"minden restelkedés nélkül beavatott a maga családfájába, csak azért, hogy imponáljon nekem, vagy máskor, felhúzva nadrágszárát, hagyta, hogy karcsú bokája, amely nemes volt, akár a bor, megsemmisítõen hasson rám. Én meg szórakoztam, mulattam azon, hogy szórakozom"
Witold Gombrowicz

Okos emberekkel nem csak beszélgetni, de õket még olvasni vagy hallgatni is érdemes - mondom A Karamazov testvérek Ivánja körül sündörgõ Szmergyakov inas nyomán, s gondolok most nem is annyira Ivánra vagy Dosztojevszkijre, de még csak nem is Esterházy Péterre, mint inkább a kortárs magyar szerzõ mûveinek értelmezõire. Néhány hónapja ugyanis tanúja voltam egy nyilvános beszélgetésnek, ahol a legjelesebb Esterházy-szakértõk közül néhányan nyilatkoztak a szerzõ legújabb könyvérõl, a Harmonia Caelestisrõl. Két kulcsszóra figyeltem fel: "nyelvi megelõzöttség" és "kulturális hordozottság" (mármint hogy a nyelv, illetve a kultúra igen-igen kitüntetett jelentõsége a szépirodalomban). A bûvszavak segítségével akkor befoghatónak tûnt az a nyelvi-szemléleti komplexum, amelyet - hogy pedánsan utaljak az utóbbi évek Esterházy-recepciójának egyik fontos vitájára - a monográfus irodalomtudós téziseivel szembeszegülõ irodalomkritikus-esztéta két másik szóval, az "areferencialitás" és a "referencialitás" szavakkal illet, s találja azokat alkalmasnak arra, hogy meggyõzõen képviseljék a friss könyv "új egyensúlyának" természetét.1 A kényes egyensúly konkrétan a nagyvonalú Esterházy-féle családtörténeti modellen belül, annak egyfelõl újramondott és folytatható, másfelõl átírt és megszakított jelentésrétegeiben mûködhet, és mûködik is.
A több réteg közül most egyelõre csupán a szerzõi kinyilatkoztatás felszínén idõznék egy idézetpár erejéig, s az "Apa" és az "Anya" szimbolikus hívószavaival cserélném le a "nyelvi megelõzöttség" mint "areferencialitás" és a "kulturális hordozottság" mint "referencialitás" (bizonyos szempontból) bántó fogalmi pólusait. S így, ha csak a sulykoló (elõször szerzõi, majd kritikusi) illusztráció szintjén is, de elõállhat a rejtély, bejelentkezhet a sokak által sokszor felvetett kérdés: hogyan mûködik az úgynevezett Esterházy-mondat? Egyfelõl: "Apám-ék (...) nem használták a szavakat, hanem harcoltak, birkóztak velük (...), nem létezett hát a palló, ahol kézmûvesként megvethették volna a lábukat, a létra, melyre festõként fölkapaszkodhattak volnaÉ" (498. o.) Másfelõl: "Anyám nem értette az ifjú grófot [apámat], se a kacagós vidámságát, se ezt a kenetteljes oldalazást a szavak körül. Náluk a szavakról nem beszéltek, a szavakat használták, értelemszerûen a beszédre használták õket (É) Használták és mint mesterember a szerszámát, tisztelték a szavakat, mint kõmûves a spaklitÉ" (497. o.) Az önelvû apai és az eszközelvû anyai géniusz együttmûködése - mind az ábrázolt családi modellen és hagyományon, mind a családregényszerû nyelvi eseményen belül - olyan ökonomikus szövegképletet gyümölcsöz, amely joggal fogadható úgy, mint az Esterházy-oeuvre egyfajta magaslati pontja: az 1976-os Fancsikó és Pintával beindított, majd az 1979-es Termelési regény óta immár vígan zakatoló - a kilencvenes években ugyan nyugtalanítóan döcögõ - prózaformáló erõk meggyõzõen "új egyensúlya", amely (már csak tekintélyes méreténél fogva is) a Bevezetés a szépirodalomba címû 1986-os vállalkozáshoz fogható.
Anyanyelvi gondoskodás és apanyelvi visszaélés övezi keccsel a Harmonia Caelestist, amelynek három súlyos témája - keresetlen egyszerûséggel: Isten, a haza és a család. Hogyan is mondta Esterházy bõ tíz évvel ezelõtt? "Ezek mind alig elviselhetõ dolgok, egy ország, egy apa, egy fõpap."2 Az elviselhetõség reményében - valamiféle stiláris önterápia, egyúttal közösségteremtõ gesztussor jóvoltából - szerzõnk többnyire e három témát variálja eddigi életmûvében: "Mindezt majd megírom még pontosabban is."3 Ígér tehát, majd teljesíti ígéretét, amely persze alapvetõen teljesíthetetlen. Az abszolút értelemben teljesíthetetlen ígéret (azért mégiscsak, noha) relatív teljesítéseit követhetjük nyomon Esterházy pályáján - egyfajta variációs-mondatszaporító prózaírói ethosz jegyében. A nyelvi-szemléleti pontosságra törekvés mindenkori stációi közül most éppen a Harmonia Caelestis volna a (relatíve) legpontosabb. De nem csupán leíró értelemben, hanem - s errõl harsányan árulkodik a könyv kritikai fogadtatása - érdemileg is. Amennyiben fõmû-gyanús munkával állunk szemben. Vegyük hát sorra röviden a minden gyanún felül gyanús mû fõ témáit.
Isten. Ez ügyben szerzõnk, ha lehet, még kevésbé tragikus (pláne nem patetikus), mint volt, ha volt egyáltalán, korábban. Ilyesféle kijelentéseket már nem tesz, mert már nem is tehetne, mert már megtette, amikor meg kellett tennie: "Zengõ érc vagyok és pengõ cimbalom! Rohadjon meg mindenki. Gyûlöllek." (Esterházy, 1986, 683. o.) Nyelvi és szemléleti viszonya a hithez, Istenhez most már, még inkább, úgy tûnik, pragmatikusabb, ha nem is a pascali adok-kapok alapon, noha azért egy kicsit úgy is, hanem a hanyagul rutinos ráhagyatkozás jegyében; teszem azt a gyermekkori kegyelemtani spekulációk bocsánatos felidézésében: "Gyûjtögettem tehát a bûnbocsátó isteni szeretetet (É), amely bocsánat vélhetõen vonatkozik erre a szemforgató gyûjtögetésre magára is, vagyis inkább rendben van ez, mint sem." (463. o.) Mindazonáltal - "szemforgató gyûjtögetés" ide vagy oda - továbbra is érvényesek a valamikori "eszteta elvtársak részére" írt Útmutató Stendhaltól kölcsönzött szavai: "Drágám, legyen eszénél. Istenrõl kell írni, nem a pápistákról." (Esterházy, 1986, 537. o.) Még ha történetesen egy barokk "pápista" fõpapot felmutató család kései ivadékáról van is szó. Már csak azért is, mivel a tizennyolcadik századi "pápista" Esterházy-érsek sem másnak a kései ivadéka, mint - mondjuk annak a valamikori galileai halásznak a tizenkettõ közül, aki akaratlanul is a hármas szám bûvöletébe került. Tehát: "Istenrõl kell írni". Ámde már nem olyan programatikusan, ahogyan azt mondjuk a Hrabal könyvében olvashattuk, amelynek szerzõje mintha idillien túlfeszítette volna az olykor már-már skolasztikus színezetû fejtegetéseit.
Haza. Emlékezetes beszélgetésfoszlány az Idõ van címû "irodalmi forgatókönyvbõl": "- Ez milyen zászló? - kérdi egy átkozott kölök. / - Látod, piros-fehér-zöld. - Az anya a fiát vizslatja. / - Az milyen zászló? / - Vajon milyen? / - Magyar? - Az anya bólint. - Akkor mi magyarok vagyunk?" (Uo., 555. o.) A laza és nyitott formállogikai következtetés a Harmonia Caelestisben lenyûgözõen fikcionált és kisajátított történelmi távlatot kap ("Éa Habsburgokra ügyelni, a törökökre ügyelni, Erdélyre ügyelni, a királyságra ügyelni, a nemzet érdekeire ügyelni, a család érdekeire ügyelni, saját érdekekre ügyelniÉ" - 51. o.). Mely távlat ugyanakkor nem szûkülhet valamiféle provinciális nemzettudattá, s erre állandóan variálható garanciát nyújt a kétszereplõs imaginárius családi tabló: "Anyám elégedett kevélységgel hallgatta apám hazudozásait. Vörösmarty hozzáfogott a Zalán futásához, Goethe is maszatolt valamin, mint rendesen." (170. o.) Mely távlat persze eddig is jelen volt Esterházy mûveiben, például a Fuharosok grófnõjének szavaiban: "Észánalmat érzek azok iránt, akiket egyetlen évszázad is elrémít, vagy akiknek szeretete nem ér túl egy ország határainÉ" (Esterházy, 1986, 571. o.) Az idõó és térbeli tágasság egyúttal szellõs prózakészséget, nyelvi és szemléleti eleganciát biztosít az Esterházy-család kései sarjának.
Család. Mint már az eddigiekbõl is kiderült: "Hosszútávfutó család (kevés van ilyenbõl, igazán talán csak a Károlyiak még)." (557. o.) A történelmi család "hosszú távú" tartása folyvást követendõ példa - most éppen hétszáztizenhat oldalas olvasmány, legenda -, a mindenkori elõdtõl a mindenkori utódnak, (nagy)apától a fiúnak (unokának): "- Nem fáj? - Nagypapa csodálkozva rám nézett. Azt hiszem, úgy értette, hogy nem fáj-e neki a század. Nem válaszolt. Én meg a fára gondoltam, hogy fáj-e ez a nyesés." (524. o.) Ámde az utóbbi bõ évszázad azt is nyilvánvalóvá tette, hogy "nincs korrumpáltabb és korrumpálóbb osztály, mint a politikai hivatásáról megfeledkezõ arisztokrácia". (177. o.) Az arisztokrata családi képlet ideális és reális oldalai, az egykor töretlenül ragyogó, újabban viszont igencsak megpróbált és elrongyolódott fõúri életeszmény pólusai között szervezõdik a Harmonia Caelestis prózavilága, s vele együtt formálódik a szerzõ önértelmezése, sõt irodalomképe. (E ponton a sok lehetséges párhuzam közül csupán egyet hoznék: az Egy polgár vallomásait Márai Sándortól, azon belül Apponyi Albert nosztalgikus-heroizáló leírását, amely Esterházy könyvében játékosan újraíródik.)
Lássunk egy épületes példát az egy füst alatt gróf és belletrista fiúivadék áttételes önleírására: "Bezzeg a Michelangelo apja verte a Michelangelót, ha rajzoláson kapta a Michelangelót, mert a festészetet és általában a mûvészetet alacsonyrendûnek, egy régi családhoz méltatlannak találta." (95. o.) A Bevezetés-könyv közhellyé jegecesedett "alanyban és állítmányban gondolkodásának" demokratikus színezetû alapelve az új mûben sajátos távlatot kap. Hiszen a Harmonia Caelestisben egyfajta szépirodalmilag kidolgozott arisztokratizmus nyer (és nem csupán grammatikai) teret, s kezd el azonmód kacérkodni - no nem az ideologikusan rögzült "népben és nemzetben gondolkodással", hanem a fent nevezett három hagyományos értékhordozóval; amelyek tehát már a pálya kezdete óta jelen vannak, s amelyek mintha éppen most töltenék be legmeggyõzõbben retorikus-stiláris helyi értéküket. (S a pálya kiteljesedése alighanem az úgynevezett "új próza" hetvenes és nyolcvanas évekbeli szabadságharcának, valamint kilencvenes évekbeli konszolidációjának, elõször részleges ellanyhulásának, majd részleges felbuzdulásának elõterében is értelmezhetõ; lásd például a fikciós történelmi regények újabb reneszánszát, Márton Lászlótól Láng Zsolton, Háy Jánoson és Darvasi Lászlón át egészen Müllner Andrásig.) Esterházy a nagy ívû családi-történelmi tabló átvizionált grammatikai-retorikai játékterén hozza, mivel csakis itt hozhatja, helyzetbe az Isten, a haza és a család háromütemû argumentációs alakzatát, amely éppen ezáltal lesz, mivel csakis így lehet, egyúttal többrétegû szépirodalmi alakzat. Nézzük, mindez miként történik az aprómunkálatok, vagyis a mondatok szintjén. S ehhez az olvasói vállalkozáshoz kiváló terepül kínálkozik a kötet elsõ könyve, amely a Számozott mondatok az Esterházy család életébõl címet viseli, s amely majd a fejezetekre bontott második könyvben, az Egy Esterházy család vallomásaiban kap mérsékelt epikai lendületet. Persze, mindkét nagyobb egység mondatokból áll, mégpedig hamisítatlan Esterházy-mondatokból. (Még akkor is, ha nehéz olyan hamisítatlan Esterházy-mondatokról beszélni, amelyekrõl bármikor kiderülhet, hogy nem is Esterházy-mondatok, hanem mondjuk Albert Camus, vagy éppen Danilo Kisù mondatai.) Szerzõnk roppant elõzékeny (lehetséges, elképzelt, óhajtott, felszólított, idomított stb.) olvasóival. Olyan könyvet írt, amelyet örömmel forgatnak azok is, akik szeretnek mondatokkal bíbelõdni, szószerkezeteket ízlelgetni, hasonlatokban eltévedni. (Lásd újra: az apa nyelve, hajaj! "nyelvi megelõzöttség", hejhó! "areferencialitás", hah!) De gondolt azokra is, akik inkább a(z ugyan mondatokból szervezõdõ, ámde azokon hetykén túllendülõ) történeteket kedvelik, akik hosszú-hosszú fejezeteken keresztülvágtató hõsöket keresnek, s örülnek, ha találnak. (Lásd újra: az anya nyelve, nyam-nyam! "kulturális hordozottság", mmm! "referencialitás", immer zu!) No de a képlet nem ilyen egyértelmû(en kétoldalú). A két egység közül nem emelhetõ ki egyik sem a másik rovására, mondjuk az egyik olvasó részérõl a másik ellenében. Ahogyan például a rutinos Esterházy-értelmezõ látja: "Tehát a két könyv egyrészt szembeállítódik egymással, másrészt egymás betétjei is jó néhány helyen, a korrektívum és a korrelátum módján. A második könyv véleményem szerint ravaszabb, megtévesztõbb és így igazán döntõ bravúrt hajt végre: realizmusa maga a stilizáció"4
A következõkben azt veszem szemügyre, miként teremtik meg elsõ fokozatban a retorikusan építkezõ "számozott mondatok" annak lehetõségét, hogy immár második fokozatban epikusan kibontakozó "vallomásokká" terebélyesedjen Esterházy újfonatú szövegfüzére. Rendhagyóan persze, mint eddig is mindig, s erre utal többek között az alcímekben a határozott névelõvel ellátott családnév határozatlan névelõs alakmódosulása: "az Esterházy család" - "egy Esterházy család". A fennkölt és arisztokratikus - mert egyediséget képviselõ - határozott névelõ a nagyszerkezetben ugyan tarthatatlan volna, ámde a "számozott mondatokban" jócskán mûködõképes; a profán és demokratizált - mert általánosságot sugalló - határozatlan névelõ viszont úgy mûködõképes, hogy egyúttal hosszú távú "vallomásokra" is futja belõle. Persze a rövid távú mondatformálásnak is megvan a maga emlékezõ mélysége (Isten, haza, család); mint ahogyan a hosszú távú történetmondás is a grammatizált retorika abroncsába verve (alany - állítmány) szólalhat csak meg. A Harmonia Caelestis olyan mûvelõdéstörténeti kincsesbánya, imaginárius múzeum vagy családtörténeti látványtár, amelynek leltárjegyzékében egyszerre történeti-kultikus és esztétikai-profán értékeket képviselõ tételekre lelhetünk. Egy anyagból gyúrt könyvrõl van szó tehát - mind a 371-ig "számozott mondatok", mind a fejezetekbe tördelt "vallomások" könyveiben; mind az önmagát gerjesztõ retorikus beszéd, mind az önmagát (eleve és azonnal) ellehetetlenítõ epikus vállalkozás szintjén. Nézzük tehát elõször, miként sáfárkodik szerzõnk a mondatszervezés szintjén az eló, sõt visszasajátított mûvelõdéstörténeti masszával: a "hosszútávfutó" Esterházy-család ("az Esterházy család") megírandó, majd utóbb (most) olvasandó legendájával.

*

Az Esterházy-féle pontosságeszmény (emlékezzünk az ígéretre: "Mindezt majd megírom még pontosabban is.") mondatszinten leginkább az ismétléses variációkban (vagy variációs ismétlésekben) érhetõ tetten. Lásd például a történet-, sõt családalapító gesztus változatos ritmikában vissza-visszatérõ szólamát: "Így ismerkedett meg édesapám édesanyámmal és édesanyám édesapámmal." (34. o.) Vagy: "Így ismerkedtek meg édesapám-ék, konkrétan édesapám édesanyámmal." (123. o.) Vagy tovább tükrözve és árnyalva, azaz gyönyörrel részletezve a mû gerincét alkotó szülõi tengely chiasmusát: "Anyám fölhúzta a szemöldökét, ahogyan csakis apám tudja." (112. o.) A mondatok variációs ismétlõdése a hagyományteremtõ, sõt történelemformáló családi mozdulatok és szokások ismétlõdésére-ismételhetõségére utal: a szaggatott folytatás egyidejû igényére, reményére, lehetõségére és nehézségére. Ami nagyban, a történelem szórványos vérzivatarában, tudjuk, lehetetlen, mindaz kicsiben, a variálva ismétlõdõ "számozott mondatokban", láthatjuk, mégiscsak lehetséges; s ez a lehetõ legtöbb és legkevesebb, ami mostanság egy nagy múltú családról tisztességes mondatokban, tiszta lelkiismerettel még egyáltalán elmondható és elmondandó. Például: "Ha megszólalt a Himnusz (É) édesapám komor ünnepélyességgel fölemelkedett, fiai minden egyes alkalommal mintha ellenálltak volna, mindenesetre megvárták, míg édesapám a szigorúság és ingerültség határán hátrapillant, s csupán ekkor tápászkodtak föl." - "Édesapám a leggyûlöletesebb családtagok egyike. (É) Fiai mind a mai napig fölállnak a meccsközvetítések elején, van bennük egy rugó, amely emeli õket. Édesapám unokái lassan tápászkodnak utánuk." (50-51. o.)
A retorikus-repetitív szövegszaporítás egyik legprovokatívabb (Rabelais enumerációs játékaira hajazó) példája az "édesapám ingóságainak magyar nyelvû lajstroma", amely látványosan felemészt a nagyméretû könyvbõl tizenegy oldalt. (39-49. o.) Sokszor az ismétlés mindenféle változtatás nélkül, magáért az ismétlés öröméért ismétlõdik, ismétlõdik, nem kis örömet okozva az olvasónak, mintegy a másik oldalon megismételve az írás örömét: "Émegmutatta neki [édesapám édesanyámnak], hogy közösül a kandúr a nõsténymacskával, mert épp a kandúr közösült a nõsténymacskával." (170. o.) Nem ritkán a mondat pusztán önmagát gerjeszti, azaz nem szól semmirõl, de nem is a semmirõl szól, hanem magamagáról - az apanyelvi visszaélés értelmében: "Édesapám nagy úr volt, nagyon nagy, még annál is nagyobb, vagy hát annál nem nagyobb, ám nagyon nagy, elgondolhatatlanul nagy." (52. o.) De nem elmondhatatlanul, hanem nagyon is elmondhatóan - egy nagyon nagy, még annál is nagyobb, vagy hát annál nem nagyobb, ám nagyon nagy mondatszerkezet jóvoltából. Mint ahogyan egy metafora átláthatatlan mélységû részleteire is csak utalni lehet egy közbevetett zárójel segítségével, beleszédülve egyúttal a mindenkori mondatszerkezet feneketlen kútjába (milyenbe? kerekesbe? s ha igen, fedettbe a láncrésen át pillantva? vagy nyitottba hajolva?): "Mielõtt megdõlt volna az [édesapám] élete (mint a búza? jelesül a bánkúti? koránérõ, szilárdszárú?), szenvedélyesen foglalkozott a paliszanderralÉ" (251. o.) A mondatfûzõ kedv olykor egyenesen átírja a mondatfûzés apropóját, magát a történetet: "Égyaur kutya, mondta a török, mielõtt ledöfte volna édesapámat, de azután nem döfte" (120. o.) - nyugodhatunk meg tehát, mielõtt elborzadnánk az édesapa véres halála láttán, de azután mégiscsak beleborzadunk a szerzõ vérmes önkényébe.
Különleges csemegét jelenthet annak, aki kedveli a különleges csemegéket, a röpke és alkalmi felsorolás kevert szekvenciája: "Gondolatban végigfutott az évszázadokon, a tizenkilencediken, a tizenhatodikon, a tizennyolcadikonÉ" (55. o.) Nem is beszélve az önmagukat elbizonytalanító részletleírások bizonytalan természetû szépségérõl: "Éakkor édesapám (É) vállat vont, megtorpant vagy megtorpant, vállat vont, és visszafordult."; (160. o.) "Édesapám vállat vont, majd keresztet vetett, de nem ebben a sorrendben." (209. o.) Ám az önmagukat gerjesztõ mondatok vagy tagmondatok leghetykébbike az, amelyik nem arról szól, ami megelõzi õt, ami tehát már van, hanem arról, ami majd következik belõle, de még nincs: "A napfényt közvetlen istenbizonyítéknak, e tekintést[?] a Sátán, a vágyott mondást meg önmaga létének romantikus bizonyítékaként tekintette[!]." (315. o.) És ha egy már-valami-meglévõ visszavonásáról van szó, akkor az igencsak részletezve történik, mintegy a visszavonás gesztusának aprólékos visszavonásaként: "Évégül is a szar, az bûzlött, a bélsár. A részletezés nem vinne semmire, annyit azonban mégis, hogy mintegy a szelekkel együtt szakadt ki az anyag apámból, nem eldönthetõen, melyik tolva a másikátÉ" (208. o.) S amikor a mondatritmus úgy kívánja - csupáncsak a felsorolás kedvéért, mintegy motorikusan - szabatosan szövegbe szelídíthetõ a teremtett világmindenség is a maga szabatos rendjében: "[Édesapám m]indenkit gyûlöl, embert, állatot, növényt és az ásványi kincseket is." (214. o.) És ha a mondatok keletkezéstörténetét, genealógiáját firtatjuk, olykor nem tudhatjuk biztosan, mi volt (leírva) elõbb, a(z olvasott) mondatrész eleje vagy a vége: "Édesapám, édesanyám és édesapám vagy édesanyám szeretõje, a Tomi, egy kiállhatatlan buzi, akinek be nem állt a szájaÉ" (kiemelések - B. S.) (292. o.) Vajon azért buzi a Tomi, mert nem tudjuk, hogy édesapám vagy édesanyám szeretõje; vagy azért nem tudjuk, hogy a Tomi édesapám vagy édesanyám szeretõje, mert buzi? S kell-e vajon tudnunk?
A teremtett szövegvilág gondos adminisztrátora, szerzõnk - ha szükséges - zárójelben pontosít (a pontosítás végett): "Elküldte a herceg (vagy gróf vagy tanácselnök) édesapámat a szeretõjéhez (a sajátjához, nem az édesapáméhoz), megtudakolniÉ" (74. o.) Vagy: "horkol már a disznó (vagy: horkol már a szegény disznó)." (219. o.) S a pontos leírás a szerzõ részérõl (lásd: zárójel) bizony pontos olvasást igényel az olvasó részérõl (lásd: szögletes zárójel): "ekkor a vadász (vadásza) [dédapámé] kivont kését eléjük tartottaÉ" (163. o.) Hiszen csakis a figyelmes olvasó tudja igazán élvezni az alábbi zárójeles felhívásokkal spékelt variációs ismétlés kompozíciós (azon belül: párhuzamosan ellentétezõ, azon túl: keretezõ) értékét: "Ha pedig a szeretõk az ingatag vasasztalka alatt mezítelen talpukat édesapám tölgycombjára helyezték, helyezték ide-oda, észre sem vette, vagy egyszerûen lesöpörte magáról - egy önkéntelen, fád mozdulattal." - "Fagylaltozás közben, anyám nem is észlelte, öntudatlanul fogdosta apámat (anyám), többnyire abban a formában, hogy súlyos, nehéz kezét apám combjára ejtette (ezt nem lehet lesöpörni), fényes vágyakat keltve mindkettõjükben." (75-77. o.) S ha az elõzõ mondatokban a zárójel volt a pontosítás helye, akkor a következõkben a kihagyás lesz a figyelemfelkeltés eszköze, mintegy a kimondhatatlan szakrális név toposzának profán stilizálásaként - ráadásul pazar díszletek és szereplõk között: "Tegnap gróf, itt apám neve következett, vendégelte meg felségedet [II. Józsefet], ma pedig az egri püspök, az apostolok szegény és méltatlan utódja." (85. o.) Vagy még látványosabban, még provokatívabban, még inkább a kimondásra sarkalló grammatikai furfanggal: "Ésaját kezûleg tûzte föl [Mária Terézia] személyesen tulajdon keresztjét legkedvesebb, itt édesapám, illetve nagybátyám neve következett, ja kebléreÉ" (175. o.)
Esterházy gondos és pontos mondataiban olykor - miként a legutóbbi idézetben is - másodlagos lesz a nyelvi jóhangzás követelménye. S ez leginkább a szabatos (anyanyelvi) beszéd (apanyelvi) önparódiájaként mûködik (kiemelések - B. S.): "No, no mormogott az [személyre visszautaló névmás] ezen a váratlan szenvedélyességenÉ"; (154. o.) "Éédesapám fiának a születésének a napján vadászatra menésÉ"; (226. o.) "Émesélt undorító módon (É), hogy kit löktek meg partiba meg hogy kit szopattak meg a nagybátyámmalÉ" (241. o.) De van úgy is, hogy - a fülsértõ paródián túl - a jóhangzást nem is annyira felfüggesztõ, mint inkább fokozó akusztikai elmésségrõl van szó: "Ó, úrnõm, mondd, szabad állapotú vagy avagy jobbágy?" (kiemelés - B. S.) (156. o.) Mintha olyan stiláris erõfeszítésnek lennénk szem- és fültanúi, amely a beszélt nyelv kiszámított esetlegességeit és hanyag eleganciáját próbálná reprodukálni, mégpedig egy olyan régvolt magatartás, sõt nyilvános, sõt példaszerû életvitel írásos lenyomataként, amely egyszerre etikai és esztétikai - mint valami alkalmi, mondjuk születésnapi, de nem ám akkurátusan leírt, hanem szabadon csapongó beszéd, fecsegés: "Éúgy fecsegett [édesapám negyvenesztendõs barátja édesapám születésnapján], mintha valami szalonban volnának (ezen a folytonosan fontoskodó, tárgytól független, beszélõtõl függõ, magakelletõ és gonoszkodón ironikus szalonnyelven)É" (267. o.)
A stilizált (apanyelvi) élõbeszéd szép írásos példája a házastársi szerelem rutinos, képmutató, mert éppen így õszinte, férfiúi megvallása, s annak pragmatikus (anyanyelvi) kritikája: "De a mamám folytatta (É) nyilván Pozsonytól kezdve ezeken a mondatokon gondolkodol, a francba, gondolta édesapám, tényleg, és tényleg Pozsonytól kezdve, és jól kitaláltad õket, és most mondod, mert nem akarod, hogy kárba vesszenek." (195. o.) Szerzõnk, miként szerzõnk könyvének "édesapja" a felesége elõtt, úgy tehát õ is olvasói elõtt beszédhelyzetbe hozza - igaz ugyan, hogy írásos formában - a maga "jól kitalált" mondatait, megannyi "érdekes szókat, leleményes rendben". (201. o.) Ráadásul a családi viszonyok gondos szétszálazása és összebogozása (majd újra szétszálazása, majd újra összebogozása, majd újraÉ) során ökonomikusan kiegészül a képlet, amennyiben a mondatokkal történõ apanyelvi visszaélés csakis az anyanyelvi gondoskodás elõterében mûködik: "Éviszont ha elveszítené [édesapám] a mamámat is, akkor elveszítené a szavakat is, mert a szavak túlpartjához kell az innensõÉ" (196. o.) S ez a kettõs (apai és anyai) nyelvi-szemléleti gyökerezettség a kötet minden egyes mozzanatában tetten érhetõ: abban, amirõl szól, abban, ahogyan szól, abban, aki beszél, abban, aki beszéltet, és abban, aki olvassa.
Ám az anyai elvet is képviselõ szöveget végsõ soron mégiscsak az apa szimbolikus figurája mûködteti, hiszen õ az aktív (retorikus-stiláris-szépirodalmi) elem: "Mért is fõnév az én édesapám, mért nem ige, mely köztudottan a legmozgékonyabb és -lendületesebb minden szóféleség közt." (234. o.) A lendületbe hozott apaelvû szöveg értelme, célja, miértje azonban többnyire elmaszatolódik: "Édesapám egy részletkérdés." (272. o.) Az apakomplexum antropológiai mélyítésének és figuratív-fikciós rétegezésének rafinált szövegkövetkezményeirõl pedig álljon egy idézet a könyv egyik legalaposabb értelmezõjétõl: "Az édesapa mint hangsúlyos kategória, az apa mint metaforikus sûrítmény, foglalat, mint múltakba, régmúltakba vetíthetõ, kiterjeszthetõ, tágítható jel, minden olyan jegynek birtokában van, ami azonosságát megszilárdíthatná, ami centrumként, szervezõ energiaként mûködtetné. Mindez nem következik be."5 Ami viszont bekövetkezik: olyan profán tanúságtétel az apáról, amely végsõ soron önmagát, a fiút, a fiú munkáját, családközpontú "számozott mondatainak" és "vallomásainak" minõségét és tétjét tanúsítja. S ez a kettõs tanúságtétel - ha úgy olvassuk - nem is annyira profanizálja, mint inkább dolgos alázattal felidézi az alapképletet, anélkül persze, hogy összetévesztené magát vele, és anélkül persze, hogy elfeledkezne róla: "Émert nem vagyok egyedül, hanem én, és az, aki küldött engem, az Atya. Márpedig a ti törvényetekben is meg van írva, hogy két ember tanúságtétele igaz. Én vagyok az, aki tanúságot teszek magamról, és tanúságot tesz rólam az is, aki engem küldött, az Atya." (Jn 8, 16-18) Esterházy könyvében a tanúságtevõk száma nem kettõ, hanem sok: a lehetséges apáké és fiúké. Az önmagát (önmaga apjaként, sõt nagyapjaként, sõt õsapjaként) felsokszorozó szerzõi(-fiúi) én, valamint a folyvást bõvülõ olvasói(-fiúi) kör adják a mögöttes szakrális tér profán elõterét. A többesélyes olvasás levegõs játékterét. A "számozott mondatok" szintjén legalábbis valami ilyesmirõl van szó. De nézzük most már a "vallomások" szövegrétegét.

*

"Jaj, kedvesem (É), az órát nem felejtetted? felhúztad-é?!" - kérdi a történetmondó édesanyja a történetmondó megfoganása pillanatában a történetmondó édesapjától a legelsõ fejezet harmadik bekezdésében. A történetmondó azonban ezúttal nem a Harmonia Caelestis szerzõje, hanem Laurence Sterne korabeli regényének címadó hõse, Tristram Shandy.6 Mindazonáltal a feleség modoros (legalábbis az adott pillanatban annak tûnõ) kérdése hasonlóképpen mûködik, mint az Esterházy-mû második könyvének nyitómondata: "Kegyelmes asszony, úgy mondanám, kérem tisztelettel, itt lennének a kommunisták." (347. o.) Miként Sterne több száz oldalon keresztül nem jut túl Tristram Shandy rendhagyó foganása és születése körülményeinek taglalásán, úgy Esterházy is több mint száz oldalon át leragad a Tóth Menyhért nevezetû inas bejelentését övezõ események asszociációs részletezésénél. S így az epikus "vallomásból" folyvást neki-nekilendülõ, modoros kitérõkkel szabdalt retorikus csevej lesz. Noha szerzõnk tiszteletre méltó önkorlátozásról tesz tanúbizonyságot, ami az egykori (részben és ironikusan a külsõ körülményekre utaló) öncenzúra (immár tisztán belsõ igénybõl fakadó) újragondolásáról árulkodik, amennyiben jól elkülönített történetblokkokat olvashatunk; így például a család ötvenes évekbeli kitelepítésérõl. A grammatikai-retorikai szövegtér tehát elõzékenyen korlátozza önmagát, idõben a fikciósan összecsúszó évszázadok helyett a huszadik századra; s a szereplõi kör sem az imaginárius családi tabló beláthatatlan sokaságából verbuváltatik, hanem a reális felmenõi körbõl, a szülõk és a nagyszülõk (legfeljebb még a dédszülõk) soraiból. Ámde a retorikus kitérõk következetes használata mégiscsak arról árulkodik, hogy elsõsorban itt is mondatszintû ügyekrõl van szó. Ugyanakkor azt is jól tudjuk - ráadásul éppen a rokonlelkületû, s így lehetséges õsapaként számon tartható Sterne-tõl -, hogy minden apanyelvi-önelvû kitérés a "mondatokra" egyúttal anyanyelvi-eszközelvû rátérés a "vallomásokra". Lássunk néhány futó példát a nyelv öncélú kitérõire - immár nem a "számozott", hanem a "vallomásokká" szövetkezõ mondatok közül (kiemelések - B. S.): "Jelen, mesélte, voltam, a zsúfolt, rosszul világított karzatonÉ"; (356. o.) "Éaz Esterházyak egytõl egyig, tetõtõl talpig kiváló férfiúk (ritkábban hölgyek, az igazi esterházy europaeus eminensen férfi, ha minden kötél szakad: hermafrodita)É"; (361. o.) "Anyám unottan végigmért, majd nyeglén megrántotta a vállát, akár egy kamaszlány. Éppenhogy nem rágócsumázott." (465. o.) De a mondatszintû kitérõ után immár térjünk rá végre a történetre.
Miként a mondatok, úgy a történetek is variálva vissza-visszatérnek, bõvülnek, rétegezõdnek - s szervezõdnek végül egyfajta épületes családi krónikává: az Esterházy-család, jobban mondva "egy" Esterházy-család társadalmi deklasszálódásának történetévé, amely egyúttal többfokozatú próbatétel is: a tanácsköztársaság a nagyapa saját világának átmeneti felfüggesztõdése, egyúttal az apa megszületésének ideje; a világháború és az ötvenes évek immár az apára oktrojált világ huzamos regnálásának, egyúttal a fiú felnevelõdésének ideje. A rövidebb-hosszabb átmeneti idõkre pedig egyaránt érvényes: "Nincs múlt, nincs történelem, nincs ország, nincs hagyomány. A kommunistáké a jelen, a brutális most." (390. o.) Ami dicsõ, az mindig a múlt, ami viszont a jelen, az mindig dicstelen, prasnya. S a kettõ közé, a kettõ között nyíló feszültségtérbe rendezkedik be a család, s rendezkednek be majd a vallomástevõ mondatai. Míg az apa élete rámegy a történelemre, vagy ha jobban tetszik, rámegy az életére a történelem (õ az elsõ, aki nem arisztokrataként születik a kunbélás 1919-es évben), addig a fiú kikerül a történelembõl, vagy ha jobban tetszik, bekerül az irodalomtörténetbe.
A fiúi mondatfûzés és történetgombolyítás esztétikája ugyanakkor az apai túlélés etikájából táplálkozik, s meggyõzõen csakis innen táplálkozhat, a családi hagyományból: "Éolyan erõsnek gondolhatták ezt a (családi) hagyományt, hogy avval nyugodtan lehet nem törõdni." (488. o.) Továbbá: "Apám soha nem nézte, milyen lehetett volna az élete, mi helyett van a mostani; van, ami van."; (545. o.) "Éha minden el van veszve, akkor nincs mit veszíteni, ami akár szabadságnak is nevezhetõ, de legalábbis a szabadság látszatát keltheti."
(571. o.) Noha - ismeretkritikailag tekintve az ügyet - illik hozzátenni: "A formák õrzésére apai családom, lévén õ maga a forma, amúgy is alkalmatlannak bizonyult, mert nem tudott a problémára kívülrõl rápillantani." (696. o.) A kívül-kerülés technikáját, sõt mûvészetét - mintegy erényt faragván a szükségbõl - késõbb a fiú sajátította el, amennyiben kikerült a régi "formából", majd bevezette magát (és olvasóit) egy új formába, a "szépirodalomba". S ott kényelmesen berendezkedett. S így végül bennrekedt, sõt megrekedt - volna, ha nem tett volna látványos kísérletet új könyvében a régi "forma", a családi hagyomány visszavételére. Az erõszakosan és kívülrõl (a vak történelem által) megszakított folytonosság önkéntes és belülrõl (a grammatizált retorika által) szaggatott továbbmondására. A családi kisemmizettség egzisztenciális deficitje tehát jelentõs etikai, sõt esztétikai hozammal jár. Ha ugyanis valami nincs, vagy egyenesen semmi sincs, még akkor is van valami, van a tartás a nincsben. Ha tehát nincs semmi, a szavak például akkor is vannak, sõt csakis a szavak vannak. S ha csak a szavak vannak, és nincs semmi, amirõl a szavak szólhatnának, a szavak akkor sem semmirõl - és nem is a semmirõl - szólnak, hanem saját magukról
(az apanyelvi vagy Roberto nagybácsi-féle visszaélés jegyében): "A majoreszkóból, a szóból erõ sugárzott, váratlan erõ. Elõször éreztem, hogy egy szó beleavatkozik a világba. Másként beszélt velem Roberto, amidõn így szólított, mert mintha én lettem volna mássá: másnak mondtak, hát más vagyok." (607. o.) A szavak felszabadító ereje elsõ fokozatban
(a "mondatok" szintjén) kimenekít a valóságból, második fokozatban (a "vallomások" szintjén) viszont visszavezet a valóságba, értelmezi, sõt átalakítja a valóságot. A birtokából kiakolbólított grófi sarj mi mást is tehetne, mint hogy ír, s ha teheti, akkor a családjáról. Családi vallomását pedig csakis mondatokban: az anyai és az apai elv játékos együttállásában, a nyelvi gondoskodás és a nyelvi visszaélés ökonomikus egymásra utaltságában teheti meg.
Esterházy könyvében olyan köztes szövegtér nyílik, amely nem "csak" mondatszintû ügy, de nem is hagyományos nagyepikai vállalkozás; egyszerre apaelvû visszaélés a nyelvvel és anyaelvû gondoskodás a nyelvrõl; annyiban alany-állítmány szerkezet, amennyiben fõbb témái az Isten, a haza és a család; úgy "nyelvileg megelõzött", hogy egyúttal "kulturálisan hordozott" is; magyarán(?) a próza "areferenciális" és "referenciális" vonatkozásainak meggyõzõ elegye. Szerzõnk állandó, mert alkati okokból fakadó, tehát a személyiség hibáit és erényeit, azaz megmásíthatatlan, ámde - mondjuk a közösségteremtõ írásterápia jóvoltából - kezelhetõ tulajdonságait provokáló feladata: az egyensúly mindenkori megteremtése, pontosabban a két szövegelv közötti egyensúlyozgatás állandósítása. Ami elsõsorban stíluskérdés, mégpedig hangsúlyosan, már-már a modorosságig az. Esterházy prózája az ide-oda kacsingatás és oda-vissza táncolás látványos esete. Az alkati sajátosságokból építkezõ grammatikai-retorikai mozgástér kijelölésének és elfoglalásának lenyûgözõ példája. S ez a mozgástér most a lehetõ legszélesebbre feszül, ha csak az idõt nézzük: több száz évre. Lehet, hogy valójában mennyiségi kérdés: képes-e szerzõnk ebbõl (az alkati és családi adottságból, ingyenes adományból és örökségbõl) hétszáz oldalnyi egységes mûvet, nagy mûvet, alternatív fõmûvet alkotni?
Szerzõnk eddigi pályáján nehezen beszélhetünk kizárólagos fõmûrõl. (Melyik legyen az? a Termelési regény? a Bevezetés? azon belül A szív segédigéi? vagy a Fuharosok? vagy a Harmonia Caelestis? vagy egyik se? vagy bármelyik?) Következésképp nem beszélhetünk megérkezésrõl vagy beteljesíthetõ/ett célról, még relatív értelemben sem, csakis a nyelvi-szemléleti köztesség állandósított tapasztalatáról. A mindenkori kockázatvállalásról, amely konkrétan a mindenkori mondat kezdõbetûje és befejezõ írásjele között adódik. S talán ebbõl a radikális köztességbõl és átmenetiségbõl fakad az Esterházy-próza állandó veszélye, s éppen akkor, amikor a szerzõ és az olvasó egyaránt elhiszik, hogy megérkeztek, amikor megnyugszanak és elkényelmesednek. De ekkor születik meg talán e mûvészet tényleges esélye is: amikor a szerzõ és az olvasó elkezdenek feszengeni, elkezdik kényelmetlenül érezni magukat a köztes nyugalomban. Ha újra és újra megpróbálnak kikerülni a csalfán lakályos körbõl. Ha újra és újra belátják, hogy a siker(nek látszó kudarc) nem eleve garantált. Ha tehát belátják, hogy a részleges kudarc, mint elérhetõ félsiker, részleges siker, egészet, egész mûalkotást gyümölcsözhet: az átmeneti egyensúly míves képviseletét, amely ironikusan a végsõ egyensúlyra utal. A megbonthatatlan harmonia caelestisre. A könyv címe - túl a mûvelõdéstörténeti-családtörténeti adalékon (lásd Esterházy Pál nádor Harmonia Caelestis címû 1711-es zenemûvét) - a relatív és az abszolút harmónia áthidalhatatlan, de nem átláthatatlan, távolságának ironikus tapasztalatát jelöli: a részleges kudarc, egyúttal elérhetõ félsiker, tudomásulvételét. S mintha ez volna éppenséggel, jó ideje, minden modern remekmû alapfeltétele.

*

Végezetül - épületes tanulságként - felelõtlen kalandra vállalkozom. Kiragadok egy "számozott mondatot" a kötetegész összefüggésébõl, s megpróbálom álszent módon szûkíteni az (egyébként, többek között, Esterházy prózáján iskolázott) elegáns és megengedõ olvasás levegõs játékterét. Ámde elárulom elõre: kísérletem olyan rövid távú értelmezési kényszerrõl árulkodik majd, amely egyfelõl csakis durva részeredményhez vezethet, másfelõl viszont hosszú távú belátáshoz juttathat minket - úgy, hogy közben rálátást kínál a Harmonia Caelestis kényesen köztes természetére, relatív harmóniájára. A kérdéses mondat a 246. számú, (245-246. o.) amelyet a tisztánlátás kedvéért teljes egészében idemásolok:
Név nem fontos, hûségesebb cselédje nem volt családunknak. Szerette is édesapám õt nagyon. Sok-sok év után egyszer anyámmal együtt meglátogatták (utazás az idõben). Az öreg egész nap takarított, fõzött, apám kedvencével készült, mustárszószos borjúmiriggyel. A beszélgetés kissé akadozott, de mindenkinek ünnepien fénylett az arca. Azért is akadozott, mert anyám nem érti a magyart, s így édesapámnak kellett tolmácskodnia. Meghalok, Matika, az unalomtól, menjünk már a fenébe, és mosolygott anyám feszesen, mintha azt mondaná, be kedves lak ez, kedves, név nem fontos. Talán a brízmámor vagy a fáradtság vagy a tolmácsreflex tette, apám tehát németrõl magyarra váltott, ugyanilyen társalgási hangfekvésben, mintha azt mondaná, valóban ízléssel berendezett kis szoba-konyha, azt mondta, én is unom, angyalom, most majd azt mondom a vén fütyinek, hogy már mennünk kell, és azonnal indulunk is. Nem volt mit tenni, nincs mit tenni. Harmincat, nem, annyit nem, legföljebb huszonöt évet várt a vén cseléd erre az estére. Nem volt rossz este. Micsoda gáff, micsoda gáff! Semmi baj, kegyelmes úr, én voltam figyelmetlen, nem vettem észre az idõ múlását, elnézésüket kérem. Megvénültem. Hát igen, mindannyian megvénülünk, az idõ nem válogat, az idõ trónusa elõtt egyenlõk vagyunk, kedves, név nem fontos. Szabad remélnem, kegyelmes úr, hogy a bríz ízlett? A bríz, fiam, egészen kitttûnõ volt, hibátlan. Hibátlan.
"Név nem fontosÉ" - olvashatjuk tehát az öreg cselédre vonatkozó megjegyzést egy olyan kötetben, amelyben egyébként fontos szerep jut egy bizonyos névnek - már a könyvek címeiben is. Az elsõ könyvben szerzõnk nem mondja ki a családi nevet, s éppen így hangsúlyozza; míg a másodikban az "Esterházy" név többször elhangzik, s többnyire hangsúllyal, például: "- Halló! Itt vörösgárda! - Dédapám, akárha egy kígyóhoz ért volna, majdnem eldobta a kagylót. // - Halló! Itt Esterházy! - vágott vissza. Ki itt, ki ott, illetve fordítva: ott ki, itt ki; contra, recontra, subcontra, fedáksári." (420. o.) Az "Esterházy"-szó - elhallgatva vagy kimondva - egyszerre jelenti a nevet, a történelmet és a fõúri értékrendet. Viselõit minden oldalról tisztelet övezi, így természetesen a cselédek részérõl is, akik ráadásul még szeretik is õket, az apát, a fiút, mindenkit, aki e névhez arcát és jellemét adja, s méltán. Szabatosan mondva: az elhallgatott családnév az elsõ könyvben a szépirodalmi retorika stiláris oldalán, az elocutio szövegtengelyén szerepel - mint az elvonás (detractio) figyelemfelkeltõ alakzata. Míg a második könyvben az "Esterházy" név immár nyíltan a tematikus oldalon, az inventio-dispositio tengelyen mutatja magát több ízben - mint a mûvészi bizonyítékok (argumentationes artificiales) egyike, jelesül a névbõl vett érv (argumentum a nomine, s mellesleg még: a familiae, a patriaeÉ). Az "Esterházy" név tehát többszörösen sulykoltatik: a kötet borítóján funkcionálisan a szerzõ neveként; az elsõ könyvben ravasz retorikai-grammatikai áttételekkel; a második könyvben pedig immár közvetlen és tematikus érvényességgel.
Neves szerzõnk viszont cselédszereplõjétõl már a takaros "számozott mondat" legelején megvonja a nevét, s ez nem puszta grammatikai-retorikai elvonás (mint ahogyan a családnév esetében láthattuk), amely egyébként is nyomatékosítás, hanem szociálisan-egzisztenciálisan súlyosbított arctalanítás, amely ráadásul egy - igaz ugyan, hogy tréfás, de mégiscsak - lesajnáló anekdotával még tovább súlyosbíttatik. És ez a hangütés bizony tarthatatlan(nak tûnik) egy olyan demokratikus közegben (a "szépirodalomban"), ahová egykor éppen az "Esterházy" nevet viselõ szerzõ vezetett be minket, s ott egyaránt elegáns és demokratikus-szociális érzékenységû olvasókat nevelt belõlünk. Olyan olvasókat, akik alanyban és állítmányban, nem pedig népben és nemzetben, de nem is grófban és cselédben, nagynevû nemesben és névtelen nemtelenben gondolkodnak. Arisztokratikus ízû tréfásság és demokratikus színezetû etikusság (lásd az apát!), szépirodalmi elmésség és morális-szociális érzékenység (lásd a fiút?) nem feltétlenül zárják ki, mert miért zárnák ki feltétlenül, egymást. Anekdotánk viszont egyfelõl bájos, s így esztétikus - õszinte örömünkre; másfelõl bántó, s így tüntetõen nem-etikus - mérsékelt bánatunkra. Ámde nem lehet nem-etikus az a hang, amely többek között egy olyan apáról is számot tud adni, aki a kitelepítése estéjén "Simon bátyámnak" szólítja azt a neki kezet csókoló gazdát, aki - mintegy a "gróf úrnak" viszonzásképp - méltatlankodó felesége kérdésére: "Kezet csókolt? (É) Kezet csókolt neki?!", meggyõzõdéssel így válaszol: "Kezet (É), kezet, ahogy kell!" (584. o.) Szerzõnk nem engedheti meg magának, ráadásul éppen az apai példa nyomán, legalábbis nyugodt lélekkel, hogy ne legyen etikus. Amennyiben az etikai tartás egyúttal esztétikai érvényességgel, lenyûgözõ és követendõ példaszerûséggel bír. Ott kell tehát, hogy legyen a kettõs (esztétikai és etikai) fedezet minden egyes mondatban. Ahogyan az ötvenes évek egzisztenciális nincs-élményében is csak a szóval bánás esztétikája biztosíthatta a túlélés etikáját. Ám az ilyesfajta mondatokból mintha hiányozna a kettõs fedezet: "Hát igen, mindannyian megvénülünk, az idõ nem válogat, az idõ trónusa elõtt egyenlõk vagyunk, kedves, név nem fontos." Az ilyesfajta mondatok bizonyos olvasókat könnyen megsebezhetnek. Bizonyos olvasókat viszont arra buzdíthatnak, hogy (az értelmezés második körében) megszelídítsék azt, ami (az olvasás elsõ körében) sértõnek tûnhet. Mint ahogyan - visszautalva mottónkra - provokatív, sõt bántó lehet adott helyzetben egy felhúzott nadrágszár alól elõvillanó karcsú boka, amely nemes, akár a bor. A hercegi boka megalázó látványával szembesülõ Gombrowicz sajátos módszert dolgozott ki az "arisztokráciával való érintkezésben": "Ó, milyen gyönyörrel vallottam volna be alsóbbrendûségemet és a gombócot a torkomban (É) Úgy kellett hát feltennem [kérdéseimet], hogy világos legyen, valóban elismerem hercegi mivoltukat (kifejezve hódolatomat), de egyúttal a vidámság és az öröm tehermentesítõ elemét is alkalmaznom kellett, mintha a helyzet mulatságos lenne számomra, vagyis mintha velük is, magammal is szórakoznék."7
Valószínûleg Gombrowicz sem olvasná, ha olvashatná, Esterházy könyvét másképpen, mint például az a befogadó, aki szerint a kérdéses, mert tüntetõen nem-etikus, anekdota csupán egy "számozott mondat" a sok közül, s így nem is annyira bántó üzenete van, mint inkább elegáns üzemmódja. Nem annyira kirekesztõ jelentésértéke, mint inkább értelmezésre szoruló helyi értéke. A megszelídítõ értelmezés feladatát pedig - amennyiben úgy gondolja - végezze el ki-ki saját maga. S a megbántott - vagy megbántottságot színlelõ - olvasó? De hát õ is csak olyan olvasó, aki értelmez. Mert nem tud mást tenni. Következésképpen - a könyvet és saját megbántottságát immár együtt értelmezve - "a vidámság és az öröm tehermentesítõ elemét is alkalmazza", "mintha a helyzet mulatságos lenne számára". Mert az is. Hiszen Esterházy Péter valóban szórakoztató, valóban ártatlan, valóban jelentõs könyvét olvassa.

Esterházy Péter: Harmonia Caelestis
Budapest, Magvetõ, 2000, 716 oldal, 2790 Ft

Jegyzetek

1 Vö. Kulcsár Szabó Ernõ, Esterházy Péter, Pozsony, 1996; Radnóti Sándor, A posztmodern zsandár, in: Uõ., A piknik, Budapest, 2000, 284. o.
2 Esterházy Péter, "Azt csinálom, amit eddig, nézdegélek",
Alföld, 1989, 1., 28. o.
3 Esterházy, Bevezetés a szépirodalomba, Budapest, 1986, 717. o.
4 Balassa Péter, Apádnak rendületlenül, Holmi, 2000, 12., 1557. o.
5 Thomka Beáta, Múltak és régmúltak megalkotása, Jelenkor, 2000, 10., 1044. o.
6 Sterne, Laurence, Tristram Shandy úr élete és fondorlatai (ford. Határ Gyõzõ), Budapest, 1989, 9. o.
7 Gombrowicz, Witold, Napló 1953-1956 (ford. Pályi András), Pozsony, 2000, 107-108. o.