Fertõ Imre

Lehet-e az agrárpolitikáról értelmesen beszélni?

 A kiskõrösi gazdák tüntetése nyomán ismét a figyelem középpontjába került egy rövid idõre a mezõgazdaság helyzete. A nyolcvanas évek közepe óta az állampolgárok többsége már hozzászokhatott, hogy a mezõgazdaságban mindig bajok vannak. A kilencvenes évek fordulójára a laikus érdeklõdõk azt is megtudhatták, hogy a szocialista "sikerágazat" komoly gondokkal küszködik, amelyet a konzervatív kormány helytelen agrárpolitikája olyan súlyos válsággá mélyített, hogy Horn Gyula szakértõi kormánya a mai napig sem tudott úrrá lenni rajta. Az átlagemberek a mindennapi életben a mezõgazdasággal kapcsolatos problémákat úgy fordíthatták le maguk számára, hogy hol áruhiányokkal, hol árufeleslegekkel találkoztak, amelyeket publicisztikai nyelven különféle háborúknak szoktak nevezni, például málna-, tojás-, krumpliháborúk. Emellett idõnként hallhatott és láthatott híradásokat a tejet a csatornába öntõ és naposcsirkéket a Kossuth téren ingyen osztogató termelõkrõl. Aratás környékén a hírek többnyire arról szóltak, hogy vagy túl nagy a termés, és ezért alacsonyak az árak, vagy túl kicsi a várható termés, és veszélyben az ország kenyere.
  Miközben új politikai és gazdasági rendszer jött, kormányok és agrárminiszterek mentek (1989 óta a hatodik), a hagyományos agrárius panaszok semmit nem változtak. Az agrárbajokat alátámasztó és emiatt többleterõforrásokért kiáltó érvkészlet látszólag kiállta az idõ és a változások próbáját. Ezzel az optimista értékeléssel szemben ebben a rövid írásban azt igyekszem bemutatni, hogy a jelenlegi problémák megértését, illetve a különbözõ lehetséges megoldásokról folytatott racionális politikai és szakmai vitát jelentõsen akadályozza az elmúlt évtizedekben kialakult agrárpolitikai és agrárgazdaságtani nyelvezet, valamint azok meglehetõs állandósága. A mezõgazdasággal kapcsolatos álláspontokat mindenhol inkább a túlfûtött érzelmek, a különféle képzetek, ideológiák és tévhitek befolyásolják inkább, mint a valóság. A cikkben megkísérlem bemutatni a hazai agrár-gazdaságtani gondolkodás alapköveinek számító tételeket, végül illusztrálom, hogyan akadályozzák az agrárius tévhitek az agrárpolitikáról folytatott racionális vitát.

Agrárideológiák – itthon
Agrárideológiák Amerikában

Az Egyesült Államokban elterjedt mezõgazdasággal kapcsolatos nézeteknek (ld. keretes anyagunkat) Magyarországon is megtalálhatjuk a sajátos leképezõdéseit. Ezek a vélemények azonban alapvetõen különböznek az eredeti verziótól. A szocializmusban természetszerûleg nem volt érték a családi gazdaság megõrzése vagy a szabad versenyen alapuló piacgazdaság. A többnyire felszín alatt folyó viták elsõsorban a különbözõ ágazati lobbik modernizációs erõforrásokért folytatott küzdelmérõl szóltak, nem pedig morális eszményekrõl. Az álláspontok rekonstruálását tovább nehezíti, hogy a nyílt színen sosem ütköztek meg a különbözõ vélemények. A gyér számú vitában, amely a mezõgazdaság fejlesztésérõl folyt, egyik tábor sem fedte fel azokat az elõfeltevéseket, amelyeken érvelése nyugodott. Eddig mindössze Lányi Kamilla (1985) tett kísérletet, hogy elkülönítse a két eltérõ nézetrendszer fõbb elemeit.
  A hazai agráriusok érvei a mezõgazdasági termelésnek mint olyannak, illetve az ott dolgozók (a szocializmusban a szövetkezeti parasztság és az állami gazdaságban dolgozók) érdekeinek védelmére szolgáltak. Ezek szerint Magyarország földrajzi és éghajlati adottságai, valamint történelmi hagyományai miatt a mezõgazdaság mindig a nemzetgazdaság egyik meghatározó ágazata volt és lesz. A termõföld olyan egyedülálló kincse az országnak, amelynek elsõsorban a mezõgazdasági termelésben kell hasznosulnia. A falusi lakosság foglalkoztatásához szükséges különbözõ ráfordítások a mezõgazdaságban kisebbek, mint az iparban vagy a szolgáltatásokban. A munkanélküliség megjelenésével a lakosság mezõgazdasági tevékenységét támogatni kell, mivel az még mindig olcsóbb, mint munkanélküli segélyeket fizetni. Az ország történelmi hagyományai miatt elképzelhetetlen, hogy a jelenlegi helyzetben vagy akár a távolabbi jövõben a lakosság élelmiszer-szükségletének nagyobb hányadát importból kelljen fedezni. Az ország mai gazdasági állapotában kell lennie legalább egy olyan ágazatnak, amelynek tartós exporttöbblete van. Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk azt követeli meg, hogy ne az átmenetben legyöngült mezõgazdasággal, hanem a nyolcvanas évek termelési szintjét produkáló agrárágazattal vegyenek fel bennünket. A fentiek következtében óvni kell a termõföldeket, és minden termõterületet mûvelés alá kell vonni, helyre kell állítani az ágazat jövedelmezõségét, folytatni kell az élelmiszer-gazdaság korszerûsítését, valamint ösztönözni kell a termelés növekedését.
  Az antiagráriusok véleménye szerint a mezõgazdaság szerepének csökkenése feltartóztathatatlan folyamat, ezt támasztják alá a fejlett ipari országok tapasztalatai is. Ennek a folyamatnak a lassítása ezért gazdasági és társadalmi szempontból egyaránt irracionális, mert elvonja az erõforrásokat a gazdaság más területeirõl, ahol azok jobban megtérülnének. A mezõgazdasági termelés növekedése a múltban is elsõsorban a bõkezû állami támogatásokon alapult. A termelés modernizálása sokszor öncélú volt, nem ösztönzött a takarékos technológiák elterjesztésére, a hozamok növekedése nem ellensúlyozta a költségek csökkentését. A mezõgazdasági termelõk egy részének a jövedelme kiugróan magas, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy nõ a szegénység az országban. A mezõgazdasági kistermelõk adóterhei megengedhetetlenül alacsonyak, fõképp a bérbõl és fizetésbõl élõk közterheivel összehasonlítva. A lakosság élelmiszer-szükségleteinek kielégítése sok termék esetében importból olcsóbb lenne. A mezõgazdasági exportot nem szabad más, jövedelmezõbb tevékenységek kárára támogatni.
  A jelenlegi hazai agrárius közgondolkodásnak két olyan alappillére van, amelyek, noha a szocialista agrárgazdaságtan hittételein alapulnak, még mindig széles körû elfogadottságnak örvendenek. Az elsõ, tartósan tovább élõ elem az állam mezõgazdasági szerepvállalásának természetes igenlése, amely többnyire a mezõgazdaságnak juttatott költségvetési támogatásokkal összefüggésben merül fel. Ebben önmagában nincs semmi természetellenes, de az már korántsem nyilvánvaló, hogy egyenlõségjelet tegyenek az állam szerepe és az agrártámogatások közé.
  A hazai agrárius körökben számos mítosz él mind a mai napig a mezõgazdaság támogatottsági szintjével kapcsolatban, amelyet kitartóan terjesztenek a laikus közvéleményben is. Az elsõ és leggyakoribb agrárpanasz, hogy a mezõgazdaság támogatása folyamatosan csökken a nyolcvanas évek óta, sõt – horribile dictu – 1982 óta az ágazat nettó befizetõje a költségvetésnek. A költségvetési adok-kapok egyenlegét vizsgáló számítások azonban módszertanilag olyannyira problematikusak, hogy nemcsak helyességük kérdõjelezhetõ meg, hanem az is, hogy egyáltalán kedvezõtlen-e ez az arány az ágazat számára. Egyrészt kétségtelen tény, hogy a mezõgazdasági támogatások 1986–1992 között jelentõsen csökkentek, de a támogatások és az elvonások megtisztított egyenlege valószínûsíthetõen inkább pozitív. Másrészt az élelmiszer-gazdaság támogatottságának helyzete az átmenet idõszakában relatíve korántsem olyan rossz, ahogy azt a mezõgazdasági érdekképviseletek szószólói és a hozzájuk kapcsolódó kutatók hangoztatják. 1992-1993-ban más iparágakkal összehasonlítva a mezõgazdaság és az élelmiszeripar kapta a legtöbb központi támogatást, ha az összes támogatást a nettó árbevételhez hasonlítjuk. 1993-ban a mezõgazdaság exportárbevételével csaknem megegyezõ nagyságú, míg az élelmiszeripar exportárbevételének csaknem egynegyedét elérõ költségvetési támogatást kapott. A vállalkozásoknak nyújtott öszszes nemzetgazdasági támogatáson belül a legnagyobb tételt az elõbb említett exporttámogatások, valamint az agráripari és agrárpiaci támogatások adják. A magyar mezõgazdaság alkupozíciója a költségvetésen belül még a legkritikusabb években sem volt rossznak tekinthetõ a többi iparághoz képest, bár 1992-ig a korábbi idõszakhoz viszonyítva egyértelmûen romlott.
  Az agrárprotekcionizmusról szóló viták második szintje arról szól, miképpen alakul a magyar mezõgazdaság támogatottsága nemzetközi összehasonlításban. A közkeletû agrárius vélekedés szerint "a világon mindenütt támogatják a mezõgazdaságot, kivéve hazánkat, Ausztráliát és Új-Zélandot". Ezt az állítást azonban több szempontból is árnyalni kell. A mezõgazdasági támogatásokat az úgynevezett PSE-mutató segítségével hasonlíthatjuk össze a fejlett országokéval. Az OECD (1993) számításai szerint 1987–1992 között a fejlett országokban a mezõgazdasági támogatások mértéke 43–49 százalék között mozgott. Az egyes országok között jelentõs eltérés van, a PSE-mutató értéke 1992-ben 3–71 százalék között szóródott. Magyaroszágon a vizsgált idõszakban a PSE-mutató 44 százalékról 8 százalékra csökkent, amely igazolja a támogatások jelentõs csökkentésérõl fent írtakat. A korábbi, OECD-átlaghoz közelítõ érték tehát Ausztrália és Új-Zéland szintje közé esett vissza. A nyolcvanas évek értékeit a hazai agrárkörökben vitatják, Mészáros–Spitálszky (1993) számításai erre az idõszakra alacsonyabb számokat mutattak, 1987-re 32 százalékot, míg 1992-re 5 százalékot. Az eltérések módszertani különbségekre vezethetõk vissza. A támogatásleépítési stratégia a szomszédos országokban, ha némi eltéréssel is, de megfigyelhetõ. Lengyelországban és hazánkban 1992-ig jelentõsen csökkentették az agrártámogatásokat, majd utána azok ismét növekedésnek indultak. Ezzel szemben Csehországban egy folyamatos támogatásleépítési programot hajottak végre. A fentiek eredményeképpen 1994-re mindegyik országban 20 százalék körül volt a PSE-mutató értéke (OECD 1996).
  A mezõgazdaság támogatottságát más módszerrel is mérhetjük, összevethetjük az összes mezõgazdasági támogatást a GDP-vel. A fejlett országok esetében 1988–1992 között a mezõgazdasági támogatások aránya a GDP-hez képest csak kis mértékben változott. Az egyes országok támogatottsági szintje ebben az esetben is jelentõsen különbözik egymástól, 0,1–2,7 százalék között szóródott. A magyar adatok némi meglepetést keltenek az elõzõekhez képest, ugyanis 1988-ban a fenti mutató értéke 5,8 százalék volt, amely több mint 2,5 százalékkal haladta meg az OECD-átlagot. A támogatásleépítési program hatására 1992-ben a támogatottsági mutató értéke 1,6 százalék volt, szemben az OECD-átlaggal, amely 2,1 százalékot mutatott. Meg kell jegyezni azonban, hogy az OECD-országok között is jelentõs szóródást lehetett tapasztalni, például az Egyesült Államokban ez az érték 1,5, míg Kanadában 2,3 százalék volt. A Nemzeti Agrárprogramban elõirányzott 2,5 százalék láthatóan meghaladja az OECD-országok szintjét. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ezek a vizsgálatok csak a fejlett országokra vonatkoznak. Ha a fejlettség szempontjából hasonló fokon álló országokkal vagy akár a fejlõdõ országokkal vetjük össze magunkat, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy ott általában adóztatják a mezõgazdaságot (Schiff–Valdes 1992). A támogatások megfelelõ vagy kívánatos szintjérõl szóló elmélkedések azonban nem sokat mondanak, illetve elfeledkeznek arról, hogy mire is érdemes fordítani a mezõgazdaság támogatására szánt összeget.
  A szocialista agrárgazdaságtanból örökölt másik tévhit szerint a mezõgazdasági nagyüzemek hatékonyabbak, mint a családi gazdaságok. A kárpótlási és szövetkezeti törvények vitája kapcsán számos újság hozott le olyan képeket, amelyeken egy idõs parasztember lóval és faekével szántotta visszakapott kicsinyke földjét. Ezek a képek jól jelképezik a hazai szakmai és laikus közvéleményben kialakult képet a lehetséges mezõgazdasági struktúrákról. Az egyik oldalon állnak tehát a modern mezõgazdasági nagyüzemek, amelyek a modernizáció, a haladás jelképei. A másik pólust, a kicsiny, törpeparcellákon, kõkorszaki technikával dolgozó gazdaságok képviselik, amelyek egy letûnt világ kihalóban lévõ zárványai. Ez a meglehetõsen leegyszerûsített és hamis kép elrejti a szocialista agrárfejlõdés védelmezõi, a nagyüzemek primátusát hirdetõk számára a hazai és a fejlett országok agrárfejlõdése közötti különbségek által felvetett kényelmetlen kérdéseket. Miért maradtak fenn és váltak meghatározóvá a családi gazdaságok a fejlett országok mezõgazdaságában a neoklasszikus és marxista próféciák ellenére? A kérdést általánosabban megfogalmazva: miért kicsik a farmok az ipari vállalkozásokhoz képest; illetve miért nem jellemzõek a hierarchizált üzemszervezeti formák a mezõgazdaságban?
  Az optimális üzemnagyság és a növekvõ skálahozadék ki nem mondott fogalmainak egyoldalú bûvkörében élõ szakemberek számára nem túl érdekesek az üzemnagyság és a hatékonyság közötti kapcsolatot vizsgáló tanulmányok. Pedig már a szocializmusban is kiderült, hogy ez a feltételezett pozitív összefüggés nem áll fenn. Donáth (1978) vizsgálatai például rámutattak arra, hogy a hetvenes évek termelõszövetkezet-összevonási kampányai – a korabeli döntéshozók szándékaival ellentétesen – nem járultak hozzá a hatékonyság növekedéséhez a mezõgazdasági nagyüzemekben. Az üzemnagyság és a hatékonyság közötti kapcsolatokkal foglalkozó empirikus vizsgálatokat összegzõ tanulmányok, a hazai közhiedelemmel ellentétben, nem támasztották alá a két változó közötti lineáris kapcsolatot. A fejlõdõ országok esetében inkább fordított (Binswanger–Deninger–Feder 1995), míg a fejlett országokban csak az állattenyésztés bizonyos ágazataiban találtak pozitív kapcsolatot az üzemméret és a hatékonyság között (Hallam 1993). Másképpen fogalmazva a területnagyság és a hatékonyság közötti kapcsolat nem bizonyított, sõt a magyarhoz hasonló duális agrárszerkezettel rendelkezõ fejlõdõ országok esetében inkább inverz kapcsolat áll fenn. Ugyanakkor a vizsgálatok rámutattak arra, hogy a hatékonyságot az adott üzem területnagyságánál lényegesen jobban befolyásolja a farmerek szaktudása, a mezõgazdasági árupiacokhoz, illetve a tõkepiacokhoz való hozzáférés.

Az agrárpolitikai nyelv mint a racionális viták fõ akadálya

  A szocializmusban kialakult agrárpolitikai nyelvezet elsõsorban arra volt jó, hogy az ágazat számára pótlólagos modernizációs erõforrásokat teremtsen. Ehhez kiváló elméleti alapot adott a kor agrárgazdaságtana, amely rugalmasan alkalmazta a marxizmus klasszikusainak vélt vagy valós tételeit a hazai körülményekre. A szocialista agrárelmélet így könnyedén megválaszolta az olyan ideológiai problémákat, mint például, hogy egyenrangú forma-e a szövetkezeti tulajdon és az állami tulajdon, vagy vállalkozásnak lehet-e tekinteni a termelõszövetkezeteket. Az ilyen vitákban – ha szükség volt rá – egyszer a termelõszövetkezetek kellõen szocialisták voltak, mikor az állami gazdaságokkal vagy a háztájival hasonlították õket öszsze, majd késõbb komoly szocialista vállalkozásokká lettek, ha az iparvállalatokról volt szó (a VGMK az ipar háztájija). Bár a tudomány sikeresnek bizonyult politikai szinten az ideológiai kérdések megválaszolásában, de már nem volt ilyen eredményes a szocialista agrárvilág jelenségeinek a leírásában. A szocialista ideológia kényszerzubbonyába zárt tudományos nyelv és fogalmi apparátus alkalmatlannak bizonyult bárminek is a megértésére.
  A fent vázolt szellemi örökséggel köszöntöttek rá a politikai és gazdasági változások az agráriusokra. Az új körülmények között a korábban sikeres, alapvetõen ideologikus agrárpolitikai nyelv egyre anakronisztikusabbá vált. Bár a szocialista agrárgazdaságtan hittételeit sikerrel alkalmazta a hagyományos nagyüzemi lobbi az Antall–Boross kormánnyal szemben, de az inkább csak a kormányzati elképzelések kritikájában volt eredményes. A korábbi nyelvezet ugyanis tökéletesen alkalmatlannak bizonyult arra, hogy megfogalmazza pozitív javaslatait, vagy értelmezni tudja az átmenet során felmerült problémákat. A korábbi évtizedekben sikeresnek bizonyult fogalmi rendszer egyre inkább nevetségessé vált. Közgazdaságilag például értelmezhetetlenek az olyan felvetések, hogy az agrárolló miatt létrejött, a mezõgazdasági termelõk kárára történt többszázmilliárdos jövedelemátcsoportosítás miatt az állam kompenzálja a termelõket. Az agrárolló nyílása, vagy másképpen fogalmazva a mezõgazdaság és a gazdaság egyéb ágazatai közötti cserearányromlás nem sajátos agrárpanasz. Ugyanis nemcsak a mezõgazdaságban felhasznált inputok árai emelkedtek meg az élelmiszerárakhoz képest, hanem például a tudományos könyvek és folyóiratok árai a kutatói fizetésekhez viszonyítva, de a gazdaság más területeirõl is lehetne számtalan példát hozni. Az árviszonyok abszolút vagy relatív változásai a gazdasági fejlõdés természetes velejárói, ezért oktalanság azt gondolni, hogy ha egyszer valamikor kialakultak valamilyen árarányok, akkor azoknak örökre meg kell maradniuk.
  A nagyüzem–kisüzem vagy a nagyüzem–családi gazdaság primitív dichotómiái hasonlóképpen alkalmatlanok a mezõgazdasági struktúrák megértésére. Elméleti szempontból ugyanis teljesen érdektelen, hogy egy üzem kicsi vagy nagy, hiszen ez nem mond semmit az adott szervezeti forma természetérõl, egyéb tulajdonságairól vagy hatékonyságáról. Az üzemnagyság mérésénél egyébként is már komoly problémákba ütközhetünk. Mi legyen a nagyság kritériuma: a mezõgazdaságilag hasznosított terület, a haszonállatok száma, a munkaerõ száma, a tényleges vagyon, a ráfordítások összege, az árbevétel, a nyereség stb? Elõfordulhat könnyen az, hogy az egyik kritérium szerint egy üzem kicsi, a másik szerint nagy, akkor hová lehet sorolni? Ha tipológiát akarunk készíteni, akkor elsõsorban a következõ kérdéseket kell megválaszolni. Ki birtokolja a termelési tényezõket? Ki ellenõrzi a termelési tényezõk és az output felhasználását? Ki viseli a beruházások kockázatát? Hogyan szervezõdnek a termelési tényezõk (saját munka, bérmunka, bérlet)? Mi a vállalat jogi formája? Mennyi termelési tényezõt használnak fel? Mi történik, ha a bérlõ vagy menedzser elhagyja a vállalatot? A családi gazdaságoknak a fenti jellemzõk alapján számos típusát különböztethetjük meg, miközben nem mondunk semmit nagyságukról vagy hatékonyságukról.
  Az a felfogás, amely az állami szerepvállalást a költségvetési támogatásokkal azonosítja, semmit nem tud mondani az agrárpolitika valóban létezõ feladatairól, hiszen megkerül két alapproblémát. Miért is van egyáltalán szükség állami beavatkozásra az agrárágazatban, illetve milyen célok érdekében és hogyan költsük el a költségvetési támogatásokat? Az agrárpolitika két fajtáját különböztethetjük meg: a ragadozó és termelõ típusú politikát (Rausser 1982). A ragadozó politika azt jelenti, hogy az állam újraelosztja a jövedelmeket a társadalom különbözõ csoportjai között, és ezekhez nem kapcsol hatékonysági követelményeket. Az ilyen állami beavatkozások rendszerint nem érik el céljukat, sõt azzal gyakran ellentétes hatásokat váltanak ki, ezért újabb állami intézkedésekre kerül sor, amelyek újabbakhoz vezetnek. Ide sorolhatjuk például az exporttámogatásokat, a különbözõ kereskedelmi korlátozásokat és az ártámogatásokat. Ezzel szemben a termelõ jellegû politika célja, hogy korrigálja a piac mûködésének a kudarcait, biztosítsa bizonyos közjószágok elõállítását, csökkentse a piaci cserefolyamatok tranzakciós költségeit. Ilyenek lehetnek például a piaci információs rendszerek, a piac átláthatóságának a javítása, a kutatások és fejlesztések támogatása. Az ilyen politikának általában semleges elosztási hatásai vannak. Ha azonban megvizsgáljuk a magyar agrártámogatások szerkezetét, akkor láthatjuk, hogy azok többsége ragadozó jellegû, nyílt redisztribúciós transzfer. Az Egyesült Államokban az agrárpolitikai viták a szakértõk szintjén racionálisan folynak. A politikai küzdelmek során az agrárfundamentalista érvek egyre védtenebbek a kritikákkal szemben. Jó példa erre az Amerikai Agrárgazdasági Társaság Choices címû folyóirata, ahol az egyetemi körök, a minisztérium munkatársai és a politikusok meglehetõsen kíméletlen hangnemben vitatkoznak egymással. Ezzel szemben nálunk az úgynevezett szakmai viták továbbra is a szocialista agrárgazdaságtan hittételeinek ismételgetésébe fulladnak.

Agrárideológiák Amerikában

  Az agrárkérdések kapcsán hagyományosan két különbözõ, többnyire egymással szöges ellentétben lévõ álláspontot lehet megkülönböztetni. Az egyik véleményt az amerikai agrárpolitikai irodalom agrárius fundamentalizmusnak, illetve farm romanticizmusnak, a másik nézetrendszert pedig demokratikus kapitalizmusnak hívja (lásd például Tweeten 1989). A nézetkülönbségek hátterében álló eltérõ értékek azonban a valóságban nem válnak el mereven egymástól az egyes emberekben. Hiszen könnyen elõfordulhat, hogy valaki ugyanúgy elfogadja az agrárius fundamentalizmus bizonyos értékeit, mint a demokratikus kapitalizmus meghatározott elveit.
  Az agrárius fundamentalizmus szerint a mezõgazdaságot, illetve a gazdálkodással foglalkozó embereket az alábbi sajátosságok jellemzik, amely miatt különleges elbánásban kell részesíteni ezt az ágazatot. A mezõgazdaság a legalapvetõbb foglalkozás az emberi társadalomban, minden más foglalkozás tõle függ. Ha a mezõgazdaság fejlõdik, akkor a nemzetgazdaság is prosperál. A farmerek jobb polgárok, akik magasabb erkölcsi színvonalon állnak, és jobban kötõdnek a hagyományos amerikai értékekhez, mint más emberek, ezért a nemzet erkölcsi és társadalmi karaktere elsõsorban a farmerektõl függ. A családi farmokat meg kell õrizni, mert azok a nemzeti örökség alapvetõ részei. A mezõgazdálkodás nem csupán egy foglalkozás a sok közül, hanem egyben életforma is. A föld tulajdona azé legyen, aki azt megmûveli. Aki farmer akar lenni, akadály nélkül meg tudja tenni. A farmer egyben saját fõnöke is legyen. A családi farm egyben a legalapvetõbb családi egység, ahol a család dolgozik, játszik, imádkozik, illetve ahol a család tagjai teljes harmóniában élnek.
  Az agrárius fundamentalizmus fontosabb elemeit Thomas Jefferson néhány, a mezõgazdaságról szóló népszerûvé vált aforizmájából szokták származtatni (Browne és társai 1992). A leggyakrabban idézett paszszus Jefferson 1785-ben John Jay-hez írott levelében található: "A földmûvelõk a legértékesebb polgárok. Õk a legéleterõsebbek, a legfüggetlenebbek, a legerényesebbek, és õk kapcsolódnak a legtartósabb kötelékkel hazájukhoz, és ragaszkodnak annak szabadságához és érdekeihez" (Jefferson 1984, 818). Számtalan politikus és politikai kommentátor idézte ezt a passzust a farmok megõrzésének és védelmének érdekében.
  A jeffersoni gondolatok hagyományos és ma is élõ interpretációja a következõ. Mivel a farmereknek egy helyben kell élniük, ezért meg kell tanulniuk kijönni szomszédaikkal, és tekintetbe venni a hosszú távú társadalmi stabilitás szempontjait is. Az õszinteség, az integritás és a vallásosság értékei, amelyek elõsegítik egy közösség fejlõdését, megegyeznek azokkal az értékekkel, amelyek a farmerok saját érdekeit is elõremozdítják. Ezért a farmerek nemzete erõsebb, mint a kereskedõk vagy a gyárosok nemzete, mivel azok nem kötõdnek olyan erõsen a közösséghez. Az üzletemberek ugyanis szennyezik a levegõt, kizsákmányolják a helyi munkaerõt, mérgezik a kutakat, és ha ellenségessé válik az üzleti környezet, akkor fogják a felszereléseiket, eszközeiket, és továbbállnak.
  A XIX. század során a polgár-farmer szerepe gazdagabb és romantikusabbá vált, mint Jefferson idejében. Az agrárius értékek romantikus oldalának két fontos eleme van. Az egyik szerint a természetnek az amerikai karaktert formáló szerepe van. A második megfontolás ahhoz kapcsolódik, hogy a kemény fizikai munka szükséges elõfeltétele az önmegvalósítás erényének. Mindkét felfogást széleskörûen támogatták a 19. századi Amerikában. Ralph Waldo Emerson és Henry David Thoreau voltak a szellemi vezetõi annak a mozgalomnak, amely újrafogalmazta az emberi élet célját a természettel való közösségben. Emerson A természet címû esszéjében például azt hangsúlyozta, hogy a mezõgazdálkodás különösen jó példája az erkölcsileg sikeres életnek. Emerson gondolatai szoros kapcsolatban állnak Jefferson és a mai agráriusok elképzeléseivel. Azonban míg Emerson a gazdálkodás és az erkölcsi karakter közötti kapcsolatot hangsúlyozta, addig Jefferson a farmer és a jó polgár közötti összefüggést.
  A mai agráriusok érvelésében egyaránt fel lehet ismerni Jefferson gondolatainak, illetve annak romanticizált változatainak elemeit. Azonban van egy alapvetõ jelentésbeli változás a mai szerzõk esetében. Jefferson és Emerson a farmereket elsõsorban egy meghatározott morális és politikai ideál megtestesítõinek látták, amely minden más állampolgár számára követendõ például szolgál. A mai agráriusok viszont ezeket az érveket arra használják fel, hogy a farmerek a többiektõl eltérõ elbánásban részesüljenek. A mai agrárpolitikai vitákban tehát a hagyományos értékek alapvetõen a futó támogatási programok védelmét, illetve azok kiterjesztését szolgálják.
  Az agrárius értékek alátámasztásául szóló kijelentéseket az agrárpolitikai vitákban ritkán szokták megkérdõjelezni. Vajon fennállnak-e azok a sajátosságok, amelyek a mezõgazdaság különleges helyzetét igazolják. Itt eltekintek a különbözõ állításokra vonatkozó empirikus vizsgálatok ismertetésétõl. A kérdésre a frappáns választ – amely egyébként egybecseng az évtizedek alatt felhalmozódott több tízezer oldalnyi kutatás eredményeivel – Don Paarlberg, az amerikai agrárközgazdászok egyik doyenje adta meg. Egy barátja egyszer megkérdezte tõle, hogy élete során mi volt a legfontosabb változás az amerikai mezõgazdaságban. Erre õ azt felelte: "az, hogy a mezõgazdaság elveszítette különlegességét" (Paarlberg 1980).
  A demokratikus kapitalizmus mezõgazdasággal kapcsolatos legfontosabb állításai a következõk. A farm ugyanolyan üzlet, mint bármilyen más tevékenység a gazdaságban. A szabad piac képes a leghatékonyabban allokálni az erõforrásokat és az árukat, ezért a piacnak kell eldöntenie, hogy mekkora szerepe legyen a mezõgazdaságnak egy ország nemzetgazdaságában. A családi farm lehet ugyan a leghatékonyabb módja a termelésnek a mezõgazdaságban, de ez nem jelenti azt, hogy más, esetleg hatékonyabb szervezeti formákat ki kell szorítania, ha azok jobban képesek alkalmazkodni a változó gazdasági körülményekhez. Mindenki, legyen az farmer vagy más foglalkozású, egyenlõ belsõ értékkel bír a társadalom szempontjából, azaz nem lehet kijelenteni, hogy az egyik tevékenység értékesebb valamilyen magasztos szempontból, mint a másik. Az egyes individuumoknak, illetve közvetlen családjuknak felelõsnek kell lenniük saját maguk gazdasági biztonságáért egész életük során. Ezért az olyan adókat, amelyek a jövedelmek újraelosztását szolgálják, nem lehet másnak tekinteni, mint az intézményesített lopás eszközeinek. Mindenkinek joga van megválasztani saját foglalkozását. De hogy valaki mennyire sikeres vagy sikertelen a saját szakmájában, annak nem a különbözõ címen juttatott állami támogatásoktól kell függnie. A demokratikus kapitalizmus mezõgazdaságra vonatkozó állításait a Nobel-díjas Milton Friedman foglalta össze a legtömörebben: a farmereket nem azért kell támogatni, mert farmerek, hanem azért, mert szegények (Friedman 1962).
  Az agrárius fundamentalizmus ma is nagyon élõ jelenség az amerikai társadalomban. A lakosság mezõgazdaságról alkotott képét döntõen nem a tények határozzák meg, hanem azok a hitek és értékek, amelyeket a nemzet sajátosságainak tartanak. Ezt támasztják alá a közvélemény-kutatások is. A Gallup közvélemény-kutatói például arra a következtetésre jutottak, hogy az emberek mezõgazdasággal kapcsolatos nézeteit és attitûdjeit nem annyira a mezõgazdaságról rendelkezésükre álló speciális tudás, hanem a személyes beállítódásuk és politikai filozófiájuk határozza meg (National Issues Forum 1986). A válaszadók 80 százaléka egyetértett abban, hogy a mezõgazdaság a legalapvetõbb foglalkozás, valamivel többen pedig azt mondták, hogy meg kell õrizni a családi farmokat. Ugyanakkor az agrárius fundamentalizmus értékeinek elfogadása nem fordítható le közvetlenül a farmerek politikai támogatására. A megkérdezettek 63 százaléka értett egyet azzal, hogy a kormánynak ugyanúgy kell kezelnie a mezõgazdálkodást, mint más gazdasági tevékenységeket.
  Az agrárközgazdászok is megosztottak az amerikai agrárpolitika megítélésében. Egy vizsgálat szerint a nyolcvanas évek közepén az amerikai agrárközgazdászok 50 százaléka gondolta úgy, hogy az akkor érvényben lévõ támogatási programok társadalmilag inkább preferálhatóak, mint a laissez-faire politika (Pope–Hallam 1986). Ugyanakkor az is kiderült, hogy a megkérdezettek véleményét erõsen befolyásolta, hogy hol dolgoztak. Az atlanti régióban foglalkoztatott agrárközgazdászok lényegesen nagyobb arányban támogatták az akkor futó dohányprogramot, mint más régiókban dolgozó társaik. Hasonló összefüggést találtak a középnyugaton dolgozók és a gabonatámogatási programokat illetõen. Ugyanakkor jól kitapintható trendje van az amerikai agrárközgazdászok véleménye megváltozásának. Az ötvenes években a többség azt gondolta, hogy a kormányzatnak be kell avatkoznia a piacok mûködésébe, hogy javítsa annak eredményességét. A kilencvenes évekre azonban egyre inkább elterjedt az a vélemény, hogy jobb, ha az állam távol tartja magát a mezõgazdasági piacok szabályozásától, és csökkenti a grandiózus támogatási programok kiadásait. A véleményváltozás oka elsõsorban abban rejlik, hogy az agrárközgazdászok egyre szkeptikusabbá váltak a tekintetben, hogy az agrárpolitika mennyiben tudja teljesíteni kitûzött céljait. Az egyre bonyolultabbá váló támogatási rendszerek mind látványosabbá váló kudarcai vezettek arra a meggyõzõdésre, hogy az államnak lehetõleg minél kisebb szerepet kell vállalnia a mezõgazdaság irányításában (Gardner 1996).

Hivatkozások

Binswanger, H. P.–Deninger, K.–Feder, G. [1995]: Power, Distortion, Revolt and Reform in Agricultural Land Relations. Megjelent: Behrman, J.–Srinivasan, T. N. (szerk.): Handbook of Development Economics Vol. 3B. 2659–2772. o. North–Holland, Amsterdam.

Browne, W. P.–Skees, J. R.–Swanson, L. E.–Thompson, P. B.–Unnevehr, L. J. [1992]: Sacred Cows and Hot Potatoes. Agrarian Myths in Agricultural Policy. Westview Press, Boulder.

Donáth Ferenc [1978]: Tulajdon és hatékonyság. Szövetkezeti Kutató Intézet, Közlemények 144. Budapest.

Emerson. R. W. [1965]: Selected Writings of Ralph Waldo Emerson. Szerkesztette William H. Gilman. Ontario, The New American Library.

Friedman, M. [1962]: Capitalism and Freedom. Chicago, Chicago University Press.

Gardner, B. L. [1996]: Why Experts on the Economics of Agriculture Have Changed Their Policy Tune. Megjelent: Antle, J. M.–Sumner, D. A. (szerk.): The Economics of Agriculture. Volume 2. Papers in Honor of D. Gale Johnson. 225–243. o. University of Chicago Press.

Hallam, A. [1993]: Emipirical Studies of Size, Structure and Efficiency in Agriculture. Megjelent: Hallam, A. (szerk.): Size, Structure, and Changing Face of American Agriculture. 204–231. o. Westview Press, Boulder.

Jefferson, Th. [1984]: Writings. Szerkesztette Merril D. Peterson. New York, Literary Classics of the United States.

Lányi Kamilla [1985]: Magyar mezõgazdaság: exportfölösleg vagy fölösleges növekedés? Külgazdaság XXIX. évf. 3. sz. 3–16. o.

National Issues Forum [1986]: America looks at agriculture: An analysis of contemporary attitudes on some basic issues. Briefing Book No.1. Helena Montana: AgfFocus, Office of the Governor

OECD [1993]: Magyarország agrárpolitikájának áttekintése. Paris. OECD [1996]: Agricultural Policies, Markets and Trade. Monitoring and Outlook 1996. In the Central and Eastern Eurpean Countries, The New Independent States and China . Paris.

Paarlberg, D. [1980]: Farm and Food Policy. Issues of the 1980s. University of Nebraska Press.

Pope, R. D.–Hallam, A. [1986]: A Confusion of Agricultural Economists? – A Professional Interest Survey an Essay. American Journal of Agricultural Economics 68. évf. 572–594. o.

Rausser. G. C. [1982]: Political Economic Markets: PERST and PESTS in Food and Agriculture. American Journal of Agricultural Economics 64. évf. 3. sz. 821–833. o.

Schiff, M.–Valdes, A. [1992]: A Synthesis of the Economics in Developing Countries. The Political Economy of Agricultural Pricing Policy. Volume 4. Johns Hopkins University Press, Baltimore.

Tweeten, L. [1989]: Farm Policy Analysis. Westview Press, Boulder.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu