"Kedden történt. Hogy mi történt AZON a kedden - ma már szinte percnyi pontossággal tudjuk. De AZON a keddi délelõttön, senkinek, sehol, fogalma sem volt arról, hogy a Magyar Népköztársaság államrendje összeomlik, rendõrsége felbomlik, néphadserege szétesikÉ Az összeomlás során a nép megpróbálta a nemzet sorsát a maga kezébe venni, hogy ez kudarcba fulladt, nem rajta múlottÉ" "Azon a kedden" az idézett szavak írója "a történelmet élte", ezen a kedden viszont belehalt a történelembe. Elképesztõ a keddek hihetetlen egybeesése. 2001. március végén kaptuk tõle azt a körlevelet, hogy 27-én kiveszik az egyik veséjét "tumor okából", és három hónap múlva, 2001. június 6-án, kedden hunyt el, s 2001. július 10-én, kedden, a 300-as parcellából elindul égi barátainkhoz. Szabó Miklós új gondolatokkal várja, Solt Ottilia tanítványokat hoz, Nagy András mennyei anekdotákat, Fekete Éva kenyeret ken, Petri Gyuri vörösbort bont, '89-es évjáratút.
"A történelmet éljük. Valamennyien együtt" - írta Göncz Árpád Hegedûs B. András kötetének ünnepi elõszavában, de utána, a "konyhában", mikor magára maradt az ünnepelttel, a maradék bort kortyolva a Dohány utcai "fiúkkal", hozzátette, "a munkába gebedj bele, András". De András a munkátlanságba gebedt bele. Nyugdíjba tudott volna vonulni: nyugdíjasként naponta bejárni a levéltárba, lefújni a port iratokról, lelkes tanítványokat bevezetni, lelketlen szerkesztõket kioktatni, slamperájt beszüntetni - így képzelte.
Így képzeltük mi is a Beszélõben. Hogy minden hónapban megkapjuk a magunk levelét - postán, faxon, e-mailen, üzenetrögzítõn, hogy mit szúrtunk el megint. Hogy hol tévedtünk, hogy miért tarthatatlan, hogy nem mehet így tovább, hogy miért ez a bajok végsõ oka, hogy ti isÉ azaz miÉ És tényleg: nem voltunk elég körültekintõek, nem vettük figyelembe, hogy, meg különben sem hívtuk vissza a megbeszélt idõben, és egyáltalán, ebbõl a slamperájból így tényleg nem lesz semmi sem Ennek a korholásnak köszönheti a Beszélõ sok fontos publikációját, dokumentumát. Hegedûs B. András sokféle "definíciót" begyûjtött élete során, de nekünk, mostani Beszélõ-szerkesztõknek talán az a legfontosabb, amit Germuska Pál mondott ott, az 56-os intézeti, családias megemlékezésen: hogy HBA tanítani nagyon tudott. Szenvedélyesen, türelmetlenül, mert - úgy hitte - másképp nem fog a szava. Pedig valahogy azért csak hatott ránk, bármilyen makacsok vagyunk (mi is) mindnyájan. Nagyon emelt hangon mondta egyszer - kedden-e, vagy máskor, ki emlékszik már -, hogy a történelem nem múlt idõ - válaszul arra, hogy egy óvatlan "tanonc" azt találta mondani, hogy "- ez már mind ki van kutatva".
Riposztjának megfelelve, a jelen idejû történelem jegyében, mi most, az alább olvasható összeállításban az 56-os Intézetben elhangzott 70. születésnapi köszöntõkbõl idézünk, illetve Kende Péter írását közöljük, amely az egykori tisztelgésbõl mostanra nekrológgá komorult.
 

Litván György: A forradalomtól a rendszerváltásig
Bácskai Vera: A szellemi társ, a hûséges barát
Kozák Gyula: HBA, a szuperegóm
Kende Péter: Az intézményépítõ

Mécs Imre
Germuska Pál
Bak János
Rainer M. János

Tartalomjegyzék

Litván György
A forradalomtól a rendszerváltásig

Hegedûs B. Andrást 1956 tavasza óta ismerem, s az ismeretség ez esetben természetes módon egybeesett a barátsággal. Megismerkedésünk ugyanis életünk egyik - s talán legfontosabb, máig meghatározó - fordulópontján a politikai (és azon túli) egyetértés jegyében történt, közvetlenül a reményt adó XX. kongresszus után. Az egyetértés a Petõfi Kör mûködésének hónapjaiban, amikor sokszor találkoztunk, de elég keveset beszélgettünk, annyira kicsiszolódott közöttünk, hogy hamarosan az egyik legnehezebb próbát is kiállta. Amikor a forradalmi hullám október 23-24-én átcsapott a fejünk felett, s mi 25-én reggel újra találkoztunk, kiderült, hogy teljesen azonos módon ítéljük meg a váratlan és bonyolult helyzetet. Nem tudtunk örülni a fegyveres harcnak, de arról meg voltunk gyõzõdve, hogy a megoldást elsõsorban politikai síkon kell keresni. Nem helyeseltük tehát azt sem, amikor hozzánk közel álló emberek is fegyverletételre szólították fel a rádióban a felkelõket. Véleményünket írásba is foglaltuk Hegedûsék Újpesti rakparti lakásán, amely ezekben a napokban, sõt hetekben, baráti körünk egyik állandó találkozóhelye lett.
Szoros barátságunk és együttmûködésünk azonban igazában novemberben kezdõdött, nem utolsósorban közös nagy barátunk, a Nagy Imréékkel Romániába hurcolt Tánczos Gyurka hiányának következtében. Ma is úgy látom, hogy elsõsorban õt próbáltuk egymásnak pótolni - akkor is, majd újra, amikor Tánczos végképp elhagyott bennünket. Hiszen eredetileg õ volt az, akivel mindketten azonnal érintkezésbe léptünk, amikor valami történt a világban vagy szûkebb köreinkben. Ezt a szokást, kell-e mondanom, azóta is megõriztük, s többnyire - ha már nem is mindig - ma is hasonlóan reagálunk az eseményekre. Az '56-tal kapcsolatosakra szinte bizonyosan. Elvégre összetartozásunk kiindulópontja és máig fõ tartalma az '56-hoz - legalábbis a mi '56-unkhoz - való makacs, kissé mániákus ragaszkodás volt és maradt. Ragaszkodás eszmékhez és emberekhez, akik többnyire ugyanehhez a tradícióhoz ragaszkodtak. Valójában ez vitt a börtönbe is mindkettõnket.
HBA mindenekelõtt Tánczoshoz és közös mûvükhöz, a Petõfi Körhöz kötõdött rendíthetetlen hûséggel. Nehéz lenne emlékezetbõl felidézni számtalan ez irányú akcióját, de jól emlékszem arra, hogy alapos "házkutatást" végzett Tánczosék lakásában, hogy aztán a hivatásos házkutatók ne találjanak ott barátunk ellen felhasználható iratokat. S ami valóban történelmi tett volt: 1957-58-ban, tehát letartóztatásunk elõtt, csaknem hiánytalanul összegyûjtötte és biztonságba helyezte a Petõfi Kör vitajegyzõkönyveit és számos egyéb dokumentumát. Amikor a legtöbb magyar polgár és értelmiségi azzal volt elfoglalva, hogy megszabaduljon 1956-os kompromittáló újságaitól és egyéb papírjaitól, vajon hányan gondoltak arra a viták ezernyi résztvevõje és hallgatója közül, hogy egyszer mindezt még meg is lehet jelentetni és újra lehet olvasni?! (Igaz, mi meg arra nem gondoltunk, hogy a Petõfi Körrõl volt MSZMP-tagok, Kádár-huszárok egyszer majd megállapítják, hogy nem volt elég radikálisan ellenzéki, sõt voltaképpen csak gõzkieresztõ biztonsági szelepként szolgált a diktatúra rendszerében!)
De hûséges érdeklõdése ennél sokkal szélesebb körre terjedt ki: a fokozódó megtorlás híreire, a lefogottak és családjaik sorsára (ezek segélyezésében mindvégig részt vett), az állampárt és az államapparátus újjászervezésére, s persze a világpolitika alakulására. "De mirõl beszélgettek, ha együtt voltak?" - kérdezte tõle kissé késõbb, 1958 végén Izer százados a Gyorskocsi utcában. A Beszélõ években eleveníti fel a jelenetet, és saját válaszát is. "Természetesen politikáról." Utólag pontosítja a választ: "Nem tudtuk megemészteni a vereséget, önkínzóan kerestük a hibák, tévedések okait, nem hagytuk abba a vitát, mit kellett volna másképpen tenni, miért nem voltunk felkészülve a forradalomra, nem kellett volna-e mégis fegyvert fogni november 4-én, vagy megannyi barátunkat követni gyalog a határon át?"
Természetesen nem bújhattunk ki a bõrünkbõl, s ami a következõ években történt, alapjában véve elég törvényszerû volt. Cselekményeink, amelyek alkalmat adtak letartóztatásunkra és elítélésünkre, inkább jelképesek voltak, nem veszélyeztették a rendszert, csupán arra figyelmeztették, hogy ezen a tájon is van egy értelmiségi kör, amely még mindig nem vette tudomásul a történteket, nem adta fel belsõ autonómiáját, és összejár, sõt összetart. Így is nevezték a rendõrségi jelentésekben: "Összejarók". Ezt nagyította ki Biszku Béla a következõ pártkongresszuson, amikor a Mérei-Fekete-csoportról szólva azt állította, hogy ez a társaság "ellensúlyt" próbált képezni a hatalommal szemben. Pedig õk is tudták, amikor mint megfigyelt "célszemélyeknek" olyan ironikus neveket adtak nekünk, mint "Társalgó" (ez volt HBA) és "Firkász" (ez voltam én), valójában inkább csak társalogtunk és firkáltunk. De ez is zavarta õket abban az idõben. Mint már akkor is észleltük, utólag pedig a belügyi iratokból pontosabban is megtudhattuk, komikus felhajtással, költséget nem kímélve figyeltették minden lépésünket és találkozásunkat; besúgók raját küldték ránk. Negyedszázaddal késõbb még több besúgóval dolgoztak, de az ellenzék létét ekkor már tudomásul vették és tolerálták, mert azt hitték, elég erõsek, s már nem árthat nekik a "társalgás" és a "firkálás".
Idézek egy 1958. június 20-án kelt, "Szigorúan titkos" minõsítésû iratból, amelyen Hollós Ervin BM alezredes s. k. aláírása szerepel: "Javaslom Hegedûs András, Bp. 1930. Décsi Julianna, munkahelye: Központi Statisztikai Hivatal, foglalkozása: elõadó, Bp. XIII., Újpesti rakpart 7. sz. alatti lakost munkahelyérõl eltávolítani. Hegedûs András aktívan részt vett az ellenforradalom eszmei elõkészítésében, rendszeresen látogatta a Petõfi Kör vezetõit, a késõbbiekben egyik titkárává választották. Már ebben az idõben Nagy Imréhez kapcsolódott Losonczy Gézán keresztül, akinek véleménye és utasításai alapján tevékenykedett a Petõfi Körben és az egyetemen. Egyik elõkészítõje volt az október 23-i tüntetésnek. (É) Részt vett október 28-án az Értelmiségi Forradalmi Bizottság alakuló ülésén. (É) Ennek keretén belül a Petõfi Kört koalíciós alapon akarták megszervezni. November 4-e után nem tartotta helyesnek a szovjet csapatok segítségét, és nem értett egyet a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulásával. Nagy Imre politikai nézeteinek híve ma is. Az ellenforradalmat forradalomnak és nemzeti felkelésnek minõsíti ma is (É) és még 1957. márciusig is a Petõfi Kör újjászervezésével kísérletezett illegális alapon. A Petõfi Kör vezetõségi tagjaival a kapcsolatot tovább is fenntartotta. Még 1957 májusában is azt mondotta, hogy kis családi körben kell összejönni, tisztázni a nézeteket, aztán majd csak lesz mód a Petõfi Körhöz hasonló szervezet létrehozására. Hegedûs András azóta sem szüntette be ellenzéki magatartását. Ma is aktív részese az ún. ellenállásnak."
Kézzel írott feljegyzés ugyanezen az iraton: "1958. augusztus elsõ napjaiban Litván György bemutatta Szakács Miklóst Hegedûs Andrásnak. Hegedûst, mint a Petõfi Kör egyetlen szabadon lévõ titkárát mutatta be. Ezen a beszélgetésen Hegedûs értékelte a politikai helyzetetÉ A beszélgetés során megkérdezte: Szakács Miklós, mit csinálnál, ha valamilyen változás során kineveznének a színházügyek kormánybiztosának. Az egész beszélgetés alaphangja az volt, számon tartani, figyelemmel kísérni az embereket, hogy adott alkalommal össze lehessen õket fogni, és a vezetést átvenni." A BM tehát hitelt adott a "Cyrano" fedõnéven jelentõ színész hazug és tendenciózus beállításának is. Hegedûs nem pusztán állását veszítette el, hanem heteken belül döntés született letartóztatásáról a Mérei-csoport más tagjaival együtt. Október 17-én este ezt végre is hajtották.
Andrissal a vádlottak padján találkoztunk újra, a Nagy Imréék, Bibóék, Gönczék, Déryék, Kardos Lászlóék és mások által már korábban megismert Fõ utcai tárgyalóteremben. A második sorban egymás mellett ültünk, a szünetekben kicsit beszélgetni is lehetett - szerencsére, mert a sors és a börtönszabályzat úgy hozta, hogy ötnegyed évig megint nem találkozhattunk. A tárgyalás másnapjától, 1959. április 2-ától egészen 1960. júliusi szabadulásáig Hegedûs a kõbányai Gyûjtõfogház lakója volt. Kétéves (ugyancsak "jelképes") büntetését három hónap híján letöltették vele. A belügy így hozta tudomására, hogy nem felejti el Petõfi köri ténykedését, amit ekkor már nem lehetett vád tárgyává tenni. Nagyobb ítélettel õ is körbeutazhatta volna hazánk börtöneit, de így is olyan zárkatársakkal lehetett együtt, mint Széll Jenõ és Kosáry Domokos. Amikor a váci börtönsztrájk után mi is visszakerültünk a Gyûjtõbe, "szerencsére" még maradt néhány nap az õ - egyébként váratlan és hirtelen - szabadulása elõtt, hogy kibeszélhessük magunkat.
A hatvanas években, amikor már a legtöbben - persze még mindig nem mindenki - kiszabadultunk, újra kezdõdött, helyesebben folytatódott az összejárás, de most már az elõzõ évek börtönbarátságaival kiegészítve. Ennek számos színhelye és alkalma volt: szilveszterek, születésnapok, esküvõk, temetések (sajnos egyre sûrûbben), nyaranta a mi Lupa-szigeti házunk vagy Kardos Lászlóék nagymarosi bázisa, különbözõ baráti lakások, s mind gyakrabban a Gerlóczy utcai Hegedûs-lakás, amely központi fekvésének, méretének s nem utolsósorban a házigazdának köszönhetõen a hetvenes évek végétõl vagy a nyolcvanasok elejétõl szinte állandó színhelye lett találkozásainknak (melyekrõl, mint újabban elolvashattuk, többnyire belügyi jelentések is készültek).
A nyolcvanas években három olyan idõszakra emlékszem, amikor hónapokon át - ha nem is kizárólag, de elég rendszeresen - a Gerlóczy utcában tartottunk népes összejöveteleket.
Az elsõ sorozatra 1981-82-ben, az úgynevezett Kerekasztal-beszélgetések idején került sor, amikor három kérdezõ (Csalog Zsolt, Kozák Gyula és Szabó Miklós) segítségével nyolcan '56-os elítéltek (Donáth Ferenc, Göncz Árpád, HBA, Litván, Mécs Imre, Mérei Ferenc, Rácz Sándor, Vásárhelyi Miklós) és Halda Alíz, egymást kiegészítve hangszalagra mondtuk 1956 elõzményeivel, a forradalommal és a megtorlással kapcsolatos emlékeinket.
A második idõszak 1985-86-ban volt, a harmincadik évfordulóra rendezett '56-os konferencia elõkészítése kapcsán. Az összegyûlt társaság részben azonos volt a fentivel (Méreit, majd Donáthot leszámítva, de Széll Jenõvel kiegészülve), részben pedig a demokratikus ellenzék képviselõibõl (Kis János, Kenedi János, Szilágyi Sándor) állt. Ehhez a konferenciához kapcsolódott - utólag - az elsõ '56-os kronológia szerkesztése is, amelyet Petõ Ivánék kezdeménye nyomán ugyancsak a Gerlóczy utcában végeztünk Szabó Miklóssal együtt - éspedig Hegedûs évtizedek alatt felhalmozott és megõrzött '56-os sajtó- és könyvgyûjteményének felhasználásával, tekintve hogy akkoriban még nem nyíltak meg sem a levéltárak, sem a könyvtárak zárt részlegei, nem létezett Történeti Hivatal, de még XX. Századi Intézet sem.
Végül a harmadik, leghosszabb és mindenképpen "történelmi" periódus 1988 tavaszán kezdõdött, amikor itt alakult meg, s csaknem egy éven át itt ülésezett és mûködött a Történelmi Igazságtétel Bizottság. Ma, amikor a TIB-et már réges-rég ellopták tõlünk, olyan régen, hogy sokan talán már nem is emlékeznek az eredetére, nem árt végre felidézni és lerögzíteni a pontos keletkezéstörténetet. Tehát 1988 tavaszán, valószínûleg áprilisban, de mindenképpen Kádár lemondatása elõtt, amikor már közeledett a Nagy Imre-per 30. évfordulója, HBA és Kozák beszélgetésre hívtak a Gerlóczy utcába, s kifejtették, hogy szerintük elérkezett a cselekvés ideje, hozzunk létre valami olyasfélét, amilyen a háború idején a Történelmi Emlékbizottság volt. Az ötlet és az idõpont kiválasztása tehát az övék volt, én rögtön elfogadtam, s javasoltam, hogy elsõnek Vásárhelyi Miklóssal beszéljük meg. Az õ egyetértése után hívtuk meg azután, ugyancsak a Gerlóczyba, Mécs Imrét, Göncz Árpádot és - ha jól emlékszem - Rácz Sándort és Hegedûs Lászlót. Ekkor döntöttünk a bizottság nevérõl, további bõvítésérõl (végül mintegy negyvenen lettünk) és a júniusi színre lépés módjáról. A bizottság elnöke Vásárhelyi lett, titkára és fõ gyakorlati ügyintézõje kezdettõl Hegedûs volt, aki mintha egész elõéletével erre a szerepre és tevékenységre készült volna. Az üggyel való teljes azonosulása, történeti terep- és emberismerete, politikai rutinja és érzéke, szervezõkészsége, közismert erõszakossága és szívóssága egyik nélkülözhetetlen és fontos tényezõje volt a TIB történelmi sikerének, a számunkra is váratlan áttörésnek, amit - más erõkkel együtt - egy év alatt elértünk. De ez már egy másik történet, s egy másik elõadás tárgya.

Bácskai Vera
A szellemi társ, a hûséges barát

Az én tisztem az lenne, hogy Hegedûs Andrásnak a Petõfi Körben játszott szerepét méltassam, és felidézzem ezzel kapcsolatos személyes emlékeimet. A Petõfi Körrõl András minden lényeges dolgot megírt. Kevésbé köztudomású azonban, hogy neki tulajdonképpen két Petõfi Körös korszaka van: az egyik, amikor aktív részese, szervezõje volt a Kör tevékenységének, a másik a Kör emlékének ébren tartásáért, tevékenységének értékeléséért folytatott, nagy szívósságot igénylõ munkája. Az elsõ korszakból egy fontos mozzanatra szeretném felhívni a figyelmet. Egy helyen azt írta, hogy a Petõfi Kör Tánczos Gábor nélkül nem lett volna azzá, ami lett. Ehhez nyugodtan hozzátehetem: Hegedûs nélkül (és a vezetõség még néhány tagjának részvétele nélkül) a Petõfi Kör nem lett volna azzá, ami lett. A Kör sikerében oroszlánrésze volt az õ már akkor, ifjúkorában is megmutatkozó kiváló szervezõtehetségének, fáradhatatlanságának és munkabírásának.
A Petõfi Körrõl szóló írásaiban, nyilván szerénységbõl sem részletezte saját szerepét, adós maradt azzal is, milyen átgondolt munkamegosztás volt Tánczos, Hegedûs és Bohó között.
De mégsem a veterán Petõfi Kör-ös Hegedûsrõl szeretnék beszélni, hanem arról a hûségrõl, amely egész életében a Petõfi Körhöz fûzte. Arról a Hegedûsrõl, aki nagyon sokat tett azért, hogy a Petõfi Kör története és emlékezete hiteles formában maradjon az utókorra. E tevékenységének csupán három állomására szeretnék utalni.
Az elsõ a még kézirat gyanánt megjelent sokszorosított történet volt, amelyben András összefoglalta a leglényegesebb eseményeket, majd 1989 tavaszán megszervezte azt az emlékülést, ahol annyi fontos visszaemlékezés hangzott el. Az emlékülést kísérõ kiállítás pontosan tükrözte András levéltárosi, történészi hajlamait, hiszen a kiállított anyag jelentõs része az õ személyes gyûjteményébõl került ki.
A másik páratlanul fontos érdeme a Petõfi Kör jegyzõkönyveinek megõrzése. A forradalom és az azt megelõzõ korszak dokumentumainak - korántsem teljes - gyûjtését fõleg a levéltárosok, történészek, muzeológusok tekintették feladatuknak. Az, hogy András megmenekítette, megõrizte és elrejtette a gyorsírói jegyzõkönyveket, annak ellenére, hogy eredendõen közgazdász és politikus volt, fantasztikus elhivatottságra és elszántságra vall. Elrejtette, majd az elsõ adott pillanatban elõszedte és publikálta a dokumentumokat. Ezek a jegyzõkönyvek valóban hiteles és pótolhatatlan forrásai mindannak, ami a vitákon zajlott, de legfõképp annak, ami annak a kornak, annak a csoportnak: az ellenzékieknek és a hozzájuk közel állóknak a mentalitását, a gondolkodását és a nyelvezetét jellemezte. A közbeszólások rögzítésével a viták hangulatát is híven tükrözik. Bármennyire is szívügye volt a jegyzõkönyvek kiadása sokunknak, bizonyos, hogy ha András nem olyan állhatatos és energikus szervezõ, akkor máig sem fejezõdött volna be a jegyzõkönyvek kiadása. Az, ami a szakmai és érdeklõdõ közvélemény számára közismert abból, hogy õ jegyezte a köteteket a szerkesztõbizottság tagjaként, elõszóíróként, nem derül ki az a szívós munka (a hûség újabb bizonyítéka), amit András a Petõfi Kör történetének feltárásáért, továbbéléséért végzett, s amiért mindannyiunk nevében és a történészek nevében köszönet illeti.
A harmadik tett a Tánczos Gábor-emlékkönyv kiadása. Én ezt nemcsak azért említem meg, mert számomra személyesen nagyon fontos volt, hogy ezek az írások megjelenjenek, és nem is csak azért, mert a Petõfi Kör utóéletének, vezetõi politikai gondolkodásának átalakulása is pontosan nyomon követhetõ belõlük, hanem leginkább talán azért, mert e kötet is András egyik legfontosabb értékét: Tánczoshoz való hûséges barátságát tükrözi. Emberi hûségét és szellemi hûségét. Azt, hogy mennyire mélyen, belülrõl ismerte gondolatait. Pontosan tudta, Tánczost személyesen leginkább a nemzeti kérdés, a nemzeti kisebbségek és általában a kisebbségek problémája érdekelte. Ennek jegyében az emlékkönyvben legfõképp a sokszor lenézett reformkommunisták, reformellenzék gondolkodásában végbement változást dokumentálta. Ezzel megalapozta azt, miként kutatható az a folyamat, ahogyan '56 résztvevõi és hagyományának folytatói felismerték az '56 utáni új történeti kihívásokat. Mert úgy vélem, nem csak arról kell beszélnünk, mit csinált a Petõfi Kör, mit csináltak a vezetõi '56-ban, hanem arról is, hogyan folytatódott mindez '56 után.
Én mindkét forráskiadvány, és különösen az utóbbi megjelenését köszönöm Neked, s mindazoknak, akik nélkül mindez nem jöhetett volna létre, legfõképp Ember Máriának. De nemcsak én tartozom ezért köszönettel, hanem a jelenkori történetírás is. Kívánom, hogy még sok-sok ilyen új eredmény szülessen energikus szervezõmunkád nyomán. Isten éltessen.

Kozák Gyula
HBA, a szuperegóm

Elsõ tétel: Megismerkedésünk
Hát az nem volt valami mámoros pillanat. Nem éreztem elektromos ütést a szívemben, nem kaptam titkos naplómhoz, hogy megörökítsem a pillanatot, amikor HBA a M†KI nagytermében, fehér köpenyben megjelent, s bennünket, kis egyetemistákat eligazított, hogyan vizsgáljuk a mûanyagiparban dolgozók élet- és munkakörülményeit. Engem Solt Ottilia vitt el egy kis pénzt keresni, neki - férje révén - rokona volt HBA, innen jött a buli. HBA megjelent, már akkor is nagyon komoly volt, nagyon határozott és még ennél is fenyegetõbben felnõtt. Tulajdonképpen ügyes húzás volt részérõl, hogy egy mûszaki kutatóintézetbe becsempészte a szociológiát. Hiszen, ha rövid ideig is, de legalább olyat csinálhatott, ami érdekelte. És mi is kereshettünk egy kis pénzt. Bevallom, nem fogott el határtalan lelkesedés a fehér köpenyes úr iránt, aki egy cseppet sem volt lágyabb vagy megértõbb, mint késõbb.
De a pénzt kifizette! Ami ugye akkor a legfontosabb volt a számomra.

Második tétel: A szociológia "B" válogatottjában
Amikor az "A" csapatban olyanok voltak, mint Kulcsár Kálmán, Wirth Ádám meg egyéb, ma már a feledés jótékony homályába merült pártfik, kifejezetten megtisztelõ volt a "B" válogatott tagjának lenni. HBA-val, Laky Terivel, Márkus Marisával, Rudas Jánossal, Hanák Katival, Zsille Zolival - nem a mostanival! Az akkorival! - a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Tessék megfogózkodni az asztal szélében: mi voltunk a MTESZ szociológiai bizottsága. A lényeg, hogy volt hol összejönnünk, hogy volt élõ szakmai kapcsolat, hogy létezett szakmai szolidaritás, és végül, mindennek a betetõzéseképpen (túl az informális összejöveteleken, baráti együttléteken) '72-ben majdnem megrendezhettük a III. balatonfüredi szociológiai konferenciát. Azért csak majdnem, mert kellõ elõrelátás hiányában az elõadásokat egy elég gusztusos kötetben elõre kinyomattuk. Ám a nyomda ördöge (egy máig ismeretlen III/III-as ügynök és Drecin elvtárs közremûködésével) a kötetet eljuttatta illetékes elvtársaknak, akik azonnali rendõri elkobzásra és zúzdára ítélték a négyszáz példányt. De pechük volt, mert megelõztük a könyvkommandósokat, s nyolcvan vagy száz példányt húszas csomagokban széthordtam, így ezek megmaradhattak. Bennük olyan szerzõk (magamról nem is szólva) mint Józsa Péter, Földvári Tamás, Juhász Pali, Bauer Tamás, Laki Misi, Solt Ottilia, Kemény István, Zsille Zoltán, Hegedûs András (B-vel és B nélkül egyaránt). Vagy 15 éven át ez a kötet, illetve ennek másolt változatai kötelezõ olvasmányként fungáltak a frissen megindult szociológusképzésben. Rajtunk nõtt fel a középgeneráció, uraim! Rajtunk!
Hegedûs B. András nevezte el ezt a csapatot "B" válogatottnak, mintegy elõre vetítve késõbbi szlogenünket, hogy a történelem második vonala mindig érdekesebb és értékesebb, mint az elsõ. (É)
Akkor már túl voltunk a Charta-aláíráson, a Szövkut után nálunk írták alá a legtöbben. í79-et írtunk ekkor. Úttörõkori ifivezetõm, Kardos Jocó rendelte magához HBA-t, hogy megfeddje, s egyben közölje: ki van rúgva. Velem két úr, bocsí, elvtárs is foglalkozott. Az egyik a KISZ KB akkori kulturális osztályának a vezetõje, ma az Uborka címû fergetegesen fucking mûsorból milliomos. A másik Vass Csaba, Pozsgay fullajtárja, a két VACSA közül az egyik. Az akkori minisztérium személyzeti fõnöke, aki HBA-t kirúgta, ma is a Szent Korona felkent kutatója. Mondhatnók: trendy!
Egy rövid kitérõre itt meg kell állnom. Nem sokkal a Charta-aláírás után Tánczos Gyurka önkezével vetett véget az életének. Gyurka HBA-nak régi és közeli barátja volt, akit akkor már én is mintegy másfél évtizede ismertem, s lélekben hozzám is igen közel állt. Elõször mondom el nyilvánosan, hogy engem halálának híre radikalizált igazán. Talán nemcsak engem, hanem HBA-t is. Ha ilyen könnyen meg lehet halni, ha ilyen könnyen ki lehet lépni ebbõl a ringlispílbõl, akkor érdemes-e akkora feneket kerekíteni a dolgoknak? Én legalábbis ezt a kérdést tettem fel magamnak. S meg is válaszoltam: ha Tánczos meghalhat, akkor azok ott fenn mind le vannak szarva. Tánczos halála és temetése mindent más megvilágításba helyezett. Mindent át kellett értékelni. Elsõsorban '56-ot. Nem belül, mert ott nem volt mit átértékelni, hanem a köz számára.

Jegyzet

Alulírott ünnepelt természetesen nem tehet mást, mint megköszöni barátainak és bajtársainak, kollégáinak és tanítványainak mindazt, amit róla elmondtak. Néhány tényre, eseményre másképpen emlékezem, de ennek aligha van jelentõsége. Két megjegyzést mégis kell tennem: Kardos József egyetemi tanár és Szent Korona-kutató, akkor a felügyelõ minisztérium személyzeti fõnöke nem távolított el állásomból, hanem csak meghallgatott a Charta-aláírás ügyében, és rosszallását fejezte ki. A hóhérmunkát az intézeti vezetõk végezték el.
A másik megjegyzésem egy tragikus félreértésre vonatkozik: mint mûanyagipari, majd csomagolástechnikai közgazdász, a polietilén fóliás (vulgo: zacskós) csomagolás bevezetésében játszott szerepemet ma is emelt fõvel vállalom: az olcsóbb, könnyebben szállítható, eldobható megoldást választottuk akkor, ami ma is funkcionál, ha néha folyik is. Ma már van papírdobozos "tetrapack" tej is, de 30-35 évvel ezelõtt, amikor a tej árát szubvencionálta a magyar állam, drágább megoldás nem jöhetett szóba. Ez nem cáfolja Kozák Gyula barátom alapvetését: a reggeli kakaóhoz mindhalálig ragaszkodom. És még egyszer köszönet mindenkinek: a felszólalóknak, a megjelenteknek, az Intézetnek!
Budapest, 2001. január
Hegedûs B. András

Kende Péter
Az intézményépítõ

Ennek a rövid tisztelgésnek nem célja, hogy Hegedûs András életútját felvázolja: ezt mások nálam szakavatottabban fogják elvégezni. Az én személyes emlékezetemben õ valamikor a háború utáni elsõ években bukkan fel, mint nyurga, nyakigláb, sovány arcélû fiú, valahol a Madisz környékén. S külsõ formája még szinte ugyanaz, amikor 1956 nyarán, Tánczos Gábor és Nagy Balázs mellett a Petõfi Körben buzgólkodik. Akkor még senki sem sejti, õ maga sem, hogy ez a néhány mozgalmas hónap, ez a forradalomba torkolló, bár szándéka szerint egy békés változásért folyó, s ezért persze a diktatúra adott viszonyai között nem kis kockázatot vállaló tevékenység egész további életének meghatározó élménye lesz - mindhalálig.
Ebben talán, sõt nem is talán, hanem biztosan, az 1957-ben berendezkedõ Kádár-rendszernek is része lesz (volt), amennyiben ez a - késõbb nagyon nyugodtnak tûnõ, de kezdeti éveiben semmilyen túlbiztosítástól vissza nem riadó, mert önmaga erejében fölöttébb bizonytalan - rendszer Hegedûsben gyanús összeesküvõt szimatol, s nem engedi, bizony egészen 1989-ig, országlása végéig nem engedi, hogy ez a gyanús alak tanult szakmájában és képességeihez mérten helyezkedjék el. Tanársegédi állásából elbocsátják (alma maternek alig nevezhetõ egyeteme majd csak harminc évvel késõbb fogja rehabilitálni), a börtönt is megjáratják vele, s mikor végre fix álláshoz juthat, annak szakmai tartalma az anyagmozgatás lesz, valamint csomagolás. Ilyen módon három évtized fog eltelni hasztalanul, ha nem is terméketlenül, egy olyan ember életébõl, aki igazán képes lett volna hazáját magasabb szinten is szolgálni.
Talán ezzel a kényszerû tékozlással is magyarázható, hogy hõsünk és barátunk magánszorgalomból, mintegy önkéntes levéltárosként beáll azok közé, akik a hivatalos (s jaj, nagyon is megfogant!) átok alatt álló "forró napok" emlékfoszlányait és még fellelhetõ okmányait gyûjtik. Mit "beáll azok közé": kezdeményezõje, s Kozák Gyulával együtt szívós, lankadatlan szervezõje, munkása és feje annak a kis csoportnak, amely szociológiai felmérések címén, a népmûvelõ Vitányi Iván védernyõje alatt hozzálát a Rákosi-korszak és a forradalom megélt történeteinek az összegyûjtéséhez.
E gyûjtés anyaga (Oral History Archivum) képezendi a majdan (egész pontosan 1989. június 17-én) megalakuló 1956-os Intézet egyik tartóoszlopát.
De ezzel már túlságosan is elõreugrottam az idõben. Nagy Imréék 1989. júniusi újratemetésének ugyanis van egy olyan elõtörténete, amelynek Hegedûs András, ha nem is egyetlen, de Vásárhelyi Miklóssal, Göncz Árpáddal, Mécs Imrével és másokkal együtt kiemelkedõ szereplõje. Helyzetemnél fogva, vagyis a Kádár-korszak évtizedeit csak távoli megfigyelõként követve, én ezt a történetet csak elbeszélésekbõl ismerem, de ezek alapján az a benyomás alakult ki bennem, hogy Hegedûs szívóssága, pontossága, s ne féljünk a szótól: rámenõssége nélkül a TIB, a Történelmi Igazságtétel - ma már látjuk, kissé utópisztikusan elnevezett - Bizottsága valószínûleg nem vált volna azzá a kellemetlen ösztökévé, amelynek ismétlõdõ szúrásai elõl menekülve Kádár szerencsétlen utódai végül is beleegyeztek az ötvenhatos áldozatok és mártírok nyilvános újratemetésébe. Amelyrõl ma már tudjuk, sõt már akkor is mindjárt tudtuk, hogy a rendszerváltozás fordulópontja volt.
A Petõfi köri titkárnál kétszer (sõt több mint kétszer) idõsebb, ekkoriban már HBA néven emlegetett TIB-titkár ennek a fordulópontnak, meglehet inkább a háttérbõl ügyködõ, mégis elsõrendû, mert talán a legtevékenyebb hõse. Más szóval, beírta nevét az újabbkori magyar történelembe, sõt talán nem is csak a magyaréba. ("Aranybetûkkel" mondották volna romantikusabb, közhelyesebb idõkben.)
Az 1989-ben megalapított intézet tényleges mûködése 1990-ben kezdõdött, s túlzás nélkül állíthatom, hogy az intézményesülés, illetve az ezt követõ elsõ évtized Hegedûs András személye nélkül (a "B" ma már néma) elképzelhetetlen lett volna. Mint ahogy a másik fõ alapító, és elsõ tudományos igazgató, Litván György nélkül sem mûködött volna ez a "dolog", a rendszerváltozás elsõ, s a maga nemében máig is versenytárs nélküli tudományos mûhelye. E két jeles férfiú õszintén nagyra becsülte egymást, mind a kettõ tudta, hogy szüksége van a másikra, de vérmérsékletükbõl adódóan nehezen fértek össze egymással. Talán ezzel is függ össze, hogy maguk fölé - inkább békéltetõnek, mint elnöknek - emelték e sorok íróját. A békés természetû, vizet nem zavaró királlyal aztán Hegedûs és Litván egyszemélyes utóda, a nagy tehetségû (s mellesleg mindenkinél békésebb) Rainer János is hamar megbarátkozottÉ
Hegedûs hivatalosan "ügyvezetõ igazgatója" volt az 1956-os Intézetnek, ténylegesen lelke és mindenese. Amikor tavaly õsszel, a hetvenedik születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen felköszöntöttem, "azt a kivételes szervezõképességû férfiút" üdvözöltem, "aki nélkül intézetünk ebben a kikristályosodott alakzatában és olajozottan mûködõ formájában valószínûleg létre sem jött volna". S hozzáfûztem, hogy "az õ pontossága, erélye, taktikai érzéke, gazdasági és pénzügyi szakértelme kellett ahhoz, hogy a filoszoknak az a rokonszenves gyülekezete, akikbõl az intézet emberállománya kikerült, mûködõképes intézetté álljon össze". Hogy ez mennyire fontos volt, tettem még hozzá, "azt éppen az utolsó két-három évben tapasztalhattuk meg, amikor is rosszakaróink minden kísérlete, hogy mûködésünkben jogszerûtlenségre bukkanjanak, csúfos kudarccal végzõdött. Holott András ekkor már nem is volt operatív szerepben, de az építmény, amelyet az intézetre hagyott, szilárdnak bizonyult. Nemcsak tûzállónak, hanem intrikaállónak is."
Ami egy belsõ ünnepségen utalásszerûen is megállta a helyét, szélesebb olvasóközönség elõtt alighanem kiegészítésre szorul. Mégpedig személyesre. András barátunk 1998 õsze óta valóságos betege volt annak az érthetetlen, méltatlan és végeredményben értelmetlen rágalomhadjáratnak, amelyet a Fideszókormányzat égisze alatt a tehetségtelen áltörténészek, álötvenhatosok és álhazafiak egy - megnevezésre érdemtelen - ártó szövetkezete indított az 1956-os Intézet ellen. Nem mennék addig az állításig, hogy H. A. ebbe a méltánytalan meghurcolásba halt bele, de meggyõzõdésem, hogy korábban oly töretlen állóképességét ez a néhány év nagyon erõsen kikezdte. Egyrészt rettegett attól, hogy a felülrõl jövõ támadás és a pénzügyileg oly érzékenyen kiható intrika végül is az intézet megszûnéséhez, s ezzel életmûve egyik legfontosabb darabjának összeomlásához vezet. Másrészt, mint olyan ember, aki életében már sok harcot vívott meg, s eközben az öregkor küszöbére érkezett, kezdett kételkedni abban, hogy vajon lesz-e ereje még egy harcot megvívni, de legalábbis megérni annak a végét? Akárhogyan is, van valami talányos abban, hogy ez a nagyszerû fizikumú, s általában makkegészséges ember, hetvenegyedik életévébe lépve egyik kórt a másikra halmozta.
De hadd térjek vissza tavaly õszi köszöntõm szövegéhez. "Teljesítményeinek felidézésével nem akarnám András barátunk életmûvét pusztán intézményépítõi, illetve üzemszervezõi szerepre leszûkíteni. András az intézetet alkotó szellemi körnek egyik oszlopos tagja volt és maradt. Nemcsak 1956 története van (volt!) a kisujjában, hanem az az egész társadalom- és politikatörténeti összefüggésrendszer, amelybõl a magyar forradalom kinõtt. Nagy kár, mármint az ország szempontjából, hogy ezt a képességét három hosszú évtized során nem hasznosíthatta."
Mint történész, Hegedûs nagyobb lélegzetû munkát nem, de értékes tanulmányok egész sorát hagyta hátra. (Örvendetes, hogy ezekbõl még életében kötet is született.) Legfontosabb tudományos hagyatéka azonban egyfelõl a Petõfi köri viták jegyzõkönyveinek sajtó alá rendezése és megjelentetése, másfelõl az 1956-os forradalom háromkötetes kézikönyve, amely 1996-ban, a forradalom negyvenedik évfordulóján, az õ fõszerkesztésében jelent meg. Ennél teljesebb eseménynaptár és adattár a magyar '56-ról még nem készült, s az ekkor útjára bocsátott hamar szétkapkodott - munka bõvített és javított újrakiadása is attól a csapattól várható, amelynek egy részét Hegedûs állította és nevelte munkára.
A mérleg? Hegedûs András egy olyan nemzedék jellegzetes képviselõje volt, amely politikai életét a háború után, a berendezkedõ szovjet kommunizmus körülményei között kezdte, amelynek közéleti pályafutását 1956 nem várt diadala és hosszan elhúzódó veresége törte ketté, s amely - elõször megcsalt, de 1956-ban újra megtalált - szabadságeszménye mellett kitartva még egyszer kivette részét a kommunista diktatúra megdöntésébõl és Magyarország visszavezetésébõl a demokrácia útjára. 1989 után ez a nemzedék országos szerepet, egy-két kivételtõl eltekintve, már nem játszhatott. De ha a szabadság rendszerét építménynek látjuk, akkor ennek egyik alapozó szintjén, tartókövek formájában ott van ez a nemzedék is, s az egyik kõre - amely végsõ nyugalmában a Tánczos Gáboré mellett kívánt feküdni, s most már ott is fekszik, valahol a 300-as parcellán - az van írva: Hegedûs B. András.

Mécs Imre

A Jurta Színházban tartották a Szabad Kezdeményezések Hálózata vagy az SZDSZ egyik nagygyûlését. Én voltam a levezetõ elnök. Elõtte Andris a kezembe nyomta - igen, még a Szabad Kezdeményezések Hálózata volt - a Történelmi Igazságtétel Bizottságnak az elsõ felhívását. Én ezt ott fel is olvastam, de láttam, hogy nagyon türelmetlenek már az emberek, meg a dohányosok, hogy szünet legyen, és ezért lerövidítettem a szöveg végét, nem olvastam föl az aláíróknak a névsorát. És szünetet rendeltem el, lejöttem a pódiumról, az Andris vörösen nekem rohant: hát hogy tehettél ilyet? A legfontosabbat, a neveket nem olvastad be, te is már olyan rohadt, hataloméhes politikus vagy, mint a többiek. Ez nem rontott a mi barátságunkon, szünet után persze fölolvastam a névsort is. De még a mai napig olyan közöttünk a viszony, hogy ha meglátogatom vagy találkozunk, kihúzza a céduláját, rajta van, hogy Méccsel mit kell megbeszélni, mit kell kifacsarni belõle.
Kedves Andris, maradj ilyen. Maradj ilyen élõ lelkiismeret, aki állandóan emlékeztetsz minket a feladatainkra, azokra, amiket nem végeztünk el, amit félig végeztünk el vagy amit rosszul végeztünk el. (É)

Germuska Pál

Hadd meséljek el még egy történetet, ami, azt hiszem, igencsak jellemzõ az ünnepeltre. Arra az eleganciára, ahogy mégiscsak kezelni tudta ezeket az ügyeket. Amikor 1995-ben a mi államvizsgánk volt Beck Tibor kollégámmal, az államvizsga elnökének azt a Kardos Józsefet jelölték, akinek, ha jól tudom, tevõleges szerepe volt a hetvenes évek végén (a már említett chartás aláírás után) András minisztériumi felelõsségre vonásában. Ez egy lehetetlen helyzet volt, mert ugye egy bizottságban valahogy a diákoknak mégiscsak jegyet kell adni, le kell õket vizsgáztatni. Az ember mégsem emlékeztetheti volt kirúgóját vagy meghurcolóját, mert ugye ez udvariatlanság, hogy az ember emlékeztesse azt az embert, aki õt kirúgatta az állásából, erre a tényre. András azt a megoldást választotta egy pillanatnyi furcsa csend után, hogy odament Kardos Józsefhez, bemutatkozott, mintha nem ismerték volna egymást, és elkezdõdött a vizsga. Azt hiszem, ez volt az egyetlen elegáns módja a mai Magyarországon annak, hogy egy ilyen furcsa helyzetet fel lehessen oldani, azt hiszem, ehhez nem szükséges további magyarázat.

Bak János

HBA könyvének 295. oldalán olvasható, hogy feltehetõleg mintegy 65 esztendeje ismerjük egymást. Nem kontinuusan, de bármikor ezen idõszak során több ízben a percek tört része alatt tudott András az idegeimre menni, és ezt még mindig tudja. Nagyon érdekes egyébként, és szeretném erre fölhívni a figyelmüket, ez az elsõ korai emlékünk, Oral History-sok erre különösen figyelhetnének, nyilvánvalóan nem saját emlékünk, hanem a mi emlékünkbõl, szülõk által nekünk visszaadott, majd egymással beszélgetve megõrzött emlékünk, ugye az, amikor Andrásnak a nagypapája a negyedik születésnapjára, úgy gondoljuk, ábécés-képeskönyvet ajándékozott, amelyikben is a D betûhöz egy pompás kis versike keretében volt egy ilyen kerek gyümölcs leképezve, amelyet nagypapa nyilván dinnyének szánt. András ránézett és fölismerte ezt a konfliktust: egyértelmû, hogy itt egy narancs van, ez látható, ez maga az autopszia. Ugyanakkor az elvárás, tehát a tudományos igény az, hogy ez
D legyen. No, most ezt más úgy oldotta volna meg, hogy Nagypapa, ez nem jó, ez egy narancs. Nem, Hegedûs átvágja a gordiuszi csomót és kimondja: darancs. A lingvisztikai élessége és a logikai kifinomultsága azóta valamennyit csökkent, de még van belõle.

Rainer M. János

Glatz Ferenc mondotta egyszer nyilvánosság elõtt: "Ahogyan Hegedûs B. András az 1956-os Intézetet kitaposta, az nem volt közönséges és mindennapi tett." Valljuk meg õszintén: nem hittük akkoriban, 1989-ben, 1990-ben, hogy ki kell taposni. Nem nekünk, 1956-nak jár az. Valljuk meg, ki kellett taposni. És valljuk be õszintén, nem sokan mozdultunk meg (e köszöntõ írója tán legkevésbé), hogy kitapossuk. András elsõnek, legkeményebben, legszívósabban. Egyszerre volt ötletgazda, nyomásgyakorló csoport, tárgyalópartner, lerázhatatlan, érvelõ, zsaroló (igen), el- és megtervezõ, kivitelezõ, aztán direktor, koordinátor, ügyvezetõ, de ha kellett, mûvezetõ, s ha végképp muszáj volt - ezek saját szavai - házmester is. Még ha rühellé is a házmesterséget.
Magam, ha jól emlékszem, 1984 óta ismerem az ünnepeltet. Nem az Intézet (ki gondolt volna arra akkoriban?!), hanem az életpálya más állomásai kötöttek össze vele. Szinte sorra-rendre. Elõbb csak terveztük, aztán lehetõség is nyílott rá, hogy együtt foglalkozzunk a Petõfi Kör történetével, a jegyzõkönyvek kiadásával. Készítettem interjút az akkor féllegális Oral History Archívum számára. "Kérdezd meg a fõnöködet, mi történt a Barcsay utcában!" - emelte fel professzorosan mutatóujját elsõ interjúalanyom, Lukácsy Sándor. Ma már tudom, hogy a Hungaricus-terjesztésre, holmi fehérsegélyezésre és effélékre - újabb állomás a pályán! - utalt. Aztán jött a Nagy Temetés, amelyben ugyancsak lehetett némi szerepem. Közös nagy napunk. Az utolsó években ugyanazon a tanszéken tanítunk. Egy életpálya (közös, közössé vált) állomásai.
Van-e ennek az Intézetnek története? Persze hogy van. Viták története például. Olykor rendhagyóké - hiszen többedmagunkkal aligha vitáztunk - Andrással - olyan élesen, kibékíthetetlenül az Intézetrõl, mint egy jó évvel azelõtt, hogy az Intézet egyáltalán létrejött. De jóval inkább az egyetértésé is ez a történet. Mindannyiunk egyetértéséé, melyre leginkább szükség volt két évvel ezelõtt az életben maradáshoz, s azóta is. De talán egyetérteni is csak azok tudnak, akik vitázni is képesek egymással, még olykor kibékíthetetlenül is. Ezt igazán olyan emberekkel lehetséges megtenni (legalábbis az én tapasztalatom szerint), akiknek ilyen vagy olyan véleménye mögött mélyen fekvõ egység, önazonosság rejtezik. Olyasmi, amit életpálya és személyiség alapoz meg - s a kettõ voltaképpen egy és ugyanaz. Hegedûs B. Andrásé ilyen mélyen önazonos életpálya és személyiség.