A Karamazovok és a pokol
Õsbemutató volt a patinás
moszkvai színházban, a Szovremennyikben: Klimontovics írt
egy színmûvet Dosztojevszkij regényének motívumai
alapján
A Karamazovok és a pokol
címmel. Az
elõadás rémes, csak szidni tudom: akinek ehhez nem
fûlik a foga, lapozzon tovább. Különben se látta
a darabot.
De ne is sajnálja: két
órányi tömény unalom, monoton ismétlések
sokasága, könyvízû, poros „istenérvek”,
vértelen lázongás az ördög ellen. A színen
egy barlangfélét látni: nyomorúságos
gyülekezettel, eszelõs öregasszonyok révülnek,
idõnként elõugrik néhány ördög,
s felnyalábolják a pokolra való fajzatokat. A szereplõk
monológjai rendre elcsúsznak egymás mellett, ahogy
egy valamirevaló modern darabban dukál. Senki sem figyel
a másikra, nem is jut el a másik hangja a fülükig
soha. A Karamazovok alávaló gazemberek, egyik gonoszabb,
mint a másik.
S a színészek még
rá is tesznek egy-egy lapáttal.
Szmergyakov bûnbánatot
gyakorol, Ivan õrjöng, Dmitrijnek a nyílt színen
elmegy az esze, Zoszima Ivan lába elé rogy – ahogy egy mai
író és rendezõ Dosztojevszkijt elképzeli.
Mintha húsz év alatt semmi se történt volna az
orosz mûvészetben, sõt mintha Pirjev annak idején
meg se rendezte volna a maga nagy Karamazovját. Dagályos,
fellengzõs, íztelen: mintha fûrészport rágnánk.
Nézem, nézem, ami
a színpadon történik, s végtelen szomorúság
fog el.
Nem az a fõ baj, hogy a darab
csapnivaló, egy rossz elõadással több vagy kevesebb:
édesmindegy. Hanem az, ami ennek a rossz elõadásnak
s a többi hasonló mai orosz darabnak, könyvnek az alapja:
az, ahogyan mi, oroszok, mostanában gondolkodunk önmagunkról.
Ahogyan magunkat látjuk és
láttatjuk. Mocskosnak, aljasnak, kisszerûnek, undoknak. Ahogyan
magunkat mutatjuk a világnak: nézzétek, milyen borzasztóak,
ijesztõek vagyunk, tessék csak továbbra is félni
tõlünk. Kétarcúak vagyunk, alattomosak, kiszámíthatatlanok
vagyunk, zabolátlanok, féktelenek, bármelyik pillanatban
õrjöngésben törhrtünk ki.
Annyira beleéltük magunkat
Európa madárijesztõjének szerepébe,
a világfenyegetõ pózába, hogy már-már
magunk is elhisszük: nincs az orosznál félelmetesebb
nép. És ez a negatív kivételességtudat
olyan méreteket ölt, hogy elnyel-elborít minden normális,
racionális szándékot. Mintha nem is létezett
volna Csehov finom humora, mintha nem írt volna soha egy sort se
Tolsztoj, Bunyin, mintha nem zenélt volna se Csajkovszkij, se Sosztakovics...
Mintha az egész orosz kultúra csak ebbõl a félreértett
Dosztojevszkijbõl állna.
Önmagunk végtelen rossz
mivoltának ez az örökös melldöngetõ,
önostorozó bizonygatása ahhoz vezetett, hogy el is hitték
nekünk: nincs gonoszabb nálunk, oroszoknál, s fejvesztetten
menekül tõlünk, a közelünkbõl mindenki
– ki merre lát. Mindegy hová, csak minél messzebb
tõlünk. Sikerült úgy meggyõzni „dosztojevszkiji
eredendõ gonoszságunkról” mindenkit, Európát,
Ázsiát, lengyelt, magyart, csehet, szlovákot, litvánt,
lettet, észtet, hogy most már csak egyet tehetünk: döbbenten
állunk a tény elõtt – egyedül maradtunk. Teljesen
egyedül.
Hiába igazgatjuk-csinosítgatjuk
magunkat az európai tükör elõtt, hiába erõltetünk
arcunkra kenetteljes, negédes vigyort, hátha megtetszünk
mégis valakinek, kacsingatunk, integetünk, bizonykodunk, hogy
na, azért nem is vagyunk olyan csúfak és gonoszak,
csak játszottunk, most már késõ.
Késõ.
Addig mocskoltuk magunkat, hogy
most már végképp senki sem hisz nekünk. Nem azért,
mert nem tudunk európai módra „demokratizálódni”,
hanem mert a nagy orosz kiszámíthatatlanság komplexusával,
az ázsiai durvaság önképével, az orosz
álnokság örökös sugallatával olyannyira
„túlgyõztük” magunkat, tíz-húsz, száz
évre elõre, hogy most már akkor is ilyennek könyvelnek
el bennünket, ha nagyhirtelenjében angyallá változnánk
mind. Nem tehetünk mást: kényszerûen lenyeljük
a magunk gyártotta keserû pirulát.
Ezért töltött el
mérhetetlen szomorúsággal ez a legújabb Dosztojevszkij-átirat.
Mert megint a késõ Brezsnyev-korszak mélységes
apátiáját sejtem mögötte: azoknak az egyébként
tiszteletre méltó orosz értelmiségieknek a
bénult tehetetlenségét, akik ölbe tett kézzel
ültek, és szó nélkül várták,
kit visznek el következõnek. Ne állj ellent a gonosznak!
– ez volt a filozófiájuk. Élj lelkiismereted szerint,
s akkor nem tehetsz szemrehányást magadnak – hirdették
széltében-hosszában. Ha véletlenül történik
valami, úgy is jó, ha nem, úgy is. Ha véletlenül
jön egy Gorbacsov, úgy is jó, ha nem, úgy is.
Ha kiderül, hogy Gorbacsov szintén egy gazfickó, úgy
is jó, elvégre „nekünk más nem adatott meg”,
ez van, ezt kell szeretni. Hogy mindenki durva, erõszakos, agresszív?
Hát, istenem, ilyenek vagyunk. Elzüllöttünk? Hát
mit tegyünk, ez van. Ilyenek vagyunk mi, oroszok.
Errõl szól ez az új
darab, ezért tiltakozom ellene. Arról szól, hogy rosszak
vagyunk, s nem tehetünk egyebet, csak szemlesütve, szégyenkezve
állunk Európa elõtt, az egész világ
elõtt. Pironkodunk a civilizálatlanságunk miatt, a
nyomorúságunk miatt, az elvesztett háborúnk
miatt. S szégyenünk, frusztráltságunk minduntalan
átcsap oktalan hetvenkedésbe, hogy nemcsak gonoszak, hanem
ismét erõsek is vagyunk, úgyhogy tessék csak
fület-farkat behúzva elosonni elõlünk.
S még jobban meglepõdünk,
látva, hogy mégse tart tõlünk senki.
Csak mindenki szánakozik
rajtunk, megvet és elkerül.
Röhögnek rajtunk a fiatalok
is, az utánunk következõ nemzedék, akiknek fogalmuk
sincs arról, mi ez a nagy melldöngetés, hajtépés,
eszeveszett õrjöngés? Számukra ugyanis nincs
pokol, és nincsenek Karamazovok. Csak normális élet
van, ha van, a többi üres szöveg: nagy humbug az orosz lélekrõl,
a kiszámíthatatlan, ördögi gonoszságról.
Elegük van abból, hogy azt sulykolják nekik: az oroszok
megbízhatatlanok, vigyázni kell velük, résen
kell lenni velük, mert ilyen az orosz jellem. És igazuk van.
Minden porcikám tiltakozik
ellene. Nem értek egyet ezzel az új orosz apokalipszissel,
amivel lépten-nyomon nyakon öntenek. Nem fogadom el, hogy kiszámíthatatlannak,
kétszínû, alattomos alaknak tituláljanak. Tiltakozom
ellene, és elegem van belõle.
Az orosz lélek nyomorúsága
persze kényelmes filozófia. Ezért kelendõ árucikk
manapság. Elrejti és megbocsáthatóvá
teszi gyengéinket. Nyílt színi sajnálatot vált
ki – szegény, szegény oroszok –, ami elandalít, megnyugtat,
felment minden felelõsség és kötelezettség
alól. Ezért romboló és veszélyes. Még
akkor is, ha maga Szolzsenyicin prédikálja. Sõt akkor
igazán, mert tekintélyével igazolja ezt a sok zöldséget.
Mit tehetek egyebet? Írok egy lev. lapot magyar barátaimnak, csak nyugi, semmi pánik. Nem bántunk mi senkit. Tényleg. Forró üdvözlet Moszkvából.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu