Déry Tibor Bécsben és Nyugat-Európában
A jólértesült
Frankfurter Rundschau már 1962. december 15-én hírt
adott Déry tervezett utazásáról.
Az érdeklõdés
érthetõ, hiszen az író személye 1960-ban
történt szabadulása után is közérdeklõdést
keltett – már azzal is, hogy Számadás címû
novellája megjelent az Új Írás 1962. szeptemberi
számában, feloldva ezáltal az évek óta
húzódó szilenciumát. Déry újra
ír címmel a hír végighullámzott a német
napisajtó szinte minden termékén. (S rövidesen
megjelent maga az elbeszélés is a Neue Rundschau 1963. januári
számában – s vele párhuzamosan a londoni Encounterben
is.) E gyors hírszolgálatba
minden bizonnyal az is belejátszott, hogy a Fischer Kiadó
– a Számadással majdnem egyidejûleg – 1962. szeptember
végén hozta ki új fordításban A befejezetlen
mondatot, s így a szerzõ körüli minden apró
híradás egyben a kötet üzleti forgalmát
is elõsegítette. (Az egykori Nyugat-Németország
egyik legjelentõsebb kiadója kiváló sajtókapcsolatokkal
rendelkezett, s a Számadás német szövegét
közlõ negyedéves folyóirat is az õ tulajdonában
volt.)
A Számadás természetesen
itthon is figyelmet keltett. A lapoknak azokat a számait,
amelyek Déry visszatérését jelzõ elbeszéléseit
közölték (Cirkusz – Új Írás, 1962.
november, Philemon és Baucis – Kortárs, 1963. január,
Libikóka – Élet és Irodalom, 1963. január 26.,
A tehén – uo. 1963. február 23.) – a kortársak visszaemlékezése
szerint –, órák alatt elkapkodták, ösztönösen
ráérezve arra, hogy e mûvek nyilvánosságra
hozatalát mennyi kínos huzavona elõzte meg. Szabadlábra
helyezését követõen ugyanis Déry legfeljebb
csak fordítóként jelenhetett meg. Saját mûveinek
kinyomtatása jó ideig szóba sem jöhetett. Majd
amikor már jelentkeztek az enyhülés elsõ jelei,
még akkor is a legfelsõ pártvezetés jóváhagyására
volt szükség, hogy a dologról egyáltalán
tárgyalni lehessen. Mint az Standeisky Éva és Révész
Sándor forrásértékû könyveibõl
tudható (Írók és a hatalom, illetve Aczél
és korunk), a hatalom nevében Köpeczi Béla, a
Kiadói Fõigazgatóság vezetõje tárgyalt
az íróval, s közölte vele a félreérthetetlen
elvárást: csak úgy kap újra nyilvánosságot,
ha valamilyen írásában „leteszi a garast” az 1956
utáni rezsim mellett. Hosszas és néha komikus alkudozások
kezdõdtek (Déry állítólag elõször
A tehén címû elbeszélésével jelentkezett,
amely eredetileg egy Garas nevû községben játszódott…)
Végül a forradalom iránti szimpátiájáért
(és határozatlanságáért) halállal
bûnhõdõ professzor történetét megjelenítõ
Számadás találtatott elfogadhatónak, amely
megnyitotta az eddig elzárt zsilipeket.
Bár a huzavona ezután
sem szûnt meg, 1963 elején az Új Írás
visszaadta az írónak az azóta már klasszikussá
vált Két asszony címû novelláját,
feltehetõen azért, mert cselekménye egy börtönben
ülõ távollétének leplezése körül
forog. (Déry ezen úgy segít, hogy a közlés
jogát egyszerûen átadja az újvidéki Híd
címû folyóiratnak.) Ez az aggályoskodás
eléggé feleslegesnek látszik, hiszen február
végén Szerelem címmel megjelenik Déry önálló
elbeszéléskötete is – benne az inkriminált novellával.
Világosan jelezve ezzel, hogy ekkor már a kádári
„Aki nincs ellenünk, az velünk van”-irányváltás
jegyében – már nem csak az írónak volt szüksége
a nyilvánosságra; a konszolidáció igazolásaként
a nagypolitika is legalább ilyen mértékben igényelte
Déry nyilvános jelenlétét. Az aggályok
és a kisebb huzavonák, amelyek az idõközben meghirdetett
nyugati útja körül újra jelentkeztek, inkább
a vezetésen belüli személyek és irányzatok
egymásnak feszülésére vezethetõk viszsza.
(Déry útlevelének kiadásához állítólag
a budapesti kulturális titkár, Kelen Károly személyes
jótállására volt szükség.)
Az írót ekkor már
nem fûtötték politikai ambíciók, s elutazása
elõtt ezt a Gazdag Ilonának adott német interjúban
nyíltan ki is jelentette (Der Tagesspiegel, 1963. március
12.). Egyetlen célja – az eddig az íróasztalfiókba
kényszerített mûveinek – de fogalmazhatunk tágabban
is: kalandos sorsú életmûvének – a megjelentetése:
itthon s nemkülönben a nagyvilágban. (Elítéltetését
követõen az ún. ötvenhatos novelláit, mindenekelõtt
a Niki címû kisregényét Európa szinte
minden nyelvére lefordították.) Voltaképpen
az Osztrák Irodalmi Társaság bécsi meghívásának
az elfogadása is ezzel a céllal függ össze, megtetézve
azokkal a személyes jellegû nosztalgiákkal, amelyek
Déryt ehhez a városhoz fûzték.
A meghívás egy írói
felolvasóestre szólt az osztrák fõváros
kulturális központjába, amely ma is az egykori Pálffy-palotában
mûködik. Csábító lenne e találkozás
külsõ részleteit felidézni: Déry és
felesége március 13-i érkezését a Westbahnhofra,
ahol Ernst Fischer, az ismert esztéta, az „osztrák KP központi
bizottságának tagja” (mellesleg: az író másodunokahúgának
a férje) fogadja; a zsúfolásig megtelt Beethoven termet
március 15-én, ahol nemcsak az irodalmi világ, de
pártképviselõk, emigránsok, a diplomáciai
testület tagjai, hazai és külföldi újságírók
s az érdeklõdõk tömegei voltak jelen; a fényszórók
vakító pásztáit s a filmfelvevõk halk
zümmögését – ami összességében
a nagy szenzációnak szólt: egy politikailag meghurcolt,
börtönviselt ember állt elõttük – onnan, odaátról,
a hírhedt vasfüggöny mögül.
E külsõségek
helyett azonban sokkal lényegesebbnek tetszik maga az esemény,
Déry szereplése, amely a kapcsolatteremtés s a – „nyugati”
és „keleti” elvárások közötti – józan
egyensúlyozás mesteri teljesítményeként
jellemezhetõ.
Az Osztrák Irodalmi Társaság
titkára, Wolfgang Kraus által megnyitott est két részbõl
állt: egy rövid szerzõi bevezetõbõl és
három irodalmi mû felolvasásából. Mindkettõt
érdemes közelebbrõl szemügyre vennünk.
A bevezetõ hiteles szövege
ugyan nem maradt ránk, de az estrõl készült beszámolókból
(Arbeiterzeitung, Volksstimme, Kurier, Neues Österreich, Die Presse,
Salzburger Nachrichten, Süddeutsche Zeitung – hogy csak az ismertebb
lapokat említsük) mozaiktechnikával pontosan rekonstruálható:
1. Captatio benevolentiae: Déry németül szólal
meg, bocsánatot kérve az esetleges botlásokért,
s mellesleg megemlíti, hogy akár bécsi származásúnak
is tekinthetõ, édesanyja Bécsben született, gyermekkorában
otthon a német szó járta. 2. Megállapítja,
hogy a személye iránt megnyilvánuló érdeklõdés
sajnos politikai természetû, holott õ nem politikus,
hanem író, s azt szeretné, ha mûvei alapján
ítélnének felõle. „Aki gondolataimra/gondolkodásomra
kíváncsi, az többet tud meg írásaimból,
mint a személyes találkozáskor elejtett szavaimból.”
Írói céljaként az igazság kinyilvánítását
tartja a legfontosabbnak, s ehelyütt újra visszatér
az alapkérdésre: az igazság kimondásában
különbséget kell tenni a politika és a világnézet
között, ezzel ismét szembeállítva a napi
politikát a belsõ meggyõzõdéssel és
erkölcsi elkötelezettséggel. 3. Az otthoni helyzetre térve:
ítéletét (érdemes felfigyelni: nem a perét!)
igazságtalannak tartja (ez is épp elég – itthon nem
tudná ezt sem következmények nélkül kimondani!).
Ám jelenleg, úgymond, szabadon írhat, azzal az egyetlen
megszorítással, hogy amit ír, az nem irányulhat
a szocializmus ellen. Minthogy azonban szocialistának (vigyázat:
nem marxistának s még kevésbé kommunistának)
vallja magát – önként vállalja ezt a megszorítást.
Hozzátéve: ezt annál is inkább megteheti, mert
ma Magyarországon az emberi jogokból szemmel láthatóan
több valósul meg, mint a korábbiakban (nyugodtan mondhatja,
mert a közvetlen terrorhoz képest valóban oldódtak
a közállapotok, s ezzel a kijelentéssel az itthoni cenzorok
is elégedettek lehetnek).
Talán nem szükséges
részletezni, hogy a bevezetõ hatásos volt – egy önállóan
gondolkodó, objektív, a hivatalos politikától
magát finoman elhatároló, de meggyõzõdését
mégis megvalló s éppen ezért hitelesen ható
egyéniség benyomását keltette. Amihez Déry
külsõ (feltehetõleg felesége segítségével
kialakított) megjelenése is hozzájárult: konzervatív
szabású sötét öltöny, jól szabott
mellénnyel, ezüstszürke nyakkendõvel – ahogy azt
Wolfgang Kraus színes beszámolójából
megtudjuk. (Utóbb megszámlálhatatlan utánközlésben
bekalandozta az egész német napisajtót, elõször:
Hannoversche Allgemeine Zeitung, 1963. március 18.) Hozzátéve
mindehhez az idõs (hatvankilenc éves) író harmonikus
arcvonásait és a k. und k. idõkre emlékeztetõ
elegáns mozdulatait. Nem kifejezetten ez a kép jellemezte
eddig a bécsiekben a vasfüggöny mögül jött
„népi demokratikusok” képét. Tegyük mindehhez
azt is hozzá: Déry magatartását gondolatban
sokan egybevetették a nemrégen ugyancsak Nyugaton járt
Jevtusenkóéval, aki fenegyerekeskedésével meglehetõsen
vegyes benyomást keltett.
Ám ne feledkezzünk meg
a felolvasóest második részérõl sem,
amelyet egy szellemes, Beszéd a világért, amely olyan,
amilyen címû esszé nyitott. Csendes rezignáltsága,
amely kissé rájátszott a Voltaire Candide-jában
kifejezésre jutó „ez a világ az összes világok
legjobbika” persziflázsára, kitûnõen illett
a bevezetõ keltette hangulatba. Szürrealisztikus megállapításai
– mint például: „Hagyják Önök az embert
élete alkonyán békében… s ne vegyék
el tõle egyetlen, még megmaradt jogát – jogát
a szenvedéshez…” – ízelítõt adhattak Déry
bölcs humorából. Amelynek „hitelét” csak növelhette
az, hogy a közönség úgy vélte: e magatartást
az érdekeltben a hároméves börtön váltotta
ki. (A valóságban: ez az esszé három évtizeddel
korábban keletkezett, 1932 elején, Berlinben, kézirata
annak idején eredménytelenül hányódott
a szerkesztõségekben, s csak a bécsi út elõtt
jelent meg az 1963-as Fischer Almanachban; magyarul máig ismeretlen.)
A felolvasóest második
száma, a Szerelem, nem kíván kommentárt. Börtönbõl
szabaduló hõsének minden lélegzete ma is hitelesen
hat. Harmincnégy évvel ezelõtt – és a leírt
körülmények között, amikor sorsába a
hallgatók magát az írót érezték
bele – valóban felkavaró élményt kelthetett.
Az est záróakkordja
egy részlet volt a börtönben írt G. A. úr
X-ben címû regénybõl, amelynek megjelenéséért
itthon még harcolni kellett, ám amelynek német, francia,
olasz fordításai ekkor már nagyban készültek.
Igaz, a jelzõgombok nélküli liftek emeletek közti
ide-oda cikázásai, a maguk kiszámíthatatlanságával
(ami közvetetten az állami tervgazdálkodás mûködését
parodizálta) inkább csak a képtelenségükkel
hatottak – de mindez már nem tudta az est jó összképét
megváltoztatni.
Dérynek tehát kétségen
kívül sikere volt – s ezt a sikert hamarosan megismételte
Münchenben (március 26.), Hamburgban (március 28.) és
Frankfurt am Mainban (április 4. – immár a Fischer Kiadó
vendégeként) – mindenütt ugyanezzel a bevezetõvel
és ugyanezekkel a mûvekkel. Hatásukat érdemes
felidéznünk egy kisebb idézettel és néhány
jellegzetes szalagcímmel. „Arra készültem, hogy egy
rabbi Jézus és egy lázadó Barkochba keresztezõdésével
fogok találkozni. Ehelyett egy nagy mûvésszel szembesültem,
aki a világ megjavításában reménykedik,
de nem úgy, hogy közben a javítás folyamatát
festegeti, hanem úgy, hogy közben az élõ embert
jeleníti meg – a maga éhségével, barátságával,
szeretetével és csillapíthatatlan élni akarásával”
– írta Rudolf Krämer Bodoni a keresztény értelmiség
tekintélyes hamburgi lapjában, a Die Weltben (1963. április
6.). A szalagcímek sem érdektelenek: Remény és
szomorúság fluiduma (Süddeutsche Zeitung, 1963. március
28.), Egy finom öregúr (Deutsche Zeitung, 1963. március
28.), Egy igaz ember lázadása (Stuttgarter Zeitung, 1963.
március 29.), Magyar rapszódia (Hamburger Abendblatt, 1963.
március 29.), Remény és kétség között
(Lübecker Nachrichten, 1963. március 31.) – a sort még
hosszan folytathatnánk.
Az út svájci, párizsi,
londoni, majd oslói és koppenhágai folytatása
már jórészt a magánélet közegében
mozgott, bár ekkor is megvolt a maga közéleti vetülete.
Amikor a Déry-házaspár június elején
hazaérkezett, nem sok ideje maradt a pihenésre: néhány
hét múlva indultak tovább Leningrádba, ahol
az író a magyar küldöttség doyenjeként
tartott elõadást az Európai Íróközösség
tanácskozásán.
Újra a mûvészi
társadalom teljes jogú tagjává vált.
Hamarosan megjelent itthon és külföldön is a G. A.
úr X-ben. 1963 októberében feleségével
hosszabb idõre Olaszországba utazik, ahol Gottfried Bermann
Fischer Camaiore-i villájában hozzákezd az eszmék
nevében kialakuló diktatúrák torzképét
nyújtó „történelmi regényének”,
A kiközösítõnek a fogalmazásához.
Ma is és korábban
is sokakban felmerül: ki volt a „nyertes”, Déry vagy a hatalom?
Vagy másképpen szólva: tett-e az író
engedményeket – vagy éppen: behódolt-e – a politikának?
Nézõpont kérdése. Mert nem kétséges
(elég, ha a bécsi est bevezetõjének zárómondataira
gondolunk) tett a hazai politika felé néhány taktikai
lépést, ami hozzájárulhatott a rezsim kedvezõbb
nyugati megítéléséhez. Ám ugyanakkor
beszéde más részeiben el is határolta magát
a politikától – s nemcsak a hazaitól. Ne feledjük,
az adott körülmények között Dérynek csak
a kisujját kellett volna mozdítania, s máris menedékjogot
ajánlottak volna fel neki bárhol Európában.
Ekkori lépéseinek megítélésekor – az
„igazság” egyik lehetséges változataként –
talán mégis az író szavára kellene figyelnünk
(feltételezve, hogy megnyilatkozásában a legjobb tudása
szerinti igazat mondta). Szavai egyértelmûen egy – az alkotómunka
függetlenségére – törekvõ magatartást
körvonalaznak, amely mûvekben kíván megnyilatkozni,
s amely – érthetõ módon – e mûvek közzétételét
kívánja elõsegíteni.
Ezek alapján úgy tetszik:
Déry pályaképén belül 1963 nem a kicsinyes
alku, hanem a józan és sikeres érdekérvényesítés
éve volt.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu