Kozák Gyula

1963

  Bill Haley (And His Comets) Rock Around The Clockja alapján 1956-ban készítette el a Columbia Pictures a hasonló címû filmet. Ezzel indult a rock and roll ma is tartó diadala. Haley-vel párhuzamosan olyan nevek tûntek fel, mint Elvis Presley, Fats Domino, Eddie Cochran, Jerry Lee Lewis, Little Richard, Gene Vincent, Chuck Berry, Paul Anka. A rock nagy korszakának azonban az ötvenes évek csak a nyitánya volt, elsõsorban az USA-ban és kevéssé Angliában hódított, itt, a vasfüggöny mögött 1957-58-ban csak keveset tudtunk róla, évek teltek el, amíg legalább egy szûkebb ifjúsági szubkultúra köztudatába bekerültek ezek a nevek, megismerhettük számaikat.
  Elvisrõl valamelyik újság (talán a Magyar Ifjúság) azt írta, hogy nincs hangja, nem tud énekelni, idétlenül mozog, össze-vissza vonaglik a színpadon, és csak az imperialisták manipulációjának köszönhetõen idéz elõ tömeghisztériát.
  A luxemburgi rádió esti adása a hatvanas években már rendszeresen sugárzott popzenei mûsort, és a rendszer elleni lázadás (s ez nem utólagos belemagyarázás!) egyik megnyilvánulása volt ennek a mûsornak a hallgatása, de még inkább (természetesen szalagos) magnóra rögzítése. Belvárosi presszókban, ha találkoztunk – márpedig majd' minden nap találkoztunk –, eszmét cseréltünk az utolsó heti Top Twentyrõl, és a beavatottságnak, a bennfentességnek a biztos jele volt, ha valaki kívülrõl fújta az aktuális toplistán kívüli számokat is.
  Volt azonban az életünknek egy korábbról, csak a hangja alapján ismert személyisége: Willis Conover. Minden este felhangzott a rövidhullámon (talán a 49 méteren) jellegzetes öblös hangja, amely tagoltan ejtette a szavakat, hogy az angolul alig tudók is megértsék az amerikai rádió napi kétórás jazzadásának szövegét. " This is Willis Conover, Music USA. "
  A használtan vett Pacsirta rádióm volt a csúcsminõség (szakemberek szerint ma is nyerõ lenne a legszuperebb japán kütyükkel szemben is, mert idõközben rájöttek, hogy az igazi hifi hangminõség nem tranzisztorokkal, hanem klasszikus elektroncsövekkel érhetõ el), amelyen a Szabad Európa Rádiót (elsõsorban a Teenager Party t), Luxemburgot és a Music USA -t fogni lehetett. Willis Conover már az ötvenes évek közepétõl (számomra egészen pontosan 1955 szeptemberétõl) azt jelentette, hogy közöm lehet ahhoz a világhoz is, amelybe ugyan fizikailag nem léphetek be, de valamit tudhatok róla, valamit mégis kaphatok belõle, s ez a zene. Ahogy a komolyzene Mozarttal kezdõdött ( Eine kleine Nachtmusik ), a jazz azzal a Glenn Millerrel, aki a második világháborúban nagyzenekarával a frontokat járta, és az amerikai katonáknak játszott, s aki repülõszerencsétlenség áldozata lett, legendáriumunk, magánmitológiánk szerint a németek lõtték le (a rohadt nácik!). Az amerikai jazz volt az elsõ kapocs ahhoz a másik világhoz, amelytõl egyébként hermetikusan el voltunk zárva.
  Jobb polgárcsaládoknál volt ugyan még a háború elõttrõl néhány recsegõ 78-as fordulatszámú jazzlemez, sõt volt egy barátom, akinek lemezváltós gramofonja is volt, amire tíz lemezt lehetett feltenni, s egy-egy lemezen három-három és fél percnyi zene volt, s amikor egy lemeznek vége lett, automatikusan leejtette a masina a következõt és folytatta a zenélést – csuda dolog volt. De az ötvenes évek közepén már megjelentek a mikrobarázdás lemezek (akkor így nevezték az LP-t), és az ezekhez tartozó Supraphon lemezjátszók és lemezek (Made in Czechoslovakia). Ám ezeken a gramofonokon is le lehetett játszani a 78-as fordulatú lemezeket, hiszen még óriási mennyiség volt használatban belõlük.
  Conover révén Glenn Miller mellett megismerhettük a jazz történetét és a legjobb amerikai kortárs jazz-zenészeket is. Szinte naponta hallhattuk azokat a máig rendíthetetlenül a zeniten álló csillagokat, mint Bennie Goodman, Louis Armstrong, Stan Kenton, Art Tatum, Count Basie, Duke Ellington, Woody Herman és persze az MJQ, a Modern Jazz Quartet, amelynek zongoristáját John Lewist 1965-ben Zágrábban olyan közelrõl hallgathattam, hogy csak a lábát láttam, tudniillik a zongora alatt feküdtem az egyetemi klubban, mert csak ott jutott számomra hely. Lewis ugyanis Horvátországba nõsült (vagy csak udvarolt?), és az egyetemi színházi fesztivál alkalmából beugrott a klubba, s ha már ott volt, végigjátszotta az éjszakát. Mintha egy mai huszonéves este az ágyában találná Claudia Schiffert, Cindy Crawfordot vagy Madonnát.
  A kommunista hatalom a jazzt is az imperialista mákony kategóriájába sorolta, inkább a tiltott, mint a tûrt kategóriába. Azért valami kevés élõ zene itthon is elérhetõ volt. A Gellért Szálló teraszán a néha Söptei Gézával kiegészülõ Garay Attila-, Kovács Gyula(†?)-, Pege Aladár-triót lehetett, számunkra is elérhetõ áron, meghallgatni. A Duna-kertben esténként Martiny Lajos(†) és zenekara játszott, hétfõnként a Savoyban és az Astoria pincéjében (bárjában) Kertész Kornél(†) (Citrom) szervezett jam sessionöket, s olyan nagy volt a tömeg, hogy a céhbeli zenészek is alig fértek be. A KISZ persze kezébe akarta ragadni a kezdeményezést e területen is, és létrehozta a Dália Jazz Klubot (az Alkotmány utca és a Bajcsy-Zsilinszky út sarkán), elnöke Kertész Kornél lett. És ekkor tûnt fel a zseniális Szirmai Márta, a háború utáni elsõ autentikus magyar jazz-énekes, valamint a fogorvostan-hallgató Dobos Attila bárgyú táncdalaival ( Isten véled, édes Piroskám ). A Záray Márta–Vámosi János selyemcukor-házaspár uralta a terepet, no meg Tabányi Mihály (virtuóz tangóharmonikás, Hohner Verdi III-mal) és szólistái.
  Fantasztikus élmény volt Pernye András(†) '63-ban megjelent könyvét ( A jazz ) kézbe venni. Ez volt az elsõ olyan mû, amely kizárólag szakmai és nem politikai szempontok szerint igazított el bennünket egy addig tiltott és ismeretlen világban. Ám ez a könyv bizonyos vonatkozásban késõn jött, mert addigra már átpártoltunk a rock and rollhoz, Elvis Presley és Paul Anka lettek az istenek. S bár enyhült a politika megítélése a jazz-zel szemben, kellett az ellenségkép a kultúrában, s ennek kiválóan megfeleltek a rocksztárok. Ám ha ti (õk) tiltjátok a magyar rádióban Little Richardot, Chuck Berryt, Gene Vincentet, akkor mi megteremtjük a lehetõséget hallgatásukra, sõt: kultuszuk gyakorlására. A Beatles nekünk már gyengécske vinnyogás volt csak. Generációs határvonal máig is: Presley vagy a Beatles.

  Aki azt hiszi ezek után, hogy Amerika-mániások voltunk, az téved. A francofília jellemzett bennünket, s aki soha nem tanult franciául, annak is tudnia illett a legfontosabb könyvek és filmek címét eredeti nyelven. Amerikát is elsõsorban Simone de Beauvoir Amerikai útinaplójából (L'Amérique au Jour le Jour) , az õ reflexióiból ismertük meg, s Beauvoirnak nem volt túl nagy véleménye az Államokról. Sartre mûveinek kiadása már 1958-ban megkezdõdött a Modern Könyvtárban az Egy vezér gyermekkorával (L'enfance d'un chef et autres nouvelles) , s '63-ban ugyanebben a sorozatban jelent meg Az ördög és a jóisten (Le Diable et le Bon Dieu) . Színházban is bemutathatta Kazimir Károly, hiszen Sartre antiklerikális volt.
  A Modern Könyvtár szerkesztõi ügyesen egyensúlyoztak a három "T" akkor még nem megfogalmazott és fõleg kiismerhetetlen útvesztõjében. 1958 és 1974 között 272 kötetet jelent meg a sorozatban, a szocialista országokból is igyekeztek a legjobb szerzõket bemutatni s ezért az árért megjelentethették a kortárs nyugati szerzõket is. Már 1958-ban: Osborne, Dürrenmatt, Vercors, Max Frisch, Sartre, 1963-ban pedig: Mrozek, Böll, Sartre és Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja. S ma már elképzelhetetlen, hogy az év könyvslágere (Szolzsenyicin mellett) József Attila összes versei és mûfordításai volt (Helikon). Megjelent 15 200 példányban, ebbõl 1200 bõrkötésben, számozva. A 949. számú, bõrkötéses példány van a birtokomban.
  És Fejes Endre Rozsdatemetõ je, amely elõször 1962-ben jelent meg, majd 1963-ban, a fergeteges sikerre való tekintettel 25 000 példányban másodszor is kiadta a Magvetõ Kiadó. És még ebben az évben a Thália Színház is bemutatta a színpadi változatot. Rohantam megnézni, de nagy-nagy csalódás volt.

  A hatvanas évek elejére nemcsak mi, de az ország is kezdte jól érezni magát. A Cseh Tamás–Másik János–Bereményi Géza-trió dalát idézve: "A hatvanas években / Fellazult tételben / Fogalmazódott meg a világ." A sztálini kor struktúrája minden területen föllazult, s bár a frizsiderszocializmust ostorozta a sajtó és a propaganda, de a hatalom azt szorgalmazta, hogy az istenadta nép érezze jól magát.
  A kultúrpolitikát körülölelõ betonfalon hatalmas rések keletkeztek. Szerte az országban zsûrizetlen tárlatok nyíltak bátor kultúrház-igazgatók támogatásával, láthattuk a kortárs filmmûvészet termésének legjavát (francia filmhét januárban), magánlakásokban féllegális szalonok mûködhettek, amelyekben viták folytak arról a mûvészetrõl, amely a hivatalos kiállítóhelyiségekbõl kiszorult, nem kellett félni a komolyabb retorzióktól azoknak, akik mûtermükben vagy barátjuk lakásán tárlatot vagy felolvasóestet rendeztek.
  Ösztönös óvatossággal élnek generációm tagjai a lehetõségekkel. Ösztönös undorral (sokan persze nagyon is tudatossal) elfordulnak mindentõl, aminek a politikához a legcsekélyebb köze is van. Az év eleji választásokon köreinkbõl a legtöbben vagy meg sem jelentünk, vagy üres borítékot dobtunk az urnába, s a Muskátliban röhögve mutogattuk egymásnak a szavazócédulát. Volt, aki szarral kente be, mielõtt bedobta. S volt, aki a szavazóbizottság elõtt összetépte. Majdnem lecsukták. Ez volt a mi politizálásunk. A hatalom semmibevétele. Lesajnálása.
  Bajnok lett a Ferencváros! 14 év után megengedték neki. S mit kiabált a barom "B"-közép? "Bajnok lett a Ferencváros / Fasza gyerek Kádár János". Mert azért a "B"-közép tudta, hogy csak azért lehetett bajnok a Fradi, mert megengedték neki. Ugyanakkor hálás volt a hosszabb pórázért. A franzstadti proli, amelyik hét éve még az utcára ment, harcolt a ruszkik ellen, az most hálás, hogy a Fradika megnyerhette a bajnokságot. A politika akkor ilyen kis engedményekkel igyekezett maga mellé állítani a népet. Nem is teljesen eredménytelenül. A mi köreinkben a foci nem tartozott a favorizált sportágak közé. Hiszen a foci a plebsz sportja. Mi pedig különbnek tartottuk magunkat. Ha sport: akkor atlétika vagy asztalitenisz. Mert a golf túl távoli volt.
  A posztrákosista boncok '63-ra szinte kivétel nélkül visszaszerezték korábbi pozícióikat, vagy konvertálták olyan területekre, amelyek a korábbinál jobban fizettek. Pontosan lehetett tudni, hogy a volt ávósok a külkereskedelemben, a szövetkezeteknél, könyvkiadóknál és egyéb kellemes helyeken kaptak vezetõ pozíciókat. Décsi Gyula fõ-fõ-ávós az Akadémiai Kiadót boldogítja, Kardos György pedig a Magvetõnél serénykedik. A korábbi kultúrnacsalnyikok egy része átmenetileg eltûnt ugyan a süllyesztõben, de helyükre újabbak (és hasonlóan rohadtak) kerültek (felszálltak a verebek a fáról, aztán mindegyik visszaszállt egy másik ágra). Változatlanul folyt a középszer dáridója. Az 1956 utáni hetedik év sokban hasonlít az 1990-es rendszerváltás utáni hetedik évhez. A korábban besározódott sztálinisták pályát változtattak, politikai tõkéjüket és kapcsolataikat átváltották gazdaságira – bár akkor ezt a szép kifejezést még nem ismertük. Elkezdõdött a – maihoz persze nem mérhetõ – tollasodásuk. Nem látványosan, de még számunkra is egyértelmûen és követhetõen a kulturális és a gazdasági elit fontos posztjaira kerültek.
  Az egyetemeken (elsõsorban azokon a területeken, amelyek ideológiailag megbízható kádereket igényeltek) a jó elvtársak kerültek helyzetbe, azok, akik közül még ma is oly sokan ott vannak. A Pölöskeik akkor betonozódtak be. Az ideológiamentes helyekre (mûszaki egyetemek) az '56 után technikumokba számûzött tanárok lassan visszaszivároghattak. Nélkülük ugyanis nagyon lezüllött volna az oktatás. És a szocializmus építése igényelte a magasan képzett mûszaki kádereket.
  Egy hatvankettes párthatározat nyomán '63-ra eltörölték a numerus clausust. Megszûnt a munkás- és parasztszármazású fiatalok kvóta szerinti felvétele, annyi maradt a korábbi évek úzusából, hogy azonos felvételi eredmény esetén a munkás-, illetve parasztszülõk gyermeke részesült elõnyben. Én még azért lettem (1960-ban) elõfelvett , mert "X"-es számazású voltam, s azt az értesítést kaptam, hogy a felvételi vizsgán megfeleltem, de helyhiány miatt csak a következõ tanévben kezdhetem meg tanulmányaimat.
  Persze a KISZ ajánlása nélkülözhetetlen volt az egyetemre kerüléshez, s ez sokak karrierjét törte ketté, mert voltak középiskolák, ahol komolyan vették ezt a bornírt szabályt. A legtöbb helyen azonban csak formaságnak tekintették, s a tanárok szakmai véleménye volt a döntõ. Ám fontoskodó KISZ- és párttitkárok sok helyen tevékenykedtek.
  Egy lefelé nivelláló társadalomban a szakmák presztízse alkalmazkodik az uralkodó társadalmi klímához. Akinek végképp semmilyen elképzelése nem volt a jövõrõl, az a jogi karra ment. Lehet, hogy véletlen, de generációmban nem találkoztam olyannal, aki azért választotta volna a jogi egyetemet, mert elhivatottságot érzett a pálya iránt. Volt, aki a családi tradíciókat követte, de a legtöbben csak a diákéveket akarták imigyen meghosszabítani. Ennek ellenére generációs társaim közül sokan lettek elhivatott, kiváló jogászok. A propaganda a mûszaki képzést helyezte elõtérbe. A szocializmus teljes felépítéséhez (ez akkortájt "bevett fogalom") elsõsorban mérnökökre volt szükség. Gigantikus létszámú évfolyamok voltak a mûszaki egyetemeken. Én például hatszázadmagammal hallgattam Farkas Miklós matematika-elõadását az auditórium maximumban. Ennek ellenére (vagy éppen ezért?) a mérnöki pályának nem volt semmilyen presztízse. Közgazdászhallgatóra sem emlékszem, aki elhivatottan nézett volna a jövõbe. Hiszen a közgazdászság egyenlõ volt a fõkönyvelõséggel. S ki vágyott arra huszonéves korában, hogy a Kerámiaipari Mûveknél (vagy a Bámexbumfértnál) fõkönyvelõ legyen? Persze, lehet, hogy azokkal nem találkoztam, akik már egyetemistaként aktív KISZ-munkával, munkásõrséggel egyengették késõbbi karrierjüket. A mûvészeti fõiskolákon kívül az orvosi egyetemeknek és (teljesen érthetetlen módon) a bölcsészkaroknak volt az átlagot messze meghaladó tekintélyük. A polgári világból itt ragadt értékrend azt sugallta, hogy a könyvek körül matatni az talán úribb dolog, mint egy gyárban mûvezetni. Az egykori bölcsészek késõbbi karrierje jól bizonyítja, hogy a semmire sem jó bölcsészdiplomával mi mindent lehetett elérni. Az egyetemek presztízsére a túljelentkezésekbõl is lehetett következtetni.
  Sokat idéztük Sartre egy bon mot-ját: "A jövõ sötét, nagyon sötét." Ugyanakkor rohadt jól éreztük magunkat. Falat vontunk magunk köré, amelyen belül saját értékeink szerint zajlott az élet, s ami a falon kívül történt, arról kinyilvánítottuk, hogy nem létezik. Voltak azért elhivatott matematika-, fizika- és egyéb tanár szakos hallgatók, de többségünknek nem volt semmilyen reális jövõképünk. Ám ez nem nagyon tudatosult bennünk, mert a jelen elég érdekes és izgalmas volt ahhoz, hogy a jövõvel ne foglalkozzunk.
  Természetesen állandó kapcsolatban állt a falon belüli és kívüli világ, de ez a kapcsolat teljesen pragmatikus volt. Büky Géza próféta és zeneszerzõ verse szájról-szájra járt. "Fossuk szemen az ijedteket / Az isten faszát rágó topis pisiseket / A kitenyésztett faszszopókat /…… / Picsába el, aki fél!" Ez a trágár rigmus arról szólt (akkor és nekünk), hogy semmi közünk a létezõ valósághoz, teremtsük meg a saját világunkat, és ne törõdjünk azzal a hazug, hamis másikkal. Számunkra a mi világunk volt a reális, és a másik a virtuális. Ha nem így lett volna, nem tudtam volna oly könnyedén és folyamatosan nemet mondani, amikor 1963 januárja és májusa között nyolc-tíz alkalommal kerestek meg a BM-tõl, hogy rábírjanak, némi anyagi ellenszolgáltatásért folyamatosan tájékoztassam õket, milyen a hangulat a környezetemben, magyarán: legyek besúgó. Ígértek pénzt (szükségleteimhez mérten éppen elegendõ volt, annyi könyvet vehettem, amennyit akartam, annyiszor mehettem moziba, ahányszor kedvem szotytyant, majd' minden este vendéglõben vacsoráztam, gyakran mentem haza éjszaka taxival – mi kellett volna még?), anyám állásával is zsaroltak (kistisztviselõ volt, pedagógus végzettségével akkor már nem nagyon kerülhetett lejjebb), megfenyegettek, hogy kirúgatnak az egyetemrõl (hálás lettem volna érte, ha az öt év szenvedésbõl csak kettõ marad, magamtól gyáva voltam bedobni a törülközõt), de igazán erõs érvük nem volt. (Fölidéztem magamban Büky Isten kiáltványának utolsó sorát, s nem féltem.) Aztán hirtelen leszálltak rólam. Hogy miért, azt majd egyszer Kenedi Jancsi kikutatja!
  Igaz, a bõrkabátosok (akkor még nem tudtam, hogy õk a III/III-sok) elsõ látogatása után megkerestem nagyszerû filozófiatanáromat, Fodor Juditot(†), dial.- és törtmat. szeminárium-vezetõmet, akirõl úgy tudtam, hogy a férje valahol a pártközpontban regnál, és elpanaszoltam a szervek zaklatását. Ez a remek asszony a sírásig felháborodott, és akcióba kezdett. De neki is majd fél évbe telt, amíg eredményt ért el.
  Vegzálásom legocsmányabb mozzanatát mesélem csak el. Szokás szerint késõ éjjel mentem haza, s anyámat zokogva, a konyhaasztalra borulva találtam. Tértivevényes levél érkezett a címemre, s amikor a munkából hazatért, elment a postára. A levelet a kerületi rendõrkapitányság adta fel, s benne egy Idézés bûnügyben felzetû formanyomtatvány állt. Alatta illett volna jelezni, hogy tanúként vagy gyanúsítottként idéznek-e, de ezt elfeledték megtenni. Ez a papír borította ki anyámat. Joggal. Az idézés alján az obligát fenyegetõzés, hogy amennyiben nem teszek eleget a felszólításnak, elõállítanak.

  Konrád György, akkor még szociális munkás, kezdõ író, kezdõ szociológus a Jelenkorban írt egy hosszabb tanulmányt Széljegyzetek a "huligán arcképéhez" címmel. Ebben hol a humanista empátiája került felül, a megértõ, beleérzõ író-szociológusé, hol az egyébként antikapitalista moralistáé. Akkor ezért az írásért nagyon haragudtunk Konrádra, a rádió hírhedt Vasárnapi levelei nek szerzõjével, Dezséri Lászlóval azonos kategóriába soroltuk, úgy értelmeztük írását, hogy benyalt a rendszernek, s nem érti a jelenség lényegét. Ma (újra)olvasva inkább jó szándékú, ám nem kellõ terepismerettel rendelkezõ író szárnypróbálgatásának tartom az írást, amely a – definiálatlan – szocialista erkölcs, szocialista embereszmény mellett áll ki.
  Magát a huligániát úgy kell elképzelni, mint egymáshoz lazán kapcsolódó, egymást átfedõ, egymásba folyó halmazokat, mindegyiket saját – egy vagy több – centrummal, s e halmazok alakjukat és nagyságukat idõrõl idõre változtatják. Egy-egy halmaz valamilyen helyhez (helyekhez) vagy személyhez is kötõdik (például Belváros, Kalef [Széll Kálmán tér] = Moszka tér, Móricz Zsigmond körtér stb.), értékválasztásában jelentõsen elkülönül, ám maga nem pontosan tudja ezt, csak érzi, sejti. Természetesen vannak közös értékei is e halmazoknak, de ezek sem állandóak. Mindegyik úgy éli meg, hogy õ áll a középpontban, de ez csak egyre volt igaz, a belvárosira, amelyhez a város minden részérõl csapódtak hosszabb-rövidebb idõre tagok. Egy-egy halmaz is rétegzett volt. Az értéktermelést a belsõ körben lévõk végezték, s többnyire közvetítõk útján juttatták el a külsõbb körökhöz, a "kemény maggal" esetleg soha közvetlen kapcsolatba nem kerülõkhöz.
  A mi valóságos huligániánknak formális hierarchiája nem volt, informálisan azonban nagyon is pontosan lehetett tudni, kik a mérték- és értékadó személyiségek. A nagy halmazon belül jelentõs számban léteztek kisebb baráti társaságok, amelyek külön is élték a maguk saját életét, s vagy erõsítették, sõt termelték, vagy éppen gyengítették a "központból" érkezett értékeket. (Többnyire erõsítették, tovább színezték, saját köreiknek közvetítették.)
  A közösségekre jellemzõ közös cselekvések sem hiányoztak. Ezeknek – a szociálpszichológia szabályai szerint – a közös értékek mentén kellett lezajlania. A belvárosi társaságra a kultúrsznobság és a rock and roll imádata, a francofília, valamint a film, a modern mûvészetek és az irodalom iránti lelkesedés volt a jellemzõ (s nem a Konrád által hangsúlyozott erõszak). Mivel e területek közül csak néhány lehetett alkalmas arra, hogy közös cselekvések bázisa legyen, az életkori sajátosságok szerinti együttes élmények voltak a leggyakoribbak. Ilyenek természetesen a mindennapos presszózás (duma minden mennyiségben) és télen a hetente zajló házibulik, nyilvános bulik (szalagavatók, rongyosbál az Iparmûvészeti Fõiskolán, egyetemi és középiskolás bulik). Ezekre tömegesen vonultunk fel, gyakran a bejutásunkat akadályozó rendezõkkel is szembeszegülve, a rendbontástól sem tartózkodva. A házibuli nem volt elég a közösség deklarálásához, mert a lakások mérete miatt csak kevesen lehettek jelen, s állandó sértõdöttséget okozott, hogy ki az, akit nem hívtak meg.
  Az év legemlékezetesebb házibulijáról (Katona József utca, Vekerdy Tamásék alatt vagy felett) a házigazda lányok papája Pintér Georggal együtt kirúgott, mert a fürdõszobát zöld fogkrémmel dekoráltuk ki. "Uraim! Akik így viselkednek, azoknak nincs keresnivalójuk a házamban" – mondotta a felháborodott apuka, akinek egyik lánya az USA-ban lett pszichoanalitikus, a másik Budapesten orvos. Georg San Franciscóban filmes.
  A házibulik mellett kellett szervezni olyan nagyobb eseményeket is, amelyeket e nagy definiálatlan közösség sajátjaként tarthatott számon. Ezek közül a nagy hajókirándulások emelkednek ki (pl. Paul Anka- és Elvis Presley-kirándulás). A kisebb és rendszeres események közül jellegzetesek voltak a Petrigalla Pál(†) lakásán szervezett rendezvények (zenehallgatás, irodalmi estek, képzõmûvészeti kiállítások). (Errõl Ungváry Rudolf plasztikusan számolt be a Beszélõ 1997. 1. számában
  Perlaky Árpi, aki a Muskátli Körnek egyértelmûen a centruma volt, már egyetemista korában saját lakással rendelkezett, s mással is. Például volt neki magnója, s pénze szalagokra, minden számot megjelenése pillanatától kívülrõl tudott, volt egy Exakta Varex fényképezõgépe, és használta is azt, fantasztikusan jól táncolt, imádta a nõket, és a nõk is õt (rossz nyelvek szerint azért, mert nála nyugodtan lehetett kefélni, nem kellett attól tartani, hogy váratlanul hazaérkezik anyuka a munkából, ám ezt a lakást igen sokan használhatták kéglinek, ami a házigazda nagyvonalúságáról tanúskodik). Perlaky orvosegyetemista létére mindenhez értett, ami köreinkben szóba került, volt egyéni stílusa, és egyébként is, az isten is arra teremtette, hogy falusi (rábaközi! bruhh!) létére vezéregyéniségévé váljon egy belvárosi, javarészt úri gyerekekbõl verbuválódott (szociológiailag fogalmazva: jellegzetesen középosztályi) bandának.
  Nem csalódtunk benne, mert az orvosi egyetem után elvégezte még a pszichológiát, a filozófiát és a szociológiát is, és ezek mellett szakvizsgázott belgyógyászatból, üzemgyógyászatból, pszichiátriából, sportorvostanból, közegészségügybõl meg a fene tudja még mibõl. S ma, közel a hatvanhoz, éppen olyan jampi, mint volt egykoron – csak egy icipicit megöregedett, bár még ma is asztal alá issza a harminc évvel fiatalabbakat, és többet táncol náluk.
  A másik centrum, legalább ilyen súlyos egyéniség Végh László, aki a XX. századi kultúrtörténetbe eddig csak azért nem vonult be az õt megilletõ helyen, mert az akadémikus sznobéria nem tud vele mit kezdeni (mint ahogy életében Erdély Miklóssal sem tudott). Véletlenül õ is (röntgen)orvos. És zeneszerzõ és költõ és talán õ volt a legexcentrikusabb lény a mi kis pre-posztmodern világunkban. Ha Perlaky Árpi (szerényen Krisztusnak neveztük) jelentette a pop-centrumot, Végh Laci a magaskultúra centruma volt. Õ ismertetett meg bennünket Stockhausen, Webern, Nono mûveivel, a kölni vagy párizsi õsbemutató után néhány nappal már elemezte a mûveket, és magnóról illusztrálta is mondandóját. A Bécsben élõ Ligeti György révén szinte azonnal hozzájutott mindenhez. De pápája volt az avantgárd költészetnek és képzõmûvészetnek is. Ismerte az ötvenes évek összes mellõzött festõjét, és bejáratos is volt hozzájuk. Az õ révén látogathattam el többek között Gyarmathy Tihamér és Barta Lajos mûtermébe. Életformája már akkor posztmodern volt, amikor ez a kategória még nem is létezett.
  Máig legendás esemény 1963 õszén (vagy telén?) Végh László improvizációs orgonaestje a Ferenciek terén a templomban. Az apát csak a karzatot bocsátotta rendelkezésre, ám az zsúfolásig megtelt, jelen volt mindenki, aki vállalni merte a nyílt kiállást a fennálló kultúra ellen. Itt már nem hõzöngõ huligánok balhéjáról volt szó, hanem egy értékesebb, egy másik (elnyomott) kultúra melletti kiállásról.
  E két fókusz körül kavargott néhány száz (vagy holdudvarával néhány ezer) húsz-harminc év körüli fiatal, a fentebb már jelzett rétegekben. Csak a legszûkebb kör volt bejáratos Perlaky Árpi és Végh Laci lakására, s aki számára ez nem volt természetes, azok a ritka és véletlen alkalmakat keresték és használták ki.
  A nõk! Úgy tûnhet, hogy ez egy férficentrikus, macho világ volt. Pedig voltak lányok is. Általában a természet törvényei szerint ugyanannyian, mint a fiúk. De közülük csak nagyon kevesen játszottak meghatározó szerepet, inkább csak a fiúkkal sodródtak. S szemben a fiúkkal, sokkal gyakrabban cserélõdtek. Akkori szemléletünk szerint ez volt a dolgok természetes rendje. A lányok zöme ugyanis csak tartozék volt. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a hosszú távú párkapcsolat, a monogámia ebben az idõben nem jellemzett bennünket. Ami persze nem jelenti azt, hogy akár a lányok, akár a fiúk mind könnyûvérûek lettek volna, sokkal inkább jelenti, hogy mi, fiúk voltunk kiforratlanok és mohók, újabb és újabb kalandra vágyók és nagyon szerelmes természetûek, ezért bizony gyakran elõfordult, hogy mire megjegyeztük volna egy lány nevét és arcát – ha nem a saját jogán került a huligániába –, már el is tûnt a képbõl.
  Egy fotó. Krisztus lakásán készült. Rajta hét fiú és egy lány. Hosszú távon azért – a dolgok lényegét tekintve – ez volt az arány, kivéve a házibulikat és az ágyat, ahol többnyire nagyjából azonos számú fiú és lány volt jelen.

  A forradalom utáni 15 évnek a legfontosabb kulturális intézménye az ELTE Egyetemi Színpada volt. Hogy a vörös diplomás Petúr elvtárs fejében mi zajlott le azokban az években, amikor igazgatóként szinte hetente kellett elvinnie a balhét, ma már nem tudhatjuk, és valószínûleg õ sem tudja rekonstruálni. Elõször arról kell szólni, miért volt Petúr elvtárs Petúr elvtárs. Petúr István alig volt idõsebb nálunk, de mindenkivel magázódott. A magázódás mellett a távolságtartáshoz az is szükségesnek látszott, hogy hivatalossá tegye az érintkezést, márpedig a kor szokása szerint csak az elvtárs megszólítás dukált. ( Elvtárs, kartárs, ez nálunk a megszólítás – olvastam egy gyár liftjében, még a hetvenes évek elején is.)
  Az Egyetemi Színpad történelmi szerepe napjainkban különös fénytörésbe kerül, hiszen az Antall-kormány könnyû szívvel lemondott az egykori kápolnáról az egyház javára, s ezzel aláírta az intézmény halálos ítéletét. Ugyanakkor lehet, hogy ezzel az átstilizálással (templomból színpad, majd újra templom) a helyszínen született meg az egykori kulturális szentély isteni emlékhelye.
  Az Egyetemi Színpadra valamivel többen, mint ötszázan fértek be. Színháznak tökéletesen alkalmatlan volt. A proszcénium-nyíláshoz képest a színpad mélysége nagyon kicsi, nincs díszlet- és kelléktára, illetve ami volt, azt csak kényszerbõl lehetett annak nevezni. Tovább csökkentette a színpad méretét, hogy a háttér- és oldalfüggönyök mögött állandóan útban volt a zongora és a filmvetítéseknél használatos óriási hangfal. Két kis szoba volt az öltözõ, egyik a férfi, a másik a nõi. A kettõ között a kelléktár, megszámlálhatatlan szerelmi légyott színhelye. Az Erzsébet híd építése alatt a munkagépek, a híd átadása (1964) után a közlekedés moraja hallatszott be, hiszen az üvegablakok (amelyeket függönyök takartak) a Dunára néztek.
  A színpadtechnikai berendezések színvonala nem érte el egy közepes vidéki kultúrházét sem. Volt ugyan vetítõgépe, kettõ is, ahogy az egy mozihoz illik, de gyártási évük inkább a harmincas, mint a negyvenes évekre tehetõ. Vetítõvászna az elsõ években kriminális volt, csak valamikor a hatvanas évek közepén cserélték ki, hosszú harc után.
  A színpad fõfoglalkozású személyzete Petúr Istvánból, az igazgatóból (hivatalosan talán elõadói vagy fõelõadói besorolásban lehetett az ELTE-n) és az õ titkárnõjébõl állt. Mindenki más csak alkalmi foglalkoztatott volt. A nézõtéri ügyelõtõl (Vágó Péter) a jegyszedõ néniken keresztül az intézményesen stupid Nyitrai bácsiig, aki nyugdíjasként mozigépész, világosító és villanyszerelõ volt egy személyben. És volt a jegyiroda, amely – ahogy akkor hívták – a közönségszervezéssel és a színpad gazdasági ügyeivel foglalkozott. És ez az amorf, tulajdonképpen virtuális intézmény képes volt a kulturális életben meghatározó szereplõvé válni!
  Az Egyetemi Színpadot ugyan az ELTE kulturális bizottsága felügyelte, éveken át Beér Jánossal(†) majd Tolnai Gáborral(†) az élén, de ez a felügyelet sokkal lazább és fõleg szakszerûtlenebb, slamposabb volt, mint a nagy organizációké. Mindig csak utólag lépett, a feljelentések késve születtek meg, s akkor Petúr elvtársnak kellett a minisztériumban és az egyetemi pártszervek elõtt magyarázkodnia. Úgy tûnik, Petúr Pista (most már hadd írjam így, hiszen mindenki nagyon szerette) sikeresen kidumálta magát. Aztán 1967-ben Tolnai Gábor professzor elvtárs Rózsa Zoltán(†?) és Baross Gábor elvtársak aktív közremûködésével eltávolították Petúrt az Egyetemi Színpadról, de mennie kellett Mezei Évának(†) és Dobai Vilmosnak is, Rózsa megfogalmazása szerint azért, "mert túl sok a zsidó".
  Az Universitas együttes ma már (méltán) legendás korszaka a hatvanas évek elsõ felére, közepére esik. Az (akkor még) amatõr színészek: Fodor Tamás, Jordán Tamás, Kristóf Tibor, Kelemen József, Adamis Anna (nem is sejtettük, hogy titokban versel), Sólyom Kati, Halász Péter, Schütz Ila, Székhelyi József, Hetényi Pál, Andai Györgyi, Kovács P. József, Horvát János, Kiss Elemér (igen, Horn apparátusának vezetõje, aki az akkor szerzett színészi rutinjának köszönhetõen képes ma kormányszóvivõi feladata sikeres ellátására) nemcsak a mi szemünkben számítottak profinak, hanem a zsúfolt nézõtér ítélete szerint is. Az Universitas színházi elõadásai és a színpad költõi estjei a fõváros színházi életének fontos és szerves részét képezték. Sikk volt megjelenni az Egyetemi Színpad eseményein.
  A rendezõk pedig: Mezei Éva, Surányi Ibolya, Dobai Vilmos és a zseniális Ruszt József. Ruszt asszisztense Érdi Sándor volt, aki szorgalmasan vezette a rendezõi példányt, ám ennek semmi értelme nem volt, mert Ruszt egyik próbáról a másikra (szinte kivétel nélkül mindig) megváltoztatta a rendezõi koncepcióját, így aztán Érdi Sanyi számára a legfontosabb feladattá az vált, hogy rendszeresen hozza Rusztnak a következõ felest.
  A darabválasztásokat nem a dacos ellenzékiség, hanem a minõség jellemezte. Fodor Géza, az Universitas dramaturgja funkciójához illõen javaslatokat tett a rendezõknek, s mert igen mûvelt és tájékozott egyetemista volt, a magyar és világirodalom klasszikusai mellett a kortárs drámairodalmat is figyelemmel kísérte. Shakespeare mellett Sigfried Lenz Bûntelenek je (a német lelkiismereti válság máig legfontosabb darabja) adott lehetõséget Fodor Tamásnak, hogy bebizonyítsa: igazi színész.
  Bár az Universitas számtalan nemzetközi (és persze hazai) sikert ért el, szinte mindig telt ház elõtt játszott, mégsem ez jelentette az Egyetemi Színpad élesztõ erejét, hanem azok a sehová nem illeszthetõ, és ma már csak a televízióban létezõ mûsorok, amelyek ismeretterjesztés ürügyén a kortárs mûvészet és tudomány legfrissebb eredményeit közvetítették. S színpadra kértek olyan személyeket, akik a nyilvánosság elõtt vagy nem szerepelhettek, vagy a korabeli szokások szerint nem volt ok a megszólaltatásukra.
  Perneczky Géza sûrûn szerepelt az Egyetemi Színpadon, s vetítettképes elõadásain (a diákat ekkor már én készítettem) a csillárról is lógtak. Elõadásainak adott valamilyen hangzatos és szakszerû címet, s e mellé fantasztikus lexikális tudását és impulzív elõadói stílusát latba vetve olyan információözönt zúdított ránk, aminek nem volt elérhetõ irodalma. Tõle tájékozódhattunk a huszadik századi képzõmûvészetrõl, mindarról, ami nem jutott el, mert nem juthatott el hozzánk élõben.
  Ebben a furcsa, elvarázsolt világban a függönyhúzogató az a Bálint István költõ volt, aki késõbb Halász Péterrel csinálta elõbb Budapesten a Kassák- és lakásszínházat, majd New Yorkban a Squat-ot, késõbb saját színháza lett.

  Csontváry-kiállítás Székesfehérváron (autóstopos zarándoklat a megnyitóra, hiszen nem tudtuk, hogy õsszel Budapestre hozzák), Kondor a Fiatal Mûvészek Klubjában, Orosz János az Ernstben. A Fiatal Képzõmûvészek Stúdiójának kiállításán Kondor, Korga, Lakner, Melocco, Orosz János, s mindennek betetõzése a Jelenkori brit festészet Graham Sutherlanddel és Ben Nicolsonnal. Külföldön pedig szerepelhetett (mert ott azért jobb képet akartunk magunkról mutatni a valóságosnál) két generációs társunk: Bak Imre és Nádler István.
  A Magyar Televízió majd két évtizedes Stúdió címû mûsora (fõszerkesztõ: Érdi Sándor) a Horizontból és más egyetemi színpadi mûsorokból ered. Akkor, a hatvanas évek elején revelációnak számított, hogy élõben lehetett találkozni jeles tudósokkal, mûvészekkel, írókkal, közéleti és kevésbé közéleti, de érdekes emberekkel (pl. villamosvezetõvel, aki napi munkájáról beszél, mint a kocsmapultnál – frenetikus nyíltsággal). Ilyen volt például A válság mûvészete címû est, amelyen Luigi Nono, Harold Pinter, Jackson Pollock, Alain Robbe-Grillet, Allen Ginsberg (tegnap halt meg) mûvei szerepeltek, és részletet lehetett látni Albee Állatkert címû darabjából, természetesen az obligát "kontextusba helyezéssel" kiegészítve. A beszélgetéseket diavetítés, zenei bejátszás, vers vagy próza, dráma(részlet) közbeiktatása szakította meg. 1963-ban a Horizontban óriási sikerrel lépett föl a Zalotay–Böröcz kettõs is, hagymázos háztervével.
  A költõi estek ma már elképzelhetetlen létszámú közönséget vonzottak. ( Költõnk és kora volt az egyik, Surányi Ibolya által szerkesztett sorozat címe, s eléggé vegyesfelvágott jellegû volt, mert egyaránt szerepelt benne Gerelyes Endre és Baranyi Ferenc, Simon Lajos és Szakonyi Károly, valamint Szécsi Margit és Fodor András). Kétszer kellett (lehetett?) megismételni, zsúfolt ház elõtt, a Nagyvilág-estet, benne a magyarországi O'Neill-õsbemutatóval ( Az éjszakai portás ).
  A különféle filmvetítések is telt házakat vonzottak. Hol Karafiát (ma Szekfû) András, hol Bíró Yvette tartott bevezetõ elõadást, vagy vezetett a vetítés után éjszakába nyúló, szenvedélyes vitát, magyar filmek esetében a rendezõt is a kínpadra vonva. A filmek többnyire egy-két héttel a premier elõtt kerültek az Egyetemi Színpadra.
  Elbûvölt bennünket a Sára–Gaál szerzõpáros Cigányok címû filmje, és nagyon felháborodtunk, hogy Szabó György az ÉS -ben csak azt írta, hogy "az alkotók komoly ígéretek". Számunkra õk nem ígéretek voltak, hanem zseniális, érett alkotók. Halász Misivel(†) (ma már tudom: túl durva hangú, kioktató) levelet írtunk az ÉS -nek, ám sajnos nem hozták le.
  Szabó István is ebben az évben vált egyértelmûen a mi generációnk nagy mûvészévé, a késõbb Amerikába emigrált Vámos Tamással készített filmjeivel ( Te, Koncert, Variációk egy témára ).
  Késõbb egy rövid életû sorozatot indítottam Mai magyar mûvészek címmel, ebben egy-egy alkalommal három, egymáshoz közel álló, de eltérõ területen tevékenykedõ mûvészt hívtam meg a színpadra (költõ, képzõmûvész, zenész), velük élõben interjú készült, s mûveik is élõben szólaltak meg, illetve jelentek meg dián. (Tisztára, mint a Stúdió nyolcvan-kilencvenakárhány .) Az indítás a Vas István, Szántó Piroska, Mihály András trió volt, a mûsort Bernáth László újságíró vezette – telt ház elõtt.
  Az egyik mûsorban Lengyel Józsefet szerettem volna szerepeltetni, azonban amikor a kicsi mérges öregúr megtudta, hogy Illyés Gyulát a hatalmasságok (egyetemi szinten vagy minisztériumin, ma már nem emlékszem, miként az indokra sem) nem engedték az Egyetemi Színpadon megjelenni, így reagált: "Ha az én Gyula barátomat letiltották, akkor én sem vállalom a szereplést."
  Az Egyetemi Színpad földszinti kapuja melletti, kutyaólnyi helyen mûködött az ELTE Amatõr Film Klub, az AFK. Meghatározó személyisége volt Förgeteg Balázs(†), de olyan alkotómûvészek kerültek ki ebbõl a mûhelybõl, mint Gulyás Gyula, Jeles András, Kardos Sándor, Mertz Nándi(†), Perényi Bandi(†), B. Révész László és az Amerikában élõ Bárdos Karcsi. 8 mm-es filmre forgattak, s dolgozataik bemutatásakor telt ház volt a színházteremben.

  A Lipóton (hivatalos nevén Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet) mescalin-kísérletek folytak, amelyekben mûvészek vehettek részt, s az elmeorvosok azt vizsgálták, hogy a mescalin hogyan befolyásolja az alkotói folyamatot. (Ha a megfogalmazás pontatlan, elnézést, de a lényeg ez volt.) Nem tudom, hogy kik vettek, vehettek részt a kísérletben, egyetlen névre emlékszem, Weöres Sándoréra. Izgatta a fantáziánkat a kábítószer, mert arról csak a Nyugatot gyalázó sajtóból szerezhettünk – természetesen általunk hazugnak tartott – információt. S ha Elvisnek nincs hangja – a mi sajtónk szerint, ám a valóságban van, a kábítószer pedig ártalmas – a mi sajtónk szerint, akkor a valóságban nyilván nem is az. Természetesen a majdnem hermetikus elzártságban és szocreál pénztelenségben nem voltunk a kábítószerkereskedelemnek sem tranzitútja, még kevésbé végállomása, ezért esélyünk sem volt rá, hogy próbát tegyünk. A véletlen azonban mégis lehetõvé tette, hogy hozzájussak egy Elision nevû mescalin-származékhoz.
  A SOTE Gyógyszerészeti Intézetében dolgozott egy fiatal orvos barátom, akit idõnként meglátogattam a munkahelyén. Egyik alkalommal hatalmas pánik fogadott, mert éjfélig postára kellett adniuk egy cikket, amelyhez néhány grafikon is tartozott (volna), ám azok elkészítésével nem boldogult az orvosteam. Én, a mûegyetemista kapóra érkeztem, másfél-két óra alatt elkészítettem a grafikonokat. P. doktornõ, akkor már a szakma kiválósága valamivel meg kívánta hálálni a segítségemet. Kellõen arcátlan voltam ahhoz, hogy Elisiont kérjek (aminek létezésérõl ott dolgozó barátomtól tudtam). A munkaidõ befejezése után kiürült az egyetem épülete, s akkor megkaptam a magam adagját, egy ampulla kábítószert hajthattam fel, szigorú orvosi ellenõrzés mellett. Néhány percig még magamnál voltam, de megszûnt az érzékelésem, nem éreztem a fájdalmat, a bunsenégõbe tettem a kezemet, s a felügyelõ orvosok vették ki, mert akár csontig éghetett volna. A szert eredetileg azért vizsgálták, hogy mûtéti beavatkozásoknál használják, de az általam is megtapasztalt mellékhatások miatt nem vált be.
  Valamikor hajnalban (eszméletlen állapotban) taxival hazavittek, s otthon még negyvennyolc órán át elõbb öntudatlan, majd lassan feltisztuló állapotban feküdtem, s teljesen kiszáradva ébredtem. A két napot végighallucináltam, s évekig nem tudtam szabadulni a szerzett élményektõl, amelyek között egyaránt voltak csodálatosak és szörnyûek.
  Paraszolvenciaként (ó, minõ felelõtlenség!) még négy ampulla Elisiont kaptam, s szûkebb baráti körben elhatároztuk, hogy kisebb dózisban, "kísérleti körülmények között" néhányan kipróbálják. Az egyik kísérlet Donáth Péter lakásán zajlott. Az elsõ jelentkezõ – esetembõl okulva – már csak fél ampullányi szert kapott, mikrofont helyeztünk az ágy fölé, két pszichológushallgató barátunkat is odarendeltük, hogy legyen "szakszerû felügyelet", továbbá fotóztuk a hallucinációs állapot minden fázisát. Bár a kudarc prognosztizálható volt, mi reménykedtünk, hogy valamivel okosabbak leszünk. A kísérleti alany – hozzám hasonlóan – percek alatt öntudatlan állapotba került, késõbb összepisilte magát, majd órákon át iszonyú monotóniával két nevet ismételgetett. Haza nem vihettük, mert féltünk, hogy szülei botrányt csinálnak. Végül megfürdettük, majd egyik barátjához szállítottuk, ahol hozzám hasonlóan még két napig vergõdött, de neki csak rossz emlékei maradtak.
  A harmadik ampullának már csak a töredékét vette be Sz. Iván, aki – talán erõs fizikumának és a kisebb dózisnak köszönhetõen – nem veszítette el az eszméletét, viszont egy nehézlovassági karddal hadonászva közölte, hogy valamennyiünket megöl. Le kellett ütni, és az ágyához kötözni, hogy ne forduljon tragédiába az ostoba játék. Belõle agressziót váltott ki az Elision. Ezzel életre szólóan befejeztem a hallucinogén anyagokkal való kísérletezést.
  A maradék két ampullát összetörtem, és lehúztam a vécében, hogy még véletlenül se kerüljön avatatlan kezekbe.

  Ma úgy tûnik, hogy a nap akkor nem 24 órából állt, hanem legalább 48-ból. Az egyetem, különféle (rendszeres és alkalmi) munkák, baráti társaságokban való aktív részvétel, házibulik, presszózások, kiállítások, rendszeres könyvtárlátogatás, randevúk, mozi- és színházlátogatások, a még télen is rendszeres autóstopos utazások mellett mikor olvastam? Pedig egyértelmû, hogy ebben az évben nagyon sok fontos könyvet olvastam el, sok fontos filmet néztem meg, láttam a Vígben Latinovits Zoltánt mint Rómeót és Ruttkai Évát mint Júliát. S eljártam az akkor még a Váci utcában lévõ Lengyel Kultúra vetítéseire (rajzfilmben õk voltak akkor a legjobbak a világon), de eljártam az angol követségre, az Olasz Intézetbe és néha még az amerikai követségre is elmerészkedtem, amelyet pobjedás különítmény õrzött, az ott dekkoló Mindszenty miatt, és mindenkit lefényképeztek, néha még igazoltattak is.
  A nagyon hideg januárban ott voltam a Pécsi Balett bemutatóján, láthattam a legendás együttestõl az Etûdöket, A parancsot (egy Hirosima-parafrázist, ha jól emlékszem) és A nyitány t, mindhármat a zseniális Eck Imre betanításában és koreográfiájával. S csodálhattam Bretus Mária tehetségét, Gombkötõ Erzsébet fantasztikusan hosszú combjait. Az egyik táncos albérleti szobájába kellett hajnalban, a bankett után belopódznom, hogy az éjszakát ne az utcán töltsem. Mi, akik a bankettre nem voltunk hivatalosak, a Nádorban (egyik pécsi törzshelyünkön) mulattunk – és persze az esti élményeket elemeztük –, amíg szállásadóink, az együttes tagjai értünk nem jöttek.
  A lengyel–magyar barátság a "szocialista relációban" megkönnyített utazási lehetõségek miatt ekkor jutott el a csúcsra. Mindenki Lengyelországba ment – autóstoppal. Az Osztapenkónál volt a randevú, s ott beszéltük meg az elsõ találkozás helyét és idejét. Általában félnapos tûréssel. Hétfõ reggeltõl estig minden páros órában ott leszek Krakkóban a Ryneken. Ha addig nem érkezel meg, indulok tovább, legközelebb Gdanskban találkozhatunk. Vagy a Mazuri-tavaknál. '63 nyarán én is elindultam sokadmagammal egyhónapos autóstopos lengyel túrára, nevetségesen kevés pénzzel a zsebemben. Hamar szétszóródtunk, a Mazuri-tavaknál már csak hárman találkoztunk, s egyikünk fölszedett egy lengyel lányt, így neki megoldódott a szállásgondja. Ketten sátorban töltöttük az éjszakát, én a szememet sem húnytam le a hidegtõl, s már éjszaka elhatároztam, hogy másnap elindulok haza. S láss csodát, reggel megismerkedtem egy autós, helyesebben trabantos magyar házaspárral, akik éppen befejezték a kempingezést, és indultak haza Sopronba. Társamat cserbenhagytam, s szállítóimnak ma is hálás vagyok, hogy kerülõ utat választva, Budapestet érintve engem hazáig hoztak. Cserbenhagyott társam Varsóban megismerkedett egy lengyel lánynyal, akit az egyetem elvégzése után feleségül vett, majd nem sokkal késõbb Amerikába disszidáltak.
  '63-ban kértem elõször útlevelet Nyugatra. Az elõírt harminc nap helyett 70-80 nap után kaptam meg a lakonikus választ: kiutazásom sérti a közérdeket.

  Befejezésül két barátomról kell szólnom. Azért róluk, mert alig több mint egy hónap telt el haláluk között, s Donáth Péter (meghalt 1996. december 21-én Sztálin születésnapján) meghatározó szereplõje volt akkori életemnek, Solt Ottilia (meghalt 1997. február 1-jén) pedig haláláig fontos szereplõje maradt egész életemnek. Péterrel 1959 óta tartott a barátságunk, Ottiliával '62-ben kezdõdött. Péterrel szinte szimbiózisban éltem majd egy évtizeden át, Ottiliával pedig együtt alakult a világnézetünk, együtt lettünk szociológusok, együtt jutottunk el a demokratikus ellenzékig. Õ militánsabb volt nálam, s fõleg sokkal aktívabb. Péter a dekadens entellektuel megtestesítõjeként gyakorolt rám nagy hatást. Tudta magáról, hogy tehetséges festõ, és elvárta a világtól, hogy gondoskodjék róla. Gyakran vállaltunk alkalmi munkákat (volt, hogy Ottiliával hármasban), elsõsorban utcai könyvárusítást az ipari vásáron, a tavaszi könyvhéten vagy a téli könyvvásáron. Péternek sok szabad ideje volt, mindent elolvasott, ami a kezébe került, mondhatom, elõolvasott néhányunknak. Generációnk egyik legmûveltebb, legolvasottabb figurájaként kialakította saját szalonját, amelyben a lányok az ágyáért, a fiúk a barátságáért vetekedtek. Õ adta a kezembe Bibót és Freudot, éveken át álmot fejtettünk Freud istrukciói alapján, és az antiszemitizmusról vitatkoztunk Bibó nyomán. Még csak másodkézbõl ismertük Adornót és Allportot, de az F-skála és az elõítéletek allporti definíciója beépült mindennapi szóhasználatunkba. Péter alapvetõen rendkívül érzelmes és adakozó volt, ám ezt szégyellte, és cinizmussal, nagyképûséggel, gyakran sértõ poénkodással leplezte. (Amikor e sorokat írom, elõttem vannak nekem ajándékozott akkori képei. Az egyiken egy szamár a következõ felirattal: Szomorka kis csacsi, de helyes / Kedves Kozák Gyuszi jót nevess. ) Sokakat szégyenített meg mûveletlenségük miatt. Természetesen õ is sznob volt, mint mindannyian, de mindent megtett azért, hogy ez ne csak üres póz legyen. Morbid, kíméletlen humorát sokan nehezen viselték el, de ha valakit közel engedett magához, ahhoz (a maga önzõ módján) hûséges maradt. Folyamatosan próbáltam Ottiliát abba a szûkebb baráti társaságba bevonni, amelynek Péter volt a centruma, de Ottilia már akkor, 19 évesen túl szuverén volt ahhoz, hogy eltûrte volna a beltaggá váláshoz szükséges megpróbáltatásokat, s nõként sem vonzotta Péter személyisége (és viszont), ezért az ismeretségbõl soha nem lett barátság. Péter ugyanis elvárta/megkövetelte, hogy a belsõ köreihez tartozó nõk istenítsék mint férfit és mint festõt. Szeretõibõl lettek a barátai, és nõbarátai közül választotta ki a szeretõit. A Donáth Péter körül kialakult baráti társaság Ottiliának túl dekadens, túl kevéssé effektív volt.
  Ottilia lenézte léha életünket, a házibulikat, a zavaros nõügyeket, az átdumált éjszakák végtelen sorát, a "csak" elvi alapon folyó politikai és esztétikai vitákat. Az egész késõbbi sorsát meghatározó céltudatosság még nagyon diffúz volt, de azt tudta, hogy az idejét nem akarja üresjárattal (az õ akkori szavajárása volt) elfecsérelni. S amit mi csináltunk, ahogy mi éltünk, az Ottilia weberi etikájával ellenkezett. Számunkra viszont (akik nem voltunk alkotómûvészek) abban a politikai klímában az egyetlen lehetséges életstratégia a verbális esztétizálás, a filozofálgatás volt. Ebbõl alakult ki az a világnézet, amely késõbb alapjául szolgálhatott a politikai cselekvésnek.
  Életérzésünk egy 1963-ban írt vers részletében világosan fogalmazódik meg (kéziratban maradt meg, Petrigallánál zsákmányoltam, a szerzõje ismeretlen):
     … / sírod parázna férgei már várnak/ nevess / tiéd a fény és a jövõ/ aztán temetnek / s nevetésed fölfalják a mohó állatok / akik nem tisztelik a szépséget / csak a húst / és zabálják kihûlt tetemed / szép vagy / ordíts / hiába vagy szép / hiába / az ember hatvan százaléka víz / és a belekben megreked a bélsár
  Õket, Donáth Pétert és Solt Ottiliát már befedte a föld. Mi következünk.

1963 évszámokban

1963. jan. 15. A Lapkiadók Nemzetközi Szövetsége megismétli elõzõ év májusi felhívását a magyar kormányhoz Bibó István szabadon bocsátása érdekében.
1963. jan. 17. A Német Szocialista Egységpárt VI. kongresszusán vendégeskedõ Hruscsov megtekinti a berlini falat.
1963. jan. 20. A Népszabadság "Erõsítsük a nemzetközi kommunista mozgalmat" címmel ismerteti az MSZMP állásfoglalását a kommunista és munkáspártok egymáshoz fûzõdõ viszonyáról.
1963. jan. 24. Minisztertanácsi rendelet teszi lehetõvé a trösztök alapítását.
1963. febr. 10. Szolnokon ünnepélyesen felavatják az új Tisza-hidat.
1963. febr. 15. Franciaországban a tizedik De Gaulle elleni merényletet akadályozzák meg.
1963. febr. 16. A Szovjetunióban szabadon bocsátják az ukrán ortodox egyház 1945 óta szibériai számûzetésben élõ metropolitáját, aki azonnal Rómába utazik.
1963. febr. 21. Az SZKP KB levélben szólítja fel a Kínai KP-t, hogy állítsák helyre a nemzetközi munkásmozgalom egységét.
1963. febr. 24. Országgyûlési és tanácstagválasztások: a szavazók 98,9%-a a Hazafias Népfront jelöltjeire adja voksát.
1963. március Brüsszelben, a Nagy Imre Intézet kiadásában megjelenik Szász Béla "Minden kényszer nélkül…" címû könyve, az elsõ hiteles beszámoló a Rajk-perrõl.
1963. márc. 7. Varsóban egyezményt írnak alá, mely szerint az NSZK kereskedelmi képviseletet létesít Varsóban.
1963. márc. 15. A szibériai Krasznojarszkban elzárják a Jenyiszej folyó útját a hatalmas vízierõmû építéséhez.
1963. márc. 20. Vác mellett átadják a Dunai Cement- és Mészmû elsõ kemencéjét.
1963. márc. 21. Az új Országgyûlés alakuló ülésszakán Kádár János bejelenti az általános amnesztiát. Másnap az Elnöki Tanács kiadja az erre vonatkozó törvényerejû rendeletet, miszerint kegyelmet kapnak mindazok, akik a "személyi kultusz éveiben hatalmukkal visszaéltek", az "ellenforradalmi cselekmények" miatt elítéltek, valamint akik
1957–63 között követtek el államellenes bûncselekményt. Az amnesztia nem terjed ki a fegyveres harcok azon résztvevõire, akiket gyilkosság vádjával is elítéltek, a hûtlenség miatt elítéltekre, valamint a visszaesõnek minõsítettekre – összességében több száz politikai elítéltre.
1963. márc. 22–26. Magyar–jugoszláv gazdasági tárgyalások Budapesten.
1963. márc. 23. Fidel Castro kubai miniszterelnököt a "Szovjetunió Hõse" címmel tüntetik ki Moszkvában, amit addig külföldi állampolgár nem kapott meg.
1963. április Déry Tibor nyugat-európai felolvasókörútja. "Jelenleg szabadon írhatok, azzal a kikötéssel, hogy ne írjak a szocializmus ellen. Én szocialista vagyok, és magamra veszem ezt a korlátozást" – jelenti ki bécsi estjén.
1963. ápr. 2. Az MSZMP PB határozata a felsõoktatási intézmények felvételi rendszerérõl és a tanulók származás szerinti kategorizálásának megszüntetésérõl.
1963. ápr. 9. John F. Kennedy az Egyesült Államok díszpolgárává fogadja W. Churchillt.
1963. ápr. 10. XXIII. János pápa "Pacem in Terris" kezdetû enciklikájának kibocsátása, amelyben a különbözõ keresztény felekezetek közötti testvéri együttmûködést szorgalmazza.
1963. ápr. 17. Kairóban kihirdetik az új Egyesült Arab Köztársaság megalakulását, amelynek tagjai Egyiptom, Szíria és Irak.
1963. ápr. 22. Lenin-díjjal tüntetik ki a Moszkvában élõ Varga Jenõ közgazdászt.
1963. máj. 3. Az Egyesült Államokban folytatódnak a faji zavargások, mivel a hatóságok igyekeznek elnyomni a színes bõrûek polgárjogi mozgalmait.
1963. máj. 13. Életbe lép a jugoszláviai Vajdaság Autonóm Tartomány statútuma, amely rögzíti a kisebbségi jogokat.
1963. máj. 23. Közzéteszik a minisztertanács és a SZOT együttes határozatát az üzemi tanácsokról.
1963. jún. 14. A Kínai KP elmarasztalja a szovjet vezetést a "békés egymás mellett élés" meghirdetése miatt.
1963. jún. 16–19. Valentyina Tyereskova, az elsõ nõi ûrhajós háromnapos ûrrepülése.
1963. jún. 20. Moszkva és Washington megállapodnak arról, hogy a Kreml és a Fehér Ház között "forró drótot", azaz állandó, közvetlen kapcsolatot létesítenek. Az összeköttetés augusztus 30-tól mûködik.
1963. jún. 26. Az amerikai elnök, J. F. Kennedy nyugat-németországi látogatása során elmegy Berlinbe is, ahol többszázezres nagygyûlést tart, és a Checkpoint Charlynál megtekinti a berlini falat.
1963. júl. 1–3. U Thant ENSZ-fõtitkár hivatalos látogatást tesz Magyarországon. 1963. júl. 4. Uljanonszkij körzetében szovjet tudósok üzembe helyezik az elsõ szétszerelhetõ-szállítható atomerõmûvet.
1963. júl. 29. De Gaulle francia elnök elutasítja, hogy országa csatlakozzon a már elõkészített, atomkísérleteket tiltó egyezményhez.
1963. aug. 5. Moszkvában a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia külügyminiszterei aláírják a részleges atomcsendegyezményt, amely tiltja a légköri, világûrbeli és víz alatti nukleáris kísérleteket.
1963. aug. 20. A Szabolcs-Szatmár megyei Aporliget község országos villamos hálózatra való rákapcsolásával befejezõdik a magyar falvak villamosítása.
1963. aug. 21. Miután a dél-vietnami kormánycsapatok zaklatásai ellen tiltakozva két buddhista szerzetes élve elégette magát, Saigonban több száz buddhista szerzetest tartóztatnak le.
1963. aug. 28. A "washingtoni menet": az Egyesült Államok fõvárosában 200 ezer ember vonul az utcára, hogy a faji diszkrimináció ellen tiltakozzanak, és kiharcolják a színes bõrûek polgárjogait.
1963. szeptember Az Új Írásban megjelenik Molnár Erik vitaindító cikke a "nemzeti kérdésrõl". – Részletfizetési akció indul Magyarországon, amellyel személygépkocsit lehet vásárolni. Kitör az "autóláz".
1963. szept. 1. Az ungvári egyetemen magyar nyelv- és irodalom tanszék létesül.
1963. szept. 9. Az Egyesült Államokban, miután szövetségi törvénynyel megszüntették az iskolákban a faji elkülönítést, Alabamában továbbra is akadályozzák, hogy néger gyerekek belépjenek a fehéreknek fenntartott iskolákba. J. F. Kennedy elnöknek kell beavatkoznia, és a hadsereg alakulatainak kell biztosítania az államban a faji elkülönítés megszüntetését.
1963. szept. 24 . Megindul az elsõ Európán kívüli MALÉV-járat, amely Kairóba közlekedik.
1963. okt. 1–4. Magyar–csehszlovák megállapodást kötnek egy közös dunai erõmû építésérõl.
1963. okt. 2. Prágában bejelentik, hogy szabadon engedik az 1949 óta fogságban lévõ négy püspököt és Joseph Beran bíborost.
1963. nov. 1. Katonai puccs Dél-Vietnamban. A tábornokokból álló új vezetés a kommunizmus elleni harcot nevezi legfontosabb feladatának.
1963. nov. 11. A világ 44 állama embargót vezet be Dél-Afrika ellen annak fajüldözõ politikája miatt.
1963. nov. 12. Bécsben felavatják a Collegium Hungaricum új épületét. 1963. nov. 14. Közzéteszik a budapesti metró építésének folytatásáról intézkedõ minisztertanácsi határozatot.
1963. nov. 20. A Hawaiiban tartott konferencián úgy határoz az Egyesült Államok, hogy kivonja Dél-Vietnamból katonai tanácsadóit, mivel az új rezsim egyedül is le tudja gyõzni a kommunista lázadókat.
1963. nov. 22. A texasi Dallasban merénylet áldozata lesz J. F. Kennedy amerikai elnök. Másfél órával késõbb felesketik Lyndon B. Johnsont, az új elnököt.
1963. nov. 24. Dallasban meggyilkolják Kennedy feltételezett merénylõjét, L. H. Oswaldot.
1963. nov. 30. adják Budapest elsõ, korszerû gyalogos-aluljáróját az Astoriánál.
1963. dec. 2. Nagy-Britannia és Magyarország a két ország közötti kapcsolatok normalizálódásának jeleként diplomáciai kapcsolataikat nagyköveti szintre emelik. A következõ hónapokban több más nyugati ország is nagyköveti rangra emeli budapesti külképviseletét (december 21., Franciaország; december 27., Belga Királyság; 1964. február 4., Svédország; 1964. május 4., Olaszország; 1964. június 11., Kanada; 1964. július 24., Svájc).
1963. dec. 7. Pap Jánost leváltják belügyminiszteri tisztségébõl, és visszahelyezik a Veszprém megyei pártbizottság élére. Utóda Benkei András, a Szabolcs-Szatmár megyei pártbizottság elsõ titkára, aki 17 éven keresztül tölti be ezt a tisztséget.
1963. dec. 10. A fizikai Nobel-díjat a magyar származású amerikai professzor, Wigner Jenõ kapja.
1963. dec. 16. A Szovjetunióban 600 millió rubellel csökkentik a következõ évi katonai költségvetést.
1963. dec. 17. A kelet- és nyugat-berlini hatóságok megállapodnak a belépési engedélyek szabályozásáról. Ez a fal felhúzása óta elõször teszi lehetõvé a nyugat-berliniek számára, hogy átmehessenek a keleti szektorba.
1963. dec. 20. Frankfurt am Mainban bíróság elé állítják az auschwitzi koncentrációs tábor 21 volt SS-õrét.
1963. dec. 22. Cipruson összetûzésekbe keverednek a helyi törökök és görögök.
1963. dec. 23. Az Elnöki Tanács módosítja a kitüntetések adományozását szabályozó törvényerejû rendeletet. A legmagasabb kitüntetés ezentúl a "Szocialista Munka Hõse", új kitüntetés a "Magyar Népköztársaság Állami Díja", s a Kossuth-díj a továbbiakban csak kulturális és mûvészeti érdemek elismerésére szolgál.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu