Egy nemzedék nõtt fel az URH, a Kontroll Csoport, illetve a Sziámi zenéjén - többek közt én is.

Meg én is.

Nemrégiben új CD-t is megjelentettetek a Sziámival. Nem érzed úgy, hogy ez a zene igazán a nyolcvanas években volt a helyén, de mára már túllépett rajta az idõ? Mondhatni kor- és idõszerûtlen?

Ezt a kérdést én szoktam elõször feltenni magamnak, de ennek az eldöntése végsõ soron nem az én feladatom. Alapvetõen két álláspont van. Mondhatja valaki, hogy ez egy szerencsétlen nyugdíjas önkielégítése, akinek rég otthonban lenne a helye. E mögött a vélemény mögött szerintem ott van az az alapállás, hogy aki elég régen jelen van a rockvilágban, az óhatatlanul elõbb vagy utóbb idõszerûtlenné válik. Van ennek alapja, hiszen tényleg vannak szánalmas, kiöregedett csávók, akiket mumifikálva életben tartanak. A másik álláspont azon alapszik, hogy az Egyszerû teremtés számait bemutató koncertjeink - vagy 40 koncertet adtunk országszerte - tömve voltak: ott voltak a régi sziámisok, de tele volt a terem fiatalokkal is, akik velünk énekelték a nóták szövegét. Tavaly pedig háromszor is sikerült megtöltenünk a Trafót egy valahol a színház és a koncert között álló produkcióval. Ezek alapján viszont azt lehet mondani, hogy a korral jön meg a rálátás, javul a minõségérzék. A legjobb zenék nagy részét öreg csávók csinálják: Peter Gabrielre, Stingre vagy Mick Jaggerre - aki annyiban különleges eset, hogy õ narcisztikus alkat, aki velem ellentétben görcsösen szeretne fiatal maradni - nehéz lenne rámondani, hogy tulajdonképpen halottak. Vagy vegyük David Bowie-t: értelmetlen egy olyan állítás, hogy az Outside címû lemeze kevésbé volt idõszerû vagy korszerû, mint mondjuk a Ziggy Stardust. Nekem õk a mérce, hiszen én õket - már nem is annyira gyerekkorban - megismerve lettem rockzenész. De ha valaki azt mondja, hogy rockzenész az, aki még nem múlt el 14 éves, akkor én ezt az álláspontot is tisztelni tudom.

Azért mégiscsak van az embernek egy olyan érzése, hogy mondjuk a Z+-ból már egy kicsit kilóg a klipetek.

Az a legkevesebb, hogy kilóg. Ha jobban megnézed a klipet, direkt öregre vagyok sminkelve, nehogy véletlenül is kor- vagy idõszerûnek látsszak. Engem ugyan nem nagyon érdekel az eladás - legalábbis a bevétel oldaláról biztosan nem -, de a lemeznek van egy kiadója, aki szeretné, hogy az emberek tudjanak a kiadványról - ez a mai magyar valóság. Ennek pedig ez a módja. Lehet persze mondani - és én ezzel nagyjából egyet is tudok érteni -, hogy a magyar popzenei élet nagyobb részét a totál alpári igénytelenség jellemzi. És itt most nem arra gondolok, amit annak idején a nálunk egy generációval idõsebbek a fejünkhöz vágtak, hogy mi nem tudunk zenélni. Hanem arra, hogy itt a híg szar is roppant szalonképes. Hiszen a kulturális produktumok - nem csak a zenei produkciók világában - nagyobb része ma úgy születik, hogy ülnek emberek, és azon törik a fejüket, hogy mitõl kezd el ketyegni a pénztárgép - néha nagyokat nyúlnak mellé -, és természetesen ez jön le a Z+-ban is.
A klipünk tehát tényleg kilóg onnan, de ezt akartam is, mert borzasztó lenne, ha nem lógna ki. Ugyanakkor ez az egyetlen ilyen csatorna, márpedig a televízió nem olyan dolog - mint mondjuk egy fesztivál -, hogy ha szar, akkor csinálok egy másikat. Ezért van az, hogy más kollégáim munkái is, amiket kifejezetten szeretek, és amelyeket még véletlenül sem tartok igénytelennek, ott jönnek le - és éppen úgy kilógnak abból a közegbõl, mint a mi klipünk.

Pedig volt idõ, amikor nem álltál be a sorba. Tudatos döntés volt ez annak idején? Úgy döntöttetek, hogy akkor itt most zenei téren "ellen lesz állva"?

Szó sem volt arról, hogy én a rendszert szerettem volna megdönteni. Az egész úgy kezdõdött, hogy szólt nekem Menyhárt Jenõ: van egy együttese, amelynek két hét múlva lesz koncertje - a bevételbõl egy tévét akartak adományozni a Kulich Gyula téri pszichiátriai intézetnek -, de nincsenek szövegei. Azért fordult hozzám, mert tudta, hogy én hároméves korom óta írok verseket, mégpedig dalszerûen - bár eszembe sem jutott, hogy egyszer rock and roll lehet belõlük. Akkoriban például Weöres Sándor és Vas István is ilyen verseket írtak, akiknek megmutattam a munkáimat, és akik egyébként biztattak is, hogy folytassam. Én meg megírtam azt, ahogy akkoriban éreztem magam - és ahogy egyébként mindenki, aki kicsit is tisztességes volt, érezte magát. Én ma is ezt csinálom. Programszerûen költeni ugyanis nem lehet - legfeljebb úgy, hogy ülsz a tojásaidon, azok meg kikelnek.
A vers úgy születik, hogy az ember érzi magát valahogy, és azt leírja. De visszatérve a kérdésre: a Jenõ közölte velem, hogy õ ennyi szöveget nem tud megtanulni, ezért néhány számot én énekeljek el - ami az én kappanhangommal meglehetõsen meredek ötlet volt. De bejött. Körülbelül ennyire célirányosan indult annak idején az URH zenekar.

És egyszer csak észrevettétek, hogy a ti életérzésetek a belügynek nem jön be.

Igen, azért az feltûnõ volt, hogy rendszeresen betiltják a koncertjeinket - a Kontroll Csoportos idõkben ezért már minden koncertünket más néven hirdettük meg -, meg néha elviszik az embert a rendõrök. Akkor aztán már tudatosan "rá is játszottunk" erre. Akkoriban született az egyik "botrányszámunk" is, amit az Ikarus mûvházban adtunk elõ elõször. Amikor azt énekeltem, hogy "besúgók és provokátorok, a magunk módján mi is figyeltetünk, aki elõttetek áll, aki mellettetek áll, aki mögöttetek áll, az a mi emberünk", hirtelen a közönség számos tagja kezdett el ijedten forgolódni - ami azért önmagában is roppant mulatságos. De természetesen az is tudatos volt, hogy a Wale,sának - aki akkor még frankó fiú volt - is írtunk egy számot, ez a Szeretlek, Lech, Lech, Lech. Vagy ott van az Ismeretlen katona. Ezek indulatból, egy meglehetõsen elszánt tudásból születtek. Mint ahogy a Gyilkosok köztünk járnak címû, elõször betiltott, majd késõbb mégiscsak engedélyezett gyászkoncert is - akkoriban erõsen tartotta magát az a vélekedés, hogy a belügy ölette meg Bódy Gábort, és az a koncert bizony errõl szólt -, amellyel elõször sikerült a PeCsát megtölteni.

Volt ennek tétje? Vagy úgy gondoltátok, hogy akkoriban már "felpuhulóban" van a rendszer, ezért igazán komoly baj nem érhet titeket, legfeljebb bevisz a rendõr - mert ez a rá kiosztott szerep a játékban -, esetleges elcsattan egy-két "atyai" pofon is, de végül is úgyis elengednek?

Ez azért nem így nézett ki akkor. Például amikor a jogi egyetemen próbáltunk, az ottani KISZ-titkár - aki egyébként szerette a zenénket, és nagyon támogatta, hogy legyen buli - lehozta a Szabó László feleségét, aki akkor ott tanított. Õ pedig betiltatta a koncertet, mert csúnyát énekeltünk a férjérõl. Akirõl - halottról jót vagy semmit, de õ még biztosan él - köztudott volt, hogy mindenkit kinyír, aki az amúgy rettenetesen rossz ízlésébe és erkölcsébe nem fér bele, a Halász Péteréktõl a Klaniczay Gáborékig. Utána a BM "képviselõi" felkeresték Várkonyi Zoltánt, a színmûvészeti akkori rektorát, és közölték vele, hogy engem ezért ki kellene rúgni. Akkor már közel jártam hozzá, hogy megkapjam a diplomámat filmrendezõ szakon. Várkonyi és Szinetár Miklós - aki az osztályfõnököm volt - nagyon a sarkukra álltak, és azt mondták: a tanulmányi eredményeimmel szemben semmi kifogás nem merült fel, jó filmeket csinálok, az pedig, hogy mivel töltöm a szabadidõmet, nem az õ dolguk, úgyhogy semmi okát nem látják, hogy kirúgjanak. Utána elmentem Franciaországba ösztöndíjjal, ahol egy ottani filmfõiskolán tanultam, meg tanítottam is egy kicsit. A kinttartózkodásom vége felé felhívott a mamám, hogy ne jöjjek haza, mert bemondta a Szabad Európa Rádió, hogy le fognak tartóztatni az URH zenekar miatt. Amelyrõl egyébként akkoriban jelent meg a New Musical Expressben egy magasztaló cikk, úgyhogy egy külföldi kiadó szeretett volna egy anyagot kiadni velünk. A vasfüggöny miatt persze ebbõl sose lett semmi, én meg hazajöttem - és senki nem tartóztatott le.
Késõbb volt egy koncertünk a Kontroll Csoporttal - pontosabban talán Antibébi néven, mert ez már az a korszak volt, amikor minden koncertet más néven hirdettünk meg. Egyébként akkoriban beneveztünk egy tehetségkutató versenyre is, véletlenül éppen Titán együttes néven, ahol Sziámi-számokat játszottunk. Persze nem mertek minket kihozni gyõztesnek, de az is világos volt, hogy sokkal jobbak vagyunk a mezõnynél. Ezért aztán kitaláltak valami különdíjat nekünk, amit nagy szabadkozások közepette adtak át, hogy "Hát ti is megérthetitek, hogy ez így egy kicsit kemény, bocs." Úgyhogy valahol kallódik nálam egy Titán-különdíj is. De visszatérve a koncertre, akkor történt, hogy a Bárdos Ági beszólt valamit a rendõröknek, ezért mindkettõnket bevittek. Én akkor a diplomafilmemet forgattam, úgyhogy Siófokról járkálhattam aztán kihallgatásokra. Persze nem tudom így utólag megítélni, hogy mennyire állt fenn a veszélye, hogy lecsuknak, vagy mégiscsak kirúgnak a fõiskoláról. Ugyanis a mûvelõdési ház igazgatója volt olyan jó fej, hogy éjszakára magára zárta az intézményt, és megsemmisítette a fõ bizonyítékot, egy magnószalagot. Egyszerûen kivágta a durva részt az Ági beszólásával, úgyhogy az ügy szép csendben elhalt. Szóval persze hogy ez nekünk egyfajta játék volt - mint egyébként maga az egész élet -, egy sorsjáték, ami azért bizonyos fokig tétre ment, de ez akkor beláthatatlan volt, és nem is érdekelt minket. Egy mûvész szerintem nem is tudhat ilyen dimenziókban gondolkozni. A minõségérzék teszi fel a lécet - és akkoriban ez volt felette.

A sok szerelem, házasság az életedben, szintén a játék része?

Természetesen igen, de nem abban az értelemben, hogy én a kapcsolataimat játéknak fogtam volna fel közben is, amelybõl bármikor ki lehet lépni, ha már nem szórakoztat. A kapcsolataimat mindig komolyan gondoltam. Ezek elhibázott családalapítási kísérletek voltak - biztos benne volt ebben a saját féloldalas gyerekkorom is -, és mindig biztos voltam benne, hogy az a csaj az utolsó, az életre szóló, akivel éppen voltam.

Hányszor történt ilyen?

Sokszor. De ezek mind hosszú, hét-nyolc éves kapcsolatok voltak, hogy aztán vagy az én hibámból, vagy a pároméból, esetleg kettõnk ügyetlensége folytán eddig mindannyiszor tönkremenjenek. Az elsõ házasságom egy sokéves gyerekkori szerelem eredménye volt - kiskamaszként az irodalmi színpadon szerettünk egymásba. Tulajdonképpen végül csak azért házasodtunk össze - akkor voltam húszéves -, mert éreztük, hogy vége a dolognak, és ez olyan lehetetlennek tûnt. Persze annak nagyon hamar vége lett aztán. A következõ ugyan nem volt házasság, de egy legalább annyira fontos hét évig tartó egyetemi kapcsolat volt. Utána jött a nagyon jó, bár viharos fõiskolai szerelem Igó Évával - filmrendezõ és színésznõ nagyon könnyen szeret egymásba -, amibõl lett egy rövid házasság, illetve 21 éves, Anna nevû lányom. Aztán következett egy zenészszerelem Bárdos Deák Ágival - õ a 18 éves Zsófi lányom anyukája, aki már négy éve velem él, és akit mostanság inkább én nevelek -, ami szintén évekig eltartott, bár nagyon nagy gyötrõdés volt. Aztán jött egy sokkal nyugodtabb kapcsolat Vidó Andreával, ami egy közös televíziós munkához kötõdött. Ez egy végleges megnyugvást ígérõ, felnõtt kapcsolat volt - ebbõl született a most 10 éves Máté -, ami viszont nem bírta ki, hogy leköltöztünk néhány évre egy kis zalai faluba. Most pedig egy kis - pontosabban nagyobb, Varga Klári színésznõhöz kapcsolódó - kitérõvel 8 éve élek a jelenlegi feleségemmel, aki az elsõ feleségemhez hasonlóan jogász, és akivel a napokban várjuk közös gyermekünket. Az egészben számomra az a megnyugtató, hogy nagyon jóban vagyok az összes volt feleségemmel-barátnõmmel. Egy karácsony, mondjuk, úgy néz ki nálunk, hogy ott ül az összes volt feleségem a gyerekekkel, illetve az új párjaikkal, és mindenki mindenkivel tud kommunikálni.

Vagyis megtaláltad a családot, amit kerestél.

Nem ragaszkodnék ahhoz, hogy freudizáljunk, de tény, hogy nagyon sokáig apa nélkül nõttem fel. Miközben a nagymamámtól még átsütött valami a nagycsaládi érzésbõl. Õ fogta össze a világ minden részébe szétszórt hat testvérét - õ olyan igazi jó tyúkanyó volt. Az anyám - Ágika, ahogy mindenki ismeri - egy fiatalos, mûvészlelkû asszony volt. Balett-táncosnak indult, az Operában táncolt, de amikor terhes lett velem, fel kellett ezt adnia. Késõbb õ vezette az Opera mûvészbüféjét, és csak nemrégiben ment nyugdíjba a Madách Kamarából. Egyedül próbált engem nevelni a nagyi segítségével - úgyhogy körülöttem nem volt papa, nem voltak testvéreim. Amikor az anyukám összekerült Müller Péter íróval, akkor hirtelen lett apukám - akivel nagyon sok mindenben alapvetõen egyetértünk, és akivel soha nem volt egyetlen konfliktusom sem -, de hát addigra én már 12 éves voltam. Hamarosan született egy húgom is, de csak mostanra tûnt el a 14 év korkülönbség, mostanra öregedtünk egymáshoz - bár a Julcsi egyáltalán nem öregszik.

A napokban kezdõdik a kilencedik Pepsi-sziget is. Pontosabban nem is tudom, hányadik Pepsi-sziget ez, hiszen eredetileg Diáksziget néven indult ez a vállalkozás. Tényleg. elmesélnéd, hogy miért lett Pepsi-sziget a Diákszigetbõl? Hiszen sokak szemében ez sem illett bele a rólad, illetve a Szigetrõl kialakult képbe.

Olyannyira nem, hogy egy idõben vagy ezerszer el kellett mesélnem ezt a kis történetet - amelyben egyébként nincs is igazi sztori. A harmadik Sziget környékén nekem jelzálogkölcsön volt a lakásomon uzsorakamatra - amirõl a feleségemnek nem is mertem szólni. Akkor már tudtam, hogy vagy leállunk, vagy keresünk egy szponzort a dolog mögé. Vagyis nem az volt a kérdés, hogy Diák- vagy Pepsi-sziget lesz-e itt - a két alternatíva a Valamilyen-sziget és a semmi volt. Én akkoriban reklámfilmeket és rádióreklámokat csináltam a Pepsinek - hiszen valamibõl meg is kellett élnem -, és az anyacég vezetésébõl is sokan itt voltak a bemutatón. Akkor vetettem fel, hogy miért nem szponzorálják a rendezvényt. Tudtam, hogy cserébe a nevüket is fel kell vennünk, de szerintem ez a minimum, ami jár nekik. Ugyanis ez a szponzoráció teszi lehetõvé, hogy megfizethetõ áron kínáljuk ezt a rendezvényt, vagyis tulajdonképpen bárki bejöhessen, aki akar. Ez az egész vállalkozás végül is egy nagyobbacska poszt-hippi házibulinak indult, csak aztán kinõtte magát - köszönhetõen többek között a megfizethetõ áraknak is. Én meg úgy voltam vele, mintha mondjuk lett volna egy gyerekem, akibõl finom mûfordítót vagy balett-táncost akartam nevelni, aztán lett belõle egy bróker. De az ember nem koppinthat a gyereke fejére, hogy: Pistike, márpedig te akkor is balettezni fogsz.

Nem csak belõle lett bróker, hanem belõled is kreatív igazgató. Ez sem zavar?

Na de kérem szépen: nekem kezdettõl fogva ez áll az irodámon - sõt, mára már el is tûnt a kreatív, úgyhogy szimplán csak igazgató vagyok. Ha valamikor, akkor eleinte kellett volna hogy zavarjon. De kellett csinálnunk egy céget erre Gerendai Karcsival, és amit ott én dolgoztam, azt így lehetett beazonosítani. Sokak számára persze ez nem illik bele a rólam kialakított képbe, de ezt a képet nem én alakítottam ki. Mint underground-zenészrõl, azt gondolták rólam például, hogy a cipõm mellett járok. Holott ez egy pillanatig sem volt igaz, de ezt minek magyarázgattam volna - nem érdekelt. Inkább arra vagyok büszke, hogy soha életemben nem volt fix állásom. Kívülrõl persze nyilván másképpen néz az ki, ha valaki egy underground együttes énekeseként egy pszichiátriai intézet pincéjében próbál, vagy hogy egy ekkora céget birtokol-igazgat. De akkor az volt, most meg ez van. Igaz, amikor a Sziget kinõtte magát, vagy három évig elég rosszul éreztem magam attól, hogy a vállalkozás gazdasági oldalán, a presztízs, a sajtó kérdésén kellett görcsölnöm. Az is furcsa érzés volt, hogy egy közel negyvenfõs stáb dolgozik a szervezésen egész évben, akik tulajdonképpen tõlem függnek. De ma már beállt minden szépen, a Sziget megy a maga útján, növekednie nincs hová - gyakorlatilag telt házzal üzemelünk -, én meg csinálhatom újra azt a részét, amit szeretek, és amihez éppen kedvem van - a színházi mûsorok, a Sziget belsõ sajtója, a társadalmi szervezetek jelenléte, vagy az idén az operaprogram szervezése. Lehet, hogy ezért sokan utálni fognak, de én három éve újra megszerettem a Szigetet.

Az operaprogram szervezése elég kézenfekvõ is, hiszen nemrégiben fejezõdött be a miskolci Bartók + Verdi operafesztivál, amely a hírek szerint hatalmas siker volt.

Erre a fesztiválra különösen büszke vagyok, hiszen én láttam meg a lehetõséget Bartókban és Miskolcban. Miskolcot, a miskolci színházat nem volt nehéz felfedezni, hiszen az egy csodálatos tér öt játszóhellyel, amelyet a szocializmus utolsó leheletébõl újjáépítettek. Agyaltunk, hogy mit lehetne kezdeni itt, és rájöttünk, hogy nem akarunk x-edik színházi fesztivált csinálni. Aztán eszünkbe jutott: Bayreuth, Salzburg - Miskolc. Csináljunk operafesztivált! Tõlem ez egyáltalán nem állt távol, hiszen - mint azt a mamám kapcsán már említettem - tulajdonképpen az Operában nõttem fel, ahol rengetegszer láttam Bartók mûveit - meg az összes jelentõs magyar operarendezõt is munka közben. Azt is tudtam, hogy Bartók világszerte húzónév, illetve hogy nincs olyan fesztivál, ahol a mûvei évrõl évre együtt lennének. Viszont õ nem írt elég operát egy fesztiválhoz, ezért úgy döntöttünk, hogy legyen a rendezvény Bartók+, vagyis minden évben keresünk valakit mellé, az idén pedig Verdi-centenárium van. Itt is az volt a kérdés, mint a Szigeten: meghívunk valami világhírû együttest, aki legfeljebb többször fellép, viszont elviszi gyakorlatilag az egész költségvetést, vagy csinálunk valami olyat, mint a Sziget. Ez utóbbi mellett döntöttünk: meghívtuk a környezõ országok illusztris társulatait komplett elõadásokkal. Így aztán nem az volt, hogy ugyanazt az elõadást láthatták a nézõk orrvérzésig, hanem kialakult egy olyan program, amelyben minden este más elõadás szerepelt. Mivel pedig a társulatok látták, hogy erõs a program és nagy az érdeklõdés, õk maguk kezdték el sztárokkal teletûzdelni az elõadásaikat. Ráadásul a régió elõadói mostanság Nyugaton is nagyon népszerûek, és az is sok nézõt hozott, hogy õket is meg lehetett hallgatni egy helyen. A sikerre jellemzõ, hogy még sosem fordult meg Miskolcon egyszerre 20 ezer turista. A Bartók család elõször csak a névhasználatot engedélyezte, de aztán a programmal is annyira elégedett volt, hogy mindjárt elsõ este megkérdezték: mivel tudnának támogatni minket. Végül bár a jogdíjakat nem engedhették el - mert az a kiadókon folyik keresztül -, ígéretet tettek arra, hogy a pénzt visszafizetik. Úgyhogy sikerült Miskolcot felrajzolnunk Európa kultúrtérképére.

Ami egy diplomás bohóctól különösen szép teljesítmény.

Nem vagyok diplomás bohóc, ezt pontosítanom kell. Ennek szép története van. Kezdõdött azzal, hogy maximális pontszámmal sem vettek fel elsõre a bölcsészkar magyar-francia szakára, mert osztályidegen voltam. Egy évvel késõbb egyébként felvételi nélkül felvettek, valahogy enyhült a kurzus. Viszont abban az egy évben dolgoztam - próbáltam rájönni, hogy mi szeretnék lenni. Persze az világos volt, hogy költõ, de már akkor is gyanítottam, hogy kell valami, amibõl elõteremti a kenyerét az ember. Akkor jutott eszembe a kulturális újságírás is. Dolgoztam egy csomó újságnak, többek közt az akkor még létezõ Film, Színház, Muzsikának is, ahol megbíztak azzal, hogy készítsek riportot az Artistaképzõben akkor elõször indított bohócosztály felvételijérõl. A felvételire nem engedtek be, de Fábri Pali nevû kötéltáncos barátom valahogy kitudakolta, hogy nem volt elég színvonalas jelentkezõ az elsõ körben, ezért pótfelvételit hirdettek, amire én is jelentkeztem.

Amúgy tényfeltáró újságíróként...

Igen, de legnagyobb megdöbbenésemre fel is vettek. A felvételi bizottság többek közt Alfonsóból és Rodolfóból állt, és a felvételin nekem nagyon szokatlan dolgokat kellett csinálnom.

Mint például?

Mint például énekelni. Nekem mindig rettenetesen sok bajom volt a hangomból - pontosabban annak teljes hiányából -, de nekik valahogy megtetszett az elõadásom. A Mylord címû számot énekeltem, mert egy ideig együtt éltem egy francia énekesnõvel, aki a Maximban lépett fel egy botrányosan gyenge mûsorral. Visszatekintve, valószínûleg borzasztó tehetségtelen voltam, de nyilván meghatotta õket, hogy ott franciául énekel valaki - meg aztán ez mégiscsak a bohóc szak volt. Szóval felvettek, és imádtam is oda járni - mindennap öttõl tízig, szombaton pedig délelõtt, ami jól megfért a bölcsészkari programommal. Egyrészt szerettem a mozgást - korábban intenzíven bokszoltam, ezért nagyon jólestek a tánc vagy az akrobatikaórák -, lehetett bûvészkedni, megtanultunk trombitálni, dobolni. Másrészt nagyon jó hangulatú volt az egész. Csodálatos lányok, állati jó fej fiúk, nem is beszélve arról, hogy Alfonso volt az egyik tanárom. Felteszem, hogy fogalma nem volt, mit is kellene pontosan tennie egy ilyen helyzetben, ezért egy egyetemi tanár paródiáját adta elõ két évben - amit mindannyian rettenetesen élveztünk.
De aztán kirúgtak az Artistaképzõbõl, mert a BM valahogy belekevert a Dalos-Poór-féle maoista összeesküvésbe. Én akkoriban Sopronban készítettem tévévetélkedõket, úgyhogy hamar kiderült, hogy semmi közöm a dologhoz, a BM valamit elbaltázott. Viszont mivel úgy rúgtak ki, hogy mindenbõl egyest kaptam, nem tudtak visszavenni az eredeti szakomra. Ekkor találták ki speciálisan számomra a cirkuszi rendezõ szakot. Én ebbõl kaptam diplomát, úgyhogy te most nem egy bohóccal, hanem Magyarország egyetlen diplomás cirkuszi rendezõjével beszélgetsz.

Rendezel a miskolci színházban, fesztiválokat szervezel, zenélsz, filmezel. Neked mi a legfontosabb, minek látod-tartod magad elsõsorban?

Költõnek. Olyan költõnek, aki ennek kapcsán sok mindenbe belesodródott. Nem csak a zenélésbe. Miskolcra sem én tülekedtem rendezni. Felkértek rá, miután rendeztem egy estet a szövegeimbõl, amit egy alkalomra terveztek, de annyi volt az érdeklõdõ, hogy végül négy elõadás lett belõle. Persze mindegyik tevékenység kedves nekem - még ha ez idõben hullámzó is -, hiszen különben nem csinálnám. Egyébként a legpontosabban Kierkegaard fogalmazta meg az életérzésemet. "Olyan a természetem, mint az ausztráliai nyúlnak. Általában békésen szoktam üldögélni erõteljes hátsó lábaimon. Idõnként azonban ugrom egy nagyot a család és barátaim legnagyobb meglepetésére." Ilyenkor rémületet keltek bennük.

Besúgók és provokátorok
Besúgók és provokátorok
koncert közben sose gondolok
rátok
Kedves, csupa kedves, csupa kedves arcot látok
de azért jobb ha tudjátok
hogy a magunk módján mi is figyeltetünk
aki elõttetek áll az a mi emberünk
elpirultatok
lebuktatok
besúgók és provokátorok
Tudjuk vidékrõl kerültetek fel
és még ez volt a legjobb munkahely
egy program amit választottatok
besúgók és provokátorok
koncert közben sose gondolok
rátok
Kedves, csupa kedves, csupa kedves arcot látok
de azért jobb ha tudjátok
hogy a magunk módján mi is figyeltetünk
aki elõttetek áll az a mi emberünk
elpirultatok
lebuktatok
besúgók és provokátorok
Csak forogjatok, lebuktatok
besúgók és provokátorok
Besúgók és provokátorok
Szeretlek
Nem ír az újság rólad már
Élsz-e még vagy meghaltál
Nem engednek, nem engednek hozzád
Nem engednek
A tavalyi év embere
Szeretlek-lek-Lech-Lech-Lech-Lech

Ismeretlen katona
Nem értesz semmit, csak érzed, hogy megnyílt a föld
Ártatlan ember vagy, aki még embert sem ölt
Bûntettrõl szó sincs, ne keresd megint a bajt
Jutalmad az lesz, ha valaki megbüntet majd
Minden rendbe jön, szerelmem
Ne élvezz és ne védekezz
Nem élet ez, nem élet ez
Ne kérdezz és ne védekezz
Tedd tönkre, ami tönkre tesz!
A nyár meleg, a tél hideg
Nem éri meg! Nem éri meg!
Hiába vagy, hiába vagy
Kinn az álom, de benn az agy
Nullára csökkent az esélye annak, hogy gyõzz
Nem marad túlélõ, legjobb, ha magadra lõsz
Add meg magad, úgy talán csak bûnhõdni fogsz
Arccal a sárba! Ne kérdezz, ne tiltakozz!
Minden rendbe jön, szerelmem
Ne élvezz és ne védekezz
Nem élet ez, nem élet ez
Ne kérdezz és ne védekezz
Tedd tönkre, ami tönkre tesz!
A nyár meleg, a tél hideg
Nem éri meg! Nem éri meg!
Hiába vagy, hiába vagy
Kinn az álom, de benn az agy
Tükrödben árnyék, az árnyékod
tükrözõ folt
Középen ott állsz, és érzed, hogy
fordítva volt
Belépsz a tükörbe, megint egy ördögi kör
Nincs helyed, valaki mégis a helyedre tör
Minden rendbe jön, szerelmem
Ismeretlen katona sírjában ülsz
Ismerõs helyzet, de mégiscsak nyomaszt a bûz
Csukd be a szádat, mert belõled ömlik a gáz
Magadhoz nyúlnál, de a kezed is erõsen ráz
Minden rendben van, szerelmem
Idegen vagy, aki valahogy itt rekedt
Csak félig-meddig érted a híreket
Eszed, amit az agyad meghagyott
Nem gondolkozol, tehát nem vagy ott
Az értelmed kettõs értelem
A civilizáció túltesz az életen
A test repül, a lélek hálni jár
A halál az állam szolgálatában áll
Nem ölt meg senki, de örökre tarkón a kéz
Rákkeltõ lettél, gyûlölnek, amerre mész
Mentsd föl magad, mielõtt elnyel a föld
Ártatlan ember vagy, aki már embert is ölt
Minden rendben van, szerelmem
Idegen vagy, aki valahogy itt rekedt
Csak félig-meddig érted a híreket
Eszed, amit az agyad meghagyott
Nem gondolkozol, tehát nem vagy ott
Az értelmed kettõs értelem
A civilizáció túltesz az életen
A test repül, a lélek hálni jár
A halál az állam szolgálatában áll
Nem ölt meg senki, de örökre tarkón a kéz
Rákkeltõ lettél, gyûlölnek, amerre mész
Mentsd föl magad, mielõtt elnyel a föld
Ártatlan ember vagy, aki már embert is ölt
Minden rendben van, szerelmem