Ó, Európa, kicsi, de csinos. A legtakarosabb földrész. Itt jut a legtöbb emberi mû és történelmi emlék egy négyzetkilométerre. Itt lett a gondolkodó én a gondolkodás legfõbb tárgya. Itt tanuljuk a legélesebben, hogy az Én és a Világ nem egy. Ebbõl a tagolt világból nem kívánkozunk olyan nagyon vissza az örökegyetlen teljességbe. Ami másutt abszolút, az itt viszonylagossá válik. Megtanultunk semmilyen emberi állításnak nem adni maradéktalan hitelt.
Megfogalmazzuk magunkat, naplót írunk, igazoljuk és bíráljuk magunkat, a megtörténtnek írásos nyoma marad. Innen indult ki az a szokás, hogy elválasztjuk a leírást és az ítélkezést, vagy az, hogy megpróbáljuk beleélni magunkat a másik ember helyzetébe, mielõtt erkölcsi ítéletekben részesítenénk. Agyunk nem éri be a jelenségek egyféle magyarázatával. Az európai szöveg- és képörökséget használva gondolkozunk magunkról. Vannak közös irodalmi hõseink, tõlük származik az öntudatunk. Abban a mitológiában élünk, amit a szerzõk hagytak ránk. Tiszteljük a hagyományt, de nem hajlunk meg elõtte. A konzervatív és a radikális elválaszthatatlanok. Mûalkotásokban, tehát túlozva fejezzük ki nagy antinómiáinkat. Új meg új alakban föltesszük magunknak a régi kérdéseket. Az a szép bennük, hogy megoldhatatlanok. A soknyelvû európai irodalom elég komplex társalgás. A kis nemzetek irodalma is európai, akkor is, ha fontos könyveik nincsenek lefordítva. Egy könyvespolcon, kölcsönös sugárzásban állnak a nemzeti nyelvre lefordított külföldi klasszikusokkal, ismertebb kortársakkal. A fordítók a klasszikus európaiak: általuk értjük egymást. Az európai érdeklõdés fogékony a részek, minoritások, népek és egyéniségek titokzatos ízlése iránt. Az egyik faluban más szokások uralkodnak, mint a másik szomszédos faluban. A fundamentalista egynemûség Európa-ellenes eszme. Nem akarjuk fehérre és feketére osztani a világot, éppenséggel az ellen lázadoztunk eleitõl fogva, hogy vagy erényesnek, vagy bûnösnek kelljen mindent tekintenünk. Az az európai, ami soknyelvû, sok mûfajú, sokdimenziós. A mûvészetek és a tudományok a saját szemléletsíkjukat akarják önállósítani, igényelik az önfejlõdés méltóságát, és a mûvek maguk is individualisták. Csuhában, uniformisban, talárban az egyéniség ördöge megmutatkozik. Állítjuk azt a címkézhetetlen valamit, ami az újszülött mûalkotás, amelyrõl szülõje sem tudja, hogy micsoda. Felkészülünk rá, hogy a többség szörnyetegnek mondja, pedig csak különös.
Kultúránkban a nyers erõ, a katonai erõszak kultusza leáldozóban, emelkedõ érték a kis nép, a vállalkozó és az író autonómiája. Itt valamivel több szó, meggondolás, idézet, elemzés veszi körül a szerelmet és az evést, a politikát és az irodalmat, mint másutt. Nem ezen a tájon lett mozihõs a kevés beszédû férfi, aki megy, teszi a dolgát, és ezer szónál többet nem használ. Ha olyan hallgatagok lennénk, mint a nagy Zen-mesterek, akkor nem lenne annyi könyv a könyvtárainkban. Verbális kontinens, az irodalomban nincsen két Európa. Magunkat egy láthatatlan európai köztársaság polgárának, más szóval európai republikánusnak nyilvánítjuk. Ez se több, se kevesebb, mint egy eszmei nyilatkozat.
A vallásokon kívül három koherens eszmecsaláddal találkoztam: a nacionalizmussal, a kommunizmussal és a liberalizmussal. A három közül a harmadikat választottam, mert az elsõ kettõrõl volt alkalmam kellemetlen benyomásokat szerezni. Miért ne bízza rá magát az ember az emlékezetére és az ízlésére?
Úgy vettem észre, hogy a kommunizmus alatt valami más is erjed: a másik kettõ. Azt is megállapíthattam, hogy az utca embere számára a nacionalizmus kézenfekvõbb alternatíva, mint a liberalizmus, mert az emberek csapatban öntudatosabbak, mint egyedül.
A liberalizmusnak sok hibája lehet, de az állampolgárt békén hagyja, nem macerálja, nem nevelgeti az édesgetéshez büntetést kapcsolva. Úgy éreztem, sok szamár együttesen - államot alkotva - sem lesz Arisztotelész. Ha valaki az ilyen arrogáns kijelentésekben némi anarchizmust is felfedez, a szerzõ nem fog tiltakozni. Vajon a regényírás nem kívánja-e az anarchizmus titkos fûszerét? Ha valaki azzal vádolna, liberál-anarchista vagyok, nem mondanám azt, hogy tûz-tûz, de azt mondanám, hogy meleg.
Nekem az olyan állam tetszik, amely nem dugdos lehallgatókészüléket a szobámba, mert ilyet tenni nem illik. Illemtudó államot szeretnék, szótartót, hazugságtól és vádaskodástól tartózkodót, megfontoltat és nem hirtelen haragút, nyugodtat és nem hisztérikusat, okvetlenül frázis- és giccskerülõt, természetesen jó humorút, és persze a mesterségben jártast, mûveleteiben pallérozottat, és az ihletett sugalmak, az intuitív rögtönzés mûvészetében is megbízhatót, jó ösztönt tehát; nos, ilyen államot igényelek ma is.
Miért is ne támasztanék hasonló igényeket az állammal szemben, mint más embertársammal szemben? Ahhoz, hogy lojális legyek hozzá, rokonszenvesnek kell lennie. Ha nincs bizalom, nincsen hûség; ha ellenemre tör, védekezem. Tisztázzuk, minek hol a határa, tisztázzuk, meddig jogos a közösség nevében beavatkozni az egyén életébe.
Mivelhogy negyvennégyben zsidóként kis híján megöltek, attól fogva szkeptikus lettem a fegyveres közhatalommal szemben, amelynek persze megvan a maga ünnepélyes retorikája. Attól fogva érzékeny voltam a beszéd és a cselekvés, a frázis és az embervér lehetséges összefüggéseire. A plakát mögött látom a hullát.
Látom, hogy a szónok iszonyúan ártatlannak mondja, és talán érzi is magát. Az emberek önigazoló képessége határtalan. A leggyalázatosabb zsarnok is egyetért önmagával. Mindenki azt hiszi, hogy a jót, sõt a legjobbat cselekszi. Mindenki fájdalmasan borong azon, hogy a többiek milyen oktalanok és komiszak.
Szóval azért lettem liberális, mert bizalmatlan vagyok embertársaim zömével szemben. És azért vagyok meglepõen optimista is, mert bízom az emberek egészséges bizalmatlanságában. Úgy képzelem, hogy õk is jól akarják érezni magukat a bõrükben, hogy nem szeretnek félni, függeni. És reménykedem abban, hogy szórakozni is akarnak, mint a majmok és az istenek.