Jó nevû magyar rendezônek fejére olvassák, hogy Antonioni követôje. Alkotó öntudatosan közli, hogy életében nem látott még Antonioni-filmet. Ezalatt filmklubok vitáin és olvasói levelekben a nézôk Az éjszaka bemutatását követelik. 1963-at írunk. A rendszer épp hogy konszolidálódik, és máris elkezd operettjelleget ölteni, bár a belül lakók nem úgy érzik, hogy a mosoly országában élnek. A kultúrháború vesztésre áll, de ezt a csatát a nép nyeri: szeptemberben a Filmmúzeum mûsorára tûzi Az éjszaká t. ( Az édes élet már több mint egy éve megy, de ez még tipikus személyi kultuszos döntés volt, Rényi Péter mint Cannes-ba elôretolt ék mondta meg, hogy Fellini szép, Antonioni csúnya.) A moziból nézvést minden arra vall, hogy nálunk is új idôszámítás kezdôdik: Antonioni 1960-as filmjének bemutatásával és két új magyar filmmel beléptünk a hatvanas évekbe.
1962-ben még az ötvenes
években uralkodó társadalmi álfilm jellemezte
a kínálatot, de egy évvel késôbb nagy
változást tapasztalunk. A 19 darabnak közel a fele népszórakoztató
mozi, ám a szocialista vígjátékok között
új zsánerek is felütik fejüket: a bûnügyi
és a kalandfilm. Nehéz helyzetbôl indult folyó
évben a könynyû mûfaj: olyan frenetikus sikerrel
kellett konkurálnia, mint a '62-ben gyártott, de csak a tavasszal
bemutatott
Mici néni két élete
. Mamcserov Frigyes
filmje úgy rossz, ahogy van. Fene se érti, mi volt a titka,
amelyet máig ôriz. Talán a szemérmes visszakacsintás
a két háború közti fehér telefonos vígjátékokra?
Talán az a kortalan báj, amit tökéletes ideológia-
és politikamentességének (nagy szó volt ez
akkor) köszönhetett? Vagy inkább az ötvenévesen
is vásott kölykös, koboldszerû Kiss Manyinak, aki
született szubrett és komika. Persze tudott mást is,
derekasan hozta a kizsákmányolt munkásnôket
és megtört parasztasszonyokat, de akkor volt igazán
elemében, ha komédiázhatott. Mint a
Gerolsteini
kaland
ban, Feleki Kamill oldalán. Most be kellett érnie
Págerrel, aki épp annyira humoros, mint egy kerékpárbelsô.
Bérház és vidéke lakói –a partvislelkû
házmesterné, a procc ügyvédék, az éltes
barátnôk és a nyálas fiatalok – között
Mici néni a hab a tortán, sôt, ô a torta is.
1963-ban az amerikaiakkal koprodukált
és Szent László hermáját kergetô
Aranyfej
en kívül elkészül a
Foto Háber
és a
Meztelen diplomata
. Az elsô magyar kémfilmbe
apai-anyait beleadtak, sztárokra bízták a szerepeket,
a közönségnek kedves mesterre a rendezést. A forgatókönyvön
hárman dolgoztak, s arra a kérdésre, hogy mi okozta
nekik a legnagyobb problémát, a következô volt
a felelet: „Olyan szituációt kellett teremteni, hogy a nézôk
ne a kémmel, hanem azokkal érezzenek együtt, akik védenek
bennünket a mindennapjainkban fel-felbukkanó kémek ellen."
Nem tudom, mit szólt a közönség
a kritika által földicsért filmhez, de mai szemmel nézve
jól látni, hogyan áztatja szét az ideológia
a kemény mûfaji követelményeket. Már ott
kezdõdnek a problémák, hogy Várkonyi Zoltán
Latinovitsnak és Ruttkainak adta a fôszerepet. Az új
álompárról elôre tudni lehetett, hogy nem játszhat
negatív hôst. A csavarosnak szánt sztori az elsô
perctôl átlátható, az akciók gyermetegek,
a gaz nyugati kémek úgy néznek ki, mintha a Ludas
Matyiból léptek volna elô. A
Foto Háber
t
ugyan profik készítették – de hivatásosak szoros
felügyelete alatt. Nem is lehetett ez másként egy hármas
ügyosztályt érintô film esetében. A végeredmény
bûnfilmnek álcázott dicsôítô költemény
a testületrôl.
Üdítôbb mozi
A
meztelen diplomata
. Rejtô
Vesztegzár a Grand Hotelben
címû regényébôl írta Gyertyán
Ervin, rendezte Palásthy György. Döcögve indul a
film, az expozícióval elpiszmognak vagy negyedórát,
de aztán bejön az elsô képi ötlet (pisztolylövéssel
orvosolt csôtörés), és innentôl fogva felpörög,
egymást érik a poénok.
A meztelen diplomata
legnagyobb erénye a filmszerûség. Az alkotók
felmérték, hogy Rejtô verbális humorát
kár is lenne erôltetni, inkább a mozgóképes
megoldásokra összpontosítottak. (Így lehet e
harmincéves fekete-fehér és távolról
sem tökéletes mozi frissebb és fürgébb,
mint a
Három testôr Afrikában
reménytelenül
dilettáns és humortalan változata 1996-ból.)
1963-ban készült el az
a film is, amelyet bátran nevezhetünk a Kádár-kor
reprezentatív darabjának. A
Hattyúdal
t Keleti
Márton rendezte. A háború elôtti iskola neveltje,
közönségsikerek biztos kezû kovácsa, akire
mindig számítani lehet. Vele indult újra '45-ben a
filmgyártás, az ötvenes években rendre szállította
a termelési vígjátékokat, '56 után pedig
a „leleplezô" Dobozy-mûvek (
Tegnap, Virrad
) adaptációját.
Ezúttal igazi propagandaszemetet sikerült filmgatyába
ráznia. A sok mûszálat tartalmazó ruhadarabon
látszik, hogy nem méretre készült, itt lötyög,
ott bevág, imitt-amott feslik a varrás, de amikor már
repedne, gyorsan eléneklik, hogy
Rám vár a föld
minden tája
és hogy
A Villa Negra nem apácazárda
.
A
Hatytyúdal
tehát zenés film, egy melodrámának
pedig nem lehet ellenállni.
A film abban a történelmi
pillanatban készült, amikor érvénybe lépett
a türelmi rendelet. Mindenkit érint, aki nincs ellenünk,
csak még nem olyan, mint mi. Az utcán körmenet halad,
öreg, levitézlett figurák, útjukat rendôr
biztosítja. Csordás elvtárs türelmetlenkedik,
és akkor a jó rendôr kinéz a képbôl:
„Ha lassan mennek, hát lassan mennek. Ez nem közlekedésrendészeti
ügy. Ez magas politika." A körzeti megbízott magát
a rendszert képviseli. És a rendszer jó. Erôs
és magabiztos. Lendületben van, építkezik. Hány
építôipari vállalat lehet ekkor az országban?
43 vagy annál is több.
De szép helyen laktok! –
kiált fel Avar István a József Attila lakótelep
láttán. A próféta szól belôle,
hiszen a kérdéses idôpontban még csak a kövek
állnak, elkészült vagy épülô ház,
illetve felhalmozott építôanyag formájában,
köztük egy szál fû sem, csak gödrök, földhányások
és szemét. Itt lakik Csordás elvtárs, a pozitív
hôs. A rendszer szilárd oszlopa immár nem személyiségében,
életútjában mutatja a követendô példát,
hanem szerzeményeivel. Kétszobás lakótelepi
lakás, hétvégi telek vityillóval, és
reszketô körvonalakkal elôsejlik már az álmok
ködébôl a Skoda Felicia is. Nagyvonalú ajánlat
a társadalomnak, amelybe a többség belefér: a
múlt csökevényei (vallásos, polgári elemek)
éppúgy, mint a jövô vadhajtásai (maszekok,
megtévedtek, lázongó, éretlen ifjak). Nem lehet
mindenki mûvezetô, de valamelyik mûszakban mindenkinek
blokkolnia kell. Ez az életminta vonz, mint a mágnes, annál
inkább, mert hogy a mûvezetôk Magyarországának
nincs alternatívája.
Az év nagy robbanását
persze az
Oldás és kötés
jelenti. Jancsó
Miklós opus 1-e (
A harangok Rómába mentek
címû
1958-as elsô filmjét maga a rendezô tagadta ki az életmûbôl)
látszólag hozott anyagból, egy Lengyel József-novellából
készült. Valójában Hernádi Gyula írta
– aki feltûnik a filmben, de neve nem szerepel a színlapon
–, a Lengyel-mû egyik mellékalakját téve meg
fôszereplônek. Járom Ambrussal új hôstípus
lép a színre, és kezdetét veszi a magyar film
„nemzedéki önvizsgálatnak" nevezett hosszú menetelése.
A szûnni nem akaró vívódás, amely több
mint egy évtizedre elárasztotta a magyar gyöngyvásznakat.
Jancsó csak a jelet adta meg, következô filmjével
már ki is állt a sorból, és a korosztályi,
majd történelmi mítoszok felé fordult. A lelkesen
üdvözölt nemzedéki önvizsgálat szorosan
kapcsolódott a korszak másik nagy témájához,
a múlttal való szembenézéshez. Ki merte volna
tagadni, hogy ez fontos és helyes célkitûzés,
ki merte volna állítani, hogy elvégezhetetlen a feladat?
Egy bukott forradalom után erre semmi esély nem volt, legfeljebb
azon lehetett tipródni, hogy te élveztél-e a Szabad
Nép félórákon, én hittem-e Rajk bûnösségében,
kicsit, nagyon, szívbôl, igazán. És lehetett
még parabolákat, ellipsziseket rajzolni a lapszélre.
Nem csoda, hogy a szembenézés akkoriban sokak számára
egyet jelentett az értelmiség öngyötrésével.
Ebben az elsô generációsok jártak az élen,
akiknek attól is rossz lehetett a közérzetük, hogy
elébb siettek kilábolni a népségbôl,
pesti lakást, állást szerezni, majd nosztalgikus vagy
felhevült opuszokban dicsôítették a falu romlatlan
világát, az egyszerû nép ôserejét.
Közben meg rágta ôket a bûntudat, nyomta vállukat
az árulás terhe, és nem gyôzték ostorozni
a modern életvitelt, a gyökértelen urbánus létszemlélelet.
Horror vacui
– volt a címe egy Hernádi-novellának.
Pontosan ebben a helyzetben találta magát a szocialista hitekben
csalódott baloldali értelmiség. Sok víznek
kell még lefolynia a Dunán, amíg a ledôlt útjelzôk
helyére oda (vissza) lehet állítani a polgári
értékeket.
Járom Ambrust is megkísérti
a népi értelmiségiek válsága, a tanyai
jelenetekben sorra felmondják a faluról egyetemre, majd pesti
értelmiségi státusba kerülô hôs korspecifikus
ismérveit, a megalkuvások és kiábrándulások
menetét. De Jancsó hôse megkóstolja és
kiköpi az önsajnálatot.
Az
Oldás és kötés
en
ugyanúgy vitáztak, mint szinte mindegyik új magyar
filmen, ám ezúttal egyik tábor elôtt sem volt
kétséges, hogy valami merôben újjal, mással
van dolga. Többen vádolták formalizmussal, nyugatmajmolással,
hibás szemlélettel. De úgy a lelkes, mint a fanyalgó
kritikusok kötelességüknek érezték, hogy
rúgjanak egyet a filmben feltûnô pesti mûvésztársaságba,
a sznobok, az üresek, a kétes egzisztenciák gyülekezetébe.
„Jobbára csak arról van szó – írta az
ÉS
-ben
a szigorú Héra Zoltán –, hogy a vergôdés
pózában szenvelgô, önigazolásért
és magyarázatért ide-oda kapkodó sznobság
legyinti meg ápolatlan testvéreit, a tehetségtelen
modernkedést és a bohém okoskodást."
E szép és becses film
paradox módon ma még frissebbnek hat, mint mondjuk a hatvanas
évek végén, amikor egy radikálisabb formanyelv
felôl nézve akár meghaladottnak is tûnhetett.
Elevenségét az adja, hogy – a korabeli vádakkal szemben
– cseppet sem formalista, a hagyományos filmelbeszélés
eszközei éppúgy a helyükön vannak benne, mint
az európai mozi nyelvújítási leleményei.
A kórházi jelenetekben természetesen alkalmazza a
régifajta drámai montázs mellett az újmódi
térkezelést; a pesti értelmiségi „mélyvízet"
mutatva a francia újhullám dokumentumszerû közvetlenségével,
a tanyai képekben hosszú beállításokkal,
lassú kameramozgásokkal él.
Jancsó után a legifjabb
nemzedéket képviselô Gaál István hozott
újat a magyar filmbe. A
Sodrásban
meglepôen
kiérlelt elsôfilm, bár vannak benne suta dialógusok,
rosszul illesztett zenék és rosszul vezetett színészek.
A rendezô amatôrökkel szeretett volna dolgozni, de a hirdetésre
jelentkezô tömegek két napra megbénították
a Róna (akkori, jó hangzású nevén Lumumba)
utca forgalmát, kitört a botrány, és Gaálnak
kompromisszumot kellett kötnie.
A
Sodrásban
elsôsorban
rendkívül erôs képi világával tûnt
ki. Nyilvánvaló az Antomioni-hatás (Gaál két
évet tanult a római filmakadémián, ha akarta
volna, sem tagadhatta le, hogy látott már Antonioni-filmet),
a film még tematikailag is rokonítható
A kaland
dal.
Nem kevésbé meghatározó az operatôr,
Sára Sándor; a vele való szoros együttmûködést
két korábbi, sikeres rövidfilmjük is jelzi (
Pályamunkások,
Cigányok
). És mondanék még egy nevet: a
rendezô asszisztensét Huszárik Zoltánnak hívják.
E többféle látásmód találkozása
eklektikus filmnyelvet eredményezett: nyújtott beállítások,
festészeti képkomponálás – amely hol barokkos,
hol egy Rudnay- vagy Koszta-képet formáz – éppúgy
megjelennek, mint külön kis etûdök, filmek a filmben.
Gaál István pályája végéig a
Sodrásban
rendezôje maradt, egyedül a
Magasiskola
ugrotta meg késôbb azt a szintet, amelyet e nagyszerû
elsôfilm felállított.
Akárhogy is, Jancsó
mellett az ô nevéhez köthetô a nagy fegyvertény:
1963-ban megszületett a magyar szerzôi film.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu