Ha jól emlékszem, a
Rozsdatemetô
t az egyetem alatt olvastam elôször,
de untam, semmit sem jelentett a számomra; azt gondoltam, hibátlanul
rossz regény, ne foglalkozzunk vele. Most megint elolvastam, kétszer
is, untam ezúttal is, de két kérdés foglalkoztatott:
mi okozhatta a könyv példátlan sikerét megjelenése
idején; továbbá, hogy vajon rendelkezik-e a regény
valaminô esztétikai értékkel, magyarán
szólva olvasható-e még egyáltalán, ha
irodalomszociológiai helyi értékétôl
eltekintünk? A kérdésekre, különösen
a másodikra, az egykori kritikák elolvasása nélkül
keresem a választ, megpróbáltam az „egy újszülöttnek
minden vicc új" szemlélettel nézni a szöveget.
Jól tudjuk, Walter Benjamin
miféle választ adott, mikor egy mû halhatatlanságának
titkát próbálta megfejteni. Elkülönítette
a mûben rejlô igazságtartalmat a dologi tartalomtól,
vagyis a mûben fellelhetô reáliáktól.
„Az igazságtartalom annál láthatatlanabbul és
bensôbben kötôdik a dologi tartalomhoz, minél jelentôsebb
a mû. Ha eszerint épp azok a mûvek bizonyulnak tartós
életûnek, amelyeknek igazságtartalma a legmélyebben
ágyazódik dologi tartalmukba, az idôben a mû
reáliái annál élesebben szöknek a szemlélô
figyelmébe, minél inkább elhalnak magában a
világban." (Tandori Dezsô fordítása). Az idô
teltével aztán elkülönülni látszik
a mû dologi és igazságtartalma, pedig nagyon is együtt
éltek keletkezésük idején. Talán nem tévedek,
ha azt gondolom, a
Rozsdatemetô
ben igencsak harsányan
színre lépô dologi tartalom volt az, amely elsôsorban
biztosította sikerét. A könyv reáliáiról
nemigen szabadott beszélni akkoriban, arról ugyanis, hogy
a munkásosztály, melyet a brosúrákban nagy
elôszeretettel neveztek uralkodónak, a legkevésbé
sem uralkodik, hogy a szoba-konyhás lakásokban nem osztályöntudatos,
nembeliségüket átélô világtörténelmi
egyének, de szánalmas kis prolik élnek, kispolgári
elvekkel, kispolgári eszményekkel, szûklátókörûen,
begyepesedetten. Patkánylét ez, a történelem
alatt vagy mellett, kinek mi tetszik. Történjék bármi,
holocaust, forradalom, Pék Mária mindig rántott halat
készít, és túróscsuszát. (És
ezért nem bántó és hazug, hogy 1956-ot csak
jelzésszerûen ábrázolja Fejes, a szöveg
mindenekelôtt Hábetlerék nézôpontjából
íródott, nekik pedig semmit sem jelent a történelem.)
A regény zárójelenetében ezt fogalmazza meg
Zentay György, Hábetler Jani sógora: „Hát ez
a rendszer a ti homlokotokat csókolja, könyörög,
hogy fáradjatok az egyetemre, legyetek orvosok, mérnökök,
bírók, fômûvezetôk, fôrendôrök,
fôkatonák, fôistennyilák, és ti elôbújtok
a barakkokból, éltek ugyanúgy, mint a hörcsögök.
Dzsessz, tánc, hajrá Fradi! Csak zabáltok, tömitek
magatokat túrós csuszával, rántott hallal,
böfögtök, és ágyba bújtok, kedves Hábetler
elvtárs!" Erre lázad fel Hábetler Jani, ezt az igazságot
nem bírja elviselni, ezért üti agyon sógorát.
Amolyan roncstelepi Turi Danivá lesz így a könyv végén,
a rozsdatemetô mélyén ott rejlik az arany, csak nem
volt, aki kibányássza.
Az igazság (részleges)
kimondásának természetesen megvolt a maga pikantériája.
Sokan érezhették úgy, hogy Fejes az ô nevükben
beszél, és bár a könyv morálja nyilvánvalóan
rendszerpárti, (a rémületesen ellenszenvessé
koptatott „érted haragszom, nem ellened"-szemlélet jegyében),
az ideologikusság, a politikum csak rendkívül nehezen
fogható meg a szövegben. Ráadásul az egyetlen
öntudatos kommunistát, Seres Sándort metszô gúnnyal
ábrázolja Fejes, félidióta, nyelvi hibáktól
hemzsegô, kenetteljes monológjain nemcsak az egész
ház, de feltehetôen egy egész ország röhögött
a hatvanas évek elején. A látszólagos politikamentesség,
féligazságok egészként való tálalása,
az élet prózájának ábrázolása,
az azonosulás az alul levôkkel, a pszeudo-ellenzékiség,
az olvasóknak olcsón kínált azonosulási
sémák mind-mind okai lehettek a könyv sikerének.
És elég nyilvánvalóan nincs szó itt
arról, hogy az igazságtartalom „láthatatlanul és
bensôségesen" kötôdik ezekhez a reáliákhoz.
A dologi tartalom szinte egybeesik az igazságtartalommal, és
ez nem sok lehetôséget ad az esztétikumnak. A szöveg
– nyilván szándékoltan – teljesen dísztelen
és a végletekig lecsupaszított, Fejes néhány
nem túl pregnáns vezérmotívummal dolgozik,
ezeket variálja nem túl nagy képzelôerôvel.
Az alakok kontúrtalanok, egymással öszszecserélhetôk.
A plaszticitásnak nyoma sincs a szövegben. Mindenki számára
befogadható, a legalacsonyabb intellektuális szinttel is
megragadható regény a
Rozsdatemetô
, amolyan
néha suta, néha ügyes újságírói
tollal megírt riportsorozat, lazán egymás után
sorolt epizódok szvitje. Alig hiszem, hogy lenne bármiféle
jelentôsége vagy intellektuális súlya a magyar
regény fejlôdésének történetében.
Egykor szenvedélyesen vitatták, probléma volt, részévé
vált a kánonnak, mára vitathatatlanul érdektelen
lett, problémamentes, és valószínûtlen,
hogy visszakerüljön bármiféle kánonba.
Van még
egy elgondolásom arról, mi okozhatta „mondanivalóján",
mûvészi igénytelenségén túl a
Rozsdatemetô
rendkívüli sikerét. Ha belegondolunk,
a hatvanas évek elején Magyarországon nem létezett
bestseller-irodalom, nem volt krimi, sci-fi, pornó, amolyan middle-brow
szórakoztató irodalom sem, az emberek szinte elepedtek valami
olvasnivaló után. Fejes (és az olyan írók,
mint Csurka, Galgóczi, Moldova) képesek voltak pótolni
ezt a hiányt.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu