itt állunk Laci ravatalánál,
és semmit nem értünk. Még mindig ugyanazt a filmet
forgatjuk vissza újra és újra, az utolsó pillanatig,
amikor talán még másként alakulhatott volna
a történet. A jénai szálló hallját
látjuk, ahol sohase jártunk, és látjuk õt,
ahogy megindul fölfelé a lépcsõn, hogy egyedül
nézzen szembe a végsõ ebtámadással.
Olyan felfoghatatlan ez, hogy többünk fejében megfordult,
hátha végül is feladta, hátha nem is akart tovább
küzdeni az életéért.
Ha így lenne, ez lett volna
az elsõ csata, melyet nem akart megvívni. Küzdõ
ember volt, az a fajta, aki életét feladatnak látja,
és nagyon magasra – talán elérhetetlenül is magasra
– állítja a mércét. Hihetetlenül igényes
volt önmagával szemben; nem tudott beletörõdni,
hogy a tökéletesnél kevesebbet nyújtson. Talán
ez a szigor tette, hogy tudományos életútja a legutolsó
idõkig a készülõdés jegyében telt.
Mások harmincas éveikre már monográfiákat
tudnak maguk mögött. Õ még csak most, túl
a negyvenen kezdett bele a mûvébe. A modern tudomány
nem túlzottan vonzó versenypálya. Itt a publikációk
és a hivatkozások számában mérik a sikert.
Keveseknek adatik meg, hogy mázsában mért teljesítmény
híján is szakmai elismerést vívjanak ki maguknak.
Laci a kivételek közé tartozott. Idestova tíz
éve már, hogy elõször találkoztam vele.
Õ akkor a közgazdasági egyetem szociológia tanszékén
oktatott, én másutt róttam a köreimet. Egy társas
beszélgetésen vettünk részt, a tanszék
helyiségében. Keveset szólt, halkan, kissé
vontatottan beszélt. Mégis, súlya volt a szavának.
A végiggondoltság biztonsága adott neki kivételes
aurát. Késõbb kerestem az írásait, nem
találtam. De azt hallottam, hogy mûvek híján
is iskolateremtõnek számít.
Aztán évekig nem láttuk
egymást. Amerikába került, elõbb doktoranduszként,
aztán a disszertációja megvédése után
mint tanár folytatta. Kezdetben nem is gondolt rá, hogy hazajöjjön.
Nem szerette a magyar társadalomtudomány mélységes
megosztottságát, és az egészet túlságosan
helyi érdekûnek látta. Õ az abszolút
legjobbat vette célba, nem azt, ami a válsággal küszködõ
Kelet-Európában a legjobbnak számít. Úgy
érezte, hogy mások kötõdése a régióhoz:
ürügy. Mentség a másodrangú, kétes
értékû szellemi teljesítményre. Nem érzett
rá kedvet, hogy ebben a sárdagasztásban részt
vegyen.
Végül mégis visszatért.
Amikor a tanszékünk szervezõdött, megkerestem.
Egy közös barátunk azt mondta a minap: Biztosan sokáig
húzódozott. Eltûnõdtem, így volt-e. Nem
így volt. Nem ingadozott. Az sem változtatott a tervein,
hogy közben elérte az elsõ szívroham, és
a halálból hozták vissza az orvosok. Azt kell gondolnunk,
hogy alaposan megfontolta a dolgot. Úgy döntött, hogy
mégis itt lesz kiváló, ebben a közegben, ahol
bizony dagonyázni kell.
Hazajött, tanítani.
Nem csupa magyar diákot, de jobbára olyan diákokat,
akik a régióból valók.
Van tudós, aki elsõsorban
kutató, s csak mellékesen tanár. Laci azonban nem
a második helyre sorolt feladatnak tekintette a tanítást.
Iskolateremtõ hajlama és pedagógiai szenvedélye
alighanem ugyanabból a személyiségvonásból
fakadt. A mesterek fajtájából való volt.
A mestert nemcsak tudásának
tágassága teszi, hanem gondolkodásának logikai
tisztasága is. Nem engedi meg magának, de a tanítványnak
sem a maszatolást. Nem tûri a fogyatékosságok
ügyes elkenését. Laci az elemeknél kezdte a kurzusait,
kockáról kockára építkezett, míg
eljutott a nem várt – de most már szilárdan birtokolt
– tételekhez. Soha nem hagyta, hogy érdekes paradoxonok letérítsék
a logika megkívánta útról. Ugyanezt várta
a tanítványaitól is.
Úgyhogy nagyon sokat követelt
tõlük. És mégis, nem csak becsülték:
szerették és vonzódtak hozzá. Sírtak,
amikor hírét vették a halálának. Ez
azért volt, mert õ is szerette a diákjait. Szeretettel
és beleérzéssel fordult feléjük. Úgy
volt igényes velük, hogy abban gyengédség és
kedvesség volt, meg valami mindent feloldó, szelíd
humor.
Ilyen volt velünk is, a társaival.
Tanárosan szigorú, és ugyanakkor végtelenül
figyelmes. Odaadó, amikor a másikról volt szó,
és szemérmesen visszahúzódó, amikor
róla magáról. Õ nem lehetett esendõ,
tehát nem is tárulkozhatott föl. Azt is úgyszólván
csak a helyzet kényszere mondatta ki vele, hogy megint beteg, és
megint mûtét elõtt áll. Azután mégis
sokat beszélgettünk, és ezek meghitt, bensõséges
beszélgetések voltak.
De most itt állunk, és
nem bírunk belenyugodni a jóvátehetetlenbe. Tekergetjük
a filmet oda-vissza, keressük a pontot, ahol még más
kifejlet felé is haladhatott volna a történet. És
felfoghatatlan, hogy ezt a történetet már nem lehet
újrajátszani. Kénytelenek vagyunk belátni,
volt ebben a jénai útban valami végzetszerû.
Nem, Laci nem adta fel: az nem õ lett volna. Nem abba halt bele,
mintha lemondott volna a küzdésrõl, hanem abba, hogy
nem tudott másképp élni, mint küzdve. Pontosan
tudta, ki az a Csontos László, aki lenni akart, és
ebbõl semmit nem volt hajlandó engedni, a halál árnyékában
sem. Nem ment betegszabadságra az egyetemrõl, megtartotta
vállalt elõadását a jénai konferencián.
Nem kért segítséget a szállodában idegen
emberektõl, mert nem volt szabad kiszolgáltatottnak látniuk.
Minden kötelezettségét
teljesítette. Kora reggeltõl késõ estig dolgozott,
egyszerre több munkahelyen. Pedig élni szeretett volna, és
nagy szomorúsággal gondolt arra, hogy semmi esélye
a hosszú életre. De a túlélésnél
is fontosabb volt neki, hogy azonos legyen önmagával. Mindent
megtett volna a gyógyulásért, kivéve azt, hogy
ne legyen Csontos László.
Bármilyen megrendítõ,
ami vele történt: vegyük észre, van az õ
félbeszakadt életútjában valami vigasztaló
is. Halandók vagyunk, nem gyõzhetjük le a halált.
De amíg élünk, mégiscsak gyõzhetünk
fölötte – azzal, ha még neki sem engedjük meg, hogy
mást csináljon belõlünk, mint akivé mi
magunk akarjuk tenni magunkat. Búcsúzzunk Lacitól
abban a tudatban, hogy gyõztesen tér meg a földbe, amelybõl
vétetett.
Csontos László lapunkban megjelent írásai: Mire szolgál és mit jelent a jegybank függetlensége? – 1996. június; Nyugdíjfinanszírozási rendszerek – 1997. január. 1997. júliusi számunkban közöljük, immár poszthumusz írásként, Ezredvégi nagy borzongás ( Elfajzott-e a pénzügyi rendszer ?) címû, Király Júliával és László Gézával közösen készített tanulmányát.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu