A Karamazovok és a pokol

  Õsbemutató volt a patinás moszkvai színházban, a Szovremennyikben: Klimontovics írt egy színmûvet Dosztojevszkij regényének motívumai alapján A Karamazovok és a pokol címmel. Az elõadás rémes, csak szidni tudom: akinek ehhez nem fûlik a foga, lapozzon tovább. Különben se látta a darabot.
  De ne is sajnálja: két órányi tömény unalom, monoton ismétlések sokasága, könyvízû, poros „istenérvek”, vértelen lázongás az ördög ellen. A színen egy barlangfélét látni: nyomorúságos gyülekezettel, eszelõs öregasszonyok révülnek, idõnként elõugrik néhány ördög, s felnyalábolják a pokolra való fajzatokat. A szereplõk monológjai rendre elcsúsznak egymás mellett, ahogy egy valamirevaló modern darabban dukál. Senki sem figyel a másikra, nem is jut el a másik hangja a fülükig soha. A Karamazovok alávaló gazemberek, egyik gonoszabb, mint a másik.
  S a színészek még rá is tesznek egy-egy lapáttal.
  Szmergyakov bûnbánatot gyakorol, Ivan õrjöng, Dmitrijnek a nyílt színen elmegy az esze, Zoszima Ivan lába elé rogy – ahogy egy mai író és rendezõ Dosztojevszkijt elképzeli. Mintha húsz év alatt semmi se történt volna az orosz mûvészetben, sõt mintha Pirjev annak idején meg se rendezte volna a maga nagy Karamazovját. Dagályos, fellengzõs, íztelen: mintha fûrészport rágnánk.
  Nézem, nézem, ami a színpadon történik, s végtelen szomorúság fog el.
 

  Nem az a fõ baj, hogy a darab csapnivaló, egy rossz elõadással több vagy kevesebb: édesmindegy. Hanem az, ami ennek a rossz elõadásnak s a többi hasonló mai orosz darabnak, könyvnek az alapja: az, ahogyan mi, oroszok, mostanában gondolkodunk önmagunkról.
  Ahogyan magunkat látjuk és láttatjuk. Mocskosnak, aljasnak, kisszerûnek, undoknak. Ahogyan magunkat mutatjuk a világnak: nézzétek, milyen borzasztóak, ijesztõek vagyunk, tessék csak továbbra is félni tõlünk. Kétarcúak vagyunk, alattomosak, kiszámíthatatlanok vagyunk, zabolátlanok, féktelenek, bármelyik pillanatban õrjöngésben törhrtünk ki.
  Annyira beleéltük magunkat Európa madárijesztõjének szerepébe, a világfenyegetõ pózába, hogy már-már magunk is elhisszük: nincs az orosznál félelmetesebb nép. És ez a negatív kivételességtudat olyan méreteket ölt, hogy elnyel-elborít minden normális, racionális szándékot. Mintha nem is létezett volna Csehov finom humora, mintha nem írt volna soha egy sort se Tolsztoj, Bunyin, mintha nem zenélt volna se Csajkovszkij, se Sosztakovics... Mintha az egész orosz kultúra csak ebbõl a félreértett Dosztojevszkijbõl állna.
  Önmagunk végtelen rossz mivoltának ez az örökös melldöngetõ, önostorozó bizonygatása ahhoz vezetett, hogy el is hitték nekünk: nincs gonoszabb nálunk, oroszoknál, s fejvesztetten menekül tõlünk, a közelünkbõl mindenki – ki merre lát. Mindegy hová, csak minél messzebb tõlünk. Sikerült úgy meggyõzni „dosztojevszkiji eredendõ gonoszságunkról” mindenkit, Európát, Ázsiát, lengyelt, magyart, csehet, szlovákot, litvánt, lettet, észtet, hogy most már csak egyet tehetünk: döbbenten állunk a tény elõtt – egyedül maradtunk. Teljesen egyedül.
  Hiába igazgatjuk-csinosítgatjuk magunkat az európai tükör elõtt, hiába erõltetünk arcunkra kenetteljes, negédes vigyort, hátha megtetszünk mégis valakinek, kacsingatunk, integetünk, bizonykodunk, hogy na, azért nem is vagyunk olyan csúfak és gonoszak, csak játszottunk, most már késõ.
  Késõ.
  Addig mocskoltuk magunkat, hogy most már végképp senki sem hisz nekünk. Nem azért, mert nem tudunk európai módra „demokratizálódni”, hanem mert a nagy orosz kiszámíthatatlanság komplexusával, az ázsiai durvaság önképével, az orosz álnokság örökös sugallatával olyannyira „túlgyõztük” magunkat, tíz-húsz, száz évre elõre, hogy most már akkor is ilyennek könyvelnek el bennünket, ha nagyhirtelenjében angyallá változnánk mind. Nem tehetünk mást: kényszerûen lenyeljük a magunk gyártotta keserû pirulát.
  Ezért töltött el mérhetetlen szomorúsággal ez a legújabb Dosztojevszkij-átirat. Mert megint a késõ Brezsnyev-korszak mélységes apátiáját sejtem mögötte: azoknak az egyébként tiszteletre méltó orosz értelmiségieknek a bénult tehetetlenségét, akik ölbe tett kézzel ültek, és szó nélkül várták, kit visznek el következõnek. Ne állj ellent a gonosznak! – ez volt a filozófiájuk. Élj lelkiismereted szerint, s akkor nem tehetsz szemrehányást magadnak – hirdették széltében-hosszában. Ha véletlenül történik valami, úgy is jó, ha nem, úgy is. Ha véletlenül jön egy Gorbacsov, úgy is jó, ha nem, úgy is. Ha kiderül, hogy Gorbacsov szintén egy gazfickó, úgy is jó, elvégre „nekünk más nem adatott meg”, ez van, ezt kell szeretni. Hogy mindenki durva, erõszakos, agresszív? Hát, istenem, ilyenek vagyunk. Elzüllöttünk? Hát mit tegyünk, ez van. Ilyenek vagyunk mi, oroszok.
  Errõl szól ez az új darab, ezért tiltakozom ellene. Arról szól, hogy rosszak vagyunk, s nem tehetünk egyebet, csak szemlesütve, szégyenkezve állunk Európa elõtt, az egész világ elõtt. Pironkodunk a civilizálatlanságunk miatt, a nyomorúságunk miatt, az elvesztett háborúnk miatt. S szégyenünk, frusztráltságunk minduntalan átcsap oktalan hetvenkedésbe, hogy nemcsak gonoszak, hanem ismét erõsek is vagyunk, úgyhogy tessék csak fület-farkat behúzva elosonni elõlünk.
  S még jobban meglepõdünk, látva, hogy mégse tart tõlünk senki.
  Csak mindenki szánakozik rajtunk, megvet és elkerül.
  Röhögnek rajtunk a fiatalok is, az utánunk következõ nemzedék, akiknek fogalmuk sincs arról, mi ez a nagy melldöngetés, hajtépés, eszeveszett õrjöngés? Számukra ugyanis nincs pokol, és nincsenek Karamazovok. Csak normális élet van, ha van, a többi üres szöveg: nagy humbug az orosz lélekrõl, a kiszámíthatatlan, ördögi gonoszságról. Elegük van abból, hogy azt sulykolják nekik: az oroszok megbízhatatlanok, vigyázni kell velük, résen kell lenni velük, mert ilyen az orosz jellem. És igazuk van.
  Minden porcikám tiltakozik ellene. Nem értek egyet ezzel az új orosz apokalipszissel, amivel lépten-nyomon nyakon öntenek. Nem fogadom el, hogy kiszámíthatatlannak, kétszínû, alattomos alaknak tituláljanak. Tiltakozom ellene, és elegem van belõle.
  Az orosz  lélek nyomorúsága persze kényelmes filozófia. Ezért kelendõ árucikk manapság. Elrejti és megbocsáthatóvá teszi gyengéinket. Nyílt színi sajnálatot vált ki – szegény, szegény oroszok –, ami elandalít, megnyugtat, felment minden felelõsség és kötelezettség alól. Ezért romboló és veszélyes. Még akkor is, ha maga Szolzsenyicin prédikálja. Sõt akkor igazán, mert tekintélyével igazolja ezt a sok zöldséget.
 

  Mit tehetek egyebet? Írok egy lev. lapot magyar barátaimnak, csak nyugi, semmi pánik. Nem bántunk mi senkit. Tényleg. Forró üdvözlet Moszkvából.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu