A Latzkovits, az egy fiatal magyar prózaíró.
Nem valami szép mondat, kicsit hanyag, névelõt tulajdonnév elõtt nem használunk, a határozatlan névelõ itt germanizmus. Az indító mondattal egyáltalán nem azt akarom jelezni, hogy így írna a Latzkovits, mert a Latzkovits gondosan, elegánsan, szépen ír, mindössze az ifjú szerzõ azon novellacímeire utalok, amelyekben szerepel a Latzkovits, így, névelõvel: "Két rövid történet a Latzkovitstól", és "Igen rövid történet a Latzkovitstól".
Mit sugallnak ezek a címek? Milyen jelentést tulajdonítsunk annak, ha egy szerzõ a címben megnevezi magát, ráadásul névelõvel? Van benne valami régimódi - azokra a korokra emlékeztet, amikor a könyvek címlapján a szerzõi név és a cím még nem különült el élesen -, vagy tekinthetõ afféle márkanévnek (a névelõ a köznevet juttatja eszünkbe, mintha csak volna ilyen formula is: "jé, ez egy latzkovits"), vagy talán hányaveti, szándékoltan "pesties" (a nyelvvédõk kedvelt szitokszava), vagy pedig egyszerûen nagyképû, pöffeszkedõ, hivalkodó (mintha bizony mindenkinek illene tudnia, ki is az a Latzkovits). És mennyire jellemzi az efféle címadásokból kiolvasható magatartás Latzkovits Miklós prózáját? Illik-e hozzá? Vagy félrevezet?
Félrevezet, amennyiben - mint jeleztem - a Latzkovits nyelvhasználata amúgy nagyon is gondos, ápolt, rendkívül tudatos; és mégis jellemzõ, mert valami törést, kibillentést, csavart jelez, valamit, ami szokatlan, de mégsem azonnal feltûnõ: és egyszerre utal a védjegyre, a közismertségre és a "hibára". Mert a Latzkovits igen érdekes prózát ír.
A fiatal írók balsorsa, hogy olvasójuk igyekszik õket elhelyezni: ismert neveket keres, más mûvek szerint igyekszik betájolni az új szövegeket, összevet, méricskél és rubrikázik; ezt a Latzkovits sem kerülheti el. Talán fura asszociáció - a szövegek stiláris rétegét tekintve mindenképpen -, de az olvasónak eszébe juthat például Örkény: az abszurdnak, groteszknek és rokonainak az a fogása, amikor a természetfölötti, megmagyarázhatatlan vagy csodás esemény úgy, olyan természetességgel és magától értetõdõen épül be a szöveg megjelenítette "valóságba", hogy ennek az ábrázolt külvilágnak a reakciója legalább olyan különössé, ha tetszik, csodássá válik, mint az esemény maga. (Ezt a fogást újabban Spiró György egyes novelláiban látjuk viszont.) Egyik õsforrása lehetne ezen cselekményalakításnak Kafka (Az átváltozás), csakhogy ott az aprólékosan realista leírás, a szereplõk lélektani jellemzése, az "életszerû" (és teljességgel valószerûtlenül irodalmi) dialógusok Kafka mûvét mégis egészen máshová helyezik.
Rögtön a második novella, "Az angyal" alapszituációja éppen ilyen: találnak Hamburgban egy sebesült angyalt, annak rendje és módja szerint kórházba viszik, és gondosan ápolják. Megmozdul - a maga sajátos és nagyon jellemzõ módján - a tudományos világ, a média és a politika, az angyal lassan fölépül, magáévá teszi a kórház legszebb nõvérét, és elszáll. Ennyi volna röviden a történet. A Latzkovits mindezt nagyon finom humorral írja meg - elszalasztja a harsány gúny, az allegorizálás, az érzelmes történet lehetõségeit, és kitér a részletezés, a dialógus realizmusa elõl is: mintha csak a történet magában hordozná jelentõségét, éppen így, ahogyan meg van írva, minden "kifelé" utalás vagy támasz nélkül. Nem az ostoba tudósok, haszonlesõ politikusok, megzavarodott egyháziak, ragadós újságírók - és általában az egész társadalmi közeg - megmutatása a célja, nem is valami mélyebb, ijesztõ vagy ígéretes igazság érzékeltetése: hanem az, hogy az olvasó értse meg, amit meg kell értenie, s találja ki, mi is az.
Egyszóval: Örkény kísérletei, a "mi lenne, haÉ" alapkérdése, a játék az abszurdumig végigvitt ötletekkel: innen is jön a Latzkovits prózája. De persze még egy név feltétlenül eszébe kell, hogy jusson a Latzkovits minden olvasójának: Borgesé. Felületes olvasásra egyenesen úgy tetszhet, hogy a novellák éppen Borges mûhelyébõl kerültek ki: a rejtelmesség, a természetfölötti képességek és hozzá a mindennapok világa, az orientalizmus, a koholt és a valóságos(nak képzelt) állandó egymásbajátszása, a miniciózus hitelesség látszata - megannyi vonás, amely a Latzkovits prózáját Borgeséhez kötheti. De vigyázzunk: a Borgesszel való összevetés nem szolgálhatja azt a célt, hogy értékrangsort állítsunk fel (ki a jobb?); arra sem jó, hogy kajánul regisztráljuk: a fiatal magyar prózaírónak egyelõre sem annyi ötlete, sem annyi hangja nincs, mint a nagy argentinnak; és még korszak- vagy irányzat-besorolásra sem igazán alkalmas. Sõt: félõ, hogy félrevezetjük a Latzkovits leendõ olvasóját a fentiekkel, hiszen ettõl még nyugodtan lehetne közepes, másodvonalbeli, imitáló jellegû próza az övé.
Borgest csakis azért érdemes ideidézni, hogy a különbségeket lássuk: míg Borges gyakorta problémákat old meg (vagy inkább: tár elénk), a szöveg csak közremûködik abban, hogy végiggondoljunk valamit, hogy - például - valóság és fikció, emlékezet és felejtés, nézõpont és igazság kérdéseit felvessük, addig a Latzkovits kicsit másként mûködik.
A Latzkovitsnál - legalább két novellában - a szövegben történik valami: vagyis nem a szöveg jelentettjében, hanem magában a jelentõben van a rejtély, nem az írás utal a természetfölöttire, a titokra, hanem maga az írás az. A "Két rövid történet a Latzkovitstól" második része egy neves erlangeni professzorról szól, aki kitalálta a "gyilkos mondat" (Killersatz) elméletét, amely szerint vannak olyan mondatok, amelyek elolvasása vagy kimondása halálos lehet; maga is ír egy ilyen mondatot tartalmazó szöveget, s amikor nyilvánosan felolvassa, meghal. Ha más nem, ez a recenzió bizonyíthatja, hogy túl lehet élni ennek a novellának az elolvasását (persze, tudjuk, hogy a professzor szövegét csak "filterekkel" ellátva kapjuk kézhez). Az olvasó arra kényszerül, hogy tüzetesen átvizsgálja a szöveget - a novellát magát, amelyet olvas. Vissza-visszalapoz, többször átvizsgálja a mondatokat és a filtereket - melyik lehet az a bizonyos? Hol van elrejtve a szövegben magában a titok?
Egy másik Latzkovits-novella ugyanezt a játékot ismétli: az "Igen rövid történet a Latzkovitstól" nem más, mint egy "rövid prózai alkotás" rövid bevezetõvel és lezárással keretezett idézete: ez - a novella szerint - 1970. február 14-én New Yorkban szépírói vetélkedést nyert, és - a zárómondat a legfontosabb - "A Zsûri döntését nem indokolta". Mi van érdekes, szép, jó, izgalmas ebben a(z idézett) novellában? Miért volt ez egyértelmû a zsûri számára? Miért volt a szavazás "egyöntetû" (ahogyan a bevezetésben olvassuk)? Miért jelentett a téma ("Paul Hazard halálának hiteles ábrázolása rövid prózai alkotás keretében") "óriási kihívást" a résztvevõknek? Nem tehetünk mást: újra meg újra elolvassuk a szöveget, tüzetesen átfésüljük a mondatokat, bogarásszuk a jelzõket és határozókat, odafigyelünk a cselekményvezetésre és az elhallgatásokra - és mit találunk? Semmit? Akkor mi vagyunk a vakok és süketek, valamit nagyon nem értünk, kívül maradtunk a rejtélyen, még csak fel sem fogtuk, hogy egyáltalán mi a kérdés. Vagy mégis valamit? Biztos, hogy ezt kerestük? Biztos, hogy megtaláltuk?
A helyzet tehát kissé bonyolultabb, csavarosabb, mint Borgesnél - és ez nem értékmérõ; a posztmodern õsének vagy elsõ nagy alakjának tekintett Borgesszel szemben a Latzkovits még kevésbé klasszikus, még inkább megmutatja a szöveg megalkotottságát és apró repedéseit, nagyon finoman és alig észrevehetõen, de szétzilálja a szöveget - hogy magába a szövegbe merüljünk bele, hogy arra (is) figyeljünk, nem (csak) a szöveg ábrázolta világra. Csöppet sem posztmodern módon tehát a Latzkovits eredetiségét és újdonságát értékelhetjük (akár Borgesszel szemben is).
A fentebb emlegetett angyalos novella ismét más hajszálrepedéseket mutat. Bizonyos pontokon a szöveg nyíltan önreferenciális, önmagáról szól, például így: "elindult a lépcsõn, egyenesen az emberek felé, akiket a következõ mondatban majd csõcseléknek fogunk nevezni." (És tényleg: a következõ mondatban csõcseléknek nevezi õket.) Vagy így:
"A fõigazgatóÉ sírt, méghozzá nem azért, mert ebben a történetben egyszer mindenki sír." Ezekkel a kis jelzésekkel hirtelen belép az elbeszélõ is a képbe, megmutatja magát, és megmutatja azt is, hogy õ az, aki a történetet írja: nem magától, nem "igazságként" áll elõttünk a szöveg, hanem mint valakinek a terméke (koholmánya vagy hiteles beszámolója), mint megcsinált, létrehozott dolog.
Megint másféle hasadás van a nyitó novellában: "A mese elõtt" címû írás fõhõse Házár, aki megszerezhette volna az aranyalmát, csak nem volt szíve letépni, elnyeri a padisah lányának kezét - de nem róla szokott szólni a mese: õ ugyanis csakis azért tudja legyûrni az akadályokat, mert az óriások nem veszik komolyan és kinevetik, a lánnyal, Ajséval pedig nem ért szót, mert csak saját történeteit mondja, s másra nem figyel. Az író - nem éppen a Latzkovits, hanem mindenféle történetmondó - keserû-ironikus önarcképe ez: az adomány (a történetmondás tehetsége) valahogyan magától, esetleg épp esendõsége, nevetségessége, gyarlósága miatt hull az ölébe, és egyúttal el is idegeníti: nincs maradása, "vallatja a tájat, a folyókat, az erdõk csendjét, a falvak és városok lakóit", és folytonosan csak mesél, nem is törõdik azzal, aki neki rendeltetett. A novella végén megszólal az elbeszélõ, elmondja, hogy õ mit hisz és mit tud a történet folytatásáról, majd így fejezi be: "Hát eddig a történet. És most kezdõdjék a mese, a valódi, Ajse és Szejfi nagyszerû meséje:" - és ezzel a kettõsponttal fejezõdik be a kötet elsõ szövege, és kezdõdik el "a mese", a Latzkovits többi története. Mintha bizony mindaz, ami ez után a kettõspont után következik, ennek a "nagyszerû mesének" a része volna.
Pedig hát nem az.
Az irányító elbeszélõ belebeszélése csak félrevezet. Ne higgyünk neki. Az a mély titok, borzongató, sötét értelmû rejtelem, amire felhívja a figyelmünket vagy sehol nincs, vagy banalitás. "A könyvfejtõ" címû novella fõhõse Johann Alauda, aki puszta ránézéssel vagy tapintással olvassa a könyveket, s aki csodálatosan megjósolja bizonyos könyvek megíródását; csodálatos képességeit "intellektuális cirkusz" keretében kamatoztatja, és akkor hal meg, amikor "több könyvet olvas el a lehetségesnél", túllépi az "abszolút számot". A szöveg közepén az elbeszélõ utal Alauda utolsó szavaira: "megrázó, valóban megrendítõ vallomásnak" nevezi, amely ugyanakkor "szintén fenntartásokkal kezelendõ" - és a novella végén megismerhetjük ezt a vallomást. "Halála elõtt két órával elmondta azokat a rettenetes szavakat. Hogy egész ostoba, üres életét odaadná egyetlen könyvért, az emberiség történetének akár leghiábavalóbb könyvéért, csak õ írhatta volna." Ezek az utolsó szavak - majdnem utolsó szavai a novellának is - eléggé zavarbaejtõk: semmi rettenetes, megrázó és megrendítõ nincs bennük. Inkább banálisak és szépelgõk. Tehát vagy mi, olvasók nem tudunk felnõni a novella (vagy Alauda élete, vagy az elbeszélõ éleslátása) megértéséhez, vagy - és a Latzkovits mintha inkább ezt sugallná - az elbeszélõ bizony megbízhatatlan, mindenhol rejtélyeket és mélységeket sejt és érzékeltet, értékelései felfújtak és bombasztikusak, s egyáltalán: hiszi a piszi. Ismét egy repedés: a nagy titok, a csoda elhitetése, és az ehhez rendelt megbízhatatlan elbeszélõ között.
Vagy ismét egy másik fajta: "A muzsikás" fõhõse, Edith Franck, aki mindent hall - a színeket, a gondolatokat, a tárgyakat, még a legelrejtettebbeket is -, megpróbálja szóban is megfogalmazni érzékleteit: egy monográfiát vagy egy festményt néhány egymás mellé rendelt (grammatikailag össze nem fûzött) szóval tud leírni. Tud? Tényleg leírja? Vagy csak értelmetlen szóhalmazt kapunk? Mi vagyunk érzéketlenek, vagy õ nem tudja átadni, amit érez? Ki a megbízhatatlan, kinek ne higgyünk: az elbeszélõnek, a szereplõnek vagy magunknak?
S átugorva számos kiváló szöveget végül vessünk egy pillantást a "Túlvilági történetek" címû novellára: amelyben talán a legkevésbé fontos a trouvaille maga, hogy tudniillik a túlvilág eseményeinek, szereplõinek, "történelmének" (ismét a tudományt kissé parodisztikusan imitáló) leírását lehetne adni, politikai mozgásokkal és ködbe veszõ legendákkal; hanem maga a megírás válik a novella középpontjává, az a látható gyönyör, amellyel a Latzkovits az elbeszélõ módokat, személyeket és tárgyakat váltogatja, a megszólalásmódok, (elbeszélõi) univerzumok és történetek nagy választéka. Öröm olvasni, hogy milyen kedvvel cifrázza (XVIII. századi beszámolókhoz hasonlatosan) a nagy lakoma leírását, hogy milyen remekül váltja a stílusokat, és milyen nagyszerû ízeket lop mondataiba. Ennyi. Talán nem sokkal több. De ennyi azért elég.
Miért jó tehát a Latzkovits? Mert nemcsak szeret írni, és szemmel láthatóan élvezettel teszi, hanem tud is, vagyis olvasója is élvezi; ugyanakkor megengedi magának, hogy ne vegye túlságosan komolyan mindazt, amit tesz: nem dörgöl az orrunk alá súlyos mondanivalókat, s ha mégis ezt hisszük, az orrunkra koppint. Az írásra figyelmeztet, a történetmondás fifikájára és szépségére, az ezen túlmutató (a transzcendens) keresésének hiábavalóságára vagy csak mulatságosságára. Mégis engedi, hogy megmerítkezzünk (de csak kicsit) a borzongató természetfölöttiben; nem engedi, hogy beleragadjunk. Ezzel megláttatja magunkat is, gyarló, mesére és titokra vágyó olvasókat. És kicsit mosolyog.

Latzkovits Miklós: Hogyan tanultam meg koptul? Bp., Kijárat, 2001.