A magyar parlament júniusban elfogadta a státustörvényt. Az alábbi beszélgetés még a törvény végszavazása elõtti napokban készült, a Naumann Alapítvány által támogatott Szabad párbeszédek címû sorozatunkban. Egyik vendégünk Duray Miklós volt, akinek írását a Beszélõ májusi számában közültük Tóth Mihály, Tibori Szabó Zoltán és Surányi Zoltán véleményével együtt. Mivel most folyik a vajdasági kisebbségi autonómia vitája is, s a két kérdés összekapcsolása meglehetõsen logikus, ezért a szlovákiai magyar politikus beszélgetõpartneréül Józsa Lászlót, a Vajdasági Magyar Szövetség alelnökét hívtuk meg. A beszélgetés mellett keretben olvashatnak néhányat a legfrissebb romániai reagálások közül.
Milyen hatása lehet a státustörvénynek? Egyáltalán mennyire tájékozottak a határon túli magyar közösségek tagjai a kedvezmények tartalmáról?
Duray Miklós:  Az érdeklõdõk körében a fogadtatás abszolút pozitív. Készült néhány hónappal ezelõtt egy felmérés, amely szerint a Szlovákiában élõ magyarságnak mintegy 65 százaléka nagy várakozással tekint a törvény elé. Van egy része, aki nem tudja eldönteni, jó lesz-e ez neki vagy sem, és vannak, akiket egyáltalán nem érdekel - ez körülbelül 10-15 százalékos arány, nyilván azok tartoznak ide, akiknek egy gyerekük van, és nem járnak Magyarországra. Õket teljesen hidegen hagyja ez a törvény, mert nem fognak az elõnyeibõl részesülni. Minden törvény esetében felmerül, lehetséges-e tökéletesen tájékoztatni errõl az érintett nagyközönséget. Én személy szerint különösen a szlovákoknak próbáltam elmagyarázni fõleg azt a részét, amely irritálhatja õket, mert el akartam kerülni, hogy gyanakodva viszonyuljanak hozzá.
A Vajdaságban?
Józsa László: Sok energiát fektettünk bele, hogy tájékoztassuk a lakosságot, a politika iránt érdeklõdõ réteget, de ebben nem lehet sikeres az ember, hihetetlen energia árán sem lehet megfelelõ szintû tájékozottságot elérni. A magyar médiának ebben óriási szerepe lett volna, hiszen az MTV-t gyakorlatilag egy 50-80 km-es határsávban fogni lehet: de a magyar média sem tudott sikeresebb lenni, mint mi, politikusok. Ez önmagában persze nem baj.
Ami a várakozásokat illeti: az a letargia és az a türelmetlenség, amely elsõ látásra is lerí rólunk, elsõsorban annak tudható be, hogy sok viszontagságon átesett közösségrõl van szó. Szétdarabolt országban élünk már 12 éve, és ennek a vesszõfutásnak a legkeserûbb csúcspontja a bombázás és az 1999-es háborús állapot volt: az ilyen helyzet természetesen lelkileg nagyon megviseli az embereket. S a lelkileg megnyomorodott emberek várakozásai, elvárásai könnyen irracionalitásba fordulhatnak: még az a kérdés is szóba került, hogy vajon a XX. század utolsó elõtti évében mozdulnak-e a határok, elkergetik-e
a közösséget vagy pedig sikerül ezt az újabb krízist átvészelnünk. Amikor a kedélyek lecsitultak, az emberek próbáltak
számot vetni, mit is várhatnak Magyarországtól. Így merült fel újból a kettõs állampolgárság ötlete. Ez igazából nem a Vajdaságból eredt, de az itteni bezártság légkörében nagyon termékeny talajra talált: Milosevic« rendszerében az emberek nagyon szerették volna visszanyerni a mozgásszabadságot. Ehhez a kilátástalan helyzethez viszonyítva kell értelmezni azt a csalódottságot, amelyet a lakosságban a törvény ígérete keltett: igen nehéz volt beláttatni, hogy Magyarország, a magyar kormány nem tud igazi támaszt nyújtani.
És belátták?
J. L.: A kiábrándultságot nehéz eloszlatni, de ennek inkább gazdasági okai vannak, bár igen nehéz ezeket elválasztani a lelki, a szociális vagy épp a politikai motívumoktól. Valóban tudunk annak a kicsinek is örülni, amit a törvény ígér, ezért is volt a nehézségek ellenére a fogadtatás alapvetõen kiegyensúlyozott.
D. M.: Nem hiszem, hogy kiábrándultságról lehet beszélni. Az egy év, amióta beszélünk errõl a törvényrõl, a különbözõ információk, amelyek a sajtón, rádión és tévén keresztül eljutottak a nagyközönséghez, inkább azt  váltották ki az emberekbõl, hogy várjuk ki a végét, nézzük meg, mi sül ki belõle végül. Ez a törvény mindenképpen hatalmas elõrelépés a korábbi állapothoz képest, hiszen végül is 1920 óta fennáll az a helyzet, amelynek következtében a határ egyik és másik oldalán élõ magyar egymástól jogilag idegen. Ha a törvény már csak ezt a helyzetet megszünteti, vagy ha csak egy kicsit is közelebb visz e jogidegenség csökkentéséhez, akkor már megtette a legnagyobbat, az elsõ lépést. Hadd jegyezzek meg még valamit. Státustörvényrõl beszélünk, sokak értetlenségét kiváltva, holott valójában - teljes elnevezéssel - a Magyarországgal szomszédos államokban élõ magyarokról szóló törvényt értjük alatta. Az eredeti ötlet ugyanis tulajdonképpen az volt, hogy ha a kettõs állampolgárság nem is valósítható meg, a magyar Országgyûlés hozzon törvényt arról, hogy a Magyarországra jövõ magyar ne legyen ugyanolyan idegen, mint például egy thaiföldi.
Mi az akadálya az említett kettõs állampolgárságnak, s miért került le a napirendrõl?
D. M.: A kettõs állampolgárság kérdése rendkívül bonyolult, nagyon sok lecsapódása és becsapódása van, sõt, becsapós eleme is. Ami a jogi részét illeti, elsõsorban magyarországi belügy, ami viszont az esetleges politikai következményeit illeti azok szempontjából, akik élni szeretnének vele, könnyen becsapottnak érezhetik megukat. Ugyanis én, mint a Szlovák Köztársaság állampolgára, nem lehetek magyarországi állampolgár is, mert 1961-ben a Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköztársaság kötött egy szerzõdést, amely egymás viszonylatában kizárja a kettõs állampolgárságot. A két állam szétválása után Csehország törvényben tiltotta be a kettõs állampolgárságot, melyet végül megengedett Szlovákia viszonylatában. Tehát például egy szlovák-cseh kettõs állampolgárságú csehországi magyar nem lehet Magyarországon is állampolgár, mert Csehországban törvény tiltja, Szlovákiában pedig a kétoldalú szerzõdés. De nem is folytatom e paradoxonok taglalását, mert ez önmagában mutatja azt, hogy a kettõs állampolgárság teljesen más probléma.
J. L.: Hadd tegyem hozzá, hogy a Vajdaságból ide származott magyarok többsége esetében a kettõs állampolgárság megvalósult: szinte már mindegyikük elnyerte a magyar állampolgárságot, megtartva a korábbi, jugoszláv állampolgárságot. Ez jogi problémát nem okoz: a jugoszláv jog körülbelül ugyanúgy rendelkezik, mint ahogy a magyar, hogy amennyiben a saját állampolgársága mellett más állampolgársággal is rendelkezik egy egyén, mindig a pillanatnyi tartózkodási helye szerinti állam törvényei vonatkoznak rá. Viszont az otthonmaradottak esetében van még egy másik aspektus is, amire szeretném felhívni a figyelmet. A kettõs állampolgárság megszerzése kétségtelen az egyéni boldogulás eszköze, és ez rendben is van. Viszont ha azt nézem, hogy vajon 2002. január 1-jén milyen következménnyel jár a vajdasági magyar közösségre mint közösségre nézve az, hogy mennyien maradunk és mennyien lesznek, akik megkapják a magyar állampolgárságot is, akkor úgy gondolom, hogy a szülõföldön való boldogulás vonatkozásában ezzel önmagában nem sokat nyernénk. A mozgásszabadságot kétségtelenül visszaszerezné a vajdasági magyar közösség, kétségtelen elnyerné annak a lehetõségét, hogy átköltözzön Magyarországra, hiszen egy magyar állampolgárt nem lehet jogi eszközökkel megakadályozni abban, hogy beköltözzön a saját országába, de a szülõföldet megtartó ambíciónk egy pillanat alatt szertefoszlana. Tehát olyan mechanizmust kellett kitalálni, amely ebben a rövid néhány évtizednyi átmeneti idõben, amíg mindannyian az EU tagjai nem leszünk, addig biztosítja a megélhetést is, az otthonélést is. Nem sikerült jobbat kiötleni, mint a határon túli magyarokról szóló törvény.
Duray Miklós Beszélõbeli írása azt sugallja, hogy szerinte ez a törvény semmilyen oldalról - sem racionálisan, sem érzelmi alapon - nem bírálható.
D. M.: Maga az a tény, hogy ez a törvény megszületik, önmagában pozitív.
Legfeljebb azt a folyamatot lehet kritikával illetni, amelynek során az eredeti ötlet tervezetté, majd törvénnyé alakult, de a végeredmény szempontjából ez nem releváns. Tehát nem úgy kell kezelni, mint mondjuk egy rosszul megfogalmazott adótörvényt.
Józsa Lászlónak mi a véleménye?
J. L.: Kétségtelen, hogy nem szabad mechanikusan szemlélni ezt a dolgot. Magyarországon a rendszerváltás óta kialakult egy komoly támogatási rendszer, ez a törvény most a meglévõ támogatási rendszert csokorba foglalja, és új elemekkel is gazdagítja. Ezen új elemek közül, meglátásom szerint, legalábbis a vajdasági magyarság vonatkozásában az a legfontosabb, hogy elõmozdítja az otthonmaradást. Azon persze lehet vitatkozni, mennyire hatékony ez: sokan úgy vélik, hiába ösztöndíjazzák Magyarországról a magyarul tanulni kívánó gyerekeket, ahhoz nekünk a honi politizálás eszközeivel is ki kell harcolni a tényleges lehetõségeket. És itt nemcsak az otthontanulás ösztöndíjazásáról van szó, hanem sokkal inkább az otthoni tanintézmények  támogatásáról, s egy már kialakult rendszer megváltoztatásáról. Az elmúlt néhány évben ugyanis a háborús és egyéb körülmények miatt rengeteg vajdasági magyar gyerek iratkozott át Magyarországra, nemcsak egyetemre, hanem középiskolába is. Márpedig az azonnal bebizonyosodott, hogy aki középiskolába itt járt Magyarországon, az itt is fog beágyazódni.
Tehát nem megy vissza a Vajdaságba.
J. L.: Gyakorlatilag senki. Tisztelet a kivételnek természetesen, de a döntõ többség Magyarországon marad. Ez pedig nem lehet közösségi cél.
Említette, hogy politikai befogadó közeg is kell a törvény érvényesítéséhez. Többen viszont úgy vélik: éppen az a törvény egyik legnagyobb veszélye, hogy olyan elemeket is beépít, amelyet általában a kétoldalú államközi szerzõdésekkel szoktak biztosítani. Magyarán átterjeszkedik a határokon túlra a magyar állam, és ez bizonyára irritálja majd az ottani többséget.
J. L.: A határon túlnyúló támogatások a szokásos támogatási rendszer keretein belül maradnak, tehát nem okozhatnak olyan jogi problémát, amely miatt a határ másik oldalán lévõ állam kifogást emelhet. Csak politikailag, érzelmileg, vagy a propaganda szintjén lehet belekötniÉ
De úgy bele is kötnek.
J. L.: Igen, de hát ezen nem lehet csodálkozni.
Hosszú távon ennek lehet valamilyen hatása?
D. M.: Önmagában a politikai szólamok már kevéssé hatékonyak. Azon már túl vagyunk. A rendszerváltozás utáni egy-két évben talán még riasztóan hathattak volna, nemkívánatos reakciókat is kiválthattak volna, de ma ettõl már nem kell félni. Egyedül attól kell tartani, hogy a Magyarországgal szomszédos országokban ellentörvényekkel állnak elõ. De reméljük, egyik helyen sem vesz ilyen irányt a kormányzati politika, mert az akkor nemcsak ennek az egyedi törvénynek a végrehajtását akadályozza meg, hanem az egész térségben feszültséget okozhat, s az kihatna az európai integrációra is. Ezt azonban nem a státustörvény idézné elõ.
Világos, de ezt meg lehetett volna elõzni mondjuk azzal, ha a magyar kormány hamarabb, mélyebben és körültekintõbben egyeztetett volna a partnerországokkal. Tanácsoltak-e ilyet a határon túli magyar szervezetek?
D. M.: Természetesen, és meg is történtek ezek a konzultációk. Románia és Szlovákia részérõl két ellenvetés hangzott el, s mindkettõnek belpolitikai okai voltak. A késõbbi feszültség oka tehát nem az információhiány: errõl a törvény-elõkészítésrõl sokkal több részlet áramlott ki, mint bármilyen más olyan jogi folyamatról, amely az adott országon kívül másokat is érint.
Akkor mivel magyarázható, hogy a parlamenti vita alatt és a szavazás vége felé derült ki, hogy bizony konfliktusok vannak?
D. M.: Ezek nem igazi konfliktusok. Egyáltalán: Szlovákiában jóval mérsékeltebb volt a reakció, mint Romániában, mert Szlovákia számára sokkal fontosabb az, hogy kevésbé kerüljön konfliktusba Magyarországgal, mint Románia számára. Romániában pillanatnyilag nincsenek olyan belpolitikai problémák, mint Szlovákiában, Szlovákiában szinte minden héten kiderül, hogy bukásra áll a kormány, és ezért a jelenlegi szlovák kormány számára nagyon fontos az, hogy Magyarország pozitívan viszonyuljon hozzá, és támogassa integrációs törekvéseit.
Ugyanilyen okra vezethetõ vissza az is, hogy Szerbiában nincs ilyen kormányzati kritika?
J. L.: Nemcsak hogy negatív reakciók nincsenek, hanem egyáltalán nincsenek reakciók Szerbiában.
A nem hivatalos reakciók milyenek?
J. L.: A nem hivatalos reakciók politológusi, jogászi szakmai körökbõl származnak. Most folyik a szövetségi kisebbségi törvény elõkészítése: a szakértõi bizottság néhány tagja a státustörvénnyel kapcsolatban féltõ aggodalommal jelezte, hogy Magyarországnak még meggyûlhet a baja az EU-val az antidiszkriminációs szabály esetleges megsértése miatt, de nemcsak a magyar politikai gyakorlat elmarasztalása csengett ki ezekbõl a szakmai véleményekbõl, hanem az is, hogy Szerbiának is el kellene mindezen gondolkodni, hiszen Szerbia határain kívül is jelentõs létszámú szerb kisebbség él, s a magyar példa bizonyos értelemben modell is lehetne, a maga tanulságaival együtt.
D. M.: 2001. május 22-én volt a pozsonyi parlamentben egy vita a külügyminiszter külpolitikai jelentésérõl, és a vita keretében az ellenzéki képviselõk részérõl több felszólalás hangzott el a státustörvény kapcsán. A paradox azonban az, hogy többnyire épp amiatt bírálják a státustörvényt, amit 1997-ben a külföldi szlovákokról elfogadott törvény már szentesített. A szlovák státustörvény majdnem állampolgári jogokat ad a külföldön élõ szlovákoknak, viszont van egy faji jellegû megkülönböztetõ eleme, nevezetesen hogy három generáción keresztül kell a származást bizonyítani. A magyar státustörvény abszolút befogadó törvény, nemcsak hogy nem kell ezt bizonyítani, elegendõ az önbevallás, sõt a nem magyar nemzetiségû családtagoknak is biztosíthatja  ugyanezeket a jogokat.
A kritikák egyik pontja épp az, hogy milyen módon és hogyan dõl majd el az, ki számíthat kedvezményezettnek. Irodákat, bizottságokat állítanak fel - ha rosszindulatú vagyok, úgy fogalmazok: magyarság-zsûriket -, amelyek el fogják bírálni a kérelmeket.
D. M.: Ezek az irodák semmiféle elbírálási vagy döntéshozó joggal nem rendelkeznek, csak az adatokat fogják összesíteni, összegyûjteni.
Nem lesz szelekció?
D. M.: Ezek a "bizottságok" arra hivatottak, hogy az adatlapokba beírt adatok hitelességét bizonyítsák. Tehát arról nem is lehet szó, hogy valaki el fogja dönteni, hogy az illetõ magyar-e vagy sem: errõl senki nem hozhat döntést. A bizottságok nem elbírálók lesznek, hanem hitelesítõk.
De ajánlás kell.
D. M.: A hitelesítést az ajánlás jelenti.
J. L.: A bizottságok jogosultsága önmagában véve valóban meglehetõsen jól körülhatárolt. A legjobb értelemben vett liberalizációról van szó, hiszen ma, a XXI. század elején a nemzetiségi hovatartozás valóban csak önbevallás alapján határozható meg - etnikai vizsgálata, a származási vizsgálata, tudjuk, miféle következményekhez vezet.
Extrém esetben bárki, aki odamegy és azt mondja, hogy én magyarnak vallom magam, azt magyarnak tekintik?
D. M.: Ha saját kézzel, magyarul le tudja írni, hogy õ magyar nemzetiségû, illetve a magyar nemzethez tartozónak tekinti magát, és ne adj isten még helyesírási hiba nélkül is írja le, akkor valószínûleg tényleg magyar a nemzetisége.
J. L.: Azt hiszem, hogy nem fûzõdik semmi komoly érdeke egy nem magyar nemzetiségûnek ahhoz, hogy ezekben a kedvezményekben részesüljön.
Magyarán egy többségi szlovák vagy szerb miért járatná magyar nemzetiségû iskolába a gyerekét?
D. M.: Nem járatja magyar iskolába a gyerekét, ennek következtében nem jut hozzá az ezzel jaró kedvezményekhez, nem kaphat diákigazolványt, nem kaphat szülõföldön igénybe vehetõ oktatási támogatást, nem kaphat tankönyvtámogatást.
Ha ez így van, s a nemzetiségi hovatartozás alapja az önbevallás, akkor mi értelme van annak, hogy öt év múlva meg kell újítani az ajánlást? Mi történik öt év alatt?
J. L.: Õszintén szólva, én is úgy gondolom, hogy ha a nemzetiségi hovatartozás az önmeghatározás alapján egyszer eldõlt, akkor ez nem fog változni öt év alatt sem. A hivatalos álláspont viszont az volt, hogy nekünk, határon túliaknak - akik majd fenntartjuk és üzemeltetjük ezeket az ajánlattevõ szerveket, nagyon is hasznunkra lehet, hogy az emberek újból és újból megerõsítsék, igazolják magyarságukat. Vannak olyan gyakorlati eshetõségek, amikor a nem magyar nemzetiségû hozzátartozó elveszti jogosultságát a magyar-igazolványra.
Például, ha idõközben elválik a magyar feleségétõl vagy férjétõl.
J. L.: Így van.
Vagy például kiutasítják Magyarországról, büntetõeljárás alá kerül É
J. L. Akkor is bevonható az igazolvány.
De hát ez elvileg a magyar nemzetiséget igazolja, és nem az erkölcsi feddhetetlenséget.
D. M.: A nemzetbõl kizárni valóban nem lehet. Csakhogy amikor én kijelentem, hogy magyar vagyok, akkor ennek a kijelentésnek nem az a következménye, hogy az illetõ valóban egyszer s mindenkorra magyar lett, hanem az a következménye, hogy elnyerhet bizonyos juttatásokat, kedvezményeket, pénzt, ingyenes belépõt, vasúti jegyet stb. stb.
Nem kell attól tartani, hogy ha valakitõl megvonják a kedvezményeket, az akár kimondatlanul vagy akaratlanul is elveszti a magyarságtudatát?
D. M.: A büntetõjogi felelõsségre vonás következményeit, azaz a kedvezmények megvonását csak Magyarország vonatkozásában érzékeli, ha a szülõföldjén kerül a törvénnyel konfliktusba, nem.
A szórványban élõk viszont eleve ki vannak zárva az egyik legfontosabb kedvezménybõl, az iskoláztatási támogatásból. S ha jól gondolom, ez a legvonzóbb, mivel elég rendesen pénzzel is jár.
D. M.: Igen, csakhogy azt végképp nem lehet elvárni a magyar kormánytól, hogy mondjuk Fiuméban, netán Bukarestben élõ, magát magyarnak valló ember is megkapja a magyar költségvetési támogatást, bár a gyerekét szlovák, román, szerb vagy horvát iskolába íratja. Viszont a törvénynek lehet olyan hatása, hogy aki megkapja a magyarigazolványt és élni akar azokkal a lehetõségekkel is, amelyekkel egyébként a helyzete miatt nem élhet, esetleg kereshet olyan életformát, amelyben kihasználhatja a törvény biztosította lehetõségeket.
J. L.: Nekünk, politikusoknak igen nagy a felelõsségünk abban, hogy a társainkat hozzásegítsük ezeknek a esélyeknek a kihasználásához. Nemrégiben jártunk el például egy olyan ügyben, hogy Becskereken is lehessen magyar nyelven beiskoláztatni. Ennek van persze egy borzasztóan fontos feltétele, hogy a szülõk, illetve a diákok akarjanak is magyar nyelven tanulni. És ezt a szándékot aligha lehet a törvény eszközével generálni.
Ezt a célt viszont könnyebben el lehetett volna érni, ha nem egyénekre szabott támogatási rendszer alakul ki, hanem a határon túli magyar intézményeket, iskolarendszert, kulturális intézményrendszert támogatják ezzel a jelentõs összeggel (nyolc- és húszmilliárd forint közötti becslések vannak).
J. L.: Ez a megoldás viszont pontosan azoknak az érveit támasztaná alá, akik a "barikád túloldaláról" bírálnak bennnünket, illetve a magyar kormányt: egy ilyen intézményes támogatás ugyanis közvetlen beavatkozást jelentene a szomszédos országok dolgaiba.
D. M.: A szlovák rendszer állami iskoláinak is a belügyeibe avatkozna be ezzel a magyar állam akkorÉ
És ha alapítványi iskolákat vagy magániskolákat hoznának létre?
D. M.: Az más dolog. Azokat eddig is lehetett, ezután is lehet támogatni. Ez párhuzamosan fog történni: azok a szülõk, akik a gyerekeiket állami iskolába íratják, azok a gyerekek révén kaphatják meg a támogatást, akik alapítványi, egyházi vagy magániskolába viszik gyermekeiket, azok az intézményi támogatások révén is részesülnek az elõnyökbõl.
Az elbírálás azonban a mindenkori magyar kormánytól függ: ezek az intézményi támogatások tehát könnyen a kormány etnobizniszeivé válhatnak, a támogatottak pedig könnyen a lekötelezettjei lehetnek, legalábbis óhatatlanul sokkal szorosabb lesz a politikai kötõdés az indokoltnál a magyar kormány és a határon túli magyar szervezetek között.
J. L.: Én úgy érzem, hogy ezt minden további nélkül el lehet kerülni. Errõl teljes mértékben meg vagyok gyõzõdve.
D. M.: Mi egy olyan konstrukciót találunk ki a politikai befolyásolás elkerülésére, hogy Szlovákiában az ajánló szervezetet az öt országos hálózattal rendelkezõ magyar szervezet fogja  együtt mûködtetni, amelyek között csak egyetlen politikai szervezet van, a kiterjedt struktúrára épülõ Magyar Koalíció Pártja, viszont ez sem a pártirodán keresztül, hanem a helyi csoportja révén fog ebbe a munkába bekapcsolódni.
Mekkora sorbanállás lesz?
D. M.: Ha százszázalékos érdeklõdéssel számolunk, akkor egy forduló eltarthat négy évig.
Négy évig?
J. L.: De azért legyünk racionálisak, nem lesz százszázalékos az érdeklõdés. Minél távolabb lakik az illetõ a magyar határtól, annál kisebb a valószínûsége annak, hogy igényt tart magyar igazolványra. És ez nem csak a távolságtól függ, hanem a foglalkozástól is: nagy valószínûséggel egy mezõgazdaságban dolgozó család kisebb érdeklõdést fog mutatni mindez iránt, mint egy értelmiségi család.
D. M.: Három kategóriára osztható a jelentkezõk csoportja: az egyik a 18 év alattiak, másik csoport a 18 és 65 éves korosztály, illetve a 65 év feletti. A 65 év felettieknek nem kell még egyszer jönni, csak a 18 és 65 év közötti korosztály számára lesz esedékes több igazolványcsere. Egyébként ennek a rendszeres kapcsolattartásnak meglesz majd az a nagyon fontos hozadéka is, hogy erõsíteni fogja a magyar kulturális összetartozást.
Nem egészen értem. Hogyan fogja erõsíteni a kulturális összetartozást egy ilyen hivatal?
D. M.: A hivatal csak a kontaktus lehetõségét biztosítja, de a törvény egészében a hivatali érintkezéstõl kezdve, a különbözõ támogatási lehetõségen és jogosultságokon keresztül megalapozhatja a kultúrnemzet összetartozását, aminek gazdasági kihatása is lesz, fõleg a határ menti regionális együttmûködések formájában.
J. L.: Szerbiában a politikai változások és a tényleges rendszerváltás az európai értékek beszivárgását is elõsegítették, miközben azonban, ha Magyarország ténylegesen is csatlakozik az EU-hoz, Szerbia viszont nem, akkor nekünk bizony azzal kell számolni, hogy a vajdasági magyar közösség és az anyaország közé, ha mást nem, egy idõleges vasüggönyt húznak. Mi bízunk abban, hogy a magyar kormány, ha másképp nem, a státustörvény tényleges és tartalmi végrehajtásával, új elemekkel való kiegészítésével (például vízummentesség) enyhítheti ezt a nemkívánatos következményt.
Ez Szlovákia esetében mekkora problémát okozna?
D. M.: Ha Szlovákia alkalmatlanná válna az integrációra, a Magyarországra való utazás problémája akkor is megoldható volna, hiszen van erre is pozitív példa. Norvégia nem tagja az Európai Uniónak, de aláírta a schengeni egyezményt, így tényleges határnak csak azt a kis szakaszt kell tekinteni, amely Norvégia és Oroszország között van.
Tehát mi az, ami a leginkább hasznosítható lesz számukra?
D. M.: Ameddig nincs vízumkényszer a két ország között, és korlátlanul lehet utazni, az oktatási támogatás a legnagyobb vonzerõ.
J. L.: A magyarországi korlátozott idejû munkavállalás lehetõsége sajnálatos módon nálunk már nem olyan fontos, mint Romániában és fõleg Kárpátalján. Tudniillik 1990-91 óta, aki életerõs, rátermett, az már sajnos úgy is elhagyta a Vajdaságot. Persze óvatosabban is fogalmazhatnék, mert az általánosítások mindig áldatlan következményekhez vezetnek, de ez sajnos ez nagyjából befejezett tény.
Sokan gondolják úgy, hogy ez az egész törvényi herce-hurca megkerülhetõ lett volna egyszerû magánjogi szerzõdésekkel, hogy egy példát mondjak, a vasúti társaságok között.
D. M.: Az, hogy a nemzetközi vasúti jegy milyen árú legyen, különbözõ nemzetközi egyezmények szabályozzák. Tény, hogy igencsak visszás, ha egy Egerbõl Rimaszombatba menõ autóbusz drágább, mint az Egerbõl Jászberénybe menõ autóbusz ára, amely körülbelül ugyanolyan hosszú útvonal. A magyar állam, illetve a magyar autóbusz közlekedési vállalat azonban csak a jászberényi viszonylatra tud hatni, a rimaszombatira legfeljebb egyénileg érvényesíthetõ kedvezmények formájában. Amit közösségi,  pontosabban intézményi alapon megtehet, azt közalapítványok az intézményi  támogatások révén eddig is megtették. Viszont a státustörvényben megfogalmazott lehetõségek, olyanok, amelyeket például már az Illyés Alapítványon keresztül egyáltalán nem lehetne kezelni. Tehát ha csak arról lenne szó, hogy egy kulturális tevékenységet vagy egy iskolai oktatási tevékenységet támogassunk, azt lehetne a hagyományos formában is. De az együttmûködés és a szisztematikus támogatás, illetve jogosultságrendszer széles körét, ahogyan az meg van fogalmazva a törvényben, a hagyományos módon már nem lehet végezni. Hiányosságai persze hogy vannak a törvénynek. De hát végül is minden törvény módosítható, ez különösképp: hiszen úgy kell tekinteni, mint az elsõ ilyen törvényre.
Ez nem valami pozitív mérleg. Nézzük végezetül a másik problémakört, az autonómia ügyét, mert többek szerint ez jelentene igazi megoldást.
J. L. A kisebbségi autonómia gondolata a vajdasági magyarság elsõ politikai szervezetében fogalmazódott meg legelõször. Aztán viszont valahogy úgy hozta a sors, hogy a felvidéki és az erdélyi magyar közgondolkodásban nagyobb hátszelet kapott ez a törekvés, ugyanakkor amikor vége lett a háborúnak, í99 derekán kiderült, hogy ez az a pillanat, amikor újból hangsúlyosabban meg kell fogalmazni az autonómia-elképzeléseket. Ebben az idõben születik meg az az autonómia-koncepció, amelyrõl mi sokáig azt gondoltuk, hogy mögötte áll a vajdasági magyar politikai életnek jelentõs része, aztán különbözõ helyi politikai okok miatt, a VMSZ-t leszámítva, a másik két párt kihátrált mögüle. A vita tulajdonképpen arról szólt, hogy legyen-e ideiglenes jelleggel kisebbségi nemzeti tanács vagy ne, jobb lenne-e avagy sem, ha csak végleges, közvetlen választások útján felállítható testület jönne létre? Mi úgy gondoltuk, és ezt a mai napig is így gondoljuk, hogy a kisebbségi autonómia kérdését nem lehet egyik napról a másikra megoldani, egy hosszú távú politikai koncepciót nem lehet egyik napról a másikra kimunkálni. E politikai koncepció legfontosabb elemei a következõk. Az egyik: azért szorgalmazzuk a Vajdaságnak az autonómiáját, mert megítélésünk szerint a Vajdaságban élõ kisebbségi közösségek sorskérdései könnyebben kezelhetõk egy földrajzilag kisebb területi egységben. A másik: a magyar kisebbség autonómiájának lényege az lenne, hogy a magyar nemzeti közösség választott képviselõi útján - a racionalitás mértékéig - saját kezébe vegye a sorsát. A harmadik elem: az elgondolt kisebbségi területi autonómia úgy lenne meghatározva, hogy ott a magyar lakosság a helyi többséget képezné. Ez utóbbi szempont meglehetõsen sok vihart kavart, s minden bizonnyal ez lesz az az elem, amelyik legkésõbb valósul meg. Egyelõre csak addig jutottunk el, hogy megalakítottuk az ideiglenes kisebbségi nemzeti tanácsot, amelynek a tagjai a választópolgárok által egyszer már megválasztott vajdasági magyar politikusok. Ennek a testületnek azonban, el kell ismerni, hivatalosan megerõsített, törvénybe foglalt kompetenciái nincsenek. Azt viszont okkal, és nem egészen méltánytalanul vállalta magára, hogy definiálja a gazdasági bizottság kulcskérdéseit, listázza a legfontosabb problémákat, és megpróbálja körülhatárolni a megoldási módokat. Körülbelül itt tartunk. Ami pedig a Vajdaság teljes körû autonómiáját illeti, a múlt év október-novemberben bekövetkezett rendszerváltás esélyt és lendületet adott arra, hogy a korábban centralizált Szerbia elindulhasson a decentralizáció útján.
Ez elsõsorban külsõ kényszer - mondjuk így: megfelelési vágy - hatására következett be, vagy a belsõ szándék is szerepet játszott?
J. L.: Azt hiszem, hogy ez a belsõ indítattás hozadéka. Hozzá kell tenni, hogy míg a Vajdaság szerb többségû lakosságát is az unitárius, a centralizált államhatalom eszméje uralta 1988-tól 1991-ig, késõbb, amikor kiderült, hogy a milosevic«si rendszernek egyik legfõbb politikai törekvése a Vajdaság gazdasági potenciáljának teljes lenyúlása akár az erõszakszervezet bevetésével is, eljutottunk oda, hogy a tartomány lakosságának meghatározó része - nemzetiségtõl függetlenül - megelégelte ezt. Félreértés ne essék, nem esett át hirtelen a szerbség a ló túloldalára, de kétségtelen, hogy az autonómia ötletét  és igényét immár nemcsak a magyar közösség támogatja.
D. M.: A Vajdaságban, és egyáltalán Kis-Jugoszláviában az a szerencse, hogy volt egy olyan korszak, amelyben valamilyenfajta autonómiák léteztek. Így nincs bennük félelem, mint például Szlovákiában a szlovák többség körében amiatt, hogy az autonómia az ország megszûnéséhez, szétszakadásához vezet. A Vajdaságban viszont a történelmi tapasztalat is azt igazolja, hogy fölösleges az autonómiától félni, ha szerves módon összetartozó területeken jön létre.