Kuti Éva – Vajda Ágnes

Az elfogultság védelmében


Jegyzetek

 Fontos írás jelent meg a Beszélõ márciusi számában arról a törvényrõl, amely az adófizetõkre bízza a döntést a személyi jövedelemadó egy százalékának felhasználásáról. (1) A törvény körül támadt indulatos hangzavar kellõs közepén Mészáros Geyza és Sebestény István tárgyilagos hanggal, az elõnyök és hátrányok érzelemmentes mérlegelésével próbálkozott. Az általuk megfogalmazott aggályok és érvek kivétel nélkül átgondolásra érdemesek, a belõlük levont következtetések ugyanakkor valósággal provokálják a vitát. A tanulmányban olyan átütõ erõvel érvényesülnek a gazdasági és politikai racionalitás szempontjai, hogy mellettük nélkülözhetetlennek tûnik a társadalmi racionalitás ellenpontjának elhelyezése.
  A szerzõk okkal bírálják a törvény rendelkezései nyomán elõálló "szerepzavart", az egyesületeket és alapítványokat sújtó terhes adminisztrációt, a végrehajtás tetemes költségeit.
  Joggal teszik fel azt a kérdést is, mi legyen az egy százalék sorsa, ha az adófizetõ nem rendelkezik róla, miért marad ez a pénz a központi költségvetés zsebében. Magunk is úgy gondoljuk, helyesebb lett volna, ha a törvény úgy rendelkezik, hogy az egy százalék mindenképpen a civil szférát gazdagítsa, feltöltve egy erre a célra létesített közös alapot, melybõl aztán pályázati úton részesedhetnének az erre jogosult szervezetek.
  Nem tudjuk elfogadni azonban Mészáros és Sebestény érvelését, mely szerint hatékonyabb elosztás valósulhatna meg, ha az adózók nem meghatározott szervezetet, hanem tevékenységi kört jelölhetnének meg kedvezményezettként. Javaslatuk szerint az ezen a szinten összegyûlt forrást aztán pártatlan döntéshozók osztanák el az állampolgárok által megjelölt tevékenységet végzõ szervezetek között. Az elosztás pályázati rendszerben, a tevékenység hasznosságának és a szervezetek rászorultságának mérlegelésével történne.
  A vita köztünk arról szól, hogy mi a tényleges szerepe ennek a bizonyos egy százaléknak. Egyszerû forrásbõvítésrõl, -elosztásról van-e szó, amelyet a lehetõ legracionálisabban kell megoldani, vagy másról – ha úgy tetszik – többrõl. Miért harcolnak, lobbiznak érte a szervezetek, és milyen megfontolások vezetik felajánlásaikban az adófizetõket. Ma még csak bizonytalan adatok, inkább becslések látnak napvilágot arról, hogy az adófizetõk milyen arányban töltötték ki a nyilatkozatot, és tették borítékba a kedvezményezett intézmény adószámát, nevét. Mi azt borítékolnánk, hogy ez az arány, ha a feltételek nem változnak, az évek során növekedni fog. A törvénytõl ugyanis elsõsorban a civil szervezetek és az állampolgárok közötti kapcsolat erõsödését várjuk.
  Úgy véljük, a civil szervezetek többsége nem elsõsorban pénzügyi forrásai bõvítéséért száll harcba, amikor az adófizetõk adójának egy százalékát kéri, hanem társadalmi támogatottságáról szeretne megbizonyosodni. Visszajelzésre vár. Az adófizetõk sem pártatlan állami döntéshozóként kívánnak viselkedni, hanem éppenséggel elfogult állampolgárként olyan szervezeteknek ajánlják fel adójuk egy százalékát, melyhez érzelmi vagy/és racionális megfontolásból kötõdnek. Annak a bizonyos egy százaléknak, mely csak a legkisebb nonprofit csoportok számára jelenthet érzékelhetõ forrásbõvülést, elsõsorban a gesztusértéke fontos. Láncszem az állampolgár és az egyesület, alapítvány kapcsolatának erõsítésében. Kételkedünk abban is, hogy a szervezetek reklámhadjárata – melytõl a szerzõk a "szektor társadalmi elismertségét és kialakulófélben lévõ kooperációját" is féltik – valóban a tõkeerõsebbek pozíciójának megerõsödését hozza.

Kinek kedvez az állampolgári döntés?

  Feltevésünk szerint nem "az amúgy is jobban támogatott nagy szervezeteknek", ahogy a szerzõpáros véli, hanem a "polgárközeli" egyesületeknek, alapítványoknak, amelyek rendszeres kapcsolatban vannak tagjaikkal, támogatóikkal és a szolgáltatásaikat igénybe vevõ emberekkel. Azt hisszük, hogy az egyes emberek meggyõzésében a személyes kapcsolatoké és az informális hálóé a döntõ szerep, ami kivételes esélyt ad az egyébként gyengébb, professzionális adománygyûjtésre kevésbé felkészült, kisebb szervezeteknek.
  Adónk 99 százalékát "pártatlan állami döntéshozók" osztják el. Többek között nonprofit szervezetek is részesülnek belõle, normatív támogatás formájában vagy/és pályázati pénzek elnyerésével.
  Az állami támogatások és a nagyobbrészt kuratóriumok által elosztott pályázati pénzek megszerzéséhez azonban speciális szakértelem és felkészültség szükséges. Tudni kell, hogy kihez lehet fordulni, ki hozza az állami döntéseket, mikor és hol jelennek meg a pályázati kiírások. Nem árt ismerni a kuratóriumok összetételét, ízlését, értékrendjét, szakmai és politikai szimpátiáit. A pályázatok elkészítése komoly munka- és idõráfordítást igényel, nem elég "írástudónak" lenni hozzá, a költségvetés elkészítéséhez igencsak szükségesek gazdasági, pénzügyi ismeretek is. A támogatásra javasolt programnak egyszerre kell mutatósnak, megalapozottnak és jól dokumentáltnak lennie. Mindez természetesen az erõsebb, pénzügyileg megalapozottabb, képzett szakemberekkel dolgozó, a pénzosztókhoz és az információs központokhoz földrajzilag is közelebb, tehát a nagyobb településeken s fõleg a fõvárosban mûködõ szervezeteknek kedvez.
  Ehhez a központosított elosztáshoz képest az egyes állampolgárok döntése minden valószínûség szerint egyenletesebben, a kisebb vidéki nonprofitok számára elõnyösebben "teríti" a támogatásokat. A sok kis iskolai alapítvány, hagyományõrzõ, faluszépítõ, egészségkárosodottakat segítõ egyesület könnyebben talál utat a magánemberekhez, mint az intézményesült adományosztókhoz. A kis szervezetek vezetõi és aktivistái nem mindig képesek profi pályázatokat készíteni, de az általuk személyesen is ismert, szervezeteik tevékenységében sokszor közvetlenül is érintett helyi polgárok támogatását meg tudják szerezni. Ábráinkon jól látszik, hogy mindez nemcsak feltételezés, hanem adatokkal alátámasztható tény.
  Az alapítványoknak és egyesületeknek nyújtott lakossági adományok közel fele a viszonylag kisebb, ötmillió forintnál alacsonyabb éves bevétellel rendelkezõ szervezeteknek jut. Az állami támogatásokból ugyanezek a szervezetek alig több mint tíz százalékban részesednek, az adományosztó nonprofit szervezetek által kiosztott támogatásoknak is mindössze egyötödét tudják megszerezni. Kisebb méretûek, de hasonló irányúak a településtípus szerinti különbségek. Az egyéni adományozók szemlátomást több jóindulattal viseltetnek a községek és vidéki városok civil kezdeményezései iránt, mint az állami adományosztók.
  Fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy itt valódi pénzadományokról van szó, amelyeket az állampolgárok a saját, szabad rendelkezésû jövedelmükbõl jórészt adókedvezmények igénybevétele nélkül juttatnak civil formáknak.
  Az adományok adókedvezményeirõl folytatott vitákban a fejlett országokban gyakran merül fel az aggály, hogy az adómentesség társadalmi igazságtalanságok forrása. A módosabb polgárok magától értetõdõen sokkal több pénzt szánhatnak az alapítványok támogatására, mint a szegények, így természetesen az az összeg is sokkal magasabb, amelyet valójában már nem a saját zsebükbõl, hanem az állami adóbevételek terhére fizetnek ki; tehát a társadalompolitikára gyakorolt befolyásuk messze nagyobb, mint az ennek érdekében hozott anyagi áldozat. Adományaikon keresztül számottevõ hatást gyakorolnak a közpénzek elosztására is.
  A mindennapi szóhasználatban csak egyszázalékosnak "becézett" törvény (2) azért tekinthetõ mérföldkõnek, mert számottevõ mértékben kiszélesíti ezt a beleszólási jogot; elvben valamennyi adófizetõ számára lehetõvé teszi akaratának, preferenciáinak kinyilvánítását. Annak is, aki nem engedheti meg magának, hogy csekély jövedelmébõl adománnyal támogassa a számára fontos civil kezdeményezést. A döntésnek ez a "demokratizálása" a szóban forgó 3-4 milliárd forint esetében egészen más típusú elosztást eredményez, mint ami a központosított mechanizmusok során alakulna ki. Mészáros Geyzával és Sebestény Istvánnal ellentétben úgy érezzük, hogy ez a "másság" már önmagában érték, s ugyanakkor – hosszabb távon – mindenképp pozitív az a magatartásformáló hatás, amelyet az állampolgároknak a civil szervezetek támogatásába való közvetlen bevonása az érintettekre gyakorolhat.

Igazságosan döntenek-e az adófizetõk?

  Végül pedig nem hisszük, hogy éppen a civil szervezetek állampolgári támogatásának kérdésében kellene ragaszkodni az "igazságos elosztáshoz". Hasznosabb-e a nagyobb, diverzifikáltabb szolgáltatást nyújtó, avagy a súlyosabb társadalmi problémák felvállalására szervezõdõ egyesületek, alapítványok tevékenysége? Társadalmi megítélés tekintetében, a szociális gondok enyhítésében bizonyára, de az egy százalék esetében az állampolgár nem köteles a társadalmi hasznosság kritériumait mérlegelni. Ha nem a hajléktalanellátást vagy a munkanélküliség megoldására tett kísérleteket tekinti a legfontosabbnak, hanem azt, hogy lakókörnyezete elviselhetõbbé váljék, vagy hogy gyermekei iskolájának ne kelljen a legalapvetõbb mûködési gondokkal küszködnie, akkor legyen joga azt a bizonyos egy százalékot ilyen kevésbé "fontos és közhasznú" célok megvalósítására felajánlani.
  A szerzõk megoldási javaslatának legfõbb gyengéje, hogy a szóban forgó egy százalékot úgy kezeli, mintha annak elosztásán múlna a társadalom összes problémájának megoldása. A közszolgáltatások finanszírozásában érvényesülõ belsõ arányok meghatározását természetesen nem lehet az egyes emberek szubjektív döntésére bízni. (3) Civilizált országban az oktatás, az egészségügyi és a szociális ellátás általános és magas szintû biztosítása közfeladat, az ezzel kapcsolatos döntéseket nyilvánvalóan nem "népszavazás" formájában kell meghozni. Kár lenne az SZJA egy százalékáról rendelkezõ állampolgári nyilatkozatokat ilyen "szavazatként" értelmezni, s ugyanakkor a tényleges döntéseket – a szerzõk javaslata szerint – visszaterelni egy erõsen centralizált pályázati rendszerbe.
  Ezzel az egy százalékkal más a cél: a civil társadalom fejlõdésének segítése.
  A civil, öntevékeny állampolgári szervezetek – többnyire inkább csak jelképes – támogatásának kérdésében védenénk tehát az adózónak, állampolgárnak, egyénnek azt a törvény adta lehetõségét, hogy kifejezze, érzelmileg is köze van a kedvezményezett szervezethez, vállalja "befolyásoltságát", érintettségét vagy, ahogy mi neveznénk, elfogultságát. Az elfogultság nincs távol az elkötelezettségtõl, márpedig, ha a civil szervezetek támogatásáról szólunk, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a tét a civil társadalom kibontakozása, stabilizálódása. A civil társadalom legfõbb mozgatója pedig az érdekeit, igényeit artikulálni kívánó, ebben elkötelezett állampolgár és nem a "pártatlan állami döntéshozó".

Jegyzetek

1      Mészáros Geyza–Sebestény Isván: Gondolatok egy százalék körül. Beszélõ, III. folyam, II. évfolyam 3. szám 53–56. old.

2      Az 1996. évi CXXVI. törvény

3      Történelmileg ez a felismerés vezetett elõbb a jótékony szervezetek, majd a nagy állami ellátó rendszerek, utóbb pedig az ezek együttmûködésén alapuló vegyes megoldások kialakulásához


Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/