Többszöri nekifutásra,
s a magam számára is meglepõen végigolvastam
ezt a könyvet, noha
Szép versek
et nem olvas, hanem lapozgat
az ember, sétálgat benne föl s alá, mint egy
kiállításon, ahol a résztvevõk sokkalta
fontosabbak, mint kiállított tárgyaik.
Úgy is mondhatnám,
a
Szép versek
a résztvevés antológiája,
nem hibája ez neki, hanem természete, s nincs ember, ki ne
a fényképeknél kezdené az ismerkedést,
illetve kezdte volna, amikor már és még voltak íróportrék
a sorozat köteteiben. Ó, érettségi tablók
és Ady-könyöklések, pöttyös nyakkendõk
és dacos pulóverek, pipák, szivarok, cigaretták,
szemek és szemüvegek, megannyi metszõen felhõs
szempár, ahogy sokatmondóan tekint valahová, föl,
föl, mint Bajkonurban az indulási oldalon: sic itur ad hominem.
Ó, fényképek, ti a kaján és az õszinte
kíváncsiság céltáblái, beh kár
értetek! Kár értünk, noha a költõket
elég nagy butaság
voltvanna
a szépségükért
szeretni.
Mondjuk, a versekkel is ilyesmi
a helyzet, a sorozat címét éppoly értelmetlen
szó szerint venni, mint a
Szép Szó
ét,
a
Szép Ilonká
ét avagy Ernõét,
Rózáét, persze egy kicsit ez is bonyolultabb. Hogy
ugyanis mi a szép, meg mi a vers.
Bár a kor, melynek e cím
(szép) terméke, ha bõven gondolkodott is, nem görcsölt
be a problémán, hanem szülte, szülte a verseket,
jókat, rosszakat, szépeket és csúnyákat,
illett kicsinység versbarátnak lenni, már csak a szocbrigádságból
kifolyólag, pontosabban nem nagyon illett „vers-ellenségnek"
lenni, még pontosabban: vértahónak lenni talán
nem volt ennyire bevett és sikeres dolog, bár ez is messze
vezetne.
Az elsõ
szépversek
,
más, mint a késõbbiek, mattabb és légiesebb,
sutább és lányosabb. Fényképek még
nincsenek benne, tán hogy olvasson az a versbarát, ne nézzen,
ennyiben a legutóbbiakhoz hasonlít, de csak ennyiben, minden
más, tipográfia és szelíd megalománia,
betûrend és protokoll már és még a 70-es,
80-as évekhez köti.
Finom fekete vászonkötés,
piros biléta, rajta arany betûkkel a cím, mindezen
az érett, vajszínû borító. Halk és
hajlékony tárgy ez, csöndes, rendes könyv, szolid
és elgondolkodó maga is, mint egy versbarát – „
üzemi
könyvtár barkás homályán, vajkardigán
és fekete alj, csöpp arany nyaklánc, csöpp rúzs
a száján, 'kilencszázhatvannégy tavasza van
".
A
Szép Versek
1964
tavaszán aligha sejti fényes jövõjét,
hogy folyammá dagad, mely idén harmincnegyedik kötetét
hömpölygeti
, ha jól számolom.
Bizonyos Versbarátok Köre
gyûjtötte kévébe a verskedvelõ nagyközönség
örömére, sõt kifejezett óhajára.
Kilencvenegy költõ kétszázötvenhárom
verse, plusz bevezetõ s kicsiny életrajzi jegyzetek. Kiadta
a Magvetõ Könyvkiadó, igazgatója – még
csak pár éve – Kardos György, szerkesztette Z. Szalai
Sándor. Mûszaki vezetõ Beck Péter, tipográfia
és kötésterv Haas György. Megjelent félkemény
borítóval, 449 oldalon, 22,6 íven, 2100 példányban,
nyomta a Szegedi Nyomda Vállalat, ára feltüntetve nincs.
Életkor szerint Kassák
Lajostól Serfõzõ Simonig, ABC szerint Albert Zsuzsától
Zelk Zoltánig terjed a skála. A legnagyobb terjedelemben,
37 könyvoldalon Illyés Gyula szerepel, többek között
olyan monstrumokkal, mint a mára szinte olvashatatlan
Mozgó
világ
vagy
Az orsók
ürügyén.
Igazi dilettáns vers szép
számmal akad, ahogy remekmû is. A kettõ ugyanis remekmûvek
esetén szép szám, s a
Szép versek 1963
két remekmûvet feltétlenül tartalmaz, Kormos István
Vonszolnak piros delfinek
jét (a gyûjtemény egyetlen
központozatlan darabja!) és Pilinszky János
Utószó
ját.
Persze, a másik két Pilinszky, a
Nagyvárosi ikonok
és a
Van Gogh
– azok micsodák, ha nem remekmûvek?
Erre természetesen nem tér
és nem is térhet ki a kortárs, a Versbarátok
Köre aláírású
Bevezetõ
,
mely lelkes, egyszersmind viszafogottan árnyalt, könnyed, ám
tárgyilagos modorban szól e gazdag költõi seregszemlérõl.
„Legjava" és „tarkaság", „arculat" és „ízelítõ"
egyaránt jellemzi kiegyensúlyozott, higgadt szóhasználatát.
Okosan, sõt bölcsen belát, ugyanakkor nem tartóztatja
meg magát az elvszerû bírálattól sem,
melyet azonban dehogy hajt túl, dehogy, szinte ellenkezõleg:
azért bírál, hogy rögtön nagylelkû
védelmébe vehesse az olykor-olykor letargikus életérzésbõl
táplálkozókat, vagy ama kezdõket, kik még
nem mindig képesek maguk alá gyûrni a múló
divatot, s elkalandoznak a rosszul értelmezett modernkedésben.
De nincs baj, mert a költészetnek van társadalmi hatása,
valóságereje, élményértéke, bátrabb
hozzáállása. Annyira, hogy a legjobb lírikusok
a magány odúját elhagyva a közügy felé
fordulnak, s szinte mindnyájan a valóságot zsúfolják
versbe. S ez azért nem kevés. Annyi minden versbe zsúfolható,
de õk csak és csak a legfontosabbat: a valóságot.
Valóság meg, amint
tudjuk annyi van, ahány, jelen esetben 91, illetve 253, s megkockáztatom,
ezek a valóságok, a hatvanhármasok, együtt és
ömlesztve se jobbak, se rosszabbak mint a késõbbiek,
mint az egész polcfaló
Szép versek
-sorozat,
melyet azért egyszer érdemes lenne végigolvasni valakinek,
s érdemes lenne megírni a
Szép versek könyvét
,
a kiadás, a válogatás, a fogadtatás történetét
némi statisztikákkal, összehasonlításokkal,
egymás mellé rakott fényképekkel – érdekes
kortani és költészettani olvasmány lenne, tán
érdekesebb, mint a lusta, ám méltóságteljes
folyam, amelybõl vétetett.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu