Nevem tuvuduvunk ivígy beveszévélnivi

Hozzászólás Heller Ágnes cikkéhez

Heller Ágnes válasza

Szalai Pál hozzászólása

  Heller Ágnes rendkívül szellemes írást tett közzé a Beszélõ áprilisi számában ( Vita az erkölcsrõl és a dogmákról, avagy hogyan kell a sorok között olvasni ). Elsõ olvasásra cikkét mi is nagyon élvezetesnek találtuk. Mikor azonban jobban belegondoltunk abba, amit írt, egyre kényelmetlenebbül éreztük magunkat. Úgy éreztük, magyarázatával a könnyebbik utat választotta, de a cikke által felvetett erkölcsi problémát nem oldotta meg.
  Természetesen nem a vita tárgyát képezõ szexuális erkölcsrõl, hanem a cenzúra idõszakában való publikálás etikájáról van szó, s mi épp ezt – illetve ennek magyarázatát – tartjuk erkölcsileg problematikusnak.
  Heller Ágnes szerint ahhoz, hogy az ember 1962-ben megírhassa, amit gondolt, csupán néhány alapszabályt kellett betartania: 1. mindig Leninre kellett hivatkoznia, 2. mindig szembe kellett fordulnia a burzsoá, polgári, kispolgári, klerikális nézetekkel, 3. mindig a kommunizmus oldalán kellett állnia. Ha valaki ezeket az „alapszabályokat” betartotta – amit mindenki betartott, tehát nem is volt érdekes –, akkor lényegében leírhatta azt, amit gondolt.
  Ha elfogadnánk Heller Ágnes könnyed magyarázatát, akkor elfogadnánk annak rémületes konzekvenciáit is. Akkor elfogadnánk azt is, hogy bármely totalitárius rendszer kódját fel lehet használni gondolataink kifejtése érdekében. Ezt pedig nem fogadhatjuk el.
  Mert mit kellett betartani ahhoz, hogy az ember a náci Németországban publikálhasson? Pontosan ugyanezt. 1. Mindig a Führerre kellett hivatkozni, 2. mindig szembe kellett fordulni a polgári, kispolgári, „zsidó” és kommunista nézetekkel, 3. mindig a nácizmus oldalán kellett állni. Igazán nagyszerû! Csak ezeket az „alapszabályokat” kellett betartani – amit a publikálók be is tartottak, tehát irreleváns volt – s akkor már az ember leírhatta, amit gondol.
  Heller Ágnes szerint mivel mindenki alkalmazta a játékszabályokat, ezért azok nem is voltak lényegesek. „A lényeges az volt, amiben a résztvevõk különböztek, hiszen a vita errõl folyt.” Szerintünk viszont a dolog pont fordítva áll. A lényeges az volt, hogy minden résztvevõ elfogadta a játékszabályokat. Ha már ezt megtették, ehhez képest huszadrangú, hogy nézeteik miben különböztek.
  A szerzõ idézett egy passzust egykori cikkébõl, zárójelbe téve mindazt, amit akkoriban a rendszer kívánalmai szerint toldott bele szövegébe. Ha a zárójeles szövegrészeket kihagyjuk, megtudhatjuk, valójában mire gondolt. Az idézet így szól: „Véleményem tehát az, hogy (a kommunista társadalomban nem lesz és) nem is lehet külön nemi erkölcs… szerintünk a nemi viszonyokban egyszerûen ugyanazok és csak ugyanazok az erkölcsi normák érvényesek, mint a cselekvés bármely területén… A (kommunista) társadalomban moralitás és szokásrendszer nem merevedhet ellentétté, de ez csak akkor lehetséges, ha a szokások sem merevednek feltétlen normákká, hanem puszta lehetõségek, tendenciák lesznek, melyekkel az egyének természetük, szükségleteik, igényeik szerint élnek… (a kommunizmus korszakában principiummá emelkedik, hogy) az emberek nemcsak egyféle módon lehetnek tisztességesek, becsületesek, jók. Különbözõ életvitelek és magatartások egyaránt a (kommunista) erkölcs megvalósításai lehetnek, ha azok a (kommunista) együttélés általános erkölcsi szabályainak megfelelnek.” Nos – kérdezi ezek után a szerzõ – „tuvudszivígybeveszévélnivi”?
  Nevemtuvuduvunk.
  Ha a szövegben a kommunizmusra való utalásnak egyáltalán nincs tartalmi jelentõsége, hanem az lazán zárójelbe tehetõ sallang csupán, akkor viszont adott esetben bármivel (!) behelyettesíthetõ. Tegyük be a „kommunista” helyébe mondjuk a „fajvédõ” szót. Mit szól a kedves olvasó a következõ mondatokhoz? „A (fajvédõ) társadalomban moralitás és szokásrendszer nem merevedhet ellentétté, de ez csak akkor lehetséges, ha a szokások sem merevednek feltétlen normákká, hanem puszta lehetõségek, tendenciák lesznek, melyekkel az egyének természetük, szükségleteik, igényeik szerint élnek… (a fajvédõ korszakban principiummá emelkedik, hogy) az emberek nemcsak egyféle módon lehetnek tisztességesek, becsületesek, jók. Különbözõ életvitelek és magatartások egyaránt a (fajvédõ) erkölcs megvalósításai lehetnek, ha azok a (fajvédõ) együttélés általános erkölcsi szabályainak megfelelnek.”
  Huhh…
  Ezek az „alapszabályok” nem sallangok voltak: ez volt a lényeg. A vörös farok – és most szándékosan használjuk ezt a (kommunista) szexuális élet szótárából vett szót – normává, tartalmi kérdéssé merevedik és princípiummá emelkedik.
  Vajon ugyanaz-e, ha azt a kijelentést tesszük, „az ember erkölcsös lény”, vagy ha úgy fogalmazunk, hogy „a fehér ember erkölcsös lény”? Számít-e, ha utólag a „fehér” szót zárójelbe tesszük? Hiszen a kijelentés lényege mindazok társadalmi kirekesztése, akik nem fehérek, nem kommunisták, nem nácik és nem fajvédõk. Akik polgárok, kispolgárok, „burzsujok” és „klerikálisok”. Mindazok kirekesztése, akik nem hivatkoznak Leninre (stb.), nem tagjai a (belsõ) pártnak, akik nem beszélik a „newspeak”-et, és nem állnak a kommunizmus (stb.) oldalán.
  S ha már egy kijelentés egyik eleme zárójelbe tehetõ, vajon honnan tudjuk, hogy más elemei nem tehetõk-e zárójelbe? Miért pont a „kommunista” szót tesszük zárójelbe? Honnan tudhatjuk biztosan, hogy aki egy hazug, cenzúrázott nyilvánosságban a rendszer zsargonját elfogadva megnyilvánul, nem tenne-e inkább mást zárójelbe? Mibõl gondolhatja ilyenkor a szerzõ, hogy olvasói mindig ugyanúgy értik a szavait, ahogyan õ? Lássuk a példamondatot úgy, hogy a zárójelet egy tetszõleges másik szóra visszük át: „A kommunizmus korszakában princípiummá emelkedik, hogy az emberek (nemcsak) egyféle módon lehetnek tisztességesek, becsületesek, jók.” A vita eredeti témájánál maradva: ugye, így már más „a leányzó fekvése”? A nemcsak cenzúrázott, de az informálisan elõírt sablonok alkalmazását megkövetelõ rendszerben a nyilvánosság szereplõi szükségszerûen olyan gumiszövegeket hoznak létre, amelyek által – ha nem is õk, de interpretátoraik – a zárójelek tetszõleges áthelyezése révén, hol erre, hol arra kacsinthatnak.
  A nyolcvanas évek reformvitáiból jól ismerjük ezt az ambivalenciát. Az elsõ nyilvánosság szereplõi közül látszólag mindenki egyetértett azzal a kijelentéssel, hogy „a szocialista demokrácia jó”. Csak volt, aki arra gondolt: „ a (szocialista) demokrácia jó”, míg mások úgy vélték: „a szocialista (demokrácia) jó”. Jelbeszéd volt az életünk.
  Heller Ágnes csupán cikke utolsó bekezdésében érkezik el a lényeghez: „De az én erkölcsi problémám most nem írásom tartalmával van (…), hanem azzal, hogy egyáltalán részt vettem ebben a vitában.” Majd hozzáteszi: „Vagy jobb lett volna hallgatni?”
  Szerintünk részt lehet venni egy cenzúrázott nyilvánosságban zajló vitában, de csak akkor, ha nem kell hazudni. Ha a vitában való részvételnek nem elõfeltétele a rendszerrel vállalt (retorikai) lojalitás. Ha körülhatárolt kérdéseket a rendszer lózungjainak használata nélkül is meg lehet vitatni, ha lehet nem beszélni arról, ami nem tartozik a tárgyhoz. A nyolcvanas évek közepétõl Magyarországon ez már egyre inkább lehetséges volt. Elismerjük, 1962-ben ez még nem volt lehetséges. Akkoriban a szerzõknek még egyértelmûvé kellett tenniük, hogy a rendszer oldalán állnak. Ha Heller Ágnes most úgy érzi, hogy azokban az években túl nagy engedményeket kellett tennie gondolatai közléséért – mert a látszat kedvéért arra az oldalra kellett állnia, ahol nem szívesen állt –, akkor talán jobb lett volna hallgatnia. Számunkra nagyon szimpatikus, hogy Heller azon kevesek közé tartozik, akik megpróbálnak szembenézni egykori közéleti magatartásukkal. De az erkölcsi probléma nem üthetõ el azzal, hogy ismerjük-e a „tuvudszivígybeveszévélnivi” játékszabályait vagy sem. Ez túl könnyû – morálfilozófushoz nem méltó – megoldás volna.
  A kérdés másként vetõdik fel – bár cikke állításaiból nem ez következik –, ha Heller Ágnes 1962-ben még valóban hitt a kommunizmusban. Akkor nincs erkölcsi probléma, legfeljebb naivitás. Viszont akkor utólag nem érdemes a cikket zárójelekkel ellátni s jelbeszédként – a sorok „közé” írás, a sorok között olvasás mûvészeteként – rekonstruálni. Mert ez a kozmetikázás látszatát kelti: azt a látszatot, mintha az akkor még õszinte szerzõ ma már nem lenne az.
     Akár így volt, akár úgy, az általunk szeretett és tisztelt Heller Ágnesnek ma már csak ennyit kellene mondania: „Volt, amikor hülye voltam, hülyeségeket beszéltem, sajnálom.”

Kedves Detti, kedves András,

  köszönöm a hozzászólásotokat kis ironikus írásomhoz. Ráébresztett arra, hogy kortársaimhoz szóltam, s nem gondoltam arra, hogy a nálam jóval fiatalabbak nem fogják megérteni. Erre most sem lesz igazán módom. Csak néhány dolgot szeretnék tisztázni, elsõsorban nem az elvi kérdésrõl, mert az hosszú lenne, hanem arról, amit önmagamról mondtam. Nem azért, hogy tisztázzam magamat, hiszen erre nincs szükségem, legkevésbé azért, mert szándékosan idéztem bele írásomba az 1962-es cikkem mai szemmel leginkriminálóbb mondatát, mivel unom hallgatni és olvasni azokat, akik rossz memóriájukra hagyatkozva állandóan megszépítõ messzeségbõl idézik alaposan kimosott régmúltjukat. Itt a szöveg, nézzünk vele szembe.
  Az erkölcsi kérdés számomra kettõs volt. Elõször, ne szépítsem meg a múltat, ezért idéztem. Másodszor, hogy ítélkezzem magam felett igazságosan. Az erkölcsi hisztéria éppen úgy nevetséges alkalmazkodás, mint az önmentés.
  Úgy látom, hogy nem kellett volna részt venni a vitában. A kérdés azonban akkor nem merült fel bennem. De ha már részt vettem, annál tisztességesebben, mint ahogy írtam, nem írhattam.
  Mostani cikkemben egyetlen szóval nem állítottam, hogy leírtam volna akkor egyetlen mondatot is, melyet nem hittem volna igaznak. Nem, mintha ez olyan perdöntõ lenne, mint Ti gondoljátok. Mikor valaki egy írásban a börtönben ülõket rágalmazta, az akkor is morálisan tisztességtelen volt, ha hitt abban, amit mondott. Én feltételeztem, hogy 1997-ben mindenki tudja, hogy én hittem abban, amit írtam. Ezt könyveim igazolják, meg az is, hogy legalább húsz interjúban mondtam el az utolsó tíz esztendõben, hogy Lukács nyomában a marxizmus reneszánszára törekedtem, és marxista voltam. Elsõsorban Marx párizsi kézirataira esküdtem, arra, hogy a távoli jövõben megvalósul az a társadalom, melyben megszûnik az elidegenedés, az egyed egyedisége össze fog esni nembeliségével, nem lesz többé állam, sem erõszak, sem kizsákmányolás. Ezt nevezte Marx kommunizmusnak, ahogy én is. Errõl beszéltem ebben a mondatban. Hülyeség volt? Naivitás? Bizonyára, bár talán nem nagyobb hülyeség, mintha azt mondanám, hogy az emberek mindig gonoszak voltak és lesznek, és hogy a világ vesztébe rohan. Nem ismerjük a jövõt, s így nem tudunk róla igaz kijelentéseket tenni.
  Nem a mondandóm lényeges tartalmában alkalmazkodtam a játékszabályokhoz, hanem abban, ahogyan elmondtam, ahogyan hozzáragasztottam a kommunista utópia gondolatát a szexuális erkölcs vitájában felmerülõ kérdésekhez. A nyelvrõl van szó. Röviden, egy kritikus cikket írtam, de egy olyan nyelven beszéltem, amely közel volt az õ nyelvükhöz. Ugyanazokat a szavakat is használtam, ha mást is értettem ezeken a szavakon, mint uraink. Hogy lehetett volna más nyelven is beszélni? Valóban, a cserebogarak halhatatlanságáról igen, de nem olyan kérdésekrõl, amelyek politikailag vagy akár társadalmilag a legkisebb jelentõséggel is bírtak volna.
  Hogy mindennel be lehetne a kommunista társadalom kifejezést helyettesíteni az általam idézett mondatban, az nem igaz. Pontosan megírtam minden munkámban, hogy ezen a kifejezésen az elidegenedésmentes, igazán humanista stb. társadalmat értem, s hogy a mai, azaz az akkori társadalom ezzel a mércével mérve elidegenedett társadalom. A párt is így értette, ahogy ez kiderült a másfél évvel késõbbi elidegenedésvitában. Nos, aki fajvédõt ír, az semmiképpen sem képviseli azokat az értékeket, melyeket én ott képviseltem.
  Mindenképpen hamis és abszurd panelek közé zárni az ember gondolatait, de az sem közömbös, hogy milyen az a panel. Az én panelom hazug volt, mert az adott kontextusban panelként mûködött, s ezért is lehet olyan könnyen lefejteni a mondandóról. Ugyanakkor nem volt benne egyetlenegy szó sem, mely a rendszert vagy annak csak egyetlenegy intézkedését is támogatta volna, ahogy egyetlenegy szó sem, melyben akkor ne hittem volna.
  Végül, a Beszélõ nem arra kért fel, hogy erkölcsi ítéletet mondjak magamról, s különösen nem, hogy mások felett ítélkezzek, hanem arra, hogy tegyem teljesebbé az 1962-es év szellemének ismertetését. Ezt igyekeztem megtenni. Csak leveletek ébresztett rá, hogy félreérthetõ volt, ahogy tettem.
  Kedves Detti, András, még egy személyes megjegyzés. Azt hiszem, túlságosan egyszerûen írjátok le azt a szerkezetet, ami az ember. Azt hiszitek, hogy a jelbeszéd és a hit kizárják egymást, meg hogy ha valamiben hisz az ember, akkor mindenben hisz, s ha nem hisz mindenben, akkor semmiben sem hisz, vagy valami egészen másban. Fõleg pedig azt gondoljátok, hogy akkor én hülye voltam, most meg bölcs vagyok. Én ezt az illúziót nem osztom.
  De visszatérek arra, hogy valóban nem kellett volna részt venni ebben a bizonyos vitában, továbbá arra, hogy ironikusan írtam róla, ami talán elkerülte a figyelmeteket. Ez az önirónia régi keletû. Akkoriban szerettük elmesélni egymásnak a következõ történetet. Betörõk rontanak be Grün lakására. Krétával egy kört rajzolnak a szoba közepébe, s megparancsolják Grünnek, hogy álljon a körbe, és ne lépjen ki belõle. Majd megerõszakolják a feleségét és az utolsó székig kirabolják a lakását. Miután a betörõk távoznak, Grün fergeteges kacagásban tör ki. Felesége döbbenten kérdezi meg, hogy vajon megõrült-e. „Kifosztottak mindenedbõl, megerõszakolták a feleségedet, és te itt állsz és nevetsz?” Hahaha, röhög tovább Grün, „te nem láttad, mit csináltam? Kétszer kiléptem a körbõl!” Hát ez az, amit ebben a cikkben én csináltam, s nagyokat nevettem is hozzá. Késõbb lefagyott a számról a nevetés, és kiradíroztam magát a kört. Így nem volt többé mibõl kilépni. A kör maga a nyelv.
  Baráti üdvözlettel

Nagy magyar pornográfia

  Nevem Szalai Pál, és nevem tuvudovok uvúgy beveszévélnivi, avahovogy Hevellever Ávágneves beveszévélt evezeverkivilevencszávázhavatvavankevettõvõbeven; évés uvúgy sevem tuvudovok beveszévélnivi, avahovogy ava levegtövöbb mavagyavar évértevelmivisévégivi mava beveszévél; évés tevetszivik tuvudnivi, mivindevettõvõl navagyovon kívinlóvódovok.
  Mert úgy van az, hogy itt 1962-ben az Új Írás ban szexuáletikai vita volt, és utána kb. kétévenként volt egy szexuáletikai vita az Élet és Irodalom ban, meg itt, meg ott; együtt mindenféle más vitákkal, hogy aszongya, milyen nadrágban járjanak a fiatalok, meg miféle táncokat járjanak. Én meg nagyon nem tudtam így beszélni, és nagyon nem szerettem ezeket a vitákat, mert azt mondtam, hogy viseljen mindenki olyan nadrágot, amilyet akar, és ha már közéleti dolgokról nem szabad vitatkozni, akkor magánéleti dolgokról ne vitatkozzunk, azon egyszerû oknál fogva, hogy ezek magánéletiek, tehát úgy se lehet õket vitákban eldönteni; hanem inkább nézzük, hogy süt a nap, esik az esõ, ott száll egy lepke, amott meg szalad egy cica. Ami meg a szexuáletikát illeti, szerintem az a lényeg, hogy rendes ember ezen a ponton sem akar a másiknak ártani, hanem még inkább használni. Ezért aztán a Dezséry is szamár, a Gyurkó is szamár; mert a Dezséry az parancsolgat és úgy akarja szexeltetni az embereket, ahogy azt a Társadalom Bácsi régtõl fogva mondja, de nem csinálja; a Gyurkó meg azt mondja, hogy a szexualitás olyan, mint az evés, de ez nem stimmel, mert enni az ember magában is tud, a szexhez viszont kell egy másik ember, hacsak az önkielégítést nem nevezzük szexnek, de hát hol van az attól, labdába se rúg mellette. És még ráadásul mind a két szamár azt ordítja, hogy Lenin, Lenin, Lenin; jaj, de nem szép ez, nem szeretem a Lenint, és különben is, hogy jön ide.
  Mindezt alighanem Heller Ágnes is így gondolja, és – miért ne hinném el – így gondolta 35 évvel ezelõtt is. De mégsem így mondta. Bár most azt mondja, hogy tulajdonképpen így is mondta, csak neki muszáj volt belerakni a szövegébe néhány mondatot, megint csak, hogy a Lenin, meg a kommunizmus, ti. hogy a kommunizmusban így lesz vagy úgy lesz. És most felveti a kérdést: „Vagy talán jobb lett volna hallgatni? Ez azonban egy olyan kérdés, melyre talán nincs is válasz.” Nos, ez nagyon posztmodernül hangzik, de én bizony adok egy választ: jobb lett volna, legalábbis jobb lett volna, mint ivígy beveszévélnivi. Mert hát ha már a kommunizmusról meg a szexrõl van szó, akkor elõször is tisztázni kellett volna: tulajdonképpen mi is az a kommunizmus? (A „mindenkinek szükségletei szerint” nem racionális definíció.) Ha már definiáltuk, nézzük meg: jó dolog-e az? Ha jó dolog: afelé mentünk-e 1962-ben? (Inkább, mint 1952-ben vagy kevésbé?) No és az egészbe hogy jön a szex? Alighanem sehogy, és ez az adott körülmények között nem is lett volna baj, mert az elsõ három kérdést úgy se lett volna szabad megvitatni. Tehát pontosan elég lett volna azt mondani, hogy a szexuális morál tekintetében mindenki próbáljon lehetõleg emberséges lenni; a társadalom dolga pedig mindössze annyi, hogy minél jobban biztosítsa egy emberséges magatartás feltételeit – többek között ezen a ponton is (mindenekelõtt a lakáshelyzet vonatkozásában). Ha pedig a folyóirat így nem közölte volna a hozzászólást, akkor azt kellett volna mondani, hogy viszlát, elvtársak, szóljanak, ha majd az ember legalább a szexrõl azt írhatja, amit akar.
  Ha a dolgokat Heller Ágnes és mellette annyian mások így rendezték volna el, akkor a „konszolidáció” évtizedeiben, akkor – diktatúra ide, diktatúra oda – sok fogalmat sikerült volna tisztázni, és talán valamivel tisztább, helyesebb, emberségesebb célkitûzésekkel vághattunk volna neki 1989-nek. Mert, tetszik tudni, én bizony megint nevem tuvudovok uvúgy beveszévélnivi. Sevem uvúgy, mivint ava livibeveráválivisovok, deve avaztáván uvúgy ivigavazáván nevem, mivint ava keverevesztévény nevemzevetivievek. Mévég ava szevexrõvõl sevem, mert tetszik tudni, nekem nem tetszik, hogy Budapest csupa bordélyház, a szexet pénzért mérik, a gazdagnak sok jut, a szegénynek kevés, és mindez Isten, haza, család állandó gurgulázása közepette történik. Mert úgy van az, tetszik tudni, hogy a szex az nem jó hidegben a padon, de még a hajléktalanszálláson sem, viszont szerintem annak is van nemi szerve, aki a padon alszik, meg a hajléktalanszálláson, nemcsak a vállalkozó uraknak. Csinálná is a szexet, de ott nem jó, és pláne ha még gyereket is csinál vele, azzal most már mi legyen? És azt mondja nekem a liberális, hogy hja, ez mindenütt így van, erre meg azt mondom, hogy azért nincs egészen így, de ha így van, akkor – ha már szexrõl van szó, hát az Isten bassza meg az egész világot, és a Lenin rosszul fogott a dologhoz, de valahogy bizony hozzá kellett és kell fogni, mert az nem megy, hogy vannak gazdagok és szegények; és azzal sem vagyunk kint a vízbõl, hogy majd száz év múlva a szegény is kicsit gazdagabb lesz, annak a szegény hajléktalannak most kell szexelni, az unokái nem érdeklik, meg aztán így nem is lesznek unokái. Ha aztán azt mondja a liberális, hogy hja, kérem, ez a szabadság ára, akkor engem furdalni kezd a lelkiismeret. Mert a szabadságot – a puszta lét után – én is a legfõbb emberi értéknek tartom, az elmúlt rendszer alatt azt kiabáltam, hogy itt nincs szabadság, késõbb, az enyhébb szakaszban azt, hogy itt még mindig nincs elég szabadság, és a helyzet ez is volt. És a „komcsik” akkor azt mondták nekem, hogy az általam annyit dicsért polgári demokratikus szabadságjogok abból állnak, hogy ott a szegényeknek szabad a híd alatt aludni (Anatole France dixit), én meg ordítoztam, hogy az általam elképzelt világban sokkal kisebb lesz a nyomorúság, mint az övékben: és éppen azért lesz sokkal kisebb, mert ha mégis lesz, akkor a sajtóban meg lehet majd írni, a szakszervezetek kiállhatnak a szegényekért, az õ uralmuk alatt viszont mindezt nem lehet. Mire õk: a sajtó is a gazdagok kezében lesz, a szakszervezetek meg fognak egyezni a kapitalistákkal stb. Én: a sajtó nem lesz a gazdagok kezében, és különben is, még az is tûrhetõbb, mintha az állam kezében van: a szakszervezetek pedig, melyek – a diktatúrával ellentétben – egyáltalán l esznek , nem fognak megegyezni a kapitalistákkal, sõt: azok fogják irányítani az üzemeket.
  Aztán jött ’89, és a szegényeknek tényleg szabad és muszáj a hidak alatt (padokon stb.) aludni (és szeretkezni), és ha én odamegyek hozzájuk, hogy Szegény Uraim és Hölgyeim, ha az állam nem is épít többé Önöknek lakásokat, azért örüljenek, mert hogy Önök itt vannak, az a szabadság ára; akkor engem fenékbe fognak rúgni, és igazuk lesz. Hagyján, ha én lelkileg megvolnék az én szabadsághitemmel. De megvallom, hogy nem vagyok. Mert bár a szabadság következménye az, hogy sok fontos és érdekes mû és dokumentum lát napvilágot; fájdalom, beletartozik az is, hogy Tõkéczki László úr egy állami egyetemen, tehát az én adómból mérgezi a magyar fiatalság lelkét, már négy állást gyûjtött össze magának és úgy ordítozza kéthetenként a Magyar Nemzet ben, hogy õ micsoda liberálbolsevista terror alatt nyög; hogy Lovas István most már a Beszélõ be is bepofátlankodik TGM jóindulatú bíztatásai közepette: hogy hetenként az ember orrába csap a Magyar Fórum és a Demokrata , naponként az Új Magyarország és így tovább. Rendben van, de nincs tisztességes napi és heti sajtónk, Sipulusz némi elégedettséggel nyugtázta, hogy a – persze nem magas igényû – Csakazértis címû újság, melyben „Humanista Frontot” követeltem a reakciós-fasiszta söpredékkel szemben, megszûnt, hát persze, hogy megszûnt, ha senki sem hajlandó az ilyen rózsaszín dolgokat finanszírozni. No most ennek az ára a hajléktalanok szeretkezése a híd alatt, a padokon, „jobb” esetben a hajléktalanszállásokon. Hm… A legnagyobb baj kétségtelenül akkor következne be, ha a szegények Magyar Fórum okkal és MIÉP-zászlókkal indulnának rohamra a magyar liberalizmus ellen, mely 1989 óta három ostobaságot csinált: szétverte a (nem bolsevik!) baloldalt, nyomorba döntötte a tömegeket, és engedte felnõni a fasizmust. Öngyilkos magatartás és még tiszteletre méltónak sem tartom.
  A „komcsik” meg mondhatják, hogy õk ezt elõre megmondták. Meg, de ettõl nem lesznek jobbak: pártjuk bebörtönözte Kéthly Annát, megölte Nagy Imrét, bebörtönözte Bibó Istvánt, szétverte a magyar szociáldemokráciát, a szakszervezeti mozgalmat, a munkástanácsokat, és most nem utolsó sorban ezért nézünk ki így. Nem tudok hát én már jókedvû lenni, kedves Heller Ágnes és kedves magyar értelmiség. Tudom, hogy van valami „posztmodernitás” nevû képzõdmény, mely szerint igazságok egyáltalán nincsenek, mindenki fújja a maga nótáját, és ne törekedjen arra, hogy mások is megértsék, mert ez úgyse megy, de hát akkor meg minek egyáltalán valamit mondani? Talán jobb elhallgatni: évén nevem tuvudovok ivígy beveszévélnivi, évén nevem tuvudovok ivígy beveszévélnivi, javaj, javaj, javaj (ha most nincs is davaj).

„Slow down, daddy!”

Horváth Ágnes hozzászólása

  A Beszélõ decemberi számában „ Margócsysmus in der Literaturkritik: ästetisch usw .” címû röffenetében azt írja a drága (ám kitûnõnek aligha nevezhetõ) Kák(án is csomót vizslató)a(jjaj!)y Aranyos, hogy a kortárs magyar irodalomkritika pimf, ultraimmanentista umbulda. (Puff neki.)
  A szakállas mademoiselle egy (a kritika kritikájaként megírt, az Esterházy, Forgács Zsuzsa (!), Margócsy szövegvonalat követõ, néhány ponton figyelmet érdemlõ, ám többnyire hajmeresztõen inkonzisztens) elemzésben (?) vad mozdulattal rántja le a leplet a meztelen igazságról. „A magyar újkritika (sic!) diadala: a morális ambíció iránti irigy [?] gyûlölet [???].” Csak így, en bloc . Magyar, újkritika, amoralitás, irigység, gyûlölet.
  A magyar jelzõ bizonyára azt hivatott jelezni, hogy éles elméjû és nem kevésbé nagymûveltségû szerzõnk játszi könynyedséggel és bensõséges otthonossággal mozog a nemzetközi irodalomkritikai diskurzusban, s éppen most a honi kritika került érdeklõdésének fókuszába. Valószínûleg ennek tudható be az is, hogy óriási mûveltségi anyaga birtokában néha már azt sem tudja, melyik nyelv felségterületén evez éppen, s bizony elõfordul (a lónak is négy lába van…!), hogy egy németül megkezdett mondat angol nyelvû folytatást kap, majd hirtelen visszakanyarodik Goethe nagyszerû anyanyelvéhez, végül egy francia idézettel zár frappánsan. (A nagy emberek szórakozottsága, bizonyára.)
  Lenyûgözõ, amint széleskörû olvasottsága kiterjed Moris Blanchot-tól Bataille ismeretén keresztül Erdei L. Tamásig. Minden elismerésem szerzõnké. Eme ragyogó jellemzõket csak az árnyékolja be kissé, hogy a mit prepozíciót keveri a durch -hal, és „újkritikáról” értekezve nem jut eszébe, hogy a terminus már foglalt az „irodalomtudományos” nyelvben (ld. New Criticism, Eliot, Ransom, Tate, Wellek stb.).
  A „diadalt” õszintén szólva nem értem. Hol itt a gyõzelem? Hol itt a harc?
  Miután Õrjöngõ Lórántként (mûveltek kedvéért: Orlando Furioso) végigbotorkált a Margócsy-szöveg hímsoviniszta labirintusán Forgács Zsuzsa látványos „védelme” (miben sántikálhat?!) ürügyén, népnevelõi hévvel és aprólékos pontossággal egyenként rámutatott a gigantikus és korszakos jelentõségû interpunkciós hibákra, valami homályos, „irodalmon kívüli” valóságnak az irodalomba való beemelése szükségességérõl értekezett (jelzem: az angolszász újkritika egyik alaptétele éppen az irodalmi rendszer zártsága: „Az irodalomfogalom jellege alapján az irodalom rendszere megjelenhet mint zártan mûközpontú és esztétikai [!] értékelvû rendszer, az önmagukba zárt mûalkotások ideális rendje, amely minden új, jelentõs mûalkotás létrejöttével átrendezõdik.” [T. S. Eliot]), a Vesszõlovag(ina), lévén, hogy „reálszoc. ifjúkora” következtében csakis mozgalmakban és izmusokban képes gondolkodni, észbe kap, hogy a választott célterület még igen szûk, ezért mozgalomkonstruáló hevületében gyorsan és kapkodva hozzászerkeszt még egy bekezdést filippikájához Farkas Zsolt-anyázásból. (Farkas Zsolt bizonyára azért amorális, mert Nádas akadémikusról merészelt kritikát írni. Micsoda elképesztõ arcátlanság! Szinte látom Zsoltot, amint sárgul az irigy gyûlölettõl.) Apropó: Nádas Péter valóban annyira rossz író volna, hogy „igazát” csupán akadémikusi voltára való hivatkozással lehetne meggyõzõen védelmezni F. Zs.-vel szemben …?
  Végül Kákay, hogy valóban bebizonyítsa széleskörû olvasottságát, éles elméjû megállapítását a kortárs magyar irodalomkritikáról egy szerény személyem által jegyzett tanulmány ideges (és fõként pontatlan!) citálásával igyekszik illusztrálni. Mivelhogy itt morális ambíció ürügyén nem képes másba kapaszkodni, kénytelen egy „ glamorous tudósnõ” által nagylelkûen fölajánlott segítség iránti köszönetnyilvánításon élcelõdni ízetlenül. De ezt még mindig nem találja elég meggyõzõnek: a fiatal kritika Szodomáját és Gomorráját érzékeltetendõ nem rest idézni a „farkaszsoltizmus” legújabb rémtetteibõl. („Ó, Asztarté! Ó, Beliál!”)
  A „Fidex-nemzedék múlhatatlan biofényével” szemben azonban a Szadex-generáció kihunyó mentáltüze láthatóan már arra sem elegendõ, hogy pislákoló gyertyalánggal világítson dicsõ papjának: az idézett mondat jelentése az idézett formában furcsamód éppen ellentétes a kontextussal. Nem kellene itt egy érdemes Hálózati Kalóznak és (köz)ismert Net-sámánnak gyanút fognia…? És rendes arisztokrato–anglomán neokonzervatívhoz méltón a keménykalapot a sétapálcára akasztva leemelni a hivatkozott folyóiratot a könyvespolcról? És esetleg ott pontosan utánanézni az idézett szövegrésznek?
  Gépelési hibákból eredõen nemzedékeket minõsítõ következtetéseket (ráadásul tévesen) levonni ugyanis meglehetõsen kínos. Hogy úgy mondjam: ciki .
  Ezen a ponton földereng bennem a gyanú Kákay mentségére. Megnézem a Netet… És valóban! Gépelési hibáról szó sincs. Lehetséges volna, hogy csupán a Havanna szivar füstje takarta el a képernyõt…?
  Az inkriminált mondat ugyanis (helyesen) így néz ki és jelent meg a Pompeji címû szegedi folyóirat hagyományos eljárással készült, papírra nyomtatott, puhafedelû (és szívemnek oly kedves) 1996/2. számában: „A primér szöveg ne (kiemelés tõlem. E. L. T.) legyen reflexív, mert unalmas, mert destruktív.” Csupán a mondat jelentésének súlyát hordozó tagadószót hagyta el Kákay kis(asszony). Potomság. Lényeg a lényeg: az „Igazság” heroikus védelmezése irigy, gyûlölködõ és amorális ifjúkritikusokkal szemben. (Hogy lehet ennyi paranoiás között élni? De tényleg, nekem már a fele is sok lenne.)
  Talán lassúdni kellene kissé. A rossz májat kicsit följavítani. Ideges, rosszhiszemû kapkodás ellen javasolnám gyógyszerként a szoros olvasást, folyamatos ellenségkép-képzés helyett pedig a „jóindulat hermeneutikáját”, ha ez mond valamit. („Lassíts, papi!”)
  Irigység? Gyûlölet? Amoralitás? Akárhogy is vizsgálom, drága Aranyos, de Káka(y): ez a káka, mint a baba popsija. De ahogy az Ön recenzióját elnézem…
  „Daddy’s flown across the ocean / Leaving just a memory / Snapshot in the family album / Daddy what else did you leave for me? / Daddy, what’ d’ ya leave behind for me?!? / All in all it was just a brick in the wall. / All in all it was all just bricks in the wall.”*

Aranyos Kákay Úr!
 

  Olvastam cikkedet (Beszélõ, 1997. január), amely Király István kísértetének visszatérése miatt aggódik – joggal. Mondandód igazolására Lõrinszky Ildikónak Flaubert és Don Quijote közös vonásait kutató írásából is idézel egy mondatot anélkül, hogy jeleznéd, mit is kifogásolsz benne. Minthogy a tanulmány témája érdekel, szerzõjét pedig ismerem, s tudom róla, hogy határozottan szemben áll az általad ostorozott szemléletmóddal, elolvastam a szóban forgó cikket. Megnyugodva tapasztaltam, hogy nyoma sincs benne semmiféle „királyizmusnak”, ezzel szemben több, figyelemre méltó megállapítása is van, nekem például a Don Quijote szerkezeti elemzése tetszett a legjobban.
A régi barátsággal

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu