Ezúttal Lakos Dániel és Belecz Péter Bútorok és tárgyak (május 3.-május 27.), illetve Jovánovits György Bagatell címû kiállításának (május 30.-július 3.) megnyitószövegeit és a kiállításokról készült néhány képet mutatjuk be. A Bútorok és tárgyak kiállítást Enyedi Ildikó, a Bagatellt Janesch Péter nyitotta meg.
Az elõzõ számból sajnálatos módon kimaradt a Perbáli Gyermekotthon két tervezõjének, Janesch Péternek és Karácsony Tamásnak a neve. Az érintettektõl ezúttal is elnézést kérünk.
Enyedi Ildikó
"Álmodni szabad,
nem"?
Amikor találkoztam ezzel a két, nagyon különbözõ módon tehetséges fiatalemberrel, és megnéztem a munkáikat, újra, mint már életemben sokszor, elfogott a kíváncsiság: mi az a bonyolult motivációsor, melynek végpontján egy iparmûvész fogja magát és elkészít egy tárgyat, melyet embertársai aztán magától értetõdõ gesztussal birtokba vesznek, és a tárgy észrevétlenül egy újabb, a készítõétõl különbözõ motivációsor kiindulópontja lesz. Egyáltalán, miként lesz egy normális emberbõl egyszer csak iparmûvész? És ha már az lett, hogy érzi magát egy iparmûvész? Milyen vajon egy iparmûvész közérzete? Egészen pontos képet kaptam errõl Douglas Adams - a Galaktikus útikalauz stopposoknak halhatatlan szerzõjének - Az élet, a világmindenség meg minden címû könyvébõl:
"A szokásos hátborzongató
kora reggeli ordítás Arthur Dent hangja volt, aki felébredvén,
hirtelen tudatára ébredt, hol is van.
Nem csupán azért,
mert a barlang hideg volt, s nem is csupán azért, mert nyirkos
és büdös. A baj inkább az volt, hogy ez a barlang
Islington közepén helyezkedett el, és a legelsõ
busz is csak kétmillió év múlva indult.
Amint azt Arthur Dent is
tanúsíthatta, az idõben a legrosszabb - úgymond
- eltévedni, márpedig õ idõben és térben
is jócskán eltévedt. Ha csak térben téved
el az ember, legalább van mit csinálnia. Míg ezen
gondolkodott, beesteledett.
Dent hazafelé igyekezett
a barlangjába, egy kicsivel szürkület után, amikor
fényeket vett észre, amint hátborzongatóan
villódznak a felhõk mögött. Megfordult és
csak bámult, s szívét lassan remény öntötte
el. Meg van mentve. Megmenekült. A hajótörött hiú
ábrándja - egy hajó!
És amint nézte,
amint csodálkozva és izgatottan bámulta, egy hosszú,
ezüstszínû hajó ereszkedett le átszelve
a meleg esti levegõt, csendben, zaj nélkül; hosszú
lábait puha, gépi balettmozdulattal eresztette ki. Finoman
ereszkedett a földre, és az a kis nesz, amit keltett, úgy
halt el, mintha az est nyugalma csendesítette volna le.
Kinyúlt egy rámpa.
Fény özönlött
ki.
Egy magas figura körvonalai
jelentek meg a fedélzeti nyílásban. Az alak lesétált
a pallón, és megállt Arthur elõtt.
- Bunkó vagy, Dent
- mondta egyszerûen.
Földönkívüli
volt, valóságos földönkívüli. Magassága
sajátosan földönkívüli volt, feje sajátosan
lapított, sajátos, mandulavágású földönkívüli-szeme
volt. Feltûnõen díszes, szövettel bevont aranyköntöst
viselt, sajátosan földönkívüli-szabású
gallérral, és halvány szürkészöld
bõre olyan csillogóan fényes volt, amilyenre a legtöbb
szürkészöld arc csak rengeteg gyakorlással és
méregdrága szappan segítségével tud
szert tenni.
Arthur visszarettent.
A lény nyugodtan
meresztette rá a szemét.
Arthur kezdeti reménykedését
és izgalmát azonnal felváltotta a döbbenet, s
ezernyi gondolat harcolt egyszerre hangszalagjainak használatáért.
- K...? - mondta.
- Kü... kö...
ki... - tette hozzá.
- Ki kicso kicsoda? - sikerült
végre kinyögnie; s rögtön vissza is süllyedt
az õrjítõ csendbe. Most érezte igazán,
hogy nem beszél senkivel és semmivel, már maga sem
tudta, mióta.
Az idegen lény kicsit
összevonta szemöldökét, és utánanézett
valamiféle csipeszes írótáblán; vagy
legalábbis annak tûnt, amit vékony és nyurga
földönkívüli-kezében tartott.
- Arthur Dent? - kérdezte.
Arthur ügyetlenül
bólintott.
- Arthur Philip Dent? -
folytatta az idegen csaholó hangján.
- Öö... öö...
igen... öö... öö - erõsítette meg Arthur.
- Bunkó vagy - ismételte
meg az idegen -, egy nagy seggfej.
- Ööö...
A lény biccentett
magának, sajátos földönkívüli-pipát
tett a táblára, és fürgén visszafordult
a hajójához.
- Öö... - mondta
Arthur kétségbeesve - ööö... .
- Ne fárassz már!
- csattant fel az idegen. Felvonult a rámpán, átbújt
a fedélzeti nyíláson, és eltûnt a hajójában.
Az ajtó bezáródott, a hajó pedig lüktetõ
morajlásba kezdett.
- Hé, hé!
- kiáltott Arthur, és ügyetlenül futni kezdett
a hajó felé. - Várjon egy percet! - kiabálta.
- Mi ez az egész? Mi? Várjon egy percet!
A hajó felemelkedett,
mintha egész súlyát lepelként a földre
akarná borítani, és rövid ideig lebegett. Aztán
furcsán felszökkent az esti égboltra. Áthaladt
a felhõk között, miközben egypár másodpercig
megvilágította õket, majd eltûnt, egyedül
hagyva Arthurt, aki ügyetlen kis táncocskát járt
e roppant nagy térségben.
- Mi ez? - rikoltozta. -
Mi? Mi van? He?! Jöjjön vissza és mondja meg!
Az ûrhajó már
a felsõbb légrétegek felé dübörgött,
útban az ijesztõ ûrbe, amely elszakítja egymástól
azt a kevés dolgot, ami az Univerzumban található.
Tulajdonosa, a drága
színezetû ûrlény visszadõlt az ülésre.
Wowbaggernek, a Végtelenül Meghosszabbítottnak hívják,
és saját céljai voltak. Nem valami nagy célok,
amint azt õ maga is kész volt elsõként elismerni,
de legalább célok voltak, és legalább ösztönözték
õt.
Wowbagger, a Végtelenül
Meghosszabbított egyike volt - vagyis hát jelenleg is egyike
- az Univerzum igen kisszámú halhatatlan lényeinek.
Akik halhatatlannak születnek,
ösztönösen tudják, hogyan birkózzanak meg
vele, de Wowbagger nem tartozott közéjük. Valójában
már kezdte is gyûlölni õket, ezt a csapat derûs
fattyút. Egy meghibásodott részecskegyorsító,
egy folyékony ebéd és egy pár gumiszalag okozta
sajnálatos baleset varrta véletlenül a nyakába
a halhatatlanságot. A baleset apróbb részletei nem
fontosak, mert pontos körülményeit még senki nem
tudta újból elõidézni, és azok közül,
akik megpróbálták, sokan nagyon ostoba, vagy nagyon
halott külsõvel végezték. Vagy mindkettõvel.
Wowbagger zord és
kimerült arccal lehunyta a szemét, betett egy könnyû
kis jazzt a hajó sztereó magnetofonjába, és
azon tûnõdött, hogy még ki is bírná,
valóban el tudná viselni az egészet, ha a vasárnap
délutánok nem volnának.
Kezdetben még jó
mókának ígérkezett: jó kilátásai
voltak, veszélyesen élhetett, kockázatokat vállalhatott,
hosszú távon jövedelmezõ befektetésekbe
kezdhetett, meg különben is túlélhetett minden
nyavalyást.
Végül is a vasárnap
délutánokkal nem tudott megbékélni, és
azzal a szörnyû unalommal, ami három elõtt öt
perccel kezdõdik, amikor az ember tisztában van vele, hogy
az aznapi szükséges fürdést már letudta,
hogy hiába próbálja bármelyik újságcikkbekezdést
bámulni, úgysem olvassa el soha, és úgysem
használja fel azt a forradalmian új metszõtechnikát,
amit bemutat, és ahogy az órát nézi, a mutatók
könyörtelenül haladnak a négy óra felé,
amikor is kezdetét veszi a lélek hosszú, sötét
teadélutánja.
Így hát a
dolgok egyre unalmasabbá váltak számára. A
vidám arckifejezés, amit mások temetésén
öltött, egyre halványabb lett. Mindinkább megvetette
a Világegyetemet általában, és benne egyenként
mindenkit.
Ez volt az a pillanat, amikor
megfogalmazta célját: a gondolatot, ami ösztönözte
õt, és ami ösztönözni fogja örökké,
legalábbis így látta akkor. Ez volt a célja.
Sértegetni a Világegyetemet.
Igen, mindenkit megsérteni
benne. Egyénileg, személyesen, egyenként és
(amibe minden erejét bele kívánta fektetni) ábécésorrendben.
Amikor néhányan
ellenezték, mert néha ilyen is volt, mondván, hogy
ez a terv nemcsak értelmetlen, de teljességgel lehetetlen
is a folytonos születések és elhalálozások
miatt, csak egy acélos pillantást vetett rájuk, és
azt mondta: - Álmodozni szabad, nem?
A Földön ezalatt
ömleni kezdett az esõ. Arthur Dent a barlangjában ült,
és egész életének egyik legrohadtabb estéjét
töltötte. Azon gondolkodott, miket mondhatott volna az idegennek,
és közben legyeket csapkodott, nekik szintén rohadt
estéjük volt.
Másnap készített
egy nyúlbõr erszényt, mert úgy gondolta, jó
lesz majd mindenfélét tartani benne."
(7-12. oldal részletek)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu