Fontos írás jelent meg
a Beszélõ márciusi számában arról
a törvényrõl, amely az adófizetõkre bízza
a döntést a személyi jövedelemadó egy százalékának
felhasználásáról.
(1)
A törvény
körül támadt indulatos hangzavar kellõs közepén
Mészáros Geyza és Sebestény István tárgyilagos
hanggal, az elõnyök és hátrányok érzelemmentes
mérlegelésével próbálkozott. Az általuk
megfogalmazott aggályok és érvek kivétel nélkül
átgondolásra érdemesek, a belõlük levont
következtetések ugyanakkor valósággal provokálják
a vitát. A tanulmányban olyan átütõ erõvel
érvényesülnek a gazdasági és politikai
racionalitás szempontjai, hogy mellettük nélkülözhetetlennek
tûnik a társadalmi racionalitás ellenpontjának
elhelyezése.
A szerzõk okkal bírálják
a törvény rendelkezései nyomán elõálló
"szerepzavart", az egyesületeket és alapítványokat
sújtó terhes adminisztrációt, a végrehajtás
tetemes költségeit.
Joggal teszik fel azt a kérdést
is, mi legyen az egy százalék sorsa, ha az adófizetõ
nem rendelkezik róla, miért marad ez a pénz a központi
költségvetés zsebében. Magunk is úgy gondoljuk,
helyesebb lett volna, ha a törvény úgy rendelkezik,
hogy az egy százalék mindenképpen a civil szférát
gazdagítsa, feltöltve egy erre a célra létesített
közös alapot, melybõl aztán pályázati
úton részesedhetnének az erre jogosult szervezetek.
Nem tudjuk elfogadni azonban Mészáros
és Sebestény érvelését, mely szerint
hatékonyabb elosztás valósulhatna meg, ha az adózók
nem meghatározott szervezetet, hanem tevékenységi
kört jelölhetnének meg kedvezményezettként.
Javaslatuk szerint az ezen a szinten összegyûlt forrást
aztán pártatlan döntéshozók osztanák
el az állampolgárok által megjelölt tevékenységet
végzõ szervezetek között. Az elosztás pályázati
rendszerben, a tevékenység hasznosságának és
a szervezetek rászorultságának mérlegelésével
történne.
A vita köztünk arról
szól, hogy mi a tényleges szerepe ennek a bizonyos egy százaléknak.
Egyszerû forrásbõvítésrõl, -elosztásról
van-e szó, amelyet a lehetõ legracionálisabban kell
megoldani, vagy másról ha úgy tetszik többrõl.
Miért harcolnak, lobbiznak érte a szervezetek, és
milyen megfontolások vezetik felajánlásaikban az adófizetõket.
Ma még csak bizonytalan adatok, inkább becslések látnak
napvilágot arról, hogy az adófizetõk milyen
arányban töltötték ki a nyilatkozatot, és
tették borítékba a kedvezményezett intézmény
adószámát, nevét. Mi azt borítékolnánk,
hogy ez az arány, ha a feltételek nem változnak, az
évek során növekedni fog. A törvénytõl
ugyanis elsõsorban a civil szervezetek és az állampolgárok
közötti kapcsolat erõsödését várjuk.
Úgy véljük, a
civil szervezetek többsége nem elsõsorban pénzügyi
forrásai bõvítéséért száll
harcba, amikor az adófizetõk adójának egy százalékát
kéri, hanem társadalmi támogatottságáról
szeretne megbizonyosodni. Visszajelzésre vár. Az adófizetõk
sem pártatlan állami döntéshozóként
kívánnak viselkedni, hanem éppenséggel elfogult
állampolgárként olyan szervezeteknek ajánlják
fel adójuk egy százalékát, melyhez érzelmi
vagy/és racionális megfontolásból kötõdnek.
Annak a bizonyos egy százaléknak, mely csak a legkisebb nonprofit
csoportok számára jelenthet érzékelhetõ
forrásbõvülést, elsõsorban a gesztusértéke
fontos. Láncszem az állampolgár és az egyesület,
alapítvány kapcsolatának erõsítésében.
Kételkedünk abban is, hogy a szervezetek reklámhadjárata
melytõl a szerzõk a "szektor társadalmi elismertségét
és kialakulófélben lévõ kooperációját"
is féltik valóban a tõkeerõsebbek pozíciójának
megerõsödését hozza.
Kinek kedvez az állampolgári döntés?
Feltevésünk szerint nem
"az amúgy is jobban támogatott nagy szervezeteknek", ahogy
a szerzõpáros véli, hanem a "polgárközeli"
egyesületeknek, alapítványoknak, amelyek rendszeres
kapcsolatban vannak tagjaikkal, támogatóikkal és a
szolgáltatásaikat igénybe vevõ emberekkel.
Azt hisszük, hogy az egyes emberek meggyõzésében
a személyes kapcsolatoké és az informális hálóé
a döntõ szerep, ami kivételes esélyt ad az egyébként
gyengébb, professzionális adománygyûjtésre
kevésbé felkészült, kisebb szervezeteknek.
Adónk 99 százalékát
"pártatlan állami döntéshozók" osztják
el. Többek között nonprofit szervezetek is részesülnek
belõle, normatív támogatás formájában
vagy/és pályázati pénzek elnyerésével.
Az állami támogatások
és a nagyobbrészt kuratóriumok által elosztott
pályázati pénzek megszerzéséhez azonban
speciális szakértelem és felkészültség
szükséges. Tudni kell, hogy kihez lehet fordulni, ki hozza
az állami döntéseket, mikor és hol jelennek meg
a pályázati kiírások. Nem árt ismerni
a kuratóriumok összetételét, ízlését,
értékrendjét, szakmai és politikai szimpátiáit.
A pályázatok elkészítése komoly munka-
és idõráfordítást igényel, nem
elég "írástudónak" lenni hozzá, a költségvetés
elkészítéséhez igencsak szükségesek
gazdasági, pénzügyi ismeretek is. A támogatásra
javasolt programnak egyszerre kell mutatósnak, megalapozottnak és
jól dokumentáltnak lennie. Mindez természetesen az
erõsebb, pénzügyileg megalapozottabb, képzett
szakemberekkel dolgozó, a pénzosztókhoz és
az információs központokhoz földrajzilag is közelebb,
tehát a nagyobb településeken s fõleg a fõvárosban
mûködõ szervezeteknek kedvez.
Ehhez a központosított
elosztáshoz képest az egyes állampolgárok döntése
minden valószínûség szerint egyenletesebben,
a kisebb vidéki nonprofitok számára elõnyösebben
"teríti" a támogatásokat. A sok kis iskolai alapítvány,
hagyományõrzõ, faluszépítõ, egészségkárosodottakat
segítõ egyesület könnyebben talál utat a
magánemberekhez, mint az intézményesült adományosztókhoz.
A kis szervezetek vezetõi és aktivistái nem mindig
képesek profi pályázatokat készíteni,
de az általuk személyesen is ismert, szervezeteik tevékenységében
sokszor közvetlenül is érintett helyi polgárok
támogatását meg tudják szerezni. Ábráinkon
jól látszik, hogy mindez nemcsak feltételezés,
hanem adatokkal alátámasztható tény.
Az alapítványoknak
és egyesületeknek nyújtott lakossági adományok
közel fele a viszonylag kisebb, ötmillió forintnál
alacsonyabb éves bevétellel rendelkezõ szervezeteknek
jut. Az állami támogatásokból ugyanezek a szervezetek
alig több mint tíz százalékban részesednek,
az adományosztó nonprofit szervezetek által kiosztott
támogatásoknak is mindössze egyötödét
tudják megszerezni. Kisebb méretûek, de hasonló
irányúak a településtípus szerinti különbségek.
Az egyéni adományozók szemlátomást több
jóindulattal viseltetnek a községek és vidéki
városok civil kezdeményezései iránt, mint az
állami adományosztók.
Fontosnak tartjuk hangsúlyozni,
hogy itt valódi pénzadományokról van szó,
amelyeket az állampolgárok a saját, szabad rendelkezésû
jövedelmükbõl jórészt adókedvezmények
igénybevétele nélkül juttatnak civil formáknak.
Az adományok adókedvezményeirõl
folytatott vitákban a fejlett országokban gyakran merül
fel az aggály, hogy az adómentesség társadalmi
igazságtalanságok forrása. A módosabb polgárok
magától értetõdõen sokkal több
pénzt szánhatnak az alapítványok támogatására,
mint a szegények, így természetesen az az összeg
is sokkal magasabb, amelyet valójában már nem a saját
zsebükbõl, hanem az állami adóbevételek
terhére fizetnek ki; tehát a társadalompolitikára
gyakorolt befolyásuk messze nagyobb, mint az ennek érdekében
hozott anyagi áldozat. Adományaikon keresztül számottevõ
hatást gyakorolnak a közpénzek elosztására
is.
A mindennapi szóhasználatban
csak egyszázalékosnak "becézett" törvény
(2)
azért tekinthetõ mérföldkõnek,
mert számottevõ mértékben kiszélesíti
ezt a beleszólási jogot; elvben valamennyi adófizetõ
számára lehetõvé teszi akaratának, preferenciáinak
kinyilvánítását. Annak is, aki nem engedheti
meg magának, hogy csekély jövedelmébõl
adománnyal támogassa a számára fontos civil
kezdeményezést. A döntésnek ez a "demokratizálása"
a szóban forgó 3-4 milliárd forint esetében
egészen más típusú elosztást eredményez,
mint ami a központosított mechanizmusok során alakulna
ki. Mészáros Geyzával és Sebestény Istvánnal
ellentétben úgy érezzük, hogy ez a "másság"
már önmagában érték, s ugyanakkor hosszabb
távon mindenképp pozitív az a magatartásformáló
hatás, amelyet az állampolgároknak a civil szervezetek
támogatásába való közvetlen bevonása
az érintettekre gyakorolhat.
Igazságosan döntenek-e az adófizetõk?
Végül pedig nem hisszük,
hogy éppen a civil szervezetek állampolgári támogatásának
kérdésében kellene ragaszkodni az "igazságos
elosztáshoz". Hasznosabb-e a nagyobb, diverzifikáltabb szolgáltatást
nyújtó, avagy a súlyosabb társadalmi problémák
felvállalására szervezõdõ egyesületek,
alapítványok tevékenysége? Társadalmi
megítélés tekintetében, a szociális
gondok enyhítésében bizonyára, de az egy százalék
esetében az állampolgár nem köteles a társadalmi
hasznosság kritériumait mérlegelni. Ha nem a hajléktalanellátást
vagy a munkanélküliség megoldására tett
kísérleteket tekinti a legfontosabbnak, hanem azt, hogy lakókörnyezete
elviselhetõbbé váljék, vagy hogy gyermekei
iskolájának ne kelljen a legalapvetõbb mûködési
gondokkal küszködnie, akkor legyen joga azt a bizonyos egy százalékot
ilyen kevésbé "fontos és közhasznú" célok
megvalósítására felajánlani.
A szerzõk megoldási
javaslatának legfõbb gyengéje, hogy a szóban
forgó egy százalékot úgy kezeli, mintha annak
elosztásán múlna a társadalom összes problémájának
megoldása. A közszolgáltatások finanszírozásában
érvényesülõ belsõ arányok meghatározását
természetesen nem lehet az egyes emberek szubjektív döntésére
bízni.
(3)
Civilizált országban az oktatás,
az egészségügyi és a szociális ellátás
általános és magas szintû biztosítása
közfeladat, az ezzel kapcsolatos döntéseket nyilvánvalóan
nem "népszavazás" formájában kell meghozni.
Kár lenne az SZJA egy százalékáról rendelkezõ
állampolgári nyilatkozatokat ilyen "szavazatként"
értelmezni, s ugyanakkor a tényleges döntéseket
a szerzõk javaslata szerint visszaterelni egy erõsen
centralizált pályázati rendszerbe.
Ezzel az egy százalékkal
más a cél: a civil társadalom fejlõdésének
segítése.
A civil, öntevékeny
állampolgári szervezetek többnyire inkább csak
jelképes támogatásának kérdésében
védenénk tehát az adózónak, állampolgárnak,
egyénnek azt a törvény adta lehetõségét,
hogy kifejezze, érzelmileg is köze van a kedvezményezett
szervezethez, vállalja "befolyásoltságát",
érintettségét vagy, ahogy mi neveznénk, elfogultságát.
Az elfogultság nincs távol az elkötelezettségtõl,
márpedig, ha a civil szervezetek támogatásáról
szólunk, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a tét
a civil társadalom kibontakozása, stabilizálódása.
A civil társadalom legfõbb mozgatója pedig az érdekeit,
igényeit artikulálni kívánó, ebben elkötelezett
állampolgár és nem a "pártatlan állami
döntéshozó".
1 Mészáros GeyzaSebestény Isván: Gondolatok egy százalék körül. Beszélõ, III. folyam, II. évfolyam 3. szám 5356. old.
2 Az 1996. évi CXXVI. törvény
3 Történelmileg ez a felismerés vezetett elõbb a jótékony szervezetek, majd a nagy állami ellátó rendszerek, utóbb pedig az ezek együttmûködésén alapuló vegyes megoldások kialakulásához
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu