Bán Zoltán András: Különös sorsú kézirat ez, amely 1979-ben jelent meg a Faber and Faber kiadónál angolul. Orosz kiadása mindmáig nincs. A szöveg gondozója és bizonyos mértékben szerzõje, Szolomon Volkov 1960-ban ismerkedett meg Dmitrij Sosztakoviccsal. Fiatal zenetudós volt akkoriban, írt Sosztakovicsról egy lelkendezõ kritikát, aztán összebarátkoztak, késõbb kollégák lettek a Szovjetszkaja Muzika szerkesztõségében. Volkov elhatározta, hogy rábírja Sosztakovicsot, írja meg emlékiratait. A munkamódszer a következõ volt: mivel magnót nem mertek használni, Volkov gyorsírással jegyezte le azt, amit Sosztakovics mondott, aztán csinált egy gépiratot a beszélgetések alapján. Sosztakovics állítólag ezeket a gépiratokat gondosan elolvasta, aztán szignálta, jóváhagyta mintegy. (Ha jól tudom, ezeket a szignált lapokat még senki emberfia nem látta.) 1974-ben megkérdezte Volkovtól, hogy mi van a kézirattal? Volkov azt válaszolta, hogy Nyugaton van, biztonságban. Megállapodtak még, hogy csak Sosztakovics halála után lehet kiadni a könyvet. Ez meg is történt 1979-ben, amikor Volkov már Amerikában élt. Óriási vita tört ki rögtön a megjelenése után: mennyiben tekinthetõ hitelesnek ez a szöveg, mit mondott vagy mondhatott valójában Sosztakovics, mit írt hozzá Volkov stb. stb. Amit most olvashatunk, az szigorú értelemben nem nevezhetõ memoárnak, hiszen nem követ semmiféle idõrendet, nem rajzol meg bármiféle fejlõdést. Fõleg Sosztakovics barátaira, kortársaira való visszaemlékezések mozaikszerû halmaza ez a könyv.
 

Németh Gábor: Javasolnám a cím körüljárását, már csak azért is, mert ez a módszer korábban többnyire bevált. A Testamentum cím szerintetek nem problematikus?
 

Angyalosi Gergely: Úgy érzem, hogy ezt a címet talán Volkov találta ki. Ezzel kapcsolatban arról szeretnék mondani egy-két szót, ami problémát jelentett számomra, és ez a szöveg szerzõsége és hitelessége közötti feszültség. Arra gondolok, amit Csuhai István is említ az utószóban, hogy a Sosztakovics-szakértõk nem tudtak megegyezni, mennyire hiteles ez a szöveg, mennyire nevezhetõ Sosztakovics szövegének. És ez még akkor is problémát jelentene, ha minden pontosan úgy történt volna, ahogy Volkov állítja, vagyis ha szó szerint lejegyezte volna gyorsírással, amit Sosztakovics mondott, és némi korrekcióval készített volna errõl egy gépiratot. Mert még akkor is ott lenne õ, Volkov mint közvetítõ személy. Van, aki azt állítja, hogy homályos emlékei alapján Volkov írta az egész memoárt. Én talán nem mennék el eddig, de szerintem a szöveg szerzõsége és hitelessége elválasztható egymástól. Talán ez az a módszer, amelynek a segítségével értelmezni lehet ezt a szöveget. Lehet, hogy nem jellemzi tökéletesen Sosztakovicsot mint embert és zeneszerzõt, de feltétlenül hiteles mint kordokumentum. Rendkívül nyomasztó olvasmány, azt hiszem, ebben egyetérthetünk, és a mûvész és a hatalom viszonyának a kérdését nagyon releváns módon veti föl. Bár nem tudom, hogy ez megfelel-e a címnek.
 

Radnóti Sándor: Ami a lehetséges hamisítást illeti, arról az a véleményem, ha egy könyv érdekes és jelentékeny, márpedig szerintem ez nagyon is az, akkor nincs olyan nagy jelentõsége a dolognak. Mindenesetre azokat az érveket, amelyeket amellett sorakoztattak fel, hogy nem hiteles a szöveg, könnyen ki lehet védeni azzal, hogy ezek a viták nagyrészt még a fennálló Szovjetunió idején zajlottak. A könyv fölöttébb kényes lehetett politikailag, ezért elképzelhetõ, hogy Sosztakovics özvegye, aki a legfõbb tanúja volt annak, hogy a könyv nem hiteles, talán politikai megfontolásokból nyilatkozott úgy, ahogyan nyilatkozott. A hitelesség mellett szerintem másképp is lehet érvelni, amikor is nem az a kérdés, hogy tényleg úgy mondott-e mindent Sosztakovics, ahogy Volkov leírta. Ez pedig az a beállítás, amit Volkov erõltet a bevezetõjében. Eszerint Sosztakovics a régi orosz tradícióból eredõ és a Szovjetunió történetében is tovább élõ típusnak volna megtestesülése. Az úgynevezett jurogyivij magatartásról van szó, a szent õrültrõl, a szent bolondról, aki lehet veleszületett módon is ilyen, de tudatosan választhatja is ezt a szerepet. Volkov azt a nagyon kényes és érdekes ellentmondást, hogy Sosztakovics egyrészt üldözöttje volt a sztálinizmusnak, másrészt egyik legfontosabb kulturális reprezentánsa, képviselõje, ezzel véli megoldani, hogy szent õrültként vagy a szent bolond, a szent hülye szerepét magára vállaló jurogyivijként ábrázolja. Tehát mindaz, amit Sosztakovics a nyilvánosság elõtt mondott, az komolytalan, lényegtelen, és mindig csak az fontos, amit nem a nyilvánosságnak szánt – sugallja Volkov a bevezetõjében. Nekem az a benyomásom, hogy Sosztakovics emlékei nem igazolják ezt a jurogyivij-elképzelést. Ha Volkov így gondolkodott, és õ írta volna, õ hamisította volna az emlékiratokat, akkor föltehetõen ezt a jurogyivij-teóriáját erõsítette volna a fõszövegben. De nem ez történt.
 

N. G. : Én azt érzékeltem, hogy az az ellentmondás, amire Volkov a szent õrült fogalmával utal, az igazából talán a mûvekben van, nem pedig a mûvek körüli diskurzusokban.
 

B. Z. A.: Hát a mûvek… Igencsak problematikus dolog, és azt hiszem, hogy Sosztakovics tényleg nem volt jurogyivij, ha a mûveit tekintjük. Nézzük a pályáját. Elindult félig-meddig avant-garde zeneszerzõként rendkívül fiatalon, hiszen 18 éves korában mutatták be az elsõ szimfóniáját. Utána megírta     Az orr címû, állítom, hogy abszolút zseniális operáját Gogol novellájából, és aztán a Kisvárosi Lady Macbeth címû operát, ami szintén fantasztikus. Mindkét darab a század legfontosabb operái közé tartozik. Ekkor még nem volt harmincéves. Tehát elkezdte építeni a maga abszolút zseniális pályáját, és akkor 1937-ben megjelent a Pravdában egy névtelen cikk, amirõl Sosztakovics azt állítja, hogy megváltoztatta az életét. Igaza volt. Zene helyett káosz, így szólt a cikk címe, és a Kisvárosi Lady Macbethet tiporta a sárba. És tíz nap múlva megjelent még egy írás, amelyben azt mondták, hogy amit Sosztakovics csinál, az veszélyes játék, amelynek rossz vége lehet. Tudjuk, hogy mit jelentett a harmincas években az ilyen figyelmeztetés. Ettõl kezdve Sosztakovics zeneszerzõi pályája megtört, és ahelyett, hogy a század legnagyobb zeneszerzõi közé került volna, mint ahogy erre igen komoly esélye volt, mostantól valamiféle kettõsség jellemzi a mûveit. És valami görcsös igyekezet a megfelelésre. Konkrétabban szólva: a XV. szimfónia utolsó tételén belül megtalálhatók a fiatalkori korszakára emlékeztetõ nagyszerû avant-garde ötletek, ütõhangszeres színek, szenvedélyes expresszív kitörések, és két ütemmel késõbb a lehetõ leglaposabb posztromantikus, szovjetmód forradalmi-romantikus, nyúlósan poszt-brahmsi, poszt-mahleri megoldások. Tehát egy tételen belül is észlelhetõ az iszonyatos tépettség. Vagy nézzük A zsidó népköltészetbõl címû dalciklust. Az utolsó három rész, mondhatni bestiálisan pozitív és optimista, a kolhozélet nagyszerûségét zengi. Erre azt szokták mondani, hogy csak ironikusan értelmezhetõ; Sosztakovics nem is úgy gondolta. Tudja az ördög. Szerintem, ez nem jurogyivij magatartás. Ez skizofrénia. Egyrészt nem is tudom, hány Sztálin-díjat kapott, másrészt voltaképpen eltiport avant-garde-ista volt egész életében.
 

A. G.: És minden nap arra várt, hogy mikor viszik el. A rettenetes félelem szinte kicsurog a könyv lapjaiból, és ettõl lesz olyan iszonyúan nyomasztó olvasmány. Sok mindent meg lehet belõle érteni, még ha tudtuk is nagyjából, hogyan éltek az emberek a Szovjetunióban ötven éven át. Úgy látszik, ezt nem lehet megszokni, ez újra és újra mellbe vágja az embert. De visszatérve a skizofréniához, azt mondhatnám, hogy sokféle skizofrénia van ebben a szövegben. Tegyük félre azt a kérdést, hogy mennyire Sosztakovics saját szövege, ami most megjelent. Számomra rendkívül érdekes volt, a jurogyivij magatartás is egy orosz hagyományt elevenít fel, Európa megvetésének tradícióját. Eszerint az orosz ember radikálisan más erkölcsi alapokon áll, mint az európai. Az európai ember romlott erkölcsi elvekre támaszkodik, míg az orosz emberrel történhet akármi, beletaposhatják a földbe, áldozata lehet mindenféle terrornak, akkor is magasabb erkölcsi szinten érzékeli saját magát. Legalábbis az az orosz értelmiségi, aki megszólal ebben a könyvben, így látja, és ez döbbenetes dolog. Sosztakovics például hivatkozik arra, hogy Stravinsky nem is igazán orosz zeneszerzõ. Jól tette, hogy nem jött haza külföldrõl.
 

B. Z. A.: Prokofjevet ugyanilyen alapon nézi le, Turgenyevet is, és itt kapcsolódik Dosztojevszkij véleményéhez, aki éppen a nyugatosság miatt vetette meg Turgenyevet.
 

N. G.: És elõránt egy Csehov-idézetet a Prokofjevtõl való elhatárolódás fegyvertárából: az orosz író csõben lakik, szúval táplálkozik és mosónõkkel hál, idézi Sosztakovics. Ebben az értelemben, folytatja, Prokofjev nem volt orosz zeneszerzõ. Érdekes különben e felfogás egyik mellékszála, amikor pályatársai, Rimszkij-Korszakov, Stravinsky lengyel eredetét hangsúlyozza.
 

R. S.: Ez viszont nem nevezhetõ dosztojevszkiji álláspontnak…
 

B. Z. A. : Nem bizony, mert ha valaki utálta a lengyeleket, az Dosztojevszkij volt.
 

R. S.: A Nyugat-megvetéshez, a zapadnyik-ellenességhez, a narodnyiksághoz két dolgot kell hozzátenni. Az egyik, hogy a negyvenes-ötvenes években Sosztakovics lába elõtt hevert Európa és Amerika. A legnagyobb muzsikusok játszották, óriási sikere volt, nagy elõadások születtek mûveibõl, amelyekkel szemben nagyon kritikus. Toscaninirõl hihetetlen megvetéssel nyilatkozik. Tehát esetében nem a frusztráció az, ami sokszor oka lehet a nemzeti büszkeségbe való bezárkózásnak. Nem a frusztráció, hanem a félelem, mert ugyanakkor attól volt oka félni, hogy a Nyugat a lába elõtt hever, hiszen Sztálin ezt alaposan meg tudta volna bosszulni. Az egész könyvet áthatja a rettegés, és még akkor is, amikor Sztálin meghal, és akkor is, amikor az utolsó évtizedben békés és nagyon jó viszonyok közé kerül Sosztakovics. De mindez nem számít, a terror bármelyik pillanatban visszatérhet, és akkor elviszik és megölik az embert. A másik dolog az, amit nagyon érdekesnek tartok a könyvben, hogy majdnem baráti viszonyban áll az orosz hagyománnyal, gondoljunk a Muszorgszkij-, a Rimszkij-Korszakov-, a Glazunov-portrékra, valamint az utált és megvetett Kjuira. Itt lényegében az érezhetõ, hogy Sosztakovics valóban benne állt ebben a hagyományban, és kézfogásnyira volt Muszorgszkijtól, akit úgy látszik, a legjobban imádott minden zeneszerzõ közül.
 

N. G.: Valahol a könyv elején van egy ars poetica-szerû tömör összefoglalás: a zselatin-hasonlatra gondolok, a 80. oldalon. Azt mondja, hogy a halottak túlzottan forrók, és ezért le szokás õket önteni az emlékezés zselatinjával, ami kellemesen kihûti õket; ezzel szemben neki egyáltalán nem ez a szándéka. Még ma is akár fölháboríthat egyeseket, ahogy Meyerhold vagy Eizenstein vagy Majakovszkij figuráját jellemzi. Néhány vonással hihetetlenül éles és szarkasztikus portrékat rajzol föl róluk. Talán arról is kellene beszélni, hogy mint mû értékelhetõ-e ez a könyv. Milyen az irálya, a stílusa. Azt hiszem, hogy meglehetõsen jó.
 

B. Z. A.: Én nagyon élveztem. Van benne egy-két fantasztikus jelenet, az egyik csúcs a szovjet himnusz megírására kreált verseny, ez gondolom, mindannyiunk számára emlékezetes. Amikor azt írja, hogy a Sztálin körüli munkatársak arcán valami vallásos révület ült. Mindenki csodára várt, például arra, hogy Sztálin szülni fog. Csak igazi író tud ilyen helyzetet teremteni. Számtalan nagyszerû történetet mond el. Ki ne emlékeznék a Jugyina-epizódra? Sztálin egyszer hallgatta a rádiót, éppen Mozart K. 491-es c-moll zongoraversenyét közvetítették. Utána betelefonált a rádióba, ugyan elvtársak, ki játszotta ezt a mûvet? Marija Jugyina, hangzott a válasz. Nagyon tetszik nekem, mondta Sztálin, ugye megvan ez nekünk lemezen is? Természetesen, Sztálin elvtárs. Akkor holnap reggel küldjenek át nekem egy példányt. Na most az volt a baj, hogy ilyen lemez egyáltalán nem létezett, csakhogy a rádiósok ezt nem merték bevallani. Mit tehettek? Még aznap éjjel felvették Jugyinával a zongoraversenyt, és másnap reggel az egyetlen példányban kipréselt korong ott feküdt Sztálin asztalán. Állítólag ez volt a lemezjátszón akkor is, amikor holtan találták a dácsájában. Egyszóval regényként is olvasható, nagyszerû szöveg ez. Ugyanakkor tényleg pokolian nyomasztó. Az egyik legszomorúbb könyv, amit az elmúlt években olvastam.
 

N. G.: Nagy orosz pornográfia, azt hiszem.
 

R. S. : Szabad legyen még egyszer visszamenni a Nyugat-gyûlölethez. Volt ennek még egy oka, és ez már nem az orosz tradícióhoz tartozik, hanem a sztálini élethez, a sztálini világhoz. Ez pedig Sosztakovics gyûlölete a nyugati látogatók, Feuchtwanger, Romain Rolland, Bernard Shaw, Malraux iránt, akiket rettenetes gúnnyal nagy humanistáknak nevez. Akik elmennek a Szovjetunióba, ott lakmároztatják, vendégül látják õket, és eközben semmit nem észlelnek ebbõl a világból. És azzal is tisztában lévén, hogy õk nem tudnának egy diktatúra alatt élni, mégis hihetetlen dicséretekkel és apológiákkal látják el ezt a világot. Ez a Nyugat aktuális gyûlölete.
 

B. Z. A.: Emlékeztek ti olyan személyre a könyvbõl, akirõl szépen szól Sosztakovics?  Nagyon kevés ilyenre emlékszem.
 

A. G.: Sok emberrõl szól elismerõen.
 

B. Z. A.: Elismerõen, igen, de ilyenkor sem takarít meg egy oldalvágást. Még Beethovenbe is beleköt, amikor azt írja, hogy az opus 111 második tétele hosszú és unalmas, igaz, teszi hozzá, amikor Jugyina játszotta, akkor ez nem volt érzékelhetõ.
 

R. S.: Most két irányba szeretnék továbbmenni. Az egyik, amirõl beszéltünk már, hogy a könyv hihetetlenül gazdag gyûjteménye a szovjet életnek. A hátborzongató sztorik közül csak kettõre akarok utalni. Az egyik a lirnyikek és banduriszták története. Népi énekesek õk, akik évszázadok óta járják az ország útjait és énekelnek mindenütt, és akik, talán homéroszi okokból, mindannyian vakok. Sosztakovics leírja, hogy összegyûjtik õket, valamikor a harmincas évek közepén, rendeznek a számukra egy nagy kongresszust, és ott agyonlövik õket. Agyonlövik a vak népi énekeseket. A másik hihetetlen és rémületes történet két neves értelmiségirõl, egy filmrendezõrõl és egy zeneszerzõrõl szól, mind a kettõ a szó szoros értelmében becsinál Sztálin elõtt. És ami még döbbenetesebb, hogy ezt az anekdotát õk maguk terjesztik magukról, mert jó érzékkel sejtik, hogy természetesen visszakerül Sztálinhoz, és Sztálin örül annak, hogy ilyen hihetetlenül démonikus hatalma van felnõtt emberek fölött.
     A másik, amirõl föltétlenül beszélni kell, és most elsõsorban a te véleményed érdekel, Bán Zoltán András, mert te értesz közülünk leginkább a zenéhez. Arról van szó, hogy Sosztakovics borzasztó furcsán beszél a saját zenéjérõl. Mintha minden programzene volna. A huszadik században általában nem így beszélnek a zenérõl, õ pedig azt mondja, hogy itt és itt megfestettem Sztálin portréját, ebben a vonósnégyesemben ezeket és ezeket az érzelmeket adom elõ, és így tovább. Ez nagyon meglepett engem.
 

B. Z. A.: Nekem magyarázatként van erre egy zenei tippem, persze lehet, hogy téves. Azt hiszem, hogy Sosztakovics eredendõen igazi nagy operaírói tehetség volt. A pályáját is így kezdte, és ez megtört, hiszen operát késõbb már nem írt, talán önvédelembõl megint, hiszen az instrumentális zenére nem vagy csak nehezen lehet azt mondani, hogy na, barátocskám, igen, kigúnyoltad Sztálint. Egy operát a szöveg miatt sokkal könnyebb perbe fogni. Lehet, hogy Sosztakovics a hangszeres mûveiben is drámaian, szituációkban, személyekben gondolkodott. Talán ezért a sok programzenei hasonlat. Nem tudom.
 

A. G.: Nekem kicsit gyanús a dolog, mert e tekintetben tökéletes folyamatosság van a Volkov által szignált elõszó és a fõszöveg között. Volkov durván programzeneként beszél minden egyes darabról. Engem is megdöbbentett, hogy maga a zeneszerzõ hogyan beszélhetett így a mûveirõl. Talán nem egészen így beszélt róluk. Felmerült bennem az a gyanú, hogy ez Volkov szemlélete.
 

B. Z. A.: Lehet, és lehet, hogy önigazolás is a könyvnek ez a része: lám, lám megfestettem Lenin portréját, megírtam Sztálinét, csak akkor nem lehetett észrevenni, nem lehetett beszélni róla. De lehet, hogy Volkov akarta így bátrabbnak beállítani szeretett mesterét.
 

R. S.: Egyébként azt mondják, hogy a XIII. szimfóniát a magyar ’56-ról írta Sosztakovics.
 

B. Z. A.: Igen, állítólag. Legalábbis ezt írja Volkov. Akkor ezt most becsületszóra el kell hinni neki. Ez nagyon veszélyes dolog.
 

R. S.: Az a fantasztikus, hogy ennyiben Sosztakovics elfogadja a sztálinista kritikát, ami abból indul ki, hogy a programot le lehet fordítani a zene nyelvére.
 

N. G.: Igen, tehát a nagy formalista népellenes zeneszerzõ folyamatosan a lehetõ legdurvábban programzenérõl beszél.
 

B. Z. A.: És majdnem minden szimfóniájának van alcíme: Babij Jar, 1917, a Leningrádi szimfónia.
 

R. S. : Ez utóbbi cím nem tõle származik, és azt mondja, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem Leningrád német elpusztításáról, hanem Sztálin pusztításáról szól. Hát kérdés, hogyan lehet a német pusztítást és Sztálin pusztítását szimfonikus eszközökkel megkülönböztetni. Hacsak nem német katonazenével vagy sztálini katonazenével. De ezt a primitív zenei eszközt a VII. szimfóniában nem veti be Sosztakovics.
 

N. G.: Mivel gonoszkodni is szoktunk, kíséreljünk meg ezúttal is. Az például elég szép pillanata a könyvnek, hogy egyfelõl véget ér a következõ közléssel: „ez a könyv a Fûzfõi Papír Rt. 70 grammos Fûzfõpressz papírjára készült,” majd még egyszer közli a hátlap szövegét, valamint az összes képaláírást. Ennek azért nem nagyon örültem. Bár kétségtelen, hogy így összeszedettebb a dolog. Van valami lezárása.
 

B. Z. A.: Viszont nagyon jó és tanulságos olvasmány a függelékként közölt mûjegyzék, Csuhai István munkája.
 

A. G.: Beszéljünk még egy kicsit a könyv stílusáról. Tegyük fel, hogy átszûrõdött Sosztakovics beszédmódja ezen a lejegyzésen, szóval kicsit szándékolt az itt megjelenõ szándékolt egyszerûség. Sosztakovics nagyon erõsen törekszik a sallangtalanságra, a dísztelenségre. És ez néha nagyon lapos megállapításokat eredményez. Amikor azt mondja, hogy az embernek semmihez sem szabad ragaszkodni, lám szegény Meyerhold is hogy ragaszkodott a feleségéhez, agyon is lõtték. Lám, a felesége hogy ragaszkodott az értéktárgyaihoz, 17 késszúrással meg is ölték. Az embernek semmihez sem szabad ragaszkodnia, mert ha nagyon szeretünk valamit, azt elveszítjük. Ez egyrészt bibliai bölcsesség, másrészt ezen a szinten gyermeteg életfilozófia, ami persze félelmetes visszhangot kelt attól a hullahegytõl, amely körülveszi.
 

N. G. : Különös, hogy bár valóban nagyon ritkán beszél önmagáról, mégis elég pontos kép alkotható róla. Ezzel a nagyon egyszerû, dísztelen, szikár beszéddel mégis megrajzolja a maga önarcképét, és ez szerintem finom bravúrja a könyvnek.
 

A. G.: Olyan figurát látunk, aki soha nem érezte jól magát a bõrében, „életemben egy boldog pillanatom nem volt”, írja a könyv végén. A cím talán itt kapja meg a magyarázatát, ahol õ maga azt mondja, hogy azért írta meg ezt az emlékiratot, vagy azért tartotta fontosnak, hogy megíródjék,  hogy a fiatalabb korosztályok ne éljék ugyanezt a szürke életet, amelyet neki kellett élnie. Ilyen értelemben talán valóban testamentum ez a kötet.
 

B. Z. A. : Állítólag Venyegyikt Jerofejevnek, a pár éve meghalt nagy alkoholista írónak volt egy befejezett regénye, és ennek a címe úgy szólt, hogy Sosztakovics. Állítólag elvesztette. Mindössze egyetlen példányban volt legépelve, egy üveg vermuttal együtt vesztette el, ezért a fõnöke majdnem agyonütötte, persze nem a kézirat, hanem az ital elvesztése fölötti bánatában. Mondják, egy üvegvisszaváltóban játszódott volna a regény, ahol a rádióban éppen Sosztakovics temetését közvetítették. Erre azért kíváncsi lettem volna.
 

Testamentum. Dmitrij Sosztakovics emlékei Szolomon Volkov szerkesztésében. Fordította: Pándi Marianne. Európa, 1997, 435 oldal, 1100 Ft)
 

(A Kossuth rádióban 1997. április 10-én elhangzott beszélgetés szerkesztett és kibõvített változata.)

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu