Napról napra egyre többen
vannak, akik nem olvassák a Húsz órát.
A természetes népszaporulatnak
ez nem kellene, hogy törvényszerû következménye
legyen. Bizonyára vannak könyvek, amelyeket egyre többen
olvasnak. A Sántáé nem ezek közé tartozik.
Ami azt illeti, valószínûleg
eddig sem olvasta el mindenki, akitôl ez elvárható
lett volna. Szûkebb ismeretségi körömben, egyetemi
oktatók, egyetemisták, irodalmárok berkeiben érdeklôdtem,
és sokak vallották be (hát még, akik nem!),
hogy, bizony, nem tették magukévá a hatvanas évek
egyik leghíresebb magyar regényét.
A kérdés mármost
az, hogy el kell-e olvasni, és hogy olvasható-e egyáltalán.
Számos publicisztikus és
mélységesen tudományos válasz kínálkozik.
Egyrészt: persze hogy el kell olvasni, mindazoknak kötelezô,
akiket érdekel a magyar próza újabb története,
vagy akik érdeklôdnek a '45 utáni magyar történelem
és mentalitástörténet iránt. Másrészt:
persze hogy másoknak nem kell elolvasni; ez a regény, úgy
tetszik, kihullott a (legtöbb) hagyományból, mai (dokumentált)
befogadása jószerivel nincs, még csak kellemes esti
szórakozásnak sem tekinthetô, szóval: minek
kéne egyáltalán kézbe venni? Arra a kérdésre,
hogy olvasható-e, mondhatnám, hogy hogyne, miért ne
volna olvasható, a kicsit is tájékozott olvasó
bizonyára megbirkózott már sokkal összetettebb,
történetmondásukban szaggatottabb, nyelvileg kifinomultabb,
nézôpontjukban játékosabb szövegekkel is;
de azt is mondhatnám, hogy á, dehogy, olvashatatlan könyv,
iszonyú fárasztó, lassú, bonyodalmas írás,
a szereplôk nehezen áttekinthetô rendszerével,
elképesztô tájnyelveskedéssel, hivatali és
pártzsargonnal, s egy olyan világ képével,
amely minden ízében idegen és idegesítô
a mai olvasó számára.
A kérdések azonban
nem (vagy nem csak) ezek; szerintem a Húsz órát el
kell olvasni, most is, mert érdemes; csak nem mindegy, hogy hogyan.
Egyszerûen fogalmazva: felületesen.
Távolról vagy a részletekbe veszve. Nem törôdve
mindazzal, amivel hagyományos regény-olvasásainkkor
(ez szép kétértelmû!) törôdni szoktunk.
Mintha egy nem igazán kvalitásos festményt meszszirôl,
félig lehunyt szemmel néznénk meg, és ekkor
megállapíthatnánk, hogy szép az összhatás,
jó a színharmónia, elegáns a kompozíció,
van atmoszféra. Vagy mintha ezután egészen közel
hajolnánk hozzá, szemügyre vennénk egy-két
apró részletet, és csettintenénk: szépen
rakja föl a festéket, biztonságosan húzza az
ecsetet, jé, milyen furcsa ez a szín.
Olvassuk a Húsz órát
nagyon gyorsan; olvassuk el húsz perc alatt.
Száguldjunk végig
a könyvön, és ne próbáljuk kibogozni, mi
is az a konfliktus, amely körül a történet örvénylik,
milyen bonyolult viszonyok fûzik össze a szereplôket.
Mindegy, hogy ki kicsoda; fortyogó indulatokat látunk, csendes
beletörôdést, szenvedélyes és mániákus
szónoklatokat, elkeseredettséget és józannak
tetszô, higgadt érvelést. Ne kíméljük:
szedjük darabokra, rakjuk össze megint, facsarjuk ki, rázzuk
szét. Azért is, mert dühösek vagyunk rá:
micsoda nagy regény lehetett volna. Talán. Szívjuk
magunkba a kaparós cigaretták bûzét, a savanyú
borok kipárolgását, csillog a szalonna és a
politúrozott Varia bútor, pöfögnek, ugatnak a zetorok,
és ragad a sár, Lenin-kép, piros kókuszszônyeg
és ólomkristály váza, összetorlódnak
a szavak, kitágulnak a pórusok, kavarog a gyûlölködés,
a páni félelem és a vakhit, az akolmeleg, a közös
származás mítosza és a munka glorifikálása,
a feloldhatatlan szégyen és a kibogozhatatlan múlt.
A korai 60-as évek atmoszférája.
Lehet, persze, ennél kevésbé
metaforikusan is fogalmazni. A Húsz óra beszélôi
a kerülgetés, az elhallgatás, a célozgatás,
a köntörfalazás, a gyávaság, a sarokbaszorítottság
és az indulat nyelvét beszélik. Ha valamit az elbeszélô-rezonôr-riporter
elôtt kimondanak vagy majdnem kimondanak, rögtön szabadkoznak,
hogy ilyen egyenesen fogalmaztak; egymással pedig úgy értenek
szót (?), hogy azt a kívülálló alig értheti.
Párbeszédeik ezért olykor tökéletesen
abszurddá válnak: csak azt érezni, hogy nagy problémákról,
súlyos etikai döntésekrôl, szörnyû
bûnökrôl lehet szó.
Elment a te szépeszed,
Sándor?
El? Úgy gondolod? felemelte
az ujját. De akkor nem én vagyok egyedül, akinek elment.
Elment akkor az enyémmel a fél járásnak meg
a fél megyének. Még azt is megmondom neked, hogy nem
is a fél megyének ment el elôször!
Hanem kinek?
Annak, pajtás, aki elvette
az enyémet is meg a többiét is ha egyáltalán
elment az eszünk! Annak ment el, aki elvette a fél megyéét!
A tanácselnök félszeme
a titkáron megjegyezte:
Azért
nehéz ám
a géppisztoly, Máté elvtárs!
Nehéz a nyavalya! mondta
Máté. Nehéz annak, aki elindított valamit,
aztán nem tudja, hogy mi lesz a vége! Annak nehéz
nem a géppisztoly! Futottam én már azzal gyakorlaton
három kilométert is, aztán mégsem volt nehéz
Hát ott valóban
könnyebb
mondta a járási titkár." (X.)
Mi ez? Ki mit akar mondani? Mit
kerülgetnek? Értik egymást? Mit kellene megértenünk?
Ki emelkedik és miféle erkölcsi magaslatokba itt? Milyen
erkölcsöt, milyen politikát, milyen hatalmat, milyen emberi
konfliktusokat rejtjeleznek itt? Hogyan bugyolálódik a kimondás
félelme a ki nem mondás étoszába?
Az elbeszélô kérdez,
végighallgatja az embereket, jegyzôkönyvet olvas, sétál
a faluban. Rokona a korabeli magyar filmek hallgatag értelmiségi
hôsének, aki cigarettája füstje mögé
bújva, csendesen bólogatva mélázik, megmerül
az életben, és kívül marad, aki felmér,
a tényeket gyûjti, az igazságra vágyik. Elkötelezett,
ki tudja, mihez; de nyíltan nem, vagy csak ritkán értelmez,
nem ad igazat senkinek, vonzódásai legföljebb kommunikációjából
sejthetôk. Van, akinek nem is válaszol; van, akinek monológját
sûrû perszékkel" kíséri; van, akivel
valódi párbeszédet folytat (jelesen a Tábornok,
a falu egyik mániákusa, csakhogy ez a dialógus maga
a tökéletes értelmetlenség). Ez az elbeszélô
gyûjtöget, s azt várja, hogy olvasója maga rakosgassa
össze a darabokból az összefüggéseket, a történetet,
a viszonylagos igazságokat s végül a Nagy Igazságot.
Azt játssza tehát, hogy az életet magát állítja
elénk a maga bonyolultságában, be nem avatkozásával
tiszta marad, nem sulykol tanulságot, mentes az ideologikusságtól;
holott persze maga ez a szerep is menthetetlenül ideologikus, nem
is szólva az elbeszélô magatartásának
módosulásairól, a finoman adagolt elbeszélôi
kommentárokról, a szolidaritás és a távolságtartás
érezhetô jelzéseirôl. Az elbeszélô
ugyanazt testesíti meg, mint hôsei: a kimondástól
való tartózkodást, a virágnyelven való
közlés biztonságát, a magas erkölcsiséget.
Ô is, szereplôi is, a regény is azt sugallják:
valami nagy baj (bûn, tragédia, felfordulás) történt;
ne beszéljünk róla, nem tudunk beszélni róla,
nem akarunk beszélni róla, nem hagynak beszélni róla;
fel kell dolgozni, nem tudjuk feldolgozni, nem merjük feldolgozni;
hát igen, ilyen bonyolult és gyalázatos az élet,
nem ismerjük ki magunkat, a polgári liberális istenit".
Neked is igazad van, elvtárs, neked is, Jóska, neked is Anti,
neked is, Kiskovács. Rohadt egy világ ez. Erre iszunk.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu