A hónap üzenete

Neményi László írása

  Egy kérdésben csaknem teljes konszenzus alakult ki a rendszerváltás után a magyar politikai életben. Nevezetesen abban, hogy Magyarországnak politikailag, gazdaságilag és katonailag is csatlakoznia kell ahhoz a kultúrkörhöz, amelyhez – jó: amelynek perifériájához – civilizatórikusan mindig is tartozott. Az elsõ szabad választásokat követõ négy évben nem volt jelentékeny politikai erõ, amely az euroatlanti csatlakozást ne tartotta volna szükségesnek, sõt, olyan morális parancsnak, amelynek teljesítése értelmet kölcsönöz a magyar történelmi fejlõdésnek.
  Tagadhatatlanul voltak kisebb megközelítésbeli különbségek a kormány és az ellenzék között, az egyes parlamenti pártok között, amelyek retorikailag igen erõteljesen – félrevezetõen erõteljesen – jelentek meg. Elsõsorban abban a kérdésben, hogy szabad-e alárendelni – és milyen mértékben – a határon túli magyarok jogvédelmét az euroatlanti csatlakozás támasztotta prudenciális megfontolásoknak. Ezen túl éppen az MDF-ben, a legnagyobb kormánypártban nagy számban voltak olyanok, akik – harmadikutas illúziók által vezérelve, a nyugati kultúrát uraló liberáldemokratikus értékrend iránti zsigeri ellenszenvbõl vagy délibábos fantazmagóriák okán – idegenkedtek a nyugati orientációtól, és implicite elutasították az euroatlanti csatlakozást. De a külpolitika területén Antall József valóban sikeresen marginalizálta az MDF-nek azt a szárnyát, amelyet eufemisztikusan népnemzetinek szokás nevezni. Végsõ esetben ehhez az akkori ellenzék segítségét is igénybe vette (és igénybe vehette!): az ukrán–magyar alapszerzõdés ratifikálása az ellenzék segítségével a demokraták szolidaritásának szép – ámbátor sajnálatosan ritka – példája volt. Az Antall-kormány külpolitikája az euroatlanti integráció ügyét szolgálta, meglehetõsen jól. Az akkori ellenzék pedig legalább olyan elkötelezettje volt ennek az ügynek, mint a kormány.
A második szabadon választott magyar kormány hivatalba lépése óta az euroatlanti csatlakozás kérdésében kialakult konszenzus folyamatosan erodálódik. A nyugati orientációhoz szkeptikusan viszonyulók – és az azt kifejezetten ellenzõk – hangja felerõsödött és respektábilitást nyert, miközben híveinek hangja elhalkult, elbizonytalanodott és kiüresedett.
  Az okok összetettek. Nevetséges dolog mindenért a kormányzó koalíciót hibáztatni, de a kormány felelõsségének kérdése megkerülhetetlen. A nyugati integrációval szembeni ellenérzés növekedése részben a "Piszkos Fred-effektus" számlájára írható. Jobban kellett volna/kellene kormányozni, hogy a rossz, rögtönzött ötletekkel együtt ne járatódjanak le a kormány által képviselt nemes eszmék is. Nem lett volna szabad a korrupcióval szemben a békés egymás mellett élés (még kevésbé az entente cordiale) politikáját folytatni, és akkor talán nem lehetett volna a nyugati integráció eszméjét ilyen könnyen abba a gyanúba keverni, hogy kevesek jó bulija (lesz). Másfelõl nem kellett volna a kormánynak népszerûtlen intézkedései meghozatalakor annyiszor az IMF háta mögé bújnia, mert így elültette azt a félelmet, hogy az átlagembernek a NATO- és EU-tagság is elsõsorban fogyasztáskorlátozó intézkedéseket jelent majd.
  A koalíció rossz kormányzati munkája az oka az SZDSZ hanyatlásának is. Az SZDSZ-t barát, ellenség egyaránt nyugatosító pártnak, az euroatlanti integráció odaadó hívének tartja. Mivel az eljelentéktelenedés útjára lépett pártok eszméi rendszerint veszíteni szoktak vonzerejükbõl, az SZDSZ tartós mélyrepülése önmagában is gyengítette a Nyugathoz való csatlakozás hasznosságába vetett hitet.
  Az urbánus intelligencia antiliberális fordulata (Tamás Gáspár Miklós szíves szóbeli értékelése) – amely nyilván öszszefügg a koalícióból és az SZDSZ-bõl való kiábrándulással – arra is rányomja bélyegét, ahogyan ez a befolyásos csoport a Nyugathoz való csatlakozás eszméjéhez viszonyul: szkeptikusan és fanyalogva. A kormánypártinak tartott sajtóban könynyebb spekulációkra bukkani a NATO- és EU-csatlakozás költségeirõl és bizonytalanságairól, mint hozadékairól. Senki nem tudja úgy megérteni a NATO-bõvítéssel kapcsolatos orosz aggodalmakat, úgy elítélni a NATO-bõvítés híveinek érvelésében állítólag tetten érhetõ kétszínûséget, és olyan étvágygerjesztõen tálalni a NATO-bõvítés nyugati kritikusainak érveit, mint egynémely magyar kormánypárti kommentátor. Úgy is van. Hinaus mit uns.
  Programszerûen egyetlen parlamentben képviselt ellenzéki párt sem hirdette meg a Nyugattól való elfordulást. De mind a torgyánista Kisgazdapárt, mind a Giczy uralma alá került KDNP olyan értékeket is képvisel, amelyek teljes mértékben összeegyeztethetetlenek a nyugati külpolitikai orientáció normatív tartalmával. Az FKGP tagságát az európai jobbközép pártok szervezetében Torgyán hatalomátvétele után felfüggesztették, és nemrégiben kis híján erre a sorsra jutott a KDNP is Giczy áldásos tevékenységének köszönhetõen. Sem Torgyán, sem Giczy nem érti, miként híveik sem, hogy az EU – és bizonyos megszorításokkal a NATO is – olyan demokratikus országok önkéntes társulása, amelyek a világot a demokrácia számára akarják biztonságossá tenni. Nem fogadják el, hogy mindkét szervezetnek, de különösen az EU-nak, feladata a tagországok demokratikus berendezkedésének erõsítése, az antidemokratikus tendenciákkal szembeni fellépés, és hogy ezt nincs értelme a belügyekbe való beavatkozásnak minõsíteni. Mindkét párt körül megjelentek az olyan ideológusok, akik pozícióikat az 1945 utáni nyugati fejlõdéssel szemben határozzák meg. Baljós jel az ország integrációs esélyeinek szempontjából, hogy a pártot választók egyharmada ezt a két pártot tünteti ki bizalmával.
  Az antalltalanított MDF-ben ismét otthonosabban érezhetik magukat a külön magyar útról álmodók. Az is nyilvánvaló, hogy az új MDF bármikor feláldozná az ország integrációs esélyeit a határon túli magyarok vélt érdekeinek oltárán. De méreteinél és csökkenõ befolyásánal fogva az MDF csak kevéssé tudott a nyugati külpolitikai orientációval kapcsolatban kialakult konszenzusnak ártani, miként a hajdani legnagyobb kormánypárt másik utódpártja, az MDNP is csak kevéssé hatékony módon volt azt képes védelmezni.
A Fidesz – MPP sajátosan ellentmondásos szerepet játszott a konszenzus fellazításában. Egyrészt a párt kétségkívül a Nyugathoz való csatlakozás, a nyugati intézményrendszerbe való betagolódás hiteles protagonistája maradt. Ha egyedül alakíthatna kormányt, amiatt senkinek sem kellene aggódnia, hogy politikusai nem követnek el mindent Magyarország mielõbbi NATO- és EU-tagságáért. A baj csak az, hogy a Fidesz a kormányzati pozícióba kerülésért, a jelenlegi kormánykoalíció leváltásáért is hajlandó mindent elkövetni. Az 1994-es választásokat követõen vezetõi arra a meggyõzõdésre jutottak, hogy ezt a célt az ellenzék (mínusz Torgyán) minél szorosabb együttmûködése és a koalíció pártjaitól való minél élesebb elhatárolódás révén lehet elérni. A jobbra nyitás jegyében komoly tartalmi és még komolyabb retorikai engedményeket tett a "nemzeti erõknek", és magát is e politikai tábor integráns részeként határozza meg. A nemzeti retorika használata a párt integrációs elképzeléseinek megjelenítésére sem maradt hatás nélkül. A nacionalizmus nyelve a lehetõ legalkalmatlanabb nyelv nyugatbarát, integrációpárti tartalmak közvetítésére. Az etnikai identitás, a kulturális partikularizmus és a nemzeti szuverenitás hangsúlyozása lépten-nyomon konfliktusba keveredik azokkal a globalista és kozmopolita mûködési elvekkel, amelyek az euroatlanti szervezeteket jellemzik, és az EU-t a jövõben nagy valószínûséggel még inkább jellemezni fogják. Bármik is a Fidesz vezetõinek szubjektív szándékai és preferenciái, 1994 óta egy olyan beszédmód elfogadtatásához, köznyelvvé válásához járultak hozzá mértékadó módon, amely hitelesíti és plauzíbilissá teszi a nyugati integráció ellenfeleinek retorikáját.
A kormánytól való minél élesebb elhatárolódás vágyából következik, hogy a Fidesz semmilyen kérdésben sem hajlandó egy gyékényen árulni a koalíció pártjaival. Emiatt legalább egy alkalommal nemcsak retorikailag, hanem konkrétan is rossz fát tett a tûzre: amikor nem szavazta meg a román –magyar alapszerzõdést.

  Az igazsághoz tartozik, hogy az utóbbi idõben a nyugati demokráciákban is megnõtt az ellenállás a globalizáló tendenciákkal szemben. A nemzetállami szuverenitás (vagy maradékainak) féltése, a nemzet kulturális identitásáért való aggódás, a szabadkereskedelem elutasítása ma már korántsem annyira szalonképtelen, mint volt néhány évvel ezelõtt. Aligha marad következmények nélkül a nemzetközi közfelfogásra John Major kétségbeesett tette, amellyel a brit Konzervatív Párt centrumát a jobboldali populizmus irányába tolta el. A globalizmus ellenfelei valódi érdekeket védenek: a gazdaság globalizálódásának vannak vesztesei is. Olyan értékek mellett állnak ki, amelyek minden országban drágák a polgárok egy részének. Ellenállásuk gyõzelmi esélyeit nehéz megítélni. De ha gyõznek is, a nyugati demokráciákban csak annyi fog történni, hogy rövidebb-hosszabb idõre leáll vagy lelassul az az integrációs folyamat, amely már eddig is messzire jutott. A nyugati demokráciák ezt feltehetõleg megengedhetik maguknak. De Magyarország jövõjére sokkal gyászosabb hatással lenne az, ha önként lemondana az integráció nyújtotta elõnyökrõl. A gazdasági felzárkózás, a demokratikus stabilitás és a biztonság garantálása aligha képzelhetõ el a NATO-n és az EU-n kívül, még ha az utóbbit egyre többen internacionalista szuperállamnak csúfolják is majd. Az integrációt valóban akaró pártok feladata lenne, hogy errõl a választópolgárokat is meggyõzzék.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu