Tolsztoj, a bosszantó

  Az ember nagy lendülettel veti bele magát Tolsztoj magyar nyelvû Naplójának olvasásába, és erre a lendületre, tekintetbe véve a Napló terjedelmét (több mint 700 oldal) és egy nagy ember életének és gondolkodásának hajtûkanyarjait, szüksége is van. Aztán, amint kényszeresen hatol elôre az anyagban, egyetlen bejegyzést sem akarván kihagyni, nem tudja, miért, de olyan érzése támad, mintha lisztet rágna kenyér helyett, és nem tudja, mitôl van ez. A szövegek monotóniája okozza-e, a naplóíró mániája ôrli-e fel az övét – benne van-e a hiba, vagy mégis a szerzôben, mert arra gondolni sem mer, hogy egyikükben sem, hanem abban, aki ezt a könyvet kiadta, fordította, szerkesztette, jegyzetekkel ellátta, tekintetbe véve a vállalkozás gigászi voltát és a munkatársakat, akikrôl biztosan tudja, hogy nála jobban értenek tárgyukhoz. Azután magánnyomozásba kezd; végül a Gorkij Könyvtárban (vagyis az Idegennyelvûben) eljut a forrásig, ahol még a magyar szerkesztô piros ceruzájának is a nyomaira bukkan, és vissza-visszalapozgatva, lépésrôl-lépésre elôrehatolva ráébred, miközben összeveti az életrajz adatait a Napló szerkezetével, rendszerével, hogy nem föltétlenül benne és nem is mindig Tolsztojban van a hiba. Azzal a kis korrekcióval, hogy Tolsztojban igenis van hiba, és nem is föltétlenül az igazgyöngyöt termô fajtából: többek közt ô a világ legredundánsabb (és ezért gyakran legunalmasabb, legnárcisztikusabb) naplóírója, aki azonban, a kötet kiadóival szemben, némi elônnyel indul, lévén hogy ennek a borzasztó embernek, Lev Tolsztojnak a tárgya egy csodálatos ember, ô maga, akire rajta kívül is mérhetetlenül kíváncsi lehet akárki, akit már megérintett lénye vagy mûvészete. És a naplóíró ráadásul frissen rögzítheti benyomásait errôl a tárgyról, szemben a szerkesztôvel, akinek egy Góbi-sivatagnyi szövegen kell átrágnia magát. Én, tekintetbe véve rossz beidegzôdésemet, hogy az írók élete (és egyáltalán az életrajzok) túlságosan is érdekelnek, egy ilyen Naplóval szemben (és általa) különösen sebezhetô vagyok, mivel nemcsak az eszmék, hanem a „napok” is érdekelnek, az apró tények, a félreértések, a titkok, az élet és a sors kimondhatatlan összefüggései.
  Amikor az ember elkezdi olvasni (és egy idô után unni) ezt a könyvet, még nem tudja, hogy a könyv címe félrevezetô, és kezdi valamifajta megmászhatatlan (vagy meg nem mászandó) hegynek tekinteni a könyvbôl kirajzolódó életrajzi és gondolkodói univerzumot, kezd elege lenni ebbôl a grafomán öregúrból. Öregurat mondok, mert a Napló több mint kétharmada az utolsó húsz év (1890–1910) bejegyzéseibôl áll, a naplóírás elsô negyven éve (1847–1890 között) a kötet elsô egyharmadát teszi ki, a válogatásban fordított arány van az évek száma és a lapok mennyisége között, a lendület lelassul, ahogy az évek szállnak, Tolsztoj mintha egyre többször ismételné magát, és gyakran úgy érezzük, mintha egy 1903-as feljegyzést 1897-ben, vagy 1885-ben szóról szóra olvastunk volna már. E Naplót elolvasva nem véletlenül él bennünk egy „öregemberes” kép az íróról –  aki a Háború és béke megírása idején (1865–70) még egyáltalán nem öregemberes, és akinek nagy rögeszméje, az istenkeresés, a lemondás a földi javakról, az egyszerû élet csak 1881 táján kristályosodik ki. A bennünk élô „öregemberes” kép a számlálatlan – fehérszakállas, szigorú, övbe dugott kezû – öregkori fényképre és a Repin-festményekre is visszavezethetô talán. Tolsztoj öregkorában lett „infámis” és kétségtelenül világhírû. Megérte a saját utókorát. Amikor az olvasó fáradtan és szemkáprázva leteszi a vaskos könyvet, titokban kezd igazat adni annak a magyar írónak, aki Tolsztoj karácsonyra hazavitt Naplóját januárban némi bûntudattal visszacserélte egy amerikai lélektani kézikönyvre az öregedésrôl. Nem, én nem cserélem vissza ezt a könyvet, gondolja az ember szomorúan, egy Tolsztojt az ember nem cserél vissza, hanem kiteszem a polcra, díszül, mert szép ez a könyv, és az embernek jobb, ha megvan Tolsztoj naplója a polcán, azért mégiscsak tele van érdekes dolgokkal, amúgy azonban majdhogynem használhatatlan. Mindenesetre elkedvetlenítô. És természetesen nem is használhatatlan, figyelembe véve a benne elôforduló információk mennyiségét, a kiadvány szépségét és hozzáférhetôségét. Egyetlen kis probléma van vele: hogy ez nem Tolsztoj Naplója. Az irodalomkedvelôt ugyan hozzásegíti, hogy valamilyen képet alkosson magában Tolsztoj gondolkodásmódjáról. De nem Tolsztoj Naplója. Kiegészítheti az ember Tolsztojról való tudását, elôsegítheti, hogy Tolsztoj mûveit jobban megértse. De nem Tolsztoj Naplója. És nem is egyszerûen nem a Napló (mint a borítón hirdeti), mivel egyetlen naplója Tolsztojnak nem is volt sohasem (naplói voltak és füzetei és noteszai), hanem, ha az ember tényleg egy kicsit (egy icipicit, mivel nem irodalomtörténész és nem is Tolsztoj-szakértô) egy icipicit beleássa magát, átlapozza a 12 kötetnyi írástömeget, ami a 90 kötetes jubileumi kiadás része, és közben belátja a vállalkozás lehetetlenségét, akkor szigorúan (és talán igazságtalanul) azt mondhatja, hogy ez jószerivel inkább csak egy vélemény Tolsztoj naplóiról, egy bô memorandum róluk. És akkor már esetleg arra kíváncsi, hogy miféle vélemény ez, megalapozott-e vagy megalapozatlan, de nem áltatja magát azzal, hogy ez itt Tolsztoj gróf Naplója.
  De vajon szabad-e ezt állítanunk, tekintetbe véve a nagyon alaposnak tetszô jegyzetapparátust és az Utószót, amelyik – úgy tûnik – egyáltalán nem árul zsákbamacskát, hiszen ott a következôk állnak: „…a naplóban Tolsztoj az önmagával töltött együttlét több mint fél évszázados kalandját írta meg.” (Megjegyzendô, hogy ezt a több mint fél évszázadot nemcsak önmagával, hanem a családjával, barátaival és ellenségeivel is eltöltötte. Tolsztoj sokszor kipróbálhatta bátorságát, halálfélelmét, nemcsak ítéleteiben volt gyors, olykor elhamarkodott, hanem kételyeit is mindig kíméletlenül megfogalmazta, néha túl gyorsan, már-már komikus hirtelenséggel cáfolja meg önmagát, de kalandnak nem látta az életét, és nem is akarta annak látni. Aki kalandnak látta az életét, az Napóleon volt.) „Válogatásunkban arra törekedtünk, hogy e »kalandot« lényege szerint s egyben élményszerûen végigkísérhesse az olvasó, vagy akárcsak bele-beletekintve »odaadja magát« egy-egy gondolatsornak vagy éppen eseménynek.” (Megjegyzendô, hogy e két szempontot – élményszerû teljesség és esetleges élvezkedés – veszélyes összeegyeztetni: Tolsztoj életét, melynek összefüggéseit maga is rejtélyként élte meg, egy tömbbôl faragottsága miatt nem célszerû – a korabeli utazókhoz hasonlatosan, akik „nem hagyhatták ki” Jasznaja Poljanát – turisztikai érdekességként kezelni.) „Igyekeztünk tehát – folytatódik az Utószó – amennyire lehetséges volt – a legérdekesebb, legjellemzôbb részeket megtartani, és elhagyni a nehézkesebbeket, kikapcsolni távoli, rejtett célzásokat, a gyakori önismétlést, a sztereotip fordulatokat, a látogatókra és ismerôsökre vonatkozó »üres« utalásokat, általában mellôzni a közömbös szöveget. Ennek érdekében jegyzetfüzeteibôl is válogattunk, amelyek a szorosan vett napló kiegészítéseként részben Tolsztoj egyes gondolatainak folytatását, »kiterjesztését« tartalmazzák.” Minden világos, habár az ember gyanakodni kezd a sok idézôjel láttán, különösen az „üres” szó idézôjelbe tétele érdekes (mint az idézôjel is mutatja, az üres nem biztos, hogy üres, attól függ, amitôl lóg, ahogyan nagyapám szokta volt mondani, tehát valamilyen szempontból üres), valamint az utószó még hozzáteszi, hogy „A jelen kiadvány – az 1967-es válogatást fölhasználva –” (Lev Tolsztoj Mûvei 10. kötetérôl van szó, a sorozat a Magyar Helikon kiadásában jelent meg, 1965–67 között, és az eddig legjobb magyar Tolsztoj-kiadás) „számos, magyarul még közzé nem tett szöveget tartalmaz, különösképp Tolsztoj »erkölcsi teológiájá«-ról.” Török Endre, aki mindkét könyvet, az akkorit és a mostanit is odaadóan (és kétségtelen felkészültséggel) szerkesztette, és akinek Tolsztojról írt könyve (Lev Tolsztoj – Világtudat és regényforma) nagy élményt jelentett számomra, világosan megjelöli a bôvítés fô irányát: ez a kiadás az „üres” életrajzi momentumok helyett inkább filozófiai, világnézeti irányban terjeszkedik. Ha Lev Tolsztoj valóban jelentôs filozófus (vagy teológus) lett volna – mint ahogy nem volt az, és nem is örülne, ha annak mondanák –, ennek a kissé egyoldalú szempontnak volna értelme. A naplókban Tolsztoj állandóan kipróbálja a gondolatait, állandóan megfeddi magát, ha nem elég világos, kísérletezik gondolatokkal, de ezek teljesen kifejlett, számára elfogadható, végül általa publikált alakjukban sem hasonlíthatók jelentôségükben a regényeihez, elbeszéléseihez, ha korukban igen nagy hatást és visszhangot váltottak is ki, és mûvei mindenkori értelmezését is befolyásolják. Viszont így a Napló (tárgyalt könyvünk) kissé féloldalasra sikeredik, mert a sok „üres” életesemény elhagyása, az élet sajátos ritmusának folytonos megszakítása révén az önmagukban félig érdekes gondolatkísérletek közegükbôl kiszakítva gyakran valóban „üresekké” válnak. Nem tudom „odaadni magamat”, ha állandóan felráznak ebbôl az odaadásból azzal, hogy gondolatokat életösszefüggésükbôl, passzusokat egy folyamatból, bizonyos szempontok (és elôítéletek) szerint kimetszenek. Nem vitás, hogy a Naplóban nemegyszer mégis megteremtôdik az életösszefüggés, hisz a szerkesztôk nem rossz szándékból radíroznak bele az eredetibe, csupán helytakarékosságból. De nagyon sokszor, túl sokszor egyáltalán nem teremtôdik meg a lélegzô, eleven kapcsolat. Az életesemények és a gondolatok a Naplóban sokszor a napok szinte véletlenszerû füzérére fûzve, egymás kezét eleresztve lebegnek, kallódnak, és az ember „nem adja magát oda”, csak a fejét rázza. Az a személyes (és talán kissé szigorú) véleményem, hogy túl sok „üres” momentum hiányzik ebbôl a könyvbôl ahhoz, hogy ne csak hézagpótló, hanem igazán boldogító és gazdagító is legyen, hogy pontos képet alkothassunk magunknak e könyv alapján írója alakjáról, alkatáról, jellemérôl és életútjáról.
  De haladjunk sorjában. Mivel Tolsztoj életében naplója sohasem jelent meg, ô nem adott ilyen címet egyetlen munkájának sem, nem is egyetlen, hanem számtalan naplója van, határidônaptárok, noteszok, különálló papírlapok, fecnik. Ezenkívül a forrásként használt kiadvány is a többes számot használja (Dnyevnyiki – Naplók), célszerû lett volna tehát ennek a könyvnek a következô címet adni: Naplók és feljegyzések – válogatás. Ezáltal a szerkesztô egy csalódástól már eleve megkímélné a fölkészületlen (és talán túl igényes) olvasót: egy ilyen cím elolvasása után az olvasó nem hinné azt, hogy kezében tartja „a” naplót vagy „a” mûvet, és nem is várná el a könyvtôl, hogy ilyen értelemben a szerzôjétôl származó entitás legyen. Ez a válogatás helyenként, fôleg az utolsó két évtizedet (1890–1910) tekintve jelentôsen kibôvíti az 1967-es magyar válogatást, legalább megduplázza a közzétett szövegek terjedelmét, olyan, nagyon fontos anyagokat is beemel, amelyekkel egész éveket operál vissza az életútba (1870, 1878, 1879, 1880), mondhatni, a korábbi válogatás csontvázára rengeteg húst rak föl, mégis elköveti azt az elsô hibát, hogy nem korrigálja lényegesen az 1967-es válogatás belsô szerkezetét, sem válogatási technikáját; hogy átveszi érthetetlen pongyolaságait, és csak itt-ott, szeszélyes kézzel javít bele a fordításba vagy a szövegek szerkezetébe – holott nemcsak az 1967-es válogatás szelleme, hanem szerkesztési módja is eltér a Tolsztoj által egy életen át alkotott különös irodalmi képzôdményétôl, Tolsztoj írói szintaxisától. Itt volt az alkalom, hogy ez a mostani kiadás ezt helyrehozza. Nem a kihagyott napokról beszélek (bár sokszor bosszantóak és érthetetlenek a kihagyások), a kihagyott hónapokról, a megcsonkított bekezdésekrôl és mondatokról (látva az erôfeszítést a rekonstrukcióra, látva a visszaillesztéseket), hanem arról, hogy egyáltalán nem jelzi sem az elsô magyar kiadvány, sem emez, ha két dátum között kihagyás van. Az orosz válogatásokban az egyezményes „(…)”-jelet alkalmazzák, ami néha, ha túl sok van belôle, elismerem, nem túl szép látvány, de legalább becsületes, és az ember mindig tudhatja, hol jár. A magyar kiadásban, mely többé-kevésbé folyamatos szövegnek álcázza magát, itt-ott kósza három pontok tünedeznek föl, de korántsem mindenütt, ahol kihagyás van. Hónapokat ugrunk át, heteket, aztán egy adott pillanatban mégis két egymást követô napra téved a tekintetünk, melyekbôl a szerkesztô gondosan mégis lecsippent egy-egy „üres” félmondatot, mondjuk olyan mondatokat („Megyek aludni, 11 óra.” vagy „Lefekszem. 1/4 12.”), melyeket máshol, mint a naplóíró idôbeosztására jellemzô tényt, mégis okosan bennehagy vagy visszaoperál a szövegbe. A napló televényét szárítják ki még az ilyen minimális, „üres” törlések is – de az embert meg is zavarja ez a fura következetlenség.
  Számomra érthetetlen, hogy mért nem állították helyre az eredeti tolsztoji bekezdéseket, az eredeti tolsztoji írásmódot, tudván, hogy egy ilyen nagy író még kis gesztusaiban is érdekes, sôt lényegi. (Csontváz-hasonlatunknál maradva, ezek jelentik az inakat, az izmokat.) Miért nézi a szerkesztô ölbetett kézzel, hogy a korábbi fordító bekezdéseket alkot az eredeti szövegbôl, sôt ha úgy hozza kedve, fölfüggeszti Tolsztoj írásjeleit, és törli a számokat a szövegbôl. Tolsztoj gyakran gondolatjelet használt új bekezdés helyett, saját gondolkodásának ritmusát követi ezzel; olykor gondolatjellel zár le egy följegyzést. Nyilván pontosan ismeri a bekezdések értékét – a fordító viszont ott csinál új bekezdést, ahol kedve tartja, a gondolatjeleket viszont rendre kiirtja a szövegbôl – miért? Ugyanez vonatkozik a számozásra is: hol megmarad az eredeti számozás, hol eltûnik – miért? Talán mert a kihagyások miatt a számsor is ugrik? Nincs rosszabb, mint mikor egy szöveg folyamatosnak álcázza magát, de egyúttal dokumentumnak is akar látszani. A számokról annyit: Tolsztoj kora ifjúságától minduntalan rendet rakott gondolatai között, állandóan leltározott, szívós volt a pontok és alpontok gyártásában. Nemcsak az tartozik egy naplóhoz, hogy valaki mit gondolt, hanem az is, hogyan gondolta. Mint ahogy, mondhatnám kissé doktrinerül, Tolsztoj sem a minek?, hanem a hogyan éljünk? kérdésére kereste a választ. Ugyanide tartozik még egy harmadik sajátosság – Tolsztoj rövidítései. Az orosz kiadásban zárójelesen egészítik ki a visszatérô szavakat vagy neveket, melyeket Tolsztoj nagyon gyakran csak kezdôbetûkkel jelölt. Ezt is rekonstruálhatta volna a szövegtest, de legalább utalnia kellett volna rá.
  Így aztán az ember sohasem lehet biztos abban, hogy folyamatosan halad elôre. Sem életrajz, sem kronológia, sem a napló keletkezéstörténetére vonatkozó utószó nem igazítja el, csupán a dátumok és a szeszélyesen fölbukkanó helymegjelölések, melyekhez hol tartozik jegyzet, hol nem. Mondok találomra néhány helységnevet, amihez egyáltalán nem találtam jegyzetet: Sztarogladkovszkaja, Pjatyigorszk, Pirogovo, Grinyovka, Begicsevka – ezek hiányában gyakorta homályos logikai konjunkciókra vagyunk utalva. Elismerem, hogy a gondolat gondolat marad akkor is, ha az ember Moszkvában, Pétervárott vagy Jasznaja Poljanában gondolja – de a gondolat iránya vagy a naplójegyzet iránya szempontjából már korántsem mellékes. És ha az egyik városhoz van jegyzet, nem értem, a másikhoz miért nincs? És ha van, ahol a dátum után zárójelben odaírják a helységnevet, akkor másutt miért nem teszik ezt? Követik az orosz összkiadás jelöléseit. Igen ám, de ott nem marad ki egyetlen nap sem – az egésznek más a logikája.
  Rögtön a nyitány, az elsô, 1847-es év, több tekintetben is állatorvosi lónak tekinthetô. Itt a szerkesztô jónak látta összeolvasztani a napi bejegyzéseket az Életszabályok különbözô idôkben keletkezett lapjaival. Másutt a könyvben (az A földesúr naplója vagy az Egy keresztény jegyzetei) az ilyen külön anyagok, bár naplószerû, dátumozott írások, nagyon helyesen az adott fejezet végére kerültek. Ha a szerkesztô az életszabályokat ennyire jellemzônek és fontosnak találta, kezdhette volna, egy tömbben ezekkel. Az Ifjúság címû regény vége így szól: „Gondolkoztam, gondolkoztam, s végre is, egyszer késô este… hirtelen felugrottam, fölszaladtam az emeletre, elôvettem a füzetet, amelyre az volt írva, hogy Életszabályok, kinyitottam, s a bûnbánat és az erkölcsi felbuzdulás perce jött rám. Felzokogtam, de már nem a kétségbeesés könnyeivel. Magamhoz térve elhatároztam, hogy újra megírom az életszabályokat, s szilárdan meg voltam gyôzôdve, hogy soha többé semmi rosszat nem csinálok, egyetlen percet sem töltök el henyén, és mindig betartom a szabályokat. Sokáig tartott-e ez az erkölcsi felbuzdulás, mi lett a vége, s hogy vetette meg erkölcsi fejlôdésem új alapját, ifjúságom következô, boldogabb felében beszélem el” – ezt elolvasva az olvasó valóban természetes mozdulattal nyúl a Napló után, amelynek elsô tétele, „január–február” megjelöléssel az Akarat fejlesztésének szabályai címet viseli. Ezt követi egy február 16-ra datált kis szabálytöredék, és csak ezután jön az elsô voltaképpeni naplóbejegyzés, március 17-e. Majd jönnek megint az Életszabályok „március–május”-ra datálva, elég hosszan. Majd „április 7. Reggel nyolc óra” következik. Az ember csak kapkodja a fejét. Az életszabályok beékelése (az idôrend ürügyén) a napok történetébe széttöri a naplószerûség érzetét, szétzilálja az olvasó viszonyát az idôhöz, a helyhez, és ezért egyáltalán nem tudom, hogy Kazanyban vagyok-e, esetleg Jasznaja Poljanában vagy máshol? Tisztább lett volna e szabályokat a fejezet végén közölni (mint teszi az orosz kiadás). Hozzáteszem, hogy a Naplóban még jegyzet sincs arról, hogy e följegyzések a naplók részét képezik-e vagy sem, miközben az ilyen típusú betéteknél máshol van jegyzet, ha nem is mindenütt.
  Az 1847-es évbôl a szerkesztô négy napot látott érdekesnek: „Március 17. Kazany”, „Április 7. (Reggel nyolc óra)”, „Április 17.” és „Június 16.” Tolsztoj ebben az idôben a füzetét még tanulófüzetnek is használta, olvasmányaiból (Katalin törvénykönyve) készített jegyzeteket, a márciusi bejegyzések egy része ezzel foglalkozik. Április 7-étôl kezdve viszont 8-án, 9-én, 17-én, 18-án, 19-én, valamint június 14-én, 15-én és végül 16-án is normális naplót írt. Nem mondom, hogy minden bejegyzése „lényeges”, és hogy a válogatás nem adja vissza e napok érzetét, fôleg ami Tolsztoj szellemi érlelôdését illeti. Mégis célszerû lett volna a kimaradásokat jelölve a jegyzetben az író mozgását, életének eseményeit követve leírni. Azt sem tudhatom, hogy három éven át, ezután a bejegyzés után Lev Tolsztoj nem írt naplót. Igaz, hogy rögtön az 1850-es év következik (a jegyzet utal rá, hogy „alig írt”), de mivel a könyv nem alakított ki egységes jelrendszert a kihagyásokra, nem lehetek biztos benne, hogy nem csupán azért maradtak ki naplóbejegyzések, mert „üresnek” bizonyultak. És hiába írja 1850. június 14-én a naplójába: „Megint nekiláttam a naplóírásnak… Hányadszor már? Nem emlékszem” – a szerkesztô adós marad a pontos adattal. A baj ezekkel az apróságokkal, hogy fölhalmozódnak. Apró hiányérzetekbôl épül egy homályos rossz érzés, mely a négyszázadik oldalon már bizonyossággá és szüntelen gyanakvássá érlelôdik: ez a könyv lehet, hogy mégsem az, aminek mondja magát.
  Az 1847. április 17-i bejegyzés után rögtön „június 16.” következik. Április 17-én feltehetôen Kazanyban van Tolsztoj. Azért mondom, hogy feltehetôen, mert minden jel erre utal. Április 17. és június 16. között hiányzik a „(…)”-jel, tehát azt is hihetnôk, hogy eredetileg ennyi napot ellustult a fiatal Tolsztoj, hiszen naplójában több helyütt szigorúan megfeddi magát a lustaságáért. A június 16-i dátum az 1847-es évben az utolsó, tehát június 16. után abban az évben már nem írt naplót Tolsztoj, vagy mégis írt? Az eredeti (itt nem közölt) naplóbejegyzések szerint már április 23-án Jasznaja Poljanába érkezett. A Naplóból annyit tudhatunk, egy április 7-éhez tartozó jegyzetbôl: „…április 12-én kérvényt nyújt be a kazanyi egyetem rektorához, hogy »megromlott egészségi állapota és családi körülményei miatt« abbahagyhassa tanulmányait. Valójában régóta érlelôdik benne a szándék, hogy falura költözzön: mezei munkát akar végezni, és önálló tanulmányokat szeretne folytatni. Április 13-14-én érkezik Panovóba, a Juskov-birtokra.” Tehát az április 17-i feljegyzés Panovóban, a Juskov-birtokon készülhetett. És június 16-án? Semmilyen helyre vonatkozó utalást nem tartalmaz maga a szöveg. Vagyis Tolsztoj még mindig ott van a Juskov-birtokon? És nôkrôl való sötét gondolatait a nagynénjénél gondolja? Viszont más forrásokból tudjuk, hogy diáktársai és fivérei április 23-án búcsúztatták, és ekkor hazautazott Jasznaja Poljanára, ahol (és itt hadd idézzek hosszabban a Troyat-életrajzból – 68. o.): „Ingerülten fordult önmaga ellen, amiért annyira sebezhetô a nôk ördögi szépségével szemben. »Milyen nehéz egy férfi számára – írta naplójában 1847. június 14-én –, hogy kifejlessze magában a jót, amikor a rossznak kizárólagos befolyása alatt áll.« S miközben nagy erôfeszítéssel igyekezett úrrá lenni tavaszias felindulásán… egyszerre csak megérkezett Jasznaja Poljanába a kis Dunyasa, férjével együtt. Lev Tolsztoj mindig a húgának tekintette. Soha eszébe nem jutott, hogy nôt lásson benne. Most pedig fiatalasszonyként jött vissza, hogy néhány napot a régi házban töltsön. Már készítették a házaspár szobáját. Lev Tolsztojnak a forró, érzéki jelenetekre kell gondolnia, amelyek majd Dunyasa és a férje közt lejátszódnak. »Tegnap kitûnô lelkiállapotban voltam – írta 1847. június 15-én –, és bizonyára estig meg is maradtam volna benne, ha Dunyasa meg nem érkezik a férjével, aminek a hatására kénytelen voltam lemondani arról az örömrôl, hogy megelégedjem önmagammal.« Ezek a kifejezések: »Megelégedtem önmagammal…«, »Nem elégedtem meg önmagammal«, gyakran visszatérnek feljegyzéseiben: nyilvánvaló, hogy az ildomos szóhasználat csupán a szégyellt szokásait takarja. Úgy gondolta, hogy hatalmas egészsége, roppant életszomja megkívánja az efféle magányos »tisztulásokat«. Különben még alantasabb kísértéseknek esett volna áldozatul. De alig sikerült ily módon megszabadulnia a nôk lidércétôl, képük még makacsabbul máris újra felmerült agyában. Mintha bosszút állnának rajta, amiért meg akar lenni nélkülük. Felháborodásában a dialektikát szegezte szembe velük, s valamely szent ügy bajnokának szerepében tetszelgett. Másnap, június 16-án, amikor még mindig nem tudta kiverni a fejébôl Dunyasát, ezt írta:” (itt kénytelen vagyok a Troyat-könyv valószínûleg pontatlanabb, oroszból franciára és franciából – Réz Ádám által – ízesen magyarra fordított szövegét adni – bár tudom, hogy ilyen mennyiségû szövegnél nem ildomos számon kérni a körülményeskedést, a szárazságot és az infinitivusok roppant halmazait –, de úgy vélem, a Napló csikorgó egyhangúságát többek között a fordított szövegek egy részének monotóniája adja) „»Vajon eljön-e az a nap, amikor nem függök többé a külsô körülményektôl? Azt hiszem, óriási lépés lenne a tökéletesedés felé… Most a következô szabályt állítottam fel magamnak: a nôk társaságát tekintsd a társadalmi élettel együtt járó szükséges rossznak, és amennyire csak lehet, kerüld ôket. – Valóban, ha nem a nôk, hát ki sugallja nekünk az érzékiséget, a közönyt, a léhaságot és még annyi másféle bûnt? Ki az oka, hogy elveszítjük természetes jó tulajdonságainkat, a bátorságot, a szilárdságot, a józan észt, az igazságszeretetet stb., ha nem a nôk? A nô fogékonyabb a férfinál, s ezért az erény századaiban a nôk jobbak voltak nálunk, a jelenlegi züllött, bûnös korban azonban rosszabbak.« – Miután papírra vetette ezt a súlyos egyházi átkot, jobban érezte magát. De aztán valami különös kiábrándultság fogta el. Úgy látta, nincs többé semmi értelme, hogy folytassa mindennapi feljegyzéseit. Füzetét minden szívfájdalom nélkül bedobta egy fiókba, sok más iromány közé. Csak három év múlva vette elô ismét a naplóját.” Mennyi apró tény és esemény, amelyek igenis fontosak Tolsztoj gondolkodásmódjának kialakulása szempontjából. Troyat nyilván nem a legutolsó szó a Tolsztoj-kutatásban, de magyar nyelven az egyedül hozzáférhetô lényeges – és nagyon élvezetesen megírt – leírás Tolsztojról.

  „Dunyasa… Lev Tolsztoj apjának gyámleánya, a családdal együtt Kazanyba költözött, és ott férjhez ment”, teszi hozzá a fentiekhez lábjegyzetben Troyat. Igen, Tolsztojnak sok baja volt a nôkkel – ez késôbb a feleségével való évtizedes konfliktusaiban szélsôséges életeseménnyé kristályosodik –, de ezek a nôk általában mindig létezô személyek, és az azokkal való kézzelfogható kapcsolat, szándék, szenvedély, „kéjvágy”, valamilyen valóságos életterv meghiúsulása váltotta ki belôle az egyházalapítóhoz méltó indulatot. Például Turgenyevhez (vagy az orosz írókhoz, a különbözô irányzatú értelmiségiekhez) való viszonya is roppantul hasonlított a nôkkel való viszonyához: állandó közeledés-távolodás, heves elutasítás, rajongás idôszakai váltogatják egymást, az együttélés sóvár vágya és az azonnali undor, a vágyakozás a szerzetesi életre és a közösség utáni sóvárgás. Kétségkívül szórakoztató dolog fölfedezni a Naplóban a híres írótárssal, Turgenyevvel való hasonlóan közeledô-távolodó viszonyát egy-egy savas gyûlölettôl fröccsenô, majd olvadó szerelemmel, majd hûvös távolságtartással, majd gyengéd szeretettel, majd ismét maró gúnnyal, majd egy megbocsátóan leírt mondatban – ám Tolsztoj élete nem csak a híres kortársakkal való viszonyában épült – sôt. Ezért is sajnálatos, hogy például a Feodora-ügy, vagy a Valerija-ügy, sôt, a három évig tartó és egy törvénytelen gyermeket eredményezô Akszinya-affér lényegében teljesen kioperálódik a napló szövetébôl, itt-ott felbukkan ugyan egy-egy félszeg utalás, amit a jegyzet sem világosít meg pontosan, pedig ezeken az ügyeken edzi magát Tolsztoj a nagy, életre szóló kapcsolatra, az idegrendszere mûködik itt, az ösztönei, gondolatai lüktetô szövete.
  Nem lehet véletlen, hogy a Naplóban a feleségével való viszony ábrázolata is egyoldalúra sikeredik: a könyv absztraktnak hagyja meg Tolsztoj és Szofja Andrejevna konfliktusát, pontosabban csak Tolsztoj felôl ad róla (szerintem féloldalas és ezért hamis) képet – holott ez a kapcsolat nemcsak Tolsztoj gondolkodását, cselekedeteit, konfliktusait, hanem még mûveit is jelentôsen befolyásolta. (Lásd a Kreutzer szonáta, amire még visszatérek.)
  Ami a házasságra való készülôdést illeti, hadd idézzek aljas módon megint Troyat-ból (121–123. o.), csupa olyan mondat lesz, melynek nyoma sincs a Naplóban (bár tisztában vagyok vele, hogy így szemelgetni könnyebb, mint egy hatalmas folyamot medrébe terelni): „Miután beköszöntött a nyár,” (1853 nyara) „engedélyt kapott, hogy visszatérjen Pjatyigorszkba, ahova közben a húga, Marija és a sógora, Valerijan is megérkezett, ugyancsak gyógykezeltetés céljából.” (Itt most nem bírom ki, hogy ne ugorjak vissza néhány oldalt Troyat-ban (108–109.), mivel a Napló adós marad nekünk Pjatyigorszkkal: a jegyzeteket olvasva Tolsztoj csupán Sztarij Jurtban, Groznijban és Zselezdnovoszkban járt, s mint valami Bermuda-háromszögben lézengett e három, absztrakt helységnév között, gondolkodott, kártyázott és a mûveit javítgatta, midôn a Kaukázusban tartózkodott: „Az alkotás kínjait még az is súlyosbította a kezdô író számára, hogy romlani kezdett az egészsége. Reuma, torokfájás, fogfájás, bélgyulladás, érthetetlen gyöngeség… Miután felkeresett egy kizlari orvost és ellátogatott a Kaspi-tenger partjára, visszatért Sztarogladkovszkajába, és szabadságot kért a parancsnoktól, hogy valamelyik környékbeli fürdôhelyen, lehetôleg Pjatyigorszkban kezeltethesse magát… Lev Tolsztoj május 16-án, holtfáradtan érkezik meg Pjatyigorszkba, egy városszéli házban kapott szállást, ahonnan az Elbrusz hófödte csúcsára nyílt kilátás, és azonnal elkezdte kúráját. Hajnalban kelt, hosszú, kénes fürdôket vett, csömörig itta a gyógyvizet, szultánkenyeret evett, sziesztázott, és semmi javulást nem tapasztalt az állapotában.” Visszatérve az egy évvel késôbbi eseményekhez: „Közben megérkezett Pjatyigorszkba Nyikolaj Tolsztoj is, aki szerencsésebbnek bizonyult öccsénél, elfogadták nyugdíjazási kérelmét. Bátyja, akit mocskossága, lustasága és iszákossága ellenére is oly nagyra tartott és annyira szeretett, most hirtelen egészen más színben tûnt fel Lev Tolsztoj elôtt. Üresnek és idegennek találta. Éppoly idegennek, mint a sógorát és a húgát. »Rosszul esik, hogy hozzátartozóim olyan hidegek velem szemben« – jegyezte fel 1853. július 18-án. És: »Miért van az, hogy engem senki sem szeret? Nem vagyok se ostoba, se csúnya, se gonosz, se goromba. Érthetetlen!« (…) Bármennyit berzenkedett a lusta életmód ellen, idejét azzal töltötte, hogy bátyja és húga »bandájával« ôdöngött a sétányokon, a gyógyforrások körül, a piknikeken. Néhány napig erôsen foglalkoztatta egy Feodora nevû nô: »Július 25. Diskuráltam Feodorával…« »Július 27. A legcsinosabb nôk és a sétány túl nagy hatással vannak rám… Tegnap Feodora végtelenül bájosan elmesélte intézeti életének eseményeit…« »Auguszus 1–4. Feodora szerelmes belém. Nem unatkozom. Fürdôket veszek…« »Feodora teljesen belém van bolondulva. Valamit mégiscsak határoznom kell már. Bevallom, ez vigasztal…« »Augusztus 7. Feodora esete egyre súlyosabb. Holnap mindent tisztázok vele…« »Augusztus 8. Semmit sem tisztáztam Feodorával…« »Augusztus 11. Este többször is hozzáértem Feodorához, rettenetesen izgat.« »Szeptember 3. Feodora túlságosan együgyû. Sajnálom.« »Szeptember 14. Feodora duzzog. Soha többé nem teszem be a lábamat hozzá.« (…) Az is világos, hogy azért érzi magát annyira egyedül, mert lángész! »Egyszer s mindenkorra meg kell szoknom azt a gondolatot, hogy rendkívüli ember vagyok – írta 1853. november 3-án –, olyan ember, aki fölötte áll a korának, vagy aki lehetetlen, összeférhetetlen, örökké elégedetlen természetû… Sokáig hazudtam önmagamnak is: azt képzeltem, hogy vannak barátaim, vannak emberek, akik megértenek. Tévedés! Egyetlen emberrel sem találkoztam, aki erkölcsileg olyan jó lett volna, mint én, akit minden körülmények között a jó vonzott volna, mint engem, aki mindent hajlandó lett volna feláldozni ennek az eszménynek, mint én. Ezért nem találok olyan társaságot, ahol jól érezném magam.« Kár, hogy miközben ezeket a sorokat írta, nem jutott eszébe visszalapozni egy kicsit a naplójában.” A föntiekbôl egyetlen morzsa sem bukkan föl a Napló megfelelô oldalain, de késôbb, a jóval komolyabb és majdnem házassággal végzôdô Valerija-ügy sem jelenik meg a maga súlyának megfelelôen, 1856. június 15. és 1857. január 14. között (Troyat a 175–188. oldal között tárgyalja nagy élvezettel, sok naplóbejegyzést idézve, részletesen; a véghez nem vitt leánykérés mint motívum kétségtelenül beleépült az Anna Kareninába). A házasodásra készülô és attól visszarettenô, a dolgot halálos komolyan vevô fiatal írót láthatjuk mûködés közben (valamint a szerelmi kerítôként professzionálisan mûködô családtagokat) – a Naplóban viszont egy jellem, egy alkat, egy személyiség épülését nem látjuk, csupán a közben eszébe ötlô csupasz gondolatait. A Családi boldogság címû elbeszélésében Tolsztoj késôbb nagy fantáziával megírta, milyen lett volna ez a házasság, ha létrejön. Akkora fantáziája azonban nem volt, hogy a Szonyával való, gyakran mindkettejüknek pokoli szenvedéseket okozó, negyvennyolc éven át tartó kapcsolatot megsejthette volna, de Valerijával mégis minden korábbi flörtjénél közelebb került ahhoz a dilemmához, amit egyéniségének a házasság jelentett: hogy mennyit kell, az együttélés kedvéért, föladni személyiségébôl, elementáris önzésébôl. Nôkkel való szexuális és alkalmi kapcsolatai (ezek kicsúcsosodása volt az Akszinya-viszony, egy férjes asszonnyal, mellesleg jobbágya feleségével való hároméves kapcsolata, amely megkísértette a civilizáción és kultúrán kívüli „bensôségesség” lehetôségével) többé-kevésbé a másik személy egyoldalú birtoklását (legtöbbször egyszeri, utóbb csömört és undort kiváltó birtoklását) jelentette számára. Õ mindig „úr” vagy „gróf úr” volt ezekben a kapcsolatokban. (Zokogását, midôn bátyjai elvitték bordélyházba 16 évesen, az Egy biliárd-felíró naplójában írta meg.) Az énekes-táncos cigánylányokat is egyszerûen megvásárolta, ha próbált is maga elôtt (a naplójában) olyan látszatot kelteni, mintha tehetsége, férfiassága lenne oka a hódításoknak. Bátyja, Szergej egy cigánylánnyal élt együtt évtizedeken át, akit csak kevéssel a halála elôtt vett feleségül, hogy törvényesítse gyermekeit. A „viszony” mint olyan taszította a többnyire önmagával és országos ügyeivel foglalkozó Tolsztojt; erre egy egész, bonyolult – és eközben roppant primitív – ideológiát épített, melynek skálája a nôgyûlölettôl, a nôk érzelmi és értelmi alacsonyabbrendûségének hirdetésétôl egészen az egyedül megváltó szüzesség dicséretéig terjedt – imádott lányai házassága vérig sértette, azt egészen egyszerûen az eszményei elárulásának tartotta (odáig megy, hogy a gyermeknemzést szellem-ellenesnek, vagy az olyan testi kapcsolatot, melynek célja nem gyermeknemzés, bûnös dolognak nevezte. Egy viszonylag szelíd hangú bejegyzés 1890. július 3-áról: „Ha a férfiakat nem kötné a nôkhöz nemi vágyuk és az abból fakadó elôzékenység, világosan látnák, hogy a nôk (többnyire) nem értik ôket, s akkor nem beszélnének velük. A szüzeket kivéve. A nôket a feleségeden keresztül kezded megismerni, és lányaidon keresztül ismered meg teljesen. Ezek olyan nôk, akiket teljesen szabadon szemlélsz.”
  Amikor 1862-ben feleségül veszi Szonyát, a naplójában egyetlen szó, „Birjulevo”, jelzi a nászéjszaka, vagyis, mondjuk ki, Szonya megerôszakolásának helyszínét (1862. szeptember 24.). Tolsztoj szemében a szexualitás többek között azért is maradhatott bûnös dolog, mert egyáltalán nem a kölcsönösségre épült. A kölcsönösséget a szexualitásban alig ismerte, így tanulta meg, és így gyakorolta egész életében – mivel korábban csak az iváshoz, kártyázáshoz hasonló „élvezetet” kereste benne, a szellemi feszültség enyhítését –, vagy neki kiszolgáltatott cseléd- és jobbágylányokat erôszakolt meg, vagy pénzért vásárolt cigánylányokat, kaukázusi szajhákat, könynyûvérû csecsen nôket tett magáévá, mindig a kártyaveszteségek utáni csömör érzését érezve az aktus után, létrejöhetett az a paradoxon, hogy a feleségét a saját „kéjvágya” miatt is gyûlölnie kellett, aki viszont (állítólag) soha nem érzett nemi gyönyört a Tolsztojjal való együttlétekben, talán csak szellemit, és büszkeséget, hogy egy nagy írót tart a karjai közt. Szonya mindig platonikus viszonyról ábrándozott (a suta Tanyejev-szerelem, melynek a Naplóban közölt gyönyörû-fájdalmas éjszakai házastársi beszélgetést is köszönhetjük 1898. július 28–29-én, is ilyesfajta szerelem volt) – a naplókban mégis a paráznaság szimbólumává nô. Sôt. Amikor Tolsztoj késôbb a naplójában az ôrültekrôl és az ôrületrôl ír, eredeti, de néha már az ôrület határait súroló jegyzeteiben – „féltem kimondani és elgondolni, hogy az emberek kilencvenkilenc százaléka ôrült… Ha az emberek esztelenségeket követnek el (városi élet, nevelés, fényûzés, semmittevés), akkor bizonyára esztelenségeket is mondanak.” (1884. március 29.) – folyton Szonya és a saját viszonyát elemzi, egy olyan szellemi-testi kapcsolat történetét, ami kikerült a racionális ellenôrzés hatálya alól. „Az ôrület egoizmus, vagy megfordítva: az egoizmus, vagyis az önmagunkra, kizárólag a saját személyiségünkre irányuló élet – ôrület” (1895. február 7.). Miközben a szociális érzéketlenséget látja, vagy attól szenved, és a nép nyomorát állítja szembe a gazdagok dôzsölésével, valójában a családi lélektanból, házassága lélektanából szállítja indulataihoz a nyersanyagot. Bár már elég korán ráébredt, hogy „könnyebb tíz kötetnyi filozófiát írni, mint valamilyen elvet a gyakorlatban alkalmazni” (1847. március 17.), lényegében mindenben szerette a közvetlen cselekvést, a gondolat és tett között nehezen tûrt bármilyen határt, távolságot. Ez a nem éppen teoretikusra valló attitûd gondolkodásának egyik alapjegye – íróként egyáltalán nem ilyen, és csodálatos összetettséggel ábrázolja saját személyiségét például a Nyehljudov herceg feljegyzéseibôl. Luzern vagy az Albert címû elbeszéléseiben, ahol valamely szerencsétlen embertársa – véletlenül mindkét esetben zenész – azonnali megváltását akarta véghezvinni, és közben rájön, hogy nemcsak hogy lehetetlenre vállalkozik, hanem az egész mögött a saját önzése rejlik, hogy önmagát akarja tudni valamilyennek, önmaga érdekli csupán, és nem a másik. „Elöntött a forró harag és felháborodás, amelyet szeretek magamban, s amelynek szívesen engedek utat, amikor feltámad bennem, mert megnyugtatóan hat rám, s – ha rövid idôre is – rendkívüli hajlékonyságra, erôre és energiára korbácsolja fel fizikai és erkölcsi képességeimet” – írja a luzerni elbeszélésben. Gondolkodásának, személyiségének épp ez a vad és akaratos „közel-távol” adja a feszültségét, épp ez a folytonos aránytévesztés világítja meg villódzó fényével. A Napló viszont, amely sokszor kiszûri a gondolatfutamok és indulatrohamok „üresnek” ítélt apropóit, a gondolatok testét semmisíti meg. A folytonos (és kreatív) tolsztoji aránytévesztés teszi szerintem, hogy saját házasságáról olyan apokaliptikusan nyilatkozik a naplójában. Az ôrület önzése eszerint a túlságosan is praktikus Szonya önzése, aki elsôsorban a saját gyermekei érdekeit tartja szem elôtt, és látványosan holmi üzletasszonnyá alakul, Tolsztoj kiadójává, valamint a birtokok ügyeinek intézôjévé is, részben, hogy férjét mentesítse a napi gondoktól, és annak ideje maradjon az írásra, részben, hogy családja megszokott jólétét biztosíthassa. Ha Tolsztoj bármit kifogásolt abban, amit csinált – elsôsorban azt, hogy míg a szegények nyomorognak, ôk ötfogásos ebédeket esznek – Szonya hatásos fegyvert vetett be ellene, bebizonyította neki, hogy ez az életforma voltaképp Tolsztojnak is kedvére van (szeretett teniszezni, lovagolni, sôt, biciklizni – amit például túlbuzgó tanítványa, Csertkov, helytelenített), valamint azt, hogy felelôséggel tartozik gyermekei sorsáért. Az igazi mélyütés azonban általában Tolsztoj valamelyik korábbi naplóbejegyzésének bevetése volt – mivel nem volt szemellenzôsen következetes ember, mindenfélére lehetett példát találni a naplókban, csak keresni kellett. Tolsztojt pedig – mivel világéletében rettentôen hiú ember volt, az is maradt, például megrója öregemberként magát, hogy mindig a saját nevét keresi elôször az újságokban – semmi sem irritálta jobban, mint ha elveit kérték számon rajta, és azt vetették a szemére, hogy nem úgy él, mint ahogy hirdeti. De Szonya még messzebbre ment a naplók használatában – amikor látta, hogy Tolsztojt milyen bensôséges barátság fûzi Csertkovhoz, elôkaparta Tolsztoj egy korai, 1851-bôl származó bejegyzését, ahol bevallja, hogy mindaddig csak férfiakba volt szerelmes. Az 1851. november 29-i feljegyzésben Tolsztoj azt írja, a Napló szerint: „Férfiakba igen gyakran voltam szerelmes; elsô szerelmem a két Puskin. … Számomra a szerelem legfôbb jele, ha attól félek, megsértem bálványomat” stb., és aztán következik egy igen mélyre hatoló, rendkívül ôszinte elemzés. A három pont, ami a kihagyást jelzi, nevek felsorolása. Azzal, hogy a szerkesztô a nevek („üres”) felsorolását kihagyta, látszólag csak tömörítette a szöveget – hosszasan sorolja Tolsztoj azon férfiak nevét, akik a szerelemhez hasonló érzéseket váltottak ki belôle. Maga a lista is érdekes, és az a gesztus, ahogyan az író leltárt készít, kutat az emlékezetében. A kipontozás ugyan a lényeget látszólag nem érinti, de mégis megsérti a gondolkodás autentikus ábrázolásának elvét, ami naplószövegek közlése esetében nem elhanyagolható szempont. És a könyv végi jegyzet is elmulasztja megemlíteni, hogy az 1851-es év végén egymást követô, „November 29. Tiflisz” és a „December 22.” (hol?) dátumot viselô beírás (az utóbbiban bátyja, Dimitrij halálát álmodja meg az író) nem az egyik naplófüzetben, hanem különálló lapokon maradtak fenn – vélhetôleg valaki egyszer eltávolította ôket a naplóból, vagy maga az író, vagy valaki más, de megsemmisíteni nem merte ôket.
Szonyának ilyen szemrehányásokkal és inszinuációkkal, és fôleg azzal, ahogyan intim ismereteit az író nyilvános tézisei cáfolatára használta föl, valóban bármikor sikerült az írót kiborítania. És Tolsztojnak is sikerült több ízben feleségét az ôrület határára kergetnie. Szonya viselkedése, tényleges és színlelt öngyilkossági kísérletei, ôrjöngô féltékenysége, hisztérikus rohamai mind-mind nagyon nehézzé tették mellette az író életét. De van ennek egy másik oldala is, amit én „gázláng-effektusnak” nevezek (a híres film nyomán): amikor a férfi, tudatosan vagy tudattalanul, de újra meg újra maga idézi elô ezeket a hisztériás rohamokat, majd rámutat az ôrjöngôre, mondván, ezzel lehetetlen élni. Ez történt például a Gazda és cseléd kiadási jogai körüli vitában is – Tolsztoj úgy döntött, hogy egy bizonyos folyóiratnak (ráadásul egy nôi szerkesztônek) adja oda a novella elsô kiadásának jogát, és nem a feleségének. Miután Szonya volt addigi mûveinek kiadója, nem egészen érthetô, miért ragaszkodott ehhez a döntéséhez (itt most nem arról volt szó, hogy a köznek ajánlja fel, ingyen). Napokon át tartó rettenetes jelenetek árán Szonya elérte, hogy az írás egyszerre jelenhessen meg két helyen. „Isten megsegített: bár gyengén, de megnyilatkozott bennem, a szeretetben megbántóim iránt. Vagyis: az egyetlen igazi szeretetben. S mihelyt ez az érzés megjelent, elôbb leigázott, lángra gyújtott engem, majd az enyéimet, és minden elmúlt, eltûnt a szenvedés. A következô napokban mégis rosszabbra fordult a helyzet. Szonya közel áll az ôrülethez és az öngyilkossághoz. A gyerekek utána mentek és hazahozták. Szörnyen kínlódott. A féltékenység, az esztelen, alaptalan féltékenység ördöge kínozta. Mihelyt újra megszerettem, nyomban megértettem, s miután megértettem indokait, nemcsak hogy megbocsátottam neki, hanem úgy esett, hogy már nem volt mit megbocsátanom…” – írja Tolsztoj 1895. február 15-én. Ez a szelíd, megbocsátó hangnem egy olyan embertôl, aki pontosan tudta, miként fog Szonya reagálni arra, hogy nem adja neki a mû kiadási jogát – kissé kétértelmû. Ebben a játékban Tolsztoj nyakig benne van – a haláláig. De a Napló alig tudósít a háttérrôl, nem tudjuk, hogy pontosan mit is kellene Tolsztojnak – angyali szeretettel és türelemmel – feleségének, eme rettenetes hárpiának megbocsátania. Egy lappal odébb viszont kiderül, hogy Vanyecska, Szonya kedvenc gyermeke (kilencévesen), tíz nap múlva meghal. Én nem tudok nem összefüggést látni az érzékeny kisfiú halála és az ôrület napokon át tartó jelenetei között. Vanyecska halála Tolsztoj naplójában teljesen váratlanul bukkan föl – a betegségérôl nem esett szó, csak a halált említi 1895. február 26-án. Itt-ott ugyan föltünedezik a legkisebb gyermek „Vanyecska” alakja a Napló lapjain, de szinte észre sem vesszük, „üres”. Valahogy hiányzik ezeknek a bejegyzéseknek az a levegôje, közege, amiért „oda tudnám adni magam”. Ugyanez vonatkozik például arra az esetre is, amikor Szonya közbenjár a cárnál azért, hogy megjelenhessen a Kreutzer szonáta. Részben anyagi megfontolásból, részben hiúságból teszi, mivel nem akarja, hogy a világ azt higgye, a férje ôt ábrázolta a feleség portréjában. A Napló errôl a nem mellékes tényrôl említést sem tesz, csak annyit tudunk meg belôle, hogy Szonya általában járt a cárnál, és az író ennek nem örül (a jegyzet szerint Tolsztoj rosszallta, hogy Szonya másokra kente Tolsztoj politikai pamfletjeinek kiadását és terjesztését – tette ezt azért, hogy a kiadási tilalom feloldását elérje). A Tolsztoj-naplók egyik legdrámaibb és legsokatmondóbb bejegyzése nem véletlenül nem kerülhetett a Naplóba. Tolsztoj riadtan, bûntudatosan írja 1889. augusztus 6-án: „És ha megint gyermek születik? Rettenetesen szégyellném magam, fôleg a gyermekeim elôtt. Majd összehasonlítják a (fogamzás) dátumát a (Kreutzer szonáta) megírásáéval.” (Idézi: Troyat, 572. o.) Hogy az ilyesmik elsikkadnak, az nemcsak amiatt van, mert ebben a hatalmas gondolatkazalban nem lehet mindent egyformán fontosnak tekinteni. Azért van, mert a szerkesztô az életrajzíróéval szemben a szellemitérkép-rajzoló feladatát vette magára. Úgy gondolom, Tolsztoj nagyobb író volt, mint amekkora szellem, pontosabban csak elképesztô írói teljesítménye ismeretében értékelhetô szellemi nagysága igazi mélységében. Ezzel nem mondtam újat – ennek ô nem örülne, de ez többé-kevésbé így van. Házilagos filozófus volt, azért is hitte, hogy rögtön a családjában kell kezdeni a világ megváltoztatását. Gondolatfutamai legtöbbször kézmûves-jellegûek, újra meg újra elôveszi – mint cipész a cipôt, amelyen dolgozik – különbözô rögeszméit (hit, Isten, halhatatlanság, halál, Krisztus, erôszakmentesség, minden intézmény [állami, egyházi, társadalmi] elutasítása, az ôrület, a nô, a nemiség, a házasság, az ima szerepe, az imák konkrét szövegén való munkálkodás, az imák közti legkisebb árnyalatnyi eltérés elemzése, a hiúság, a büszkeség, a szeretet, a tisztaság, az erkölcsös élet taglalása) megpróbálja egységes elméletté kalapálni, miközben minduntalan elveti a rendszerszerûséget, és minduntalan felismeri, hogy legrosszabb tanítványa nem más, mint a hiú, halálfélelemmel és zsigeri intoleranciával megvert Lev Tolsztoj. Ugyanazzal a zsigeri intoleranciával prédikál szeretetet és terrorizálja erkölcsi világképével a környezetét, ugyanazzal a minden más nézetre monumentálisan süket és az elesettekkel mélyen együttérzô szellemi erôszakossággal akarja (erôszakmentesen) megváltoztatni maga körül a világot, amivel a nôket, az írói hírnevet, vagy az orosz népi és irodalmi nyelvet tette magáévá. Mint a harmadik mottó sugallja: inkább haljon meg a fiam, Misa, de ne hívjunk drágább orvost, mint amilyent egy szegény ember megengedhet magának. Az ilyen vad gondolat – és végsô soron szellemi függetlenségének garanciája – számára mindennapos program volt. Mint ahogyan 1856 novemberében írta Valerijának: „Bizony nagyon igaz, hogy bátran, határozottan, következetesen kell tévednünk, csakis úgy jutunk el az igazsághoz.” Aznap, hogy Alexandra lánya született (1884. június 8.) – a jegyzet nem árulja el, hogy Alexandra lánya született ilyen körülmények között, pedig ez korántsem mellékes –, Tolsztoj eladott pár lovat, anélkül, hogy megkérdezte volna errôl Szonyát. „…Este kaszálgattam a ház körül, felkeresett egy paraszt a tanya ügyében. Fürödni mentem. Frissen, vidáman tértem vissza, és hirtelen feleségem ôrült szemrehányást zúdított rám a lovak miatt, hogy nekem nincs rájuk szükségem, és csak szabadulni akarok tôlük. Nem feleltem semmit, de szörnyen nyomasztó érzés fogott el.” A jegyzetbôl nem derül ki pontosan, hogy mi a veszekedés oka, hogy Tolsztoj következetlen, hiszen már régen Szonyának engedte át a gazdasági ügyek intézését. A felesége mindenórás, ám Tolsztoj duzzog, bosszantja, hogy nem tud aludni. Szonya éjjel sírva fölébreszti Tolsztojt, mondván, hogy lehet, hogy belehal a szülésbe, de Tolsztoj mindezek után hiányolja az családi eseménnyel járó boldogságot. Szonyának elege van abból, hogy folyton csak szülnie kell, hogy ennek a rabja (a Naplóból kimaradt március 31. és Tolsztoj erre vonatkozó megjegyzése). Szása nem kívánt gyermek volt, inkább ô halt volna meg Ványecska helyett, mondta kedvenc gyermeke halála után Szonya, ezt visszamondták Szásának, aki ekkor egy életre megharagudott az anyjára, és csak annak halála elôtt, 1919-ben bocsátott meg neki. (Sok-sok apró mozaik, ami egy életeseményt, a szövetséget, melyet Szása kötött az apjával anyja ellen, érthetôvé tehet. A Naplót olvasva csak Tolsztojt sajnálom, akinek ilyen szörnyû felesége van.) Ugyanilyen híres a bebörtönzött fatolvaj parasztok esete. A Napló csak Tolsztoj véleményét rögzíti (1890. december 15.), nem tudjuk meg, hogy Szonyának ekkor egy az író által is helyeselt terve bukott meg, mert a feljelentést már nem lehetett visszavonni. A jegyzet szerepe nem csupán az kellene legyen, hogy Tolsztoj álláspontját, hanem az, hogy magát az életeseményt is megvilágítsa.

  Mégis azt kell mondanom, minden fenntartásom ellenére, hogy Tolsztoj naplóinak legújabb kiadása, bár nehéz olvasmány és nagyon szerteágazó, lényegesen többet mond el Tolsztojról, mint az eddigi összes, nem szépirodalmi jellegû Tolsztoj-irat és emlékkönyv. Ám erényeit ez a könyv meglehetôs alapossággal rejtegeti, igazi titkaiért véresen meg kell dolgozni – a rend, amelyet a közreadó a Tolsztoj-naplókba visz, és amit felkínál az olvasónak, korántsem tûnik a legoptimálisabbnak. Írásom végén néhány pontban összefoglalnám, milyen változtatásokkal tudnék egy ilyen vállalkozást elfogadni igazán hitelesnek. Meglepô módon azonban a szerkesztô, aki pompás Tolsztoj-szövegeket bányászott elô, és illesztett a korábbi kiadás fordításai közé, egy tökéletesen indokolatlan és bizarr beavatkozástól nem tudta megtartóztatni magát. A Tolsztoj feljegyzéseit gyakorta lezáró istenes fohászkodásai mellé mindenütt fölkiáltójelet biggyesztett (szemben az eredeti írásjelhez ragaszkodó eredeti fordítóval, Gellért Györgygyel). Akárhogy is töröm a fejem, sehogyan sem értem, hogy Török Endrében mi játszódhatott le. Ha Tolsztoj azt írta: „Segíts Atyám. Könnyíts rajtam.” (1896. december 21.), és szerintem korántsem véletlen itt a belsô beszéd leereszkedô hangsúlya (hiszen ezek nem szokványos imák, sóhajok), akkor Török Endre mostani javításában ezt így olvashatjuk. „Segíts Atyám! Könnyíts rajtam!” Tolsztoj, amint a bekezdés, úgy a felkiáltójel jelentésével is tisztában volt, elég sokszor él is vele. Ám Tolsztoj nagyon sokszor kijelentô módban fordul az ô Istenéhez. Szerintem ennek megvan az oka. Többek között az is, hogy legtöbbször csak saját magát tudta Isten pozíciójába beleképzelni. Gorkijnak hasonló képzetei támadtak Tolsztojról, ugyan nem hitt Istenben, de ha már el kellett volna képzelnie, akkor Tolsztojhoz hasonlított volna. Más méltó társalkodópartnere nem lévén, saját magában kereste az Istent; ezért értelmetlen üres pátoszt kölcsönöznek a mondatoknak a beleapplikált fölkiáltójelek (és ez nem kétszer történik meg, hanem sok százszor). „Ez egy óriási nüansz” — mondaná Nádasdy Kálmán.
  Ez a beavatkozás számomra annak szimbóluma, hogy ebben a könyvben a legtöbb bôvítés valamit érzelmileg (és nem a filológia vagy életrajz alapján) kompenzál. 1965-ben természetesen (és a korabeli szovjet válogatásokban, amelyek két kötetben adnak bô válogatást a naplókból) a szerkesztôk elôszeretettel hagyták el a vallásos gondolatokat és azok vidékét, operáltak ki minden misztikus, romantikus, „reakciós” fejtegetést a naplókból, és hangsúlyozták ezáltal a „népi”, „forradalmi” vagy „szociális” eszmét Tolsztoj gondolkodásában. Ám a gyakran zsákutcába futó vallásos töprengések öncélú visszaállítása nem lehet a megoldás.
  Egy dologról nem szabad elfeledkeznünk. Naplói mindig akkor lesznek szószátyárok és terjengôsek, amikor Tolsztoj épp nem ír szépirodalmat. Amikor szépirodalmat ír, minden odaáramlik, s az élet csupasz tényei, olvasmányairól való véleménye, egy-egy kidolgozandó probléma kerül a napló lapjaira. Attól eltekintve, amikor olvasmányairól vagy egy színdarabról vagy látogatóiról ír, Tolsztoj valóságos imamalomként használta naplóit. A naplóírás ideje szent volt a számára, ekkor mintegy erkölcsileg is meg akart tisztulni, naplója valóságos házi gyóntatószék volt a számára, ahol önmaga papjaként viselkedett. Nem mondhatni, hogy mindig gondolkozott, mielôtt írni kezdett volna, mert gyakran gondolkodás helyett írt. 1890 és 1895 között – hogy egy tetszôleges idôintervallumot válasszak ki, melyen Török Endre láthatóan nagyon sokat dolgozott, apró belsô mozgásokat indított el betoldásaival, 2-3 napokat fûzött egybe, egész napokat alkotott (a korábbi kiadás töredéknapjaiból), zseniális írói megfigyeléseket emelt ki a feledésbôl, vagyis elindult a helyes irányba –, 19 hosszabb-rövidebb helyen (a 264., 265., 269., 273., 279., 280., 281., 282., 283., 283., 284., 288., 290., 298., 306., 308., 326., 338., 343., 352. oldalon) Tolsztoj nem csinál mást, hanem csak imádkozik, vagy arról ír, hogy milyen az igazi ima. Ezeknek a szövegeknek a környezetében pedig legtöbbször találunk egy-egy visszatérô mondatot Istenrôl (ami legtöbbször az énhez kapcsolódik, abban rejlik) vagy a hitrôl vagy a szeretetrôl vagy a halálról. Ha valahol, itt lett volna szükség ésszerû szûrôre: ezek az oldalak valóban visszaadják a Tolsztoj-naplók különleges, szívós monotóniáját, de ha az ember maga nem vallási fanatikus, vagy nem kell írnia a könyvrôl, akkor ösztönösen megpörgeti itt a lapokat, és megdöbbenve tapasztalja, hogy tíz-húsz oldallal odébb majdnem hajszálra ugyanazokba a mondatokba ütközik. Ezt én nem nevezném teológiának, hanem sokkal inkább lelkigyakorlatoknak. Wittgenstein, aki az I. világháborús lövészárokban – ahol önkéntesként harcolt, mint Tolsztoj a Kaukázusban – Tolsztojt olvasott (az Evangéliumok magyarázatát, és minden titkos naplójában minden feljegyzését, hasonlóan Tolsztojhoz, egy Istenhez szóló fohásszal fejezett be (addig egyáltalán nem volt vallásos, ettôl fogva annak mondta magát), meglepôdve fedezte volna fel egy-egy tolsztoji kijelentésben filozófiája késôbb híressé vált tételeit. Elég, ha a hallgatással és a példa erejével való tanítás különbözô formáira utalok Tolsztojnál. Az árban ott úsznak ezek a mondatok, de nincs olló (Wittgenstein, mint közismert, ollóval hasogatta fel kéziratait, és rakta ôket össze újra), sem a partot nem látni (én gyakran nem láttam), sem azt nem tudni, merre visz a folyó (nem az élet folyama, hanem a gondolatmeneté).
  Most látszólag önmagammal ellentmondásba keveredem: hol többet kívánok ettôl a könyvtôl, mint amit teljesíteni tud (mert folyamatot akarok látni), hol kevesebbet (mert fáraszt a folyam). Török sokszor egy-egy tökéletes választással, egy-egy zseniális rekonstrukcióval egyetlen nappal szinte éveket rekonstruál. Három példát mondok: „Uralkodónk elolvasta a Gyermekkort; az állatkertben egy kéjsóvár tekintetû hölgy.” (1855. november 25.) Micsoda fantasztikus ugrás, középen egy pontosvesszôvel! Az aznapi utolsó mondat pedig így szól: „Elszörnyedve gondoltam Valerijára a kéjsóvár hölgy arckifejezése kapcsán” (81. o.). Hátha még azt is tudnánk, hogy milyen szerepet játszik Valerija Tolsztoj életében! Az 1857. október 21-i bejegyzést (ami már a korábbi kiadásban is megvolt), Török a következô néhány sorral egészíti ki, és viszi végig az eredeti gondolatot annak eredeti lezárásáig: „Nem az a furcsa, hogy Isten parancsára egy darab kenyér az Õ fiának testévé lesz. 100 000-szer furcsább az, hogy élünk, és magunk sem tudjuk, mi végre, hogy a jót szeretjük, de semmire sincs ráírva: ez jó, ez rossz.” A 132. oldalon az 1870. február 14-i bejegyzést, ami a gazdagok öltözködésérôl szólt, Török megtoldja a gondolat váratlan és kataklizmatikus tolsztoji továbbfûzésével: „A férj és a feleség kapcsolata nem a megállapodáson és nem is a testi egyesülésen alapszik. A testi egyesülésben van valami szörnyûséges és szentségtörô. Csak akkor nem szentségtörô, ha annak gyümölcse is terem. Mindemellett szörnyûséges, ugyanolyan szörnyû dolog, mint egy hulla. Egy titok.” (Mintha Kafkát hallanánk: „Der Coitus als Bestrafung des Glückes des Beisammenseins.” – Kurtág: Kafka-töredékek. Tandori Dezsô fordításában: „A coitus: büntetés az együttlét boldogságáért.”)
  Úgy gondolom, hogy ennek a válogatásnak nem csupán szellemi, hanem az életfordulatok mentén is kellett volna haladnia, mintegy két part között. Amit eredményül kaptunk, az nem folyó, hanem inkább óceán vagy tenger: a hasonlat szép, de a parttalanság ijesztô. Szerintem a teljesség-érzetet kellett volna megkísérteni. Miként?
  Néhány ötlet:
  Az eredeti naplókból néhány teljes évjáratot kellett volna kiválasztani, és kihagyás nélkül közölni, ragaszkodva minden tolsztoji írásjelhez, mondhatni tudományos alapon. Ugyanezt kellett volna tenni más évfolyamok egy-egy hónapnyi vagy évszaknyi anyagával. Hogy az olvasóban igenis megszülethessen a napról-napra keletkezô napló érzete. Amikor csak lehetséges, teljes napokat kellett volna adni. A gondolatok cikázását a kötelességszerûen feljegyzettôl a váratlan meglátásokig csak így érhetjük tetten. Ami nagyon fontos: Tolsztoj naplóírásáról tanulmányt kellett volna közölni függelékként. Hogyan keletkezett, mik az elemei? Milyen szerepet játszott az életében? Milyen kiadásai vannak? Egy elég részletes és áttekinthetô kronologikus életrajzot kellett volna adni – helyenként akár egyes napokra is lebontva, az évekhez, és nem az oldalszámokhoz kapcsolódva – növekedett volna az áttekinthetôség, nem egy ilyen amorf masszát látnék magam elôtt. Térképet is lehetett volna adni mondjuk a Kaukázusról, a Krímrôl vagy Tolsztoj különbözô birtokairól. Családfát lehetett volna közölni függelékként. Fényképeket is közölni, vagy legalább a kötetben közölt egyetlen képhez dátumot adni. Nem utolsósorban párhuzamos naplókat közölni – vagy függelékben, vagy akár tüköroldalon – Szonyáét, a Tolsztoj-lányokét vagy a tanítványokét. Ha ott nem lehet közölni, akkor is bôven lehetne a jegyzetek között idézni. És végül, de nem utolsósorban, az „üres” szó értelmét egyértelmûen tisztázni.
  Csak ennyi.
 

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu