Balló Áron: A román külpolitika várható kudarca
Renate Weber: Törvény a határon túli magyarokról
Gabriel Andreescu: A határom túli magyarokról szóló törvény

Tartalomjegyzék

Balló Áron
A román külpolitika várható kudarca

Minden más, érdektõl hajtott vagy téves észlelésen alapuló értékelés ellenére az úgynevezett státustörvény körüli vita a vihart okozók szándékaival fordítva sülhet el.
A törvény ellen indított román hadjárat olyan alapvetõ tévedésre épít, amelynek következménye hamarosan egyre erõsebben mutatkozik meg. A megszokott kettõs mércével mérést ugyanis most egy kicsit összekeverték: a máskor belföldnek szánt, sajnos, még mindig nem elenyészõ méreteket öltõ nacionalista érzelmekre hangolt gõggel átitatott retorikát valamilyen meggondolásból - vagy épp annak hiányában? - kivitték nemzetközi színtérre. Ahol éppen a nacionalizmus látszatának az elkerülésével arathat valaki manapság babérokat. Miközben Románia is integrálódni akar Európába, meglehet anakronisztikusnak és kontraproduktívnak hat egy majd minden román politikai erõt felölelõ megmozdulás, amely bármilyen kisebbség érdekei ellen irányul. Ugyanakkor elképzelhetõ, hogy a nemzetközi testületek - nemcsak az Európa Tanács - kevés kivetnivalót találnak majd egy olyan jogszabályban, amely nem etnicizmusra, hanem éppen a nemzetközileg is teljes mértékben elfogadott, sõt egyedül elfogadott, saját bevalláson alapuló nemzetiségvállalásra épít.
Ennek az elsõ jelei már meg is mutatkoztak. Miután az egyik jeles Európa tanácsi tisztviselõ elõször kedvezõtlenül fogadta magánvéleményében a státustörvényt, Günther Verhaugen EU-fõbiztos már nem tartotta azt az unió elveivel szembehelyezkedõnek, az Európa Tanács miniszteri bizottságának soros elnöke, Ernst Walch pedig már nem volt hajlandó a jogszabályt tendenciózusan beállító román fél játékába belemenni, ellenben a kisebbségek védelmének általános európai értékrend szerinti fontosságára hívta fel a figyelmet. Ahogy telik az idõ, a román diplomáciai offenzíva egyre inkább azt az eredményt szülheti, hogy ellenszenvessé teszi azt a hevet, amellyel egy kisebbségeknek valamit juttatni akaró rendelkezés ellen kapálózik, másrészt egyre nagyobb reklámot csap a magyar törvénynek, ezen keresztül a romániai magyarság létének és kérdéskörének, amivel lassan, de biztosan saját maga ellen fordíthat mindenkit. Lám, a törvényt támadni óhajtó román kezdeményezést korábban aláíró ET-tagok némelyike máris visszavonta tájékozatlanságon alapuló aláírását, és kézjegyével látta el azt az újabb magyar kezdeményezést, amely az ET házbizottsága elé terjesztett javaslatában a kisebbségek védelmét határokon átnyúló együttmûködés keretében ajánlja a nemzetközi szervezetek figyelmébe.
Korai volt tehát a román diplomácia ismételt sikere miatt bánkódni, mert úgy látszik, a sokat bírált magyar külügy is eredményes tud lenni. Külön biztató jel, hogy nemcsak a státustörvény támogatottsága volt 92 százalékos, tehát, mondhatni, majdnem egyöntetû, a magyar Országgyûlésben - miután a határon túli magyar szervezetek egytõl egyig mellette álltak (mindenki megtévesztett lenne?) -, de a fõleg román részrõl ért támadások elleni harcban is kiveszik a részüket, nem is akárhogyan, azok, akik korábban ellenezték a státustörvényt. A román sajtó nem tudja megbocsátani Tabajdi Csaba szocialista párti képviselõnek az ez irányba tett fellépését. A törvényt egyetlen parlamenti pártként elutasító Szabad Demokraták Szövetsége részérõl pedig nagyon jó érzés volt Eörsi Mátyást június 28-án, csütörtökön reggel a Kossuth Rádióban hallani, amint Strasbourgban megfogalmazta felelõsségteljes álláspontját: a magyar kormányt majd otthon bírálják, amiért jónak látják, de addig a magyar külpolitikát egységesen jelenítik meg, és védelmezik, ha kell, külföldön.
A magyar parlament külügyi bizottságának elnökét, a szintén SZDSZ-es Szent-Iványi Istvánt pedig, akinek a státustörvény országgyûlési vitájakor hangoztatott kifogásait ez az újság [a Szabadság - a szerk.] is átvette, íme, a román fél aggályait eloszlatni hivatott hivatalos küldöttség vezetõjeként láthatjuk viszont. Az õ helyzetmegítélése is, amelyet tegnapi lapszámunkban interjú keretében fejtett ki, egyezik e cikk alapvetõ mondandójával, éspedig: Romániának nagyobb mértékben árt, de Magyarországnak sem érdeke, hogy ebben a kérdésben közöttük ilyesfajta vita alakuljon ki.
Tény, hogy ezt a mindannyiunkat érintõ jogszabályt annyi ideig vitatták, készítették elõ a megszavazása elõtti hónapokban-években, hogy ebbe egy megfontoltabb, a valószínû fogadtatását jobban elõrelátó, vagy azzal törõdõ tálalás, csomagolás is belefért volna. E sorok írója személyesen is rákérdezett kormányilletékeseknél a magyarigazolvány román fogadtatását illetõ felkészülésre egy év eleji budapesti sajtóbeszélgetésen. De az is igaz, hogy a román fél is, éppen a tervezet körüli nagy nyilvánosság okán, részleteiben ismerhette - meggyõzõdésem, hogy ismerte is - azt, csak kivárta, hogy mikor és hányszor szólnak, és a véleményét ki és hogyan fogalmazza meg.
Végezetül talán annyit: a román fél hamarosan rájöhet melléfogására. A magyar kormány jóhiszemûségéhez és segítõ szándékához kétség nem fér, a különbözõ szomszéd országok hozzáállásában azonban továbbra is számíthat meglepetésekre. A romániai magyarság pedig a kérdés tárgyalásos és gyors rendezésében érdekelt, de ennek ellenére még az sem biztos, hogy ügyének a nemzetközi hírverés árt.

Renate Weber
Törvény a határon túli magyarokról
 

Az elsõ kérdés, amely a határon túli magyarokról szóló törvény - az ún. státustörvény - kapcsán felmerül: "Európai" törvény-e ez? Olyan törvény-e, amely a nyugat-európai államok által elfogadott értékek érvényesülését segíti elõ? Összhangban van-e az uniós közösségi joganyaggal?
Uniós szinten nincsenek olyan törvények, amelyek az egyes tagállamok és a más államokban élõ kisebbségek közötti viszonyt szabályoznák. E kérdést más nemzetközi dokumentumok szabályozzák, és a helyzetek megoldásában, a megfelelõ jogi és intézményi megoldás kialakításában - a szubszidiaritás elvének megfelelõen - maguk a tagállamok az illetékesek, és nem az Unió. Egyetlen dolog tartozik az Unióra: a személyek szabad mozgásának biztosítása az Unió területén belül. De ez az EU-tagállamokra vonatkozik, Magyarország azonban még nem tagja a szervezetnek. Ugyanakkor ne feledjük, hogy az uniós államok is folytatnak olyan - jóllehet: kevésbé zajos - politikát, amellyel támogatják a nyelv és kultúra fejlõdését, sõt, még az olyan gazdasági tevékenységet is, amely a nemzeti kisebbségek helyi közösségeinek megerõsödését szolgálja. Ilyen politikát folytat Franciaország a francia nyelv és kultúra támogatásával, és mindezt közpénzekbõl, s nem magánalapok felhasználásával teszi. Németország szintúgy. Mi több, Németország egy sor elõjogot biztosít más államok német származású polgárainak, amelyek a kedvezményes vízumkibocsátástól (úgy, hogy ne kerüljön ellentétbe a Schengeni Egyezménnyel; de olyan kedvezmények biztosításával, amelyeket például a nem német származású román állampolgárok nem kapnak meg) a német állampolgárság kedvezményes odaítéléséig terjednek.
Az a véleményem, hogy általában nem szerencsés, ha a nemzeti/etnikai tényezõ jelen van valamely politika kidolgozásánál. Néhány évvel ezelõtt, amikor felmerült  a Romániában élõ magyarok kettõs állampolgárságának kérdése - mintegy megoldásként arra a problémára, amelyet Magyarország Romániához képest jóval korábbi EU-felvétele jelent (ez, mint tudjuk, a vízumkötelezettséget hozna magával) -, határozottan elleneztem azt. Akkor néhány alkotmányjogi megfontolás mellett azt hoztam fel ellene, hogy a románok többségét frusztrálná egy ilyen megoldás. Ma azt tapasztalom, hogy bizonyos román körök eltúlozva reagálnak egy olyan javaslatra, amelynek következményei távolról sem olyan súlyúak, mint a kettõs állampolgárságéi. Eltúlzott reakció ez ahhoz képest, amit e törvény ténylegesen jelent majd. Ráadásul azt is beismerik, hogy a német kisebbség esetében ilyen reakciókra nem kerülne - és nem is került - sor.
Számomra a budapesti kormány által kidolgozott tervezet azt sugallja, hogy a kezdeményezést eleve zajosnak szánták. Nagyon sok kedvezmény, amelyet a törvénytervezet a magyar nemzetiségû személyeknek biztosít, valójában ilyen törvény nélkül, csupán adminisztratív eszközökkel is biztosítható. Még az utazási, oktatási, sõt, munkavállalási és társadalombiztosítási kedvezmények is.
Befolyásolja-e ez a törvény a más állampolgársággal rendelkezõ magyarok és a magyar állam, valamint kormánya közötti viszonyt? Aligha. A mai világban alapvetõen megváltozott az államok szerepe, amelyeknek a jólét biztosításával kell foglalkozniuk, nem pedig azzal, hogy a lojalitás kinyilvánítását követeljék meg egy embercsoporttól. Az emberek ma már nem az államok iránti lojalitás alapján cselekszenek.
Tulajdonképpen mi az, ami zavaró e törvénytervezetben? Mondják, magyarigazolványt kiállítani nevetséges dolog. Egyetértek. De ami nevetséges, az még nem illegitim.
A nemzetközi jog szerint valóban elfogadhatatlan és megengedhetetlen valakitõl nemzeti hovatartozása bizonyítását követelni, amennyiben ennek alapján az illetõ személyt negatívan diszkriminálnák. Azonban egészen más a helyzet, ha a cél affirmative action-jellegû (azaz pozitív diszkriminációt a célja), tehát egy csoport identitásának a megerõsítésére irányul.
Ami igazán problematikus e törvénytervezetben, az a magyar kormány azon jogosítványa, hogy más államok területén létezõ szervezeteket ajánló szervezetekként ismerhet el. Ez két kérdést vet fel.
Az egyik az, hogy jogviszony jön létre egy állam kormánya és egy másik állam magán- vagy közjogi szervezete között. Ez könnyen megoldható probléma, ha a magyar kormány és a környezõ - a törvénytervezet által érintett - államok kormányai közt egyezmények jönnek létre, amelyekben a felek megegyeznek abban, hogy milyen szervezeteket ruháznak fel a tervezetben elõírt jogosítványokkal. Így a jogviszony a két kormány közt jön létre.
A másik probléma: a magyar közösség képviselete egy bizonyos szervezet által. Azt hiszem, e kérdés kevésbé érinti Romániát, ahol az RMDSZ magyarságot képviselõ jellege megkérdõjelezhetetlen. Inkább olyan országokra vonatkozik, ahol a magyar közösségnek több politikai és nempolitikai szervezete van. Vagyis az ajánló jogosítvány elismerése nem lehet a magyar kormány önkényes döntése, hanem egy tágabb egyezmény részévé kell válnia.
Nekem személy szerint nem tetszik a tervezetbe foglalt "magyar hozzátartozó" - a jogosulttal együtt élõ nem magyar nemzetiségû házastársra, illetõleg közös háztartásban nevelt kiskorú gyermek megnevezésére használt - kifejezés. Ha a törvény célja az, hogy támogassa a kultúrát, a nyelvhasználatot - beleértve a az oktatás lehetõségét is -, akkor abszurdum az, hogy csak a 18 éves kor alatti gyermekek részesülhetnek a kedvezményekben, a nagykorúak pedig nem. Mert a kérdés, mely bennem megfogalmazódik az, hogy miért fektet a magyar állam csupán a 18. év alatti gyermekekbe, s miért nem a nagyobbakba? Nem azért-e, mert azt szeretné elérni, hogy a felnõtté váló gyermek a magyar identitást válassza? Ha a válasz pozitív - s nem látom okát, miért lenne más - akkor ez bizonyos értelemben perverz módja az identitásvállalásra való késztetésnek, amelyre - más körülmények közt - nem került volna sor.
Egyébként a tervezet elõírásaiban, a magyar kultúra támogatására vonatkozó rendelkezésekben nincs semmi kivetnivaló.

Gabriel Andreescu
A határom túli magyarokról szóló törvény

Jegyzetek

Már több éve szó van egy, a szomszédos országokban élõ magyarokra vonatkozó törvényrõl. A vitát tulajdonképpen Csoóri Sándornak, a Magyarok Világszövetsége elnökének 1998-as javaslata indította el, mely kilátásba helyezte a határon túli magyaroknak adandó "kettõs állampolgárságot". Ez akkor abban a kontextusban fogalmazódott meg, hogy a schengeni határ Románia nyugati határai felé közeledik. Még ezt megelõzõen, a tusnádi nyári egyetemen ugyanez a gondolat kiváltott némi vitát a jelenlevõk között. A tusnádi vita azonban, amely csak néhány magyar vezetõ által "felvetett" ötlet nyomán alakult ki, nem volt spontán módon, "menet közben" lezárható. Így a véleménycsere egy bizonyos idõ múltán egy tanulmányt eredményezett, amelyet Renate Weber jegyzett a Studii Internat,ionale címû folyóiratban.1 Idézem Renate Webert: "úgy vélem, a kettõs állampolgárság a legrosszabb a lehetséges megoldások közt". Az okok? Az etnikai kritérium alkalmazása az állampolgárság megítélésében, negatív diszkrimináció bevezetése (és nem a pozitívé), végül pedig: a román többség frusztrációja.
Nem sokkal ezután hasonló kérdést vizsgáltam, azt, hogy milyen hatása lehet a schengeni határ kiterjesztésének Románia keleti határáig.2 A magyarországi törvénytervezet tehát nem egy elemzõ elõgyakorlatok nélküli terepen bukkant fel. Elõttünk azonban nem a kettõs állampolgárság terve áll - amely sok megoldhatatlan problémát okozna -, hanem egy másik, amelyet én "a magyar nemzet mobilizálása tervének" neveznék.
A jogszabály a schengeni határ problematikáját is érinti. A törvény kedvezményezettjeinek "a beutazás és ott-tartózkodás tekintetében (É) az adott helyzetben legkedvezõbb elbánást biztosítja". Mi értendõ ezalatt? Az, hogy ha Magyarország a schengeni térség része lesz, akkor a "magyarigazolványok" birtokosai számára biztosított lesz a vízum nélküli belépés e térségbe, akárcsak az Európai Unió többi polgára számára, még akkor is, ha a románoknak továbbra is szükségük lesz rá.
De a tervbe vett törvény nem áll meg itt. Tekintsünk csak bele a tervezetbe. Preambulumában a határon kívül élõ magyarokkal szembeni felelõsség érvényesítésére (ez természetszerûen következik a szomszéd ország alkotmánya 6. ¤ [3] bekezdésébõl), az európai integrációs törekvésekre, a regionális kapcsolatokra, "az egységes magyar nemzethez" való tartozásra hivatkozik. A fejezetekre való felosztás a jogszabály logikáját tükrözi; a cél: biztosítani a szomszédos államban élõ magyarok számára a magyarországi oktatás, kultúra és tudomány, a szervezési erõforrások igénybevehetõségét, a társadalom- és egészségbiztosításban való részvételt. Hatálybalépése a közép- és kelet-európai államokban élõ magyarok kulturális, társadalmi és potenciálisan gazdasági érdekeinek és viszonyainak Budapest felé irányításával egy sajátos lojalitásviszonyt alakít ki az anyaországgal.
Ami a törvény alanyait illeti, a 20. §-ban meghatározott "igazolvány" érdekel bennünket, amelyet egy olyan szervezet ajánlására adnak ki, amely "a szomszédos államokban élõ magyar nemzeti közösségek képviseletében az adott államban eljár".
Itt két kérdés merül fel. Vajon létezik-e mindig egy, az egész közösséget képviselõ szervezet az illetõ államban? Mit mondhatunk elismerésérõl? Mi történik akkor, ha a szóban forgó állam által elismert szervezet nem azonos a magyar állam által elismert szervezettel?
Az elsõ kérdésre elvileg könnyû válaszolni: nem létezik semmi, amely egy szervezet közösségi reprezentativitását biztosítaná. Az lehetséges, hogy a magyar státustörvény révén érintett államokban léteznek olyan szervezetek, amelyek a közösség nevében beszélnek. Egyes államokban a közösségi reprezentativitásnak politikai-jogi értelme is van. Romániában ezt az alkotmány szabályozza. Így a kisebbségi szervezetek két kollektív jog alapján is eljárnak: a parlamenti képviselet alapján és azoknak az anyagi erõforrásoknak a kezelésével, amelyet az állam identitásuk védelmében biztosít számukra.3 Tehát Románia esetében a magyar törvény nem jelentene problémát. De mi történik akkor, ha Magyarország egy olyan "reprezentatív" szervezettel dolgozna inkább, amelyet nem a romániai választási eljárások "szelektáltak"? A tervezetben semmi sincs, ami tiltana egy ilyen döntést. Az "egy adott államban élõ magyar nemzeti közösség" képviseletének képessége meglehetõsen relatív ismérv, miközben a román választási törvény olyan reprezentativitási kritériumot biztosít, amelyet többé-kevésbé objektívnek nevezhetnénk.
Véleményem szerint itt merül fel az elsõ komoly probléma a magyar törvényjavaslattal kapcsolatban. Mi történik, ha egy adott pillanatban egy jelentõs frakció kiválik az RMDSZ-bõl, és elismerik számára a magyarigazolvány kibocsátását biztosító javaslattevõ jogot (mert inkább hû a budapesti rezsimhez)? Nem jelenti-e ennek az illetékességnek a biztosítása azt, hogy Budapest döntõ módon beleszólt a Romániában létezõ szervezetek közötti viszony alakulásába?
A Revista Rom‰naÿ de Drepturile Omului román emberi jogi folyóirat hasábjain egy kis vitát folytattam a kolozsvári Tudor Draÿganu professzorral, aki a kollektív jogokkal szembeni álláspontját azzal az érvvel támasztotta alá, hogy létezik egy fenyegetõ német precedens. "A német etnikai csoport esetében alkalmazott személyi elvû autonómia eredményei igazolták az 1919-20-as évek kisebbségi szerzõdéseit megalkotók félelmeit", mondta Draÿganu professzor, s ezzel megtalálta a történelmi támaszt a koncepció bírálatához.4 Akkor úgy gondoltam, hogy Draÿganu professzor példája nem éppen fair. Az a tény, hogy a kollektív jog lényegét tekintve védelmi s nem támadó jellegû eszköz, valamint az a tény, hogy egyenlõ mértékben szolgálja a csoportot és annak tagjait, úgy hiszem, döntõ érv a kisebbségek kollektív jogai mellett. Semmilyen lehetõség nincs arra, hogy egy nem domináns etnikai csoport hosszabb távon visszaéljen kollektív jogával a többséggel szemben.
A szomszédos államokban élõ magyarokról szóló törvénnyel azonban megváltozik a helyzet. Élve a "magyar nemzet"5 kollektív jogával, a magyar kormány hatékony eszközre tesz szert a magyar kisebbségek opcióinak befolyásolásában, s ezzel az identitásból fakadó lojalitást politikai lojalitássá alakíthatja át. Lehetséges, hogy a tervezet szerzõi és támogatói csupán egy "jótékonysági" perspektívát tartottak szem elõtt, a következõ gondolatmenet alapján: a jogszabály azokat a román állampolgárokat szolgálja, akik magyar eredetûek. És minél jobb nekik, annál jobb mindenkinek! Miért tekintsünk úgy a Budapest iránti lojalitásra, mint ami konfliktusba kerülhet a Bukarest iránti lojalitással?
A probléma lényege viszont: a romániai magyarság politikai életének alapvetõ destabilizálása, ami az egész ország politikai dinamikájára kihat. Az a rendkívüli kölcsönhatás, amely 1990 és 2000 között a román és magyar politikai osztály között kialakult, döntõ hatással volt a román demokráciára, és ez nem lett volna lehetséges, ha a magyarok a valóságban - és nem szavakban - a magyar kormányt képviselték volna, vagy ha gondjaik zömére Magyarországon, nem pedig itthon találtak volna megoldást.
Hozzáadandó ehhez az a veszély, amelyet minden kollektív jog jelent, amikor nem korlátozza semmi, ha konfliktusba kerül az individuális joggal. A magyarigazolvány kezelése a magyar állam által elismert szervezet nyomásgyakorló - tehát, valószínûleg, beavatkozó - eszköze lesz a magyar közösség tagjai felett. Egyetlen részlet fölött idõznék el, ez a vegyes családokra gyakorolt hatás kérdése. A "magyar hozzátartozói igazolvány" kiadását ajánló szervezet befolyásolhatja a családok életét. Ki akadályozza meg ezt a szervezetet abban, hogy - legalábbis egy idõponton túl - ne a gyerekek magyar identitását pártoló politikát folytasson? Nem jelent-e beleszólást a családi életbe, ha nyelvi standardokat érvényesítenek - még ha informálisan is - a család tagjaival szemben? Érthetõ a magyar közösség aggódása amiatt, hogy a vegyes családokban felnövõ gyermekek többsége románul beszél (az apa/anya származásától függõ arányokban). De a családi nevelés folyamatának kiszolgáltatása egy olyan kényszerlogikának, amely ellentmond az "élet logikájának" - drámai következményeket hozhat az etnikumközi kapcsolatokban. Pandora szelencéje ez, amelynek magyarosítási logikáját, sejtem, jól kigondolták a tervezet szerzõi. De úgy vélem, nem gondolták végig a következményeit.
E két vonatkozás az alapkérdéssel kapcsolatos, a törvény szellemével, a magyar nemzet mobilizálásának tervével. A ma domináns fogalom - abban az értelemben, hogy ez vált uralkodóvá - az alkotmányos patriotizmus elvére épülõ nemzeteké, a modern állam liberális és diszkrimináci-ellenes értékei iránti lojalitásé. Mivel a társadalmaknak az identitásból adódó különbségeket is kezelniük kell, mindebbe a multikulturalizmus változatai is beletartoznak. Ez pedig nem az alkotmányos patriotizmus ellenében, annak fittyet hányva történik, mert az nem csupán politológiai elmélet, hanem a belsõ jog logikája, amely viszont az igazi demokráciák esetében a modern nemzetközi jog kifejezõdése.
A nemzeti kisebbségek védelmének jelenlegi nemzetközi rendszerében jognak számít a szabad kapcsolat biztosítása a kisebbségi egyének és a velük azonos identitású államok között. Ezzel a modern nemzetközi jog politikai értékei egy etnikai dimenziót kapnak. Az identitásból fakadó lojalitás elismerése ez. Csakhogy a jelenlegi nemzetközi logika alapján egy állam kisebbségek iránt érzett felelõssége - Magyarországé a határon túli magyarokért, Romániáé a határon túl élõ románokért - nem értelmezhetõ másképp, csak mint az illetõ állam legitimitása arra vonatkozóan, hogy egy törékeny közösséget támogasson. Íme egy mechanizmus, amelynek révén biztosítható, hogy a nemzeti érzés az egyént, a kisebbség tagjait szolgálja, azt a csoportot, amelynek szüksége van védelemre. A nemzeti érzés szerepe itt az, hogy védelmezzen, és nem az, hogy mozgósítson. Az egyének segítségére siet, és nem azokat állítja a "nemzet" szolgálatába.
A magyar törvénytervezet egy egészen más víziót jelenít meg. A nemzeti érzés az egész közép-kelet-európai régió magyarságának mobilizálását szolgálja. A "magyar nemzetet" etnikai értelemben vezeti be a nemzetközi jogba. Következésképpen "szétzúzza" a környezõ országok alkotmányos patriotizmusának logikáját. A tervezet természetesen ellentmond a multikulturalizmus szellemének is, amely nem csupán a különbözõség iránti tiszteletet fejezi ki, hanem az együttélés érdekének elvét is. A multikulturalizmust egyrészt a kisebbségek nagyobb társadalmakba való integráltságának bizonyos foka iránti igényként értelmezhetjük, másrészt ahhoz való jogként, hogy a kisebbség bizonyos mértékig kiváljon, hogy meglegyen a saját "privát szférája" (ehhez meg kell találni a közösségi megfelelõt!). A társadalom egyensúlyát a két trend közötti helyes egyensúly adja. A magyar tervezet a kisebbség szeparálódását bátorítja, s nem ellensúlyozza azt semmilyen, az integrálódás irányába mutató lépéssel.
Képtelenség volna azt kérni a romániai, szlovákiai, ukrajnai és a többi szomszédos országban élõ magyartól, hogy ne akarjon élni a magyar állam által kilátásba helyezett kedvezményekkel. Ezért a törvényért teljes mértékben a magyar állam viseli a felelõsséget. 1990 után Magyarország kontinensünkön a kisebbségi jogok aktív támogatója lett. Nem az számít, hogy ezt lényegében a határain túli magyarokra való tekintettel tette. Ez természetes. Azonban Magyarország aktivizmusa a kontinens minden kisebbségét segítette. Nagy szolgálatot tett ezeknek a kisebbségeknek, és ezáltal - véleményem szerint - magának a nemzetközi közösségnek is. De jelenlegi terve, amellyel beviszi a nemzetközi életbe az etnikai nemzet logikáját, Magyarországot a nacionalizmus elõmozdítójává teszi. E pillanattól törekvései se nem racionálisak, se nem nagylelkûek, hanem éppenséggel veszélyesek.
 

Jegyzetek

1 Studii Internat,ionale, 1998, 3. sz.: Relat,iile rom‰no-ungare "n cadrul juridic al Acordurilor de la Schengen, 33-45. old.
2 Gabriel Andreescu, Die Beziehungen zu Moldova und Ukraine aus der Perspektive einer zukunftingen Schengen-Grenze. In Iris Kempe, Wim van Meurs, Barbara von Ow (eds.), The EU Accession States and Their Eastern Neighbours, Verlag Bertelsmann Stiftung, 277-304. old.
3 Az elosztást a Kisebbségek Nemzeti Tanácsa végzi.
4 RRDO, 2000, 18. sz., 45. old.
5 Ha egy jellegzetes pozitív jogot igazoltnak látunk, valóban a magyarországi és szomszédos államok magyarjainak ("a magyar nemzet") követelése elõtt állunk. Természetesen a nemzetközi közösség által elismert kollektív jogok sorában, mely a nemzetek önrendelkezési jogával kezdõdik, és a békéhez, illetve az egészséges környezethez való jogokkal folytatódik, ilyen jog nem szerepel.
A szerzõ a Román Helsinki Bizottság társelnöke
Fordította Bakk Miklós
Megjelent: Provincia, 2001. május