itt állunk Laci ravatalánál, és semmit nem értünk. Még mindig ugyanazt a filmet forgatjuk vissza újra és újra, az utolsó pillanatig, amikor talán még másként alakulhatott volna a történet. A jénai szálló hallját látjuk, ahol sohase jártunk, és látjuk õt, ahogy megindul fölfelé a lépcsõn, hogy egyedül nézzen szembe a végsõ ebtámadással. Olyan felfoghatatlan ez, hogy többünk fejében megfordult, hátha végül is feladta, hátha nem is akart tovább küzdeni az életéért.
  Ha így lenne, ez lett volna az elsõ csata, melyet nem akart megvívni. Küzdõ ember volt, az a fajta, aki életét feladatnak látja, és nagyon magasra – talán elérhetetlenül is magasra – állítja a mércét. Hihetetlenül igényes volt önmagával szemben; nem tudott beletörõdni, hogy a tökéletesnél kevesebbet nyújtson. Talán ez a szigor tette, hogy tudományos életútja a legutolsó idõkig a készülõdés jegyében telt. Mások harmincas éveikre már monográfiákat tudnak maguk mögött. Õ még csak most, túl a negyvenen kezdett bele a mûvébe. A modern tudomány nem túlzottan vonzó versenypálya. Itt a publikációk és a hivatkozások számában mérik a sikert. Keveseknek adatik meg, hogy mázsában mért teljesítmény híján is szakmai elismerést vívjanak ki maguknak. Laci a kivételek közé tartozott. Idestova tíz éve már, hogy elõször találkoztam vele. Õ akkor a közgazdasági egyetem szociológia tanszékén oktatott, én másutt róttam a köreimet. Egy társas beszélgetésen vettünk részt, a tanszék helyiségében. Keveset szólt, halkan, kissé vontatottan beszélt. Mégis, súlya volt a szavának. A végiggondoltság biztonsága adott neki kivételes aurát. Késõbb kerestem az írásait, nem találtam. De azt hallottam, hogy mûvek híján is iskolateremtõnek számít.
  Aztán évekig nem láttuk egymást. Amerikába került, elõbb doktoranduszként, aztán a disszertációja megvédése után mint tanár folytatta. Kezdetben nem is gondolt rá, hogy hazajöjjön. Nem szerette a magyar társadalomtudomány mélységes megosztottságát, és az egészet túlságosan helyi érdekûnek látta. Õ az abszolút legjobbat vette célba, nem azt, ami a válsággal küszködõ Kelet-Európában a legjobbnak számít. Úgy érezte, hogy mások kötõdése a régióhoz: ürügy. Mentség a másodrangú, kétes értékû szellemi teljesítményre. Nem érzett rá kedvet, hogy ebben a sárdagasztásban részt vegyen.
  Végül mégis visszatért. Amikor a tanszékünk szervezõdött, megkerestem. Egy közös barátunk azt mondta a minap: Biztosan sokáig húzódozott. Eltûnõdtem, így volt-e. Nem így volt. Nem ingadozott. Az sem változtatott a tervein, hogy közben elérte az elsõ szívroham, és a halálból hozták vissza az orvosok. Azt kell gondolnunk, hogy alaposan megfontolta a dolgot. Úgy döntött, hogy mégis itt lesz kiváló, ebben a közegben, ahol bizony dagonyázni kell.
  Hazajött, tanítani. Nem csupa magyar diákot, de jobbára olyan diákokat, akik a régióból valók.
  Van tudós, aki elsõsorban kutató, s csak mellékesen tanár. Laci azonban nem a második helyre sorolt feladatnak tekintette a tanítást. Iskolateremtõ hajlama és pedagógiai szenvedélye alighanem ugyanabból a személyiségvonásból fakadt. A mesterek fajtájából való volt.
  A mestert nemcsak tudásának tágassága teszi, hanem gondolkodásának logikai tisztasága is. Nem engedi meg magának, de a tanítványnak sem a maszatolást. Nem tûri a fogyatékosságok ügyes elkenését. Laci az elemeknél kezdte a kurzusait, kockáról kockára építkezett, míg eljutott a nem várt – de most már szilárdan birtokolt – tételekhez. Soha nem hagyta, hogy érdekes paradoxonok letérítsék a logika megkívánta útról. Ugyanezt várta a tanítványaitól is.
  Úgyhogy nagyon sokat követelt tõlük. És mégis, nem csak becsülték: szerették és vonzódtak hozzá. Sírtak, amikor hírét vették a halálának. Ez azért volt, mert õ is szerette a diákjait. Szeretettel és beleérzéssel fordult feléjük. Úgy volt igényes velük, hogy abban gyengédség és kedvesség volt, meg valami mindent feloldó, szelíd humor.
  Ilyen volt velünk is, a társaival. Tanárosan szigorú, és ugyanakkor végtelenül figyelmes. Odaadó, amikor a másikról volt szó, és szemérmesen visszahúzódó, amikor róla magáról. Õ nem lehetett esendõ, tehát nem is tárulkozhatott föl. Azt is úgyszólván csak a helyzet kényszere mondatta ki vele, hogy megint beteg, és megint mûtét elõtt áll. Azután mégis sokat beszélgettünk, és ezek meghitt, bensõséges beszélgetések voltak.
  De most itt állunk, és nem bírunk belenyugodni a jóvátehetetlenbe. Tekergetjük a filmet oda-vissza, keressük a pontot, ahol még más kifejlet felé is haladhatott volna a történet. És felfoghatatlan, hogy ezt a történetet már nem lehet újrajátszani. Kénytelenek vagyunk belátni, volt ebben a jénai útban valami végzetszerû. Nem, Laci nem adta fel: az nem õ lett volna. Nem abba halt bele, mintha lemondott volna a küzdésrõl, hanem abba, hogy nem tudott másképp élni, mint küzdve. Pontosan tudta, ki az a Csontos László, aki lenni akart, és ebbõl semmit nem volt hajlandó engedni, a halál árnyékában sem. Nem ment betegszabadságra az egyetemrõl, megtartotta vállalt elõadását a jénai konferencián. Nem kért segítséget a szállodában idegen emberektõl, mert nem volt szabad kiszolgáltatottnak látniuk.
  Minden kötelezettségét teljesítette. Kora reggeltõl késõ estig dolgozott, egyszerre több munkahelyen. Pedig élni szeretett volna, és nagy szomorúsággal gondolt arra, hogy semmi esélye a hosszú életre. De a túlélésnél is fontosabb volt neki, hogy azonos legyen önmagával. Mindent megtett volna a gyógyulásért, kivéve azt, hogy ne legyen Csontos László.
  Bármilyen megrendítõ, ami vele történt: vegyük észre, van az õ félbeszakadt életútjában valami vigasztaló is. Halandók vagyunk, nem gyõzhetjük le a halált. De amíg élünk, mégiscsak gyõzhetünk fölötte – azzal, ha még neki sem engedjük meg, hogy mást csináljon belõlünk, mint akivé mi magunk akarjuk tenni magunkat. Búcsúzzunk Lacitól abban a tudatban, hogy gyõztesen tér meg a földbe, amelybõl vétetett.

Csontos László lapunkban megjelent írásai: Mire szolgál és mit jelent a jegybank függetlensége? – 1996. június; Nyugdíjfinanszírozási rendszerek – 1997. január. 1997. júliusi számunkban közöljük, immár poszthumusz írásként, Ezredvégi nagy borzongás ( Elfajzott-e a pénzügyi rendszer ?) címû, Király Júliával és László Gézával közösen készített tanulmányát.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu