Régi - lassan több mint tízéves - fájdalmam, mûélvezõi nyafogásaim állandó témája, hogy a kortárs magyar filmmûvészetet nem látom lépést tartani azzal a szemkápráztató vizuális változással, ami bennünket, Budapesten élõ városlakókat ér és érint. E változás persze (kell-e mondanom?) nem csupán vizuális - ám meggyõzõdésem, hogy a látványt és a teret befolyásolja a legerõteljesebben. Félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy a filmmûvészet nem tesz kísérleteket arra, hogy ezt a robbanásszerû átalakulást valahogy magába szívja, feldolgozza és átadja (ha úgy tetszik, ábrázolja vagy megörökítse). Az említett tíz-tizenkét év alatt számos olyan film készült, melyekben a város, azaz Budapest mint motívum jelentõs szerepet játszott, ám mégis az a helyzet, hogy néhány nagyszerû és ihletett munkán (például Grunwalsky Ferenc egyes filmjein) kívül a próbálkozások, legalábbis ebbõl a szempontból, rendre kudarcot vallottak. Mintha a filmesek is érzékelnék ezt a veszélyt, és visszavonulót fújnának: igen, a várost (Budapestet) kétségkívül nehéz megfogni, ezért aztán a legjobb lesz a várost eltüntetni a városfilmbõl. Legyen elég néhány látványos, lehetõleg verbális hivatkozás, például a címadásban, ahogy azt az alábbiakban tárgyalt két filmnél, az I Love Budapestnél, illetve a Moszkva térnél is láthatjuk.
A két film összehasonlítása azért is hasznos, mert a város eltüntetésének (és a fent említett vizuális probléma megkerülésének) eltérõ stratégiáit vehetjük szemügyre bennük. Míg Török Ferenc a Moszkva térrel a retrót választja, addig Incze Ágnes az I Love Budapesttel a város kivonását a cselekmény tereibõl. Így aztán Török filmjének kulcskérdése a rekonstrukció, 1989 Budapestjének megidézése lesz, az utóbbi munkánál pedig az, hogyan lehet túlnyomórészt belsõ felvételekkel, minimális külsõzéssel érzékeltetni egy nagyvárosi szituációt. Mindkét esetben ez az önkorlátozó stratégia viszi sikerre a filmet - bizonyosan nem véletlen, hogy éppen ez a két rendezõ kapta az idei filmszemle megosztott elsõfilmes díját. Pedig a két munkában - azon túl, hogy (távolról) érintik Budapestet és hogy mindkettõ elsõ film - nem sok közös jegyet találhatunk.
Török Ferenc filmje egy pontosan körülírható, némi jóindulattal akár "történelminek" is nevezhetõ szituációba kalauzolja nézõjét: az 1989 áprilisa és júliusa közötti idõszakba, egy budai gimnázium éppen érettségizõ negyedik osztályába. Itt az idõ, hogy a kritikus is megfussa személyes köreit: nem mondom, hogy nem gyûlt fel ólomgombóc a gyomromban rögtön az elsõ képsoroktól egész a film végéig, lévén én is '89-ben érettségiztem, mit ad Isten, szintén egy - a filmbelivel nem azonos - budai gimnáziumban, szintén pakoltam kifelé a savanyú káposztát a ratburgerbõl a hajnali Moszkva téren, szintén tudtam elõre a magyar írásbeli tételeit (sõt mi még a matekot is) és így tovább. Az elsõ csapda: nehéz így megtartani az illendõ és elvárható távolságot.
A második: nehéz nem zsörtölõdni, hogy nem is így volt, vagy hogy ezek az én élményeim és a "törökferi" milyen alaponÉ Az utóbbiba bele is zuhantam, amikor magamban leplezetlen ingerültséggel kértem számon a filmen a politikai érdeklõdés és elkötelezettség teljes hiányát, ám néhány perces-órás füstölgés után rájöttem, hogy totális befogadói félreértés áldozata lettem.
Az, hogy az ember kilábal az említett csapdákból, megint csak Török Ferenc szimpatikus önkorlátozásának köszönhetõ. Õ ugyanis nem sajátítja ki ezeket a történeteket, hanem egyszerûen elmeséli, olyan tisztán, közvetlenül és anekdotikusan, amennyire csak lehet. Ez a lefegyverzõ õszinteség aztán a hasonló - sõt néha kísértetiesen azonos - élményekkel terhelt nézõbõl is kiöli az összehasonlítgatás és a kisajátítás buta vágyát, így õ is ugyanolyan derûvel képes a vászonra nézni, ahogy a rendezõ õrá. Persze az erõs érintettség még megmarad, így aztán nem is igazán tudom megítélni, mit jelenthet a Moszkva tér egy nem-generációs nézõnek, de nem hiszem, hogy nagyon mást, mint amit én is leszûrtem: kedvesen sztorizva elõadott anekdotafüzér, nem túlságosan markáns karakterek, elmosódottan felrajzolt viszonyok, tét nélküli konfliktusok - Törököt és alkotótársait igazán nem lehet hamis pátosszal vádolni. Számukra (számunkra?) 1989 nyara nem az egyéni és politikai szabadság megismételhetetlen, édes egybecsengésének pillanata. Pontosabban lehet, hogy az, de szerencsére ebbõl nem derül ki semmi: minden Budapest-filmek kihagyhatatlan, Hitchcock-szerûen visszatérõ motívuma, az általában oly kínosan sikerülõ rendõrjelenet is bájosan fut ki egy éjjel-nappalikról szóló topográfiai vitába, a Nagy Imre-temetésrõl szóló híradóbeszámoló egy érettségitételes poénba.
Ha a Moszkva tér a precízen kronologizált retrót választja stratégiájának, akkor az I Love Budapest egész más utat jár. Elõször is, nincs pontos datálás: nincs egy szemernyi utalás sem, melybõl kiderülne, hogy pontosan mikor is játszódik a film. Tudjuk persze, hogy valamikor a kilencvenes évek második felében, de ezen túl nem jutunk. Másodszor: bármily meglepõ a cím alapján, de Budapestet lényegében nem látjuk, bár annál többet beszélnek róla a filmben.
Az alaphelyzet klasszikus sémára épít: egy vidékrõl a fõvárosba érkezõ fiatal lány történetérõl van szó. Õszintén szólva meg sem lepõdtem, amikor a stáblista végén egy Salamon Andrásnak szóló köszenetnyilvánításra bukkantam - az egész szituáció markáns hasonlóságokat mutat az említett rendezõ Közel a szerelemhez címû munkájával. Vidékrõl felkerülni, szerencsét próbálni a nagyvárosban - valósággal kínálkozik a lehetõség, a film negyedéig kicsit aggódtam is, hogy mikor jön a Yonderboi-zenés etûd a Váci utcán lófráló ifjú szöszkérõlÉ Szerencsére hamar kiderült, hogy ilyesmirõl szó sem lesz, hiszen Incze Ágnes kíméletlen következetességgel építette fel filmjét: eltökélt módszerességgel kiirtott belõle minden külsõ felvételt, és ami megmaradt, az is a végtelenségig leegyszerûsített, konstruktivista kompozíciókból áll össze. Ez azonban még nem minden. Mivel õt egész más érdekli, mint a Moszkva tér alkotóit, jelesül (szándékolt nyakatekertséggel fogalmazva) a kiüresedett emberi kapcsolatok szövevényes hálója, Incze nem szégyelli jóformán az egész filmet közelikre és beállítás-ellenbeállítás párokra felépíteni. Ez ugyan életveszélyes játék - elegendõek lettek volna egy icipicit gyengébb színészek vagy kevésbé kiforrott elképzelések a karakterekrõl, és máris egy brazil szappanoperában találtuk volna magunkat -, de az I Love Budapestnek éppen ez a játék adja az ízét és a tétjét. Megkockáztatom, az operatõr, Pohárnok Gergely nélkül kudarcba fulladt volna a vállalkozás, õ azonban példátlanul érzékeny képi világot teremtett a szigorúan minimalista rendezõi koncepció köré. Hol finoman túlexponálva, hogy az árnyalatok teljes gazdagságukban bontakozhassanak ki, hol vad kontrasztokkal dolgozva Pohárnok ritkán látható intenzitással töltötte fel az emberi arcot és testet. Számomra elsõsorban Pohárnok (a Véresen egyszerû Barry Sonnenfeldjére kísértetiesen emlékeztetõ) munkája miatt vált a film felzaklatóvá.
Persze ha az operatõr "erõs" képei elsõsorban közelik, akkor különösen feszes összjátékra van szükség színész, rendezõ és fotográfus között. Az I Love Budapestnek nemes erénye a színészválasztás, még ha mondjuk Csányi Sándor talán az indokoltnál komikusabbra is vette a biztonsági õr, vagy Lengyel Tamás sematikusabbra az éjszaka királya figuráját. Szemmel láthatóan mind Incze, mind Pohárnok a nõi szereplõkre koncentrált elsõsorban, Pohárnok például feltûnõ gyengédséggel - és rendkívül hatásosan - emeli ki Hámori Gabriella márványosan ragyogó bõrét. Ez a fajta operatõri munka következetesen egyensúlyoz a valóság- és álomszerûség határán, csakúgy, mint maga a történet, amely - letagadhatatlan utalással a Csoda Milánóban-ra - meseszerû "elröppenéssel" zárul, azzal az apró különbséggel, hogy míg ott egy galamb, addig itt egy mocsári teknõs a csoda "hordozója".
Végsõ soron mindkét filmet a hiány mozgatja: lehet, hogy a Moszkva tér elsõ jeleneteinek egyikében a tanács által "elbaszott", nem létezõ Orom utcai házszám jópofa poénnak tûnik csupán, számomra mégis emblematikus jelentõséggel bír. És nem csupán a város, Budapest hiányáról van itt szó.
A Moszkva térben ez a hiány az eltûnõ lehetõségek, a szétfolyó, anekdotává szelídülõ emlékek és élmények lenyomata, az
I Love Budapestben pedig az egymás iránti figyelem, a megértés, a szeretet és a vágyak csak csodával feloldható elillanása.