A fegyintézetben már
jó fél éve nem történt zárkacsere.
Nagyon messze, valahol a fõváros névtelen távolában
volt egy hivatalnok, aki kideríthetetlen okból megtiltott
mindenféle mozgást a cellák között. A cellák
állományának ilyenfajta befagyasztását
nyilván büntetõintézkedésnek szánták,
hiszen az általános emberi tapasztalat alapján elõre
lehetett látni, hogy ha egy három és félszer
két és fél méteres szobába öszszezárnak
tizenkét férfit, akkor azok mindenképpen egymásnak
esnek.
A hetvenkettes cellában ez
a büntetõ intézkedés nem érte el célját:
a tizenkét fõs csapat egy kivétellel túlságosan
emelkedett szellemû volt ahhoz, hogy viszály vagy épp
csak vita robbanhasson ki közöttük.
Egy mûszaki fõiskola
geometriaprofesszora, a nem-euklidészi terek specialistája
aludt együtt lábtól az antik és elfogadott skót
rítus" harmincharmadrangú szabadkõmûvesével.
Egy idõközben rég államosított olajkonszern
õsz vezérigazgatója egy lovassági tábornokkal
osztotta meg szállását, aki szolgálati idejébõl
a legtöbbet a katonai diplomácia terén töltötte.
Az egykori királyi udvari pilóta egy pápai prelátussal
használt közös fekhelyet. Az évekkel korábban
felbomlott eszperantista szövetség egykori fõtitkára
a fõvárosi telefonközpont volt mûszaki igazgatójával
feküdt egy ágyban. Az utoljára behozott s egyben legfiatalabb
cellatárs, egy pszichológushallgató, természetesen
a legerõsebb is volt közöttük; egészségét
még nem viselték meg a börtönévek. Valószínûleg
ezért fektették õt a cella egyetlen problémás
esete, a kézmûvesbõl magas rangú politikussá
lett rab mellé. Ezt a férfit életfogytiglanra ítélték,
mert bár meggyõzõdéses kommunista volt, a
magyarok szövetségének elnöke és parlamenti
frakciójának vezetõje a nemzeti érdekeket"
állítólag fölébe helyezte az osztályérdekeknek",
s így hazaárulást követett el.
Nem mintha nem lett volna udvarias,
figyelmes és szolgálatkész. A túlélés
ebben az összezsúfolt létben másképp nem
is volt lehetséges: az embernek tekintettel kellett lennie a többiekre.
Ám világosan látszott, hogy õ nem csupán
a körülmények külsõ kényszere miatt,
hanem elsõsorban valamilyen sajátos belsõ tapintatból
tartotta be az együttlét kimondatlan szabályait. Tudományos
fokozat nélkül is úr volt, gentleman, nem kevésbé,
mint tudós cellatársai. Õk pedig egészen különös
gonddal bántak vele, mert a férfi gyógyíthatatlan
beteg volt: értelme megbomlott, megõrült.
Ha az ember nincs többé
szellemi képességei birtokában, akkor természetesen
alkalmatlanná válik a börtönre, és így
is kell kezelni nem csupán humanitárius okokból,
hanem a büntetõ államhatalom szemszögébõl
tekintve is, mert ilyenkor elvész a büntetés vélt
erkölcsi jelentése. Ezért az ilyen esetekben felfüggesztik
a büntetés végrehajtását, és a
fogolyból lett beteget zárt pszichiátriai intézetbe
helyezik át. Ez történik szellemileg normális
történelmi és társadalmi körülmények
között. Felmerül azonban a kérdés, hogy mi
a normális: az, ami sokáig fennmarad, vagy az, ami megfelel
az általánosan elfogadott mértéknek vagy a
józan emberi észnek? Mi az érvényes: a lassacskán
hagyománnyá váló gyakorlat vagy az idõk
próbáját kiálló, lehetõleg örök
érvényû jogi elvek?
Sem a kor, sem ez a börtön
nem volt normális, a benne õrzött háromszázhatvan
fogoly pedig a legkevésbé sem. Mindannyiukat hazaárulásért
ítélték el ugyanis, egy rezsim elárulásáért,
melyet õk árulónak éreztek és értelmeztek.
Ezért aztán a döntõ mérték hogy
mi a normális" a tárgyiasság körébõl
átkerült a teljes szubjektivitás szférájába:
az lett normális", ami az állam saját politikai célját
szolgálta, és nem az, ami megfelelt az emberi jogoknak vagy
a büntetõjognak. A férfit tehát, bár a
skizofrénia elõrehaladott állapotában volt,
nem helyezték át sem zárt, sem nyitott pszichiátriai
intézetbe, hanem hazaárulóként továbbra
is tölthette életfogytiglani, számára már
értelmetlen börtönbüntetését megháborodott
árulója egy megháborodott hazának.
Voltak olyan hetek, amikor agresszívvá
vált önmagával szemben többek között
ugyanis az volt a rögeszméje, hogy teste kitörni készülõ
atomgázok" belsõ nyomása alatt áll. Ilyen
idõszakokban körmével egész bõrcsíkokat
hámozott le a karjáról és a lábáról,
hogy nyílások keletkezzenek, amelyeken át a gázok
eltávozhatnak. Emiatt egész rövidre vágták
a körmét; szükség esetén megbilincselték,
míg a krízis éppen olyan érthetetlenül
el nem múlt, mint ahogyan elkezdõdött.
Akadtak olyan hetek, amikor éjszakára
biztonságba kellett helyezni elõle a zománckannákat.
A cellában két kanna volt az egyik arra szolgált,
hogy a víztartályból merítsenek és igyanak
belõle, a másik pedig arra, hogy a fenekükrõl
lemoshassák a székletmaradványokat. Mert papír
semmilyen körülmények között és semmilyen
formában nem kerülhetett az árulók" kezébe.
Mármost a férfi atomgázokról való kényszerképzetének
csillapodását többnyire nagyfokú nemi izgalmi
állapot váltotta fel, és ilyenkor mindkét kannát
óvni kellett tõle, nehogy egyikbe vagy másikba ürítse
spermáját, miközben cellatársai alszanak.
A legbékésebben akkor
jelentkezett a betegség, amikor politikai telefonbeszélgetéseket
folytatott.
Közvetlenül a cella ajtaja
elõtt szabadon maradt körülbelül egy négyzetméternyi
hely. Ezt sorban egymás után egy-egy félórára
korzónak használta a tizenkét férfi. Két
apró lépés balra, hátra arc, két apró
lépés jobbra, hátra arc, megint két lépés
balra, hátra arc, két lépés jobbra, hátra
arc, és így tovább, fél órán
keresztül, olyasformán, ahogyan Rainer Maria Rilke párduca
jár fel-alá a párizsi Jardin des Plantes rácsai
mögött.
Ezen kívül nem adódott
más mozgáslehetõség, csak a félórás
kinti séta: hetenként háromszor-négyszer az
egyik kicsi, szögletes betonudvarban, ahol libasorban lépkedtek
egymás mögött, lehajtott fejjel, miközben tilos volt
beszélni, az õr türelmetlen pillantásától
kísérve, aki töltött géppisztollyal állt
a csövekbõl épített õrtorony emelvényén,
és tekintetével gyanakodva követte az ideiglenesen gondjaira
bízott árulók lassú lépteit amint
hajdanán egy arab rabszolgahajcsár a falu közepére
összezsúfolt, élõ, fekete zsákmányát.
Az egyetemista kivételével,
akit csak néhány hónapja helyeztek át ide,
és ezért még megõrzött egy leheletnyi
rózsaszín árnyalatot az arcán, mindenki természetellenesen
sápadt volt, mintha krétával kenték volna be
az arcát. Fény alig hatolt be kintrõl a cellába,
a kis ablakot zsaluszerûen felerõsített falécek
takarták. Még ha nyitva hagyták, akkor is kevés
fény vagy friss levegõ jutott be a zárkába,
másrészt a régi, tapasztalt foglyok gyûlölték
a nyitott ablakot. A bûztõl még nem halt meg senki,
hangzott az empirikus bölcsesség, de a huzattól és
a hidegtõl bizony meg lehet halni: a fegyházban a tüdõgyulladás
vagy már egy egyszerû megfázás is a halált
jelenthette. Zöldségekrõl vagy vitaminokról legfeljebb
csak álmodni lehetett itt. A régebbi foglyok ugyan emlékeztek
egy néhány évvel korábbi idõszakra,
amikor valamilyen nagy nemzetközi válság következtében
egész télen naponta háromszor fagyott, forrázott
sárgarépát kaptak enni. Ennek az idõszaknak
a végén olyan volt a börtön, mintha valamilyen
egzotikus törzs lakná a répa sárgásvörös
festékanyaga a bõr felszínén is kiütött.
Az õrültnek azonban
olyan volt a bõre, mint a régi pergamen. Teljesen kiaszott;
úgy tûnt, vékony, átlátszóvá
vált arcbõre szabályosan odaragad a koponyacsontjához,
feketéslilán karikás szeme mélyen beesett,
és már csak három foga volt jobb felsõ állkapcsában;
hegyes, mongolos arccsontja kiugrott, a feje séta közben egy
pogány körmeneten körbehordozott halálszimbólum
benyomását keltette.
Voltak napok, amikor a férfi
ketrecbeli járkálása közben két lépés
balra, hátra arc, két lépés jobbra különös,
lárvaszerû, mégis hamiskás vigyor tûnt
fel az arcán, hevesen bólogatott vagy rosszallóan
csóválta a fejét, és közben hol erõteljesebben,
hol enyhébben gesztikulált. Ilyenkor fontos politikai telefonbeszélgetéseket
folytatott a legfelsõbb helyekkel.
Sztálin már régen
meghalt, eltemették a Kreml falában, Magyarországon
évekkel korábban népfelkelés zajlott le, a
hírhedt Rákosi Mátyás több éve
megbukott és számûzetésbe vonult, Romániában
Ana Pauker elveszítette egykori hatalmát. A mi emberünk
számára azonban sok-sok éve megállt a történelem
órája, a múlt ködébõl felsejlõ
homályos, valaha teljhatalmú alakok még most is oly
elevenen éltek benne, akár egykor, letartóztatása
napján.
A börtönben mindenki tudott
betegségérõl, ezért téveszméit
minden cellában régóta jóindulatú iróniával
kezelték. A legkomolyabb kérdéseket tették
fel az új és új politikai fejleményekre vonatkozóan,
és õ készségesen adott felvilágosítást,
beszédmodora ilyenkor némileg fölényes lett és
leereszkedõ, ahogy azt a hatalom embereként az értelmiségiekkel
szemben megszokta.
Azután eljött a kubai
Disznó-öbölbeli válságot követõ
kemény tél. Az államhatalom az itt fogva tartott embereket
nemcsak árulóknak", hanem egyúttal túszoknak
is tekintette, az általuk állítólag szolgált
ellenség képviselõinek, hiszen bizonyos, hogy mindannyiuknak
voltak külföldi kapcsolatai. John F. Kennedy ellen természetesen
nem sokat lehetett tenni, és az Egyesült Államoknak
sem lehetett megfizetni a múlt tavasszal lezajlott alattomos inváziós
kísérletért. Így hát az állam
a bosszú érzésének az ellenség szellemi
társaival szemben engedett szabad utat.
Elõször nagyszabású
cellavizsgálatot hajtottak végre, és minden egyes
mégoly szakadozott vagy elnyûtt ruhadarabot is lefoglaltak,
ami a személyes holmikat tartalmazó kis batyukban volt. Egyetlen
pulóver, egyetlen alsónadrág, egyetlen zokni vagy
zsebkendõ sem maradhatott a cellában, csak a fegyintézet
raktárából származó felszerelés:
a csíkos, durva, hulladékanyagból készült
kabát, zubbony, nadrág és sapka, két gallér
nélküli ing, két alsónadrág, két
zsebkendõ, két törülközõ, két
pár kapca és a kõkemény, nehéz bakancs.
Kevésbé szigorú
idõszakokban megengedték, hogy a rabok megtartsák
a saját ruhadarabjaikat. Ha valaki meghalt, közeli barátai
örökölték a nyomorúságos javakat, ugyanúgy,
mint abban a ritka esetben, ha valaki enyhébb nyolc vagy tíz
évre szóló ítélet lejártával
szabadult.
Na most ennek vége szakadt.
Semmit, egyáltalán semmit nem volt szabad megtartani.
És ezután jött
a következõ csapás a már rég tehetetlen
osztályellenségre.
Viszonylag modern börtön
volt, ahol ebben az évben a hazaárulókat" õrizték;
nem sokkal a háború elõtt épült, központi
fûtéssel. Ám a Disznó-öböl utáni
télen annyira lecsökkentették a fûtést,
hogy a csövekben és a fûtõtestekben majdnem megfagyott
a víz.
Az õrök hangneme még
a szokásosnál is durvább lett, a sárgarépa-
vagy savanyúkáposzta-leves még hígabb, mint
korábban, a kéthetenkéni zuhanyozás idejét
ötrõl négy percre csökkentették; a zuhanyzó
vize már nem volt forró, csak langyos. Az árulók"
egyharmada kapta meg tél végéig a tbc-t.
A szigorított cellák
magánzárka, megláncolt láb zsúfolásig
megteltek. Betiltották az idegen nyelvû beszédet, fõleg
a nyelvtanítást; tilos volt a hangos ima vagy az istentiszelet
még kenyér és bor nélkül is , valamint
az írás: fapálcikákkal a havi szappanadag félig
nedves darabjából gyúrt és megszárított
táblácskákra. A legsúlyosabban azonban azt
torolták meg, ha valaki a falon vagy a fûtõtesteken
és a csöveken kopogott. Mert a beszélõ falak
és csövek információt hordoztak, és az
állam nagyon is tisztában volt az információ
veszélyeivel, bár ebben a korban az információelmélet
még nem jutott el a világnak ebbe a sarkába. Az elnyomott
tudása az elnyomó számára néha halálos
veszélyt jelent.
Nem fagyott a cellában, de
sokáig olyan hideg uralkodott, hogy a férfiak rászoktak
arra, hogy napközben heteken át mozdulatlanul gubbasszanak
az ágy szélén. Napközben még az elnyûtt,
az átlátszóságig elvékonyodott lópokrócokat
sem teríthették a vállukra. Csak párduckeringésükrõl
nem mondtak le két lépés jobbra, hátra arc,
két lépés balra, hátra arc , mert a mozgás,
amíg tartott, hozzásegítette õket ahhoz, hogy
a kényszerû áttelelésben a hidegtõl eltompult
létbõl visszataláljanak a szívverés,
a vérkeringés és a lélek normális ritmusába,
amelyben ismét szabadon szárnyal a gondolat, a cellaajtó
és a rácsok szétrobbannak és elenyésznek,
és az emlékek csodálatos, színes, árnyalt
világa ismét életre kel ha mégoly rövidke
idõre is.
A cellában tilos volt a hangos
beszéd. Ritkán tört ki veszekedés, mert mindig
ügyeltek az udvariasságra, már csak azért is,
hogy hangsúlyozzák a vasajtó által elválasztott
két világ közti különbséget. Ezen a
télen azonban még halkabban beszélgettek, és
a megszokottnál is kevesebbet. A reggeli tanórák lassanként
elmaradtak, és el a vak sakkjátszmák is. Megmaradtak
viszont az esti mesék. Kicsit élettelenül, vérszegényen
hangzottak ugyan, és akár valódi történeteket,
akár korábban olvasott regényeket idéztek fel,
furcsamód többnyire a nyári forróságban
játszódtak. Ám egyre kevesebb eszköz maradt a
lehetséges szellemi menekülésre, és azok hatása
is egyre csökkent. A szûnni nem akaró hideg annyira könyörtelen
volt, hogy néha már látomásokat okozott.
Az ország összes magyarjának
egykori politikai vezetõje, minden szempontból emberi roncs,
sétált. Két lépés jobbra, hátra
arc, két lépés balra, hátra arc. A férfi
gesztikulált és vigyorgott, három félig elrothadt,
sárgásfekete foga hátborzongatóan és
undorítóan meredt elõre.
Vasárnap volt, késõ
délután, mindenki tudta, hogy ebben az órában
nem történhet semmi. Nem volt ilyenkor cellavizsgálat,
nem volt új beszállítás, nem volt szennyesgyûjtés,
nem volt zuhanyozás, nem volt kinti séta. Csak a hétvégi
õrség volt szolgálatban. A fegyintézet a végletekig
lecsökkentett létezés óráit élte,
a cella hidegében azonban már alig lehetett észrevenni
a hétköznapok és a vasárnapok közti különbséget.
A cellaajtó mögött az élet már régóta
csak lassított felvételként volt érzékelhetõ.
Mik a legújabb hírek,
Képviselõ Úr? kérdezte az õsz, hajdani
olajmágnás lilára fagyott ajakkal suttogva, hangjában
mégis a beteg iránti tisztelettel. Mit mesélt ma
Sztálin úr?
Ma csak Rákosi Mátyás
elvtárssal beszéltem! felelte a férfi azzal az utánozhatatlan
akcentussal, amely minden magyarra jellemzõ, ha idegen nyelven beszél.
Rákosi elvtárs azt mondja, hogy mindjárt kapok egy
pulóvert! tette hozzá vihogva, majd a középsõ
ágy szélén ülve elkezdte elégedetten dörzsölni
a kezét.
A földszintrõl vacsoraosztásra
utaló zajok hallatszottak fel.
Az olajmágnás a vele
szemben ülõ geometriaprofesszor szemébe nézett,
a két úr egymásra mosolygott, és cinkosan,
teljes egyetértésben bólintottak. A megjegyzés
az adott körülmények között annyira helytelen,
annyira valószínûtlen, annyira abszurd volt, hogy csakis
a legmélyebben megzavarodott elme terméke lehetett.
Szép! mondta az olajmágnás,
hogy továbbra is megfeleljen az érintkezés szabályainak.
Gratulálok!
Hát igen hallatszott
fölötte. A Rend Nagymestere volt. Mit is lehet még erre
mondani?
Nem kerülhetett sor arra, hogy
bármit is mondjanak. Az ajtó két nehéz reteszét
nagy robajjal elhúzták, aztán elfordult a kulcs a
zárban, és a szolgálatvezetõ fõtörzsõrmester
ismert, nyers hangján felhangzott az egyszerû kérdés:
Van itt Kurkó Gyárfás?
Az õrült leugrott, és
vigyázzba állt az ágyak között:
Parancs!
Nesze! hallatszott, és
egy rongyos pulóver repült át a levegõn a férfi
kezébe.
Azután becsukódott
az ajtó, megfordult a kulcs a zárban, és nagy robajjal
visszatolták a reteszt.
Azon az estén a rémület
miatt elmaradt az esti mese a hetvenkettes cellában.
Fordította Sarankó Márta
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu