô korában azért szép teljesítmény. Megfilmesült még Jókaitól a Rab Ráby, Mikszáth-tól a Szelistyei asszonyok.
  Makk Károly kényszerpályán van. Már egy ideje Déry-novellák megfilmesítésére készül, de még nem kapta meg a szabad jelzést. Mikszáth Mátyás királyos történetét vitte filmre. A Mit csinált felséged 3-tól 5-ig? a koncepció szerint a Szelistyei asszonyok korszerû-ironikusra hangszerelt változata lett volna. A végeredményt tekintve se nem mikszáthos, se nem ironikus, csak egy középszerû vígjáték.
  Nos, e kosztümös darabok hôsei lovon közlekednek, de már a korabeli kritika is csak fanyalogni bírt e lovasfutamok filmi megjelenítésén. Ekkoriban készült (és ekkoriban nem mutatták be nálunk) Tony Richardson Tom Jonesa. Van ebben egy rókavadászat, amelynek a fotografálását ma is megirigyelhetné akármelyik csúcstechnológiával felszerelt hollywoodi hétpróbás. A hazai szakma természetesen közismert technikai elmaradottságunkat emlegette. Sajnos Somló Tamás. A fekete–fehér Így jöttemben virtuóz lovas kozákok vágtáznak, motoros repülôgép játszódik az égen: Somlónak ugyanazzal az ócska technikával sikerült az, ami a pályatársaknak nem.
  Még egy említésre méltó eseménye volt 1964-nek: a cinéma verité vagy cinéma direct magyarországi jelentkezése. Az irányzat jókora elméleti tévedésre alapozta magát: a kamera objektivitására. De ennek a tévedésnek is volt hozadéka: termékenyítô hatást tett a dokumentumfilmre, friss levegôt fújt a fikcióba. Kovács Andrást, a nagy hatalmú fôdramaturgot és középszerû rendezôt párizsi tanulmányútján egészen elvarázsolta az új látásmód, és hazatérve elkészítette elsô jelentôs munkáját, a Nehéz embereket. Ezt a munkát rendre a játékfilmek közt szerepeltetik a filmográfiák, pedig egyértelmûen riportdokumentumról van szó. Öt mûszaki értelmiségi, öt beszélô fej áll benne a kamera elé, hogy elmesélje a maga kálváriáját. A magyar találmányok sorsát, az újítani, elôrelépni igyekvô emberek és a hivatali bürokrácia egyenlôtlen küzdelmét a Népszabadság ún. Érvényesülés-vitája hozta felszínre. A Nehéz emberek a maga korában jó nagy követ dobott az állóvízbe. Sikerét, hatását nemcsak a közérdekû, húsbavágó témának köszönhette, hanem a választott módszernek is. 1964-ben több mint szokatlan, hogy didakszis és moralizálás nélkül vigyenek filmre társadalmi kérdéseket. Az már nem érdekes a filmbôl, ami akkor nehéz volt, de az emberek, a hiteles arcok, gesztusok, szavak megmaradtak.
  Szintén újságcikkek nyomán készült Nádasy László cinéma verité darabja, az Éva A5116. Ezt a szívszorító dokumentumfilmet, ki tudja, miért, nem hozzák ugyanazok a filmográfiák. Annak idején az egész világsajtót bejárta egy fiatal lány híre, aki kétéves korában, csodával határos módon élve szabadult Auschwitzból. Lengyel család fogadta örökbe, és amikor nagykorú lett, elindult Magyarországra, megkeresni a szüleit. A hírre sok száz elárvult szülôben éledt meg a remény, és mind kétségbeesetten és konokul állította, szembeszegülve a tényekkel, hogy Éva csakis az ô elvesztett gyereke lehet. A film Éva magyarországi szülôkeresô útját követi. Nem lehet megrendülés nélkül nézni, pedig a rendezô többször is súlyosan vét a választott módszer tárgyilagosságot és visszafogottságot hirdetô elvei ellen. A cinéma direct még csak kibírná ezt a csapást, a film azonban belerokkan az arányérzék megbicsaklásába.
  Az év további termését gyengécske vígjátékok és didaktikus tézisdrámák teszik ki. A magyar kinematográfia fénykorában is ugyanaz volt a felállás, mint mostanság: néhány jó vagy legalább figyelmet érdemlô film szemben tizenegynehány szóra sem érdemessel. 1964-ben ott volt például a Máriássy házaspár Karambol címû opusza, amely az ötvenes évek termelési filmjeinek a hatvanas évekre fazonírozott változata. Az alkotók visszatérnek régi sikereik helyszínére, a – legalábbis filmjeikben – roppantul kedvelt Csepelre. Ismerôsök a figurák is: a Terpinkó névre hallgató kültelki bunkó, aki súlyemelô bajnokként sportállást élvez az üzemben; Éva, a szorgos kis hivatalnoksegéd, aki olyan komolyan veszi a tanulást, hogy emiatt még udvarlójával, a szimpatikus KISZ-titkárral is szakít; és hiába pedálozik Terpinkó, a hôsnô szíve végül egy harmadiké, a munkájának élô, tehetséges Wéber mérnöké lesz.
  Szintén csemegének számít Révész György bûnrossz filmje, az Igen. Nemkülönben az az interjú, amelyet az 1955 óta már tizedik munkáját taposó mûvész Indulatos beszélgetés egy nyugodt filmrendezôvel címen adott a szaklapnak, és amelyben a következô kijelentésekre ragadtatja magát: „Abban a sznob légkörben, mely nálunk elég széles filmkörökben uralkodik, az alkotói egyéniséget aszerint ítélik meg, mennyire hajlandó magára venni az éppen legdivatosabb stílusirányzat uniformisát. Manapság az úgynevezett új hullámon van a sor, ami… ma már a gondolattalanság elleplezésére kitalált blöffök, manírok látványos és üres szélhámossága. Mûvészi az, ami unalmas. Amit nem lehet megérteni… A Mar del Platai-i fesztivál egyik sajtófogadásán a kritikusok megkérdezték, hogy vélekedem az új hullám rendezôirôl. Azt válaszoltam, hogy Resnais Szerelmem, Hiroshimáját nagy filmnek tartom, a Tavaly Marienbadbant viszont nem… Hogy lehet ez? – csodálkoztak. Úgy, hogy a Hiroshimát értem, a Marienbadot viszont nem… Amikor ezt kimondtam, a termen a megkönnyebbülés futott végig, hogy valaki végre ki merte mondani, amit magukban sokan gondoltak. (…) A mûalkotás embereknek készül… Azt is elfogadom, hogy olykor csak az emberek egy kisebb csoportja számára. De hol van az a kis réteg, amely ezeket a filmeket valóban megérti, és nemcsak sznobizmusból szuggerálja be magának, hogy tetszik... Számomra a stílus a téma függvénye, nem pedig egy eleve elhatározott és egyedül üdvözítônek elfogadott uniformis. Stílust kitalálni, az csak elhatározás kérdése. Percenként lehet… Meg kell mondanom, hogy ezeknek az irányzatoknak világszerte lejárt már az idejük."
  Bemutatják még az év orvosi lovát is, Miért rosszak a magyar filmek? címmel. A korszak egyik legszínesebb, legeredetibb figurája, Csurka István írta a forgatókönyvet, amely arról szól, hogyan készül egy jó filmnovellából a hektikus cenzúra keze nyomán és a filmgyártás taposómalmában a senkinek nem tetszô végtermék. Film a filmrôl – igazi atelier-téma, amit csak a bennfentesek értenek. Azért nem egészen. Mostani léptékkel mérve a mozi a hatvanas években még tömegeket vonz, a jó ötletek, nagy tervek átlényegülése pedig lehetne akár a szocialista gazdasági és társadalmi rend paradigmája. De nem lesz. Mert kérlelhetetlenül mûködésbe lép a novellában leírt mechanizmus, és mestergerenda helyett fogpiszkálót állít elô a méretes szálfából.


Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/