A tudománytörténetnek - kicsit elnagyoltan fogalmazva - két fõ változata, mûfaja van. Az egyik, az enciklopédikus jellegû arra törekszik, hogy a lehetõségekhez képest teljes áttekintést adjon mindarról, ami valamely tudományterületen belül a kezdetektõl máig történt. A másik célja, hogy a tudománytörténeten keresztül értelmezze, magyarázza az adott tudományág kialakulását, kialakítson róla egy képet, aminek legfontosabb, bár gyakran rejtett célja az adott tudományterület jelenkori állapotának legitimálása. Másként, talán egy kicsit erõsebben fogalmazva, az ilyenfajta tudománytörténet mindig meghatároz, lefekteti, s kanonizálja az adott terület elméleti, módszertani határait és kutatási témáit. Ahogy Kósa László elegánsan fogalmaz: "a tudománytörténet nem utólagos számonkérés, hanem a jelen elõzményeinek feltárása" (18. o., kiemelés tõlem, N. P.). Ebbõl a célkitûzésbõl persze logikusan következik, hogy a szerzõnek válogatnia kell életmûvek, elméletek, megközelítések és módszerek között.
Ebbõl adódóan az ilyen jellegû tudománytörténeti összefoglalások - különösen, ha azok egyetlen szerzõtõl származnak - mindig is erõsen vitatottak, mivel bizonyos mértékig szubjektívek. Ami azonban nem feltétlenül egyéni elfogultságot vagy a tudomány történetének "meghamisítását" jelenti, hanem sokkal inkább azt, hogy a mindenkori szerzõ szükségszerûen a saját, az adott tudománnyal kapcsolatos - tudománypolitikai, elméleti - felfogását jeleníti meg, vetíti rá a tudomány történetére, a saját felfogásához közel álló elméletek és életmûvek összességét tekinti a tudomány történetének.
Nincs ez másképpen Kósa Lászlónak a magyar néprajz tudománytörténetérõl írott munkája esetében sem, amely 1989 után most egy második, átdolgozott kiadásban is megjelent. Kósa évtizedek óta meghatározó alakja a magyar néprajznak, nagy felkészültségû tudós, akinek határozott elképzelése van arról, hogy mi a néprajz, mivel kell foglalkoznia, mi tartozik ehhez a tudományterülethez, s mi nem. Kósa ugyanakkor óvatos ember, aki - éppen felkészültségébõl következõen - pontosan tudja, hogy bár a néprajzzal kapcsolatos nézetei e tudományterületen belül uralkodó jellegûek, azaz a magyar néprajzkutatók többségének a tudományos felfogását tükrözik vissza, mégis csupán egy lehetséges felfogást képviselnek. Sõt, Kósa azt is érzi, hogy néprajz-értelmezése - elméletileg s politikailag egyaránt - egyre problematikusabb Magyarországon is, de még inkább nemzetközi összehasonlításban. Éppen ezért hangsúlyozza - teljes joggal, teszem hozzá -, hogy mennyire fontos lenne, ha a magyar néprajz történetét többször, különbözõ perspektívákból mások is megírnák (13. o.). S bár ez valóban jó lenne, ám ilyen munkák nincsenek, és számos oknál fogva nem is valószínû, hogy a közeljövõben lesznek. Így Kósa munkáját a szerzõ személyén, illetve a könyv elméleti beállítottságán és ideológiáján keresztül mindenképpen a magyar néprajztudomány története reprezentatív összefoglalásának, a magyar néprajz "hivatalos" életrajzának kell tekintenünk - még akkor is, ha biztosan vannak a magyar etnográfusok között olyanok is, akik ezzel az "életrajzzal" nem, vagy csak részleteiben azonosulnak. Éppen ezért a recenzensnek sem lehet más feladata, mint azt a képet megvizsgálni, amelyet e könyv a magyar néprajzról elõállít és közvetít.
Ez a kép az én megítélésem szerint - a tudománytörténetek szokásos, elõbb már említett "elfogultságán" túlmenõen - konzervatív és ideologikus, amely önnön logikájából következõen - felületes megjegyzésektõl eltekintve - alig vesz tudomást a néprajznak azokról az eszméirõl, gondolatairól és elméleteirõl, amelyek a szerzõ tudományfelfogásától eltérnek, vagy más irányba mutatnak. E konzervatív szemlélet - mint a konzervatív eszmék általában - azzal tûnik ki, hogy a tudomány, jelen esetben a néprajz korábbi, más társadalomtörténeti helyzetekben kialakult modelljeit általános érvényûnek, adottnak, így alapjában véve helyesnek tekinti, illetve az attól eltérõ elméleteket és kutatási gyakorlatokat "kiközösíti", azaz nem a néprajzhoz tartozónak minõsíti.
S noha Kósa könyvében nagyon ügyesen úgy fogalmaz, hogy már elõre szinte minden esetleges kritikai megjegyzést, övétõl eltérõ gondolatmenetet elhárít, mondván, ezek más érdeklõdési kört képviselnek, más koncepciót kérnek munkáján számon, mégis kísérletet teszek arra, hogy a szerzõ néhány központi gondolatmenetét tudatosan egy másik perspektívából kommentáljam, hiszen minden tudományos vitának épp az a lényege, hogy különbözõ szempontok és megközelítések ütköznek egymással.

A nemzeti és népi kultúra
A szerzõ könyve legelsõ oldalán leszögezi, hogy õ tudománytörténetet, nem pedig kutatástörténetet ír, azaz "azoknak az eszméknek, gondolatoknak, elméleteknek a történetét" írja meg, "amelyek a néprajztudományt létrehozták, érdeklõdését, szemléletét mozgatták, tárgyát és módszerét alakították" (11. o.). Késõbb ugyan megjegyzi, hogy "eredeti szándékunkkal ellentétben - kutatástörténeti részletek és mozzanatok is elõkerülnek", mégis meghökkentõ, hogy éppen a néprajz kialakulásának eszmetörténeti összefüggéseivel milyen mostohán bánik. Kósa alaptétele, hogy Magyarországon "a néprajzi gondolkodást a romantika hívta életre" (37. o.), "a hazai néprajz alapjai akkor alakultak ki, amikor a magyar szellemi életben a nyelv és a kultúra kérdései kerültek a középpontba" (20. o.).
Ennél sokkal többet nem lehet megtudni arról a társadalomtörténeti helyzetrõl, amelyben a néprajz mint tudományos szemlélet kialakult, illetve fokozatosan intézményesült. Ehelyett a szerzõ különbözõ út- és országleírásokat, statisztikákat stb. sorol fel és ismertet, amelyek így egymás után felsorakoztatva pontosan azokat az eszmetörténeti és politikai összefüggéseket takarják el, amelyek a néprajztudomány konstituálódásának a folyamatát világíthatnák meg. Pedig az akkori társadalomtörténeti kontextus meghatározó a néprajzot létrehozó eszmék, gondolatok és elméletek szempontjából.
E tudományterület kialakulása ugyanis elválaszthatatlan - Európában egyébként mindenütt - a népi kultúra felfedezésének mozzanatától, ami viszont a modern európai nemzetek kialakulásának folyamatában játszott döntõ szerepet.
Nehezen érthetõ, hogy Kósa - néhány halvány és hangsúlytalan megjegyzéstõl eltekintve - miért nem nyomatékosítja erõteljesebben és egyértelmûbben e társadalomtörténeti és politikai kontextusnak a fontosságát. Annál is inkább, mert ezeket a folyamatokat és összefüggéseket az 1980-as évek elejétõl kezdõdõen Miroslav Hroch, Peter Burke, Benedict Anderson, Ernest Gellner és mások munkái részletesen tárgyalták, és - a Kósa által joggal annyira fontosnak tartott - eszmetörténeti elemzésnek vetették alá. Ezek a kutatások egy nagyon fontos, meghatározó jelentõségû mozzanatra hívják fel a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy a XIX. század elsõ felében, amikor Kelet-Európában is napirendre került az önálló nemzetek, nemzeti államok megteremtése, a népi kultúra társadalmi észlelésében döntõ fordulat játszódott le.
Peter Burke számos tény és bizonyíték alapján részletesen kimutatta - s az ember csak találgathat, hogy ennek a ma már klasszikus munkának a megállapításait Kósa miért nem vette figyelembe -, hogy a nép a XIX. század elejéig az akkori értelmiség, polgárság vagy éppen nemesség számára a "rejtélyes õk-et jelentette", egy olyan népességet, amelyet egyfajta alapvetõ "kulturális primitivizmus" jellemzett. Ez a néppel és népi kultúrával kapcsolatos attitûd csak a XIX. század közepén, a Kósa által romantikának nevezett korszakban változott meg. Ez az a korszak, amikor a formálódó közép- és kelet-európai nemzetek számára az önálló és másoktól különbözõ nemzeti kultúra a nemzeti létezés döntõ és konstitutív tényezõjévé vált. A nemzeti lét megkövetelt egy önálló nemzeti kultúrát, a nemzeti kultúra pedig elõfeltételezte a saját népi kultúrát - és ez nem csak Kelet-Európában volt így.
A nemzetté válás idõszakában a nemzeti és a népi kultúra között Európában mindenütt szoros kapcsolat alakult ki és állt fenn - függetlenül attól, hogy az egyes régiókban mikor zajlott le ez a folyamat. Persze - és ezt Robert Colls és Philipp Dodd, Orvar Löfgren, Robert Foster vagy Liah
Greenfeld kutatásaiból, hogy csak néhány példát említsek - pontosan tudjuk, hogy ez a kapcsolat az egyes országokban és régiókban nagyon eltérõ módon alakult; e viszonynak különbözõ típusai alakultak ki. Közép- és Kelet-Európában a korábban "idegennek", "egzotikusnak" és "primitívnek" tartott népi kultúra a nemzetté válás során alakult át az egykori, eredeti, de mára már elfelejtett "õsi" kultúra maradványává, valamiféle tételezett, az "õsidõkben" létezett nemzeti szellem megnyilvánulásává, s vált a nemzeti kultúra alapjává.
A néprajztudomány ebben a folyamatban meghatározó, reflexív szerepet játszott. A néprajz volt ugyanis az a tudomány, amely ezt az "õsi", a nemzeti kultúra alapjául szolgáló népi kultúrát felfedezte vagy éppen kitalálta (gondoljunk csak a népköltészeti szövegek, a Grimm testvérek által gyûjtött mesék, az Erdélyi János által gyûjtött népdalok vagy a Kriza János által gyûjtött balladák átírására, esztétikai szempontú átalakítására!), és tudományosan legitimálta, miközben önmagát intézményesítette. Az összefüggéseket persze világosan kell látni. Nem a formálódó, alakuló néprajz váltotta ki ezt a nemzeti érzést, hanem éppen fordítva, a nemzetté válás egyre erõsödõ folyamata teremtette meg a néprajztudományt.
Kósa errõl az egész folyamatról, ezekrõl az összefüggésekrõl alig ejt szót. Könyve 12. oldalán található ugyan egy homályos, rosszul fogalmazott, hogy ne mondjam, felületes bekezdés a népi és a nemzeti kultúra közötti összefüggésekrõl (ami késõbb a 164. oldalon újra elõkerül), miközben egyetlen szóval sem említi meg - még a bibliográfiai utalások szintjén sem - például Hofer Tamás európai szinten is számon tartott idevonatkozó kutatásait a magyar népi kultúra képének megszerkesztésérõl, a magyar népi kultúra modelljeirõl.
Ezt a tényt természetesen nem lehet a szerzõ tájékozatlanságával magyarázni. Kósa pontosan tudja, hogy mit említ meg, és mit hallgat el. Azokat az elméleteket, eszméket és gondolatokat, amelyek - akár az európai, akár a magyar kutatásból - nem illenek koncepciójába, egyszerûen kizárja áttekintésébõl, még ahhoz sem veszi a fáradságot, hogy vitába szálljon velük. Ez az attitûd helyenként egyszerûen csak csodálkozó vagy értetlenkedõ fejcsóválásra készteti az olvasót - például ott, ahol Kósa "a népköltészet iránti érdeklõdés európai gyökereit" (37. o.) tárgyalva Horváth Jánosnak egy 1927-ben írott könyvére, illetve Ortutay Gyulának egy eredetileg 1939-ben készült, majd 1962-ben tovább bõvített tanulmányára hivatkozik, anélkül, hogy akár csak egyszer is megemlítené mondjuk Peter Burke-nek e témában írott, és egyébként magyarul is megjelent megkerülhetetlen monográfiáját (Népi kultúra a kora újkori Európában, Századvég-Hajnal István Kör, Bp., 1991). Más helyeken azonban nyilvánvalóvá válik, hogy az egyedi esetek mögött egy összefüggõ, ideologikus szándékú tudományfelfogás rejlik, amely különösen akkor válik szembeötlõvé, amikor a szerzõ a néprajz kutatási területét vázolja fel.

A "nemzeti tudomány"
Érdekes, hogy Kósa ebben a tekintetben sem fogalmaz közvetlenül és egyértelmûen, noha éppen egy eszmetörténeti indíttatású tudománytörténetnek lehetett volna fontos és érdekes feladata annak felvázolása, hogy az évszázadok során, miképpen alakult, formálódott a néprajz tárgya, kutatási területe. Hogy erre nem került sor, persze nem véletlen, hanem a szerzõ néprajzfelfogásának szerves következménye.
Kósa sehol sem fejti ki egyértelmûen - s még kevésbé elméleti igénnyel -, hogy milyen szempontok alapján húzza meg a néprajz határait, noha azt mindig pontosan meg tudja mondani, mi tartozik a néprajzhoz, és mi nem. Ennek ellenére lehet találni munkájában néhány félmondatot, amely pontosan mutatja, hogy mit tart a szerzõ a néprajz tárgyának. Könyve 17. oldalán - általános érvénnyel fogalmazva - azt írja, hogy a néprajz az "etnikum származásának tényeivel és a saját kulturális emlékekkel" foglalkozó tudomány; majd egy oldallal késõbb arra mutat rá, hogy a magyar néprajztudomány eddigi központi célja a magyar népi mûveltség feltárása és elemzése volt. A 160. oldalon - Lambrecht Kálmánt és a "hungarológiai kultúrprogramot" idézve - aztán kijelenti, hogy a néprajz a harmincas években "egyértelmûen elérkezett ahhoz a fokhoz, mely a nemzeti tudomány rangját jelentette" (kiemelés tõlem - N. P.).
Ezek a mondatok elsõ olvasásra talán nem tartoznak össze, ha azonban az ember figyelmesen követi Kósa érvelését, a könyvön végighúzódó gondolatmenetét, akkor rögtön kiviláglik, hogy itt a szerzõ néprajzfelfogásának kulcselemeirõl van szó. E felfogás talán legfontosabb sajátossága, hogy teljességgel történetietlen, mivel a néprajzot úgy jeleníti meg, mint valamiféle, a változó társadalomtörténeti, politikai kontextustól független állandót.
Történetietlenségének több összetevõje, megnyilvánulása is van. Egyrészt nem utal arra, hogy a néprajz az elõbbiekben röviden vázolt sajátos társadalomtörténeti helyzetben vált az "etnikum származásának tényeivel és a saját kulturális emlékekkel" foglalkozó tudománnyá, s még csak egy lábjegyzet szintjén sem tesz említést azokról az Európa-szerte megfigyelhetõ néprajzi kezdeményezésekrõl, törekvésekrõl, amelyek nem illettek ebbe a képbe, és ugyan fokozatosan háttérbe szorultak, de mégis hozzátartoztak a néprajztudományhoz. Másrészt, amikor a magyar néprajz központi céljaként a magyar népi mûveltség feltárását és elemzését jelöli meg, nem utal az általa képviselt néprajz egészét érintõ egyik súlyos elméleti problémára. Arra, hogy ez a felfogás nem egy univerzális kategóriát, a kultúrát tekinti a tudomány tárgyának, hanem egy ideologikus konstrukciót, nevezetesen a magyar népi mûveltséget. Kicsit olyan ez, mintha a magyar irodalomtudomány csak a "magyar népi irodalmat" vagy a magyar történettudomány csak a "magyar népi történelmet" kutatná. Ezek persze fiktív kategóriák, de a "magyar népi mûveltség" fogalma is az. Ami persze nem azt jelenti, hogy az alsóbb társadalmi rétegeknek vagy akár csak a parasztságnak ne lett volna sajátos, változó, a mindennapi életbe beleszövõdött kulturális gyakorlata. Ez azonban nem egyenlõ a magyar népi mûveltség kategóriájával.
A "magyar népi mûveltség" nem egy, a mindennapi élet szintjén megfigyelhetõ kulturális szerkezet, hanem kutatói perspektíva kérdése, annak a kérdése, hogy az etnográfusok az általuk megfigyelt kulturális jelenségeket milyen keretekben értelmezik. A "magyar népi mûveltség" tehát mindenekelõtt egy értelmezési keret, nem pedig egy, a mindennapi élet szintjén megfigyelhetõ kutatási tárgy, és ezt a tény Kósa meg sem említi. Egy modern néprajzi tudománytörténetnek azonban arról "elfeledkezni", hogy a népi mûveltség kategóriája mindenkor és mindenütt ideológiailag motivált szelekció, illetve konstrukció eredménye, több, mint egyszerû tévedés.

Rehabilitációs kísérlet
Amikor Kósa László kijelenti, hogy a néprajz a 30-as évek közepére elérte a "nemzeti tudomány rangját" - és most tekintsünk el attól, hogy még csak célzást sem tesz arra, hogy itt egy ideológiai minõsítésrõl van szó -, egyetlen szóval sem utal arra, hogy a második világháborút megelõzõ utolsó évtized Magyarországán csak az a tudomány lehetett "nemzeti", amely megfelelt az akkori idõk konzervatív, jobboldali, fasizmus felé menetelõ szellemiségének.
Ezeken az oldalakon (161-171. o.) különösen szembeötlõ a szerzõnek a két háború közötti magyar néprajz rehabilitására tett kísérlete, amely azonban nemcsak politikailag, hanem morálisan is problematikus. Kósa arra törekszik, hogy a néprajz és a nacionalizmus közötti nyilvánvaló összefüggéseket tompítsa, jelentéktelennek tüntesse fel (hiszen teljesen tagadni õ sem tudja). Érvei azonban erõtlenek: "Néprajz és nacionalizmus közé már azért sem lehet egyenlõségjelet tenni, mert a kortárs nacionalizmus sokrétû volt, a néprajz pedig akarva sem kötõdhetett volna minden színárnyalatához" (163. o.). Vagy rögtön a következõ mondatban: "Nem lehet például közvetlenül kötni a politikai elit különfajta változatokat képviselõ nacionalizmusához, mert a politikai ösztönzést mindvégig tompította, háttérbe szorította a tudományos szempontoknak biztosított elsõbbség" - írja, noha korábban (19. o.) éppen arra mutatott rá, hogy a "saját népi mûveltséget" vizsgáló néprajzból, vagyis így a magyar néprajzból is hiányzik az elméleti, azaz a tudományos igény.
Ebben a rövid kritikában nincs mód ennek a problémának a részletes elemzésére (s több mint sajnálatos, bár aligha véletlen, hogy a magyar néprajz sem talált eddig alkalmat e kérdés megvitatására). Egy gyakran felvetõdõ félreértést - amelyre egyébként Kósa is utalt (241. o.) - azonban érdemes eloszlatni. Nem arról van szó ugyanis, hogy a magyar néprajz közvetlenül a politikai indíttatású nacionalizmus szolgálatában állt volna. Hanem arról, hogy a "nemzeti alapú néprajztudományok", amelyek "általában népük mûveltségének egyedül reá jellemzõ jegyeit, az etnikus specifikumot kutatták" (127. o.) olyan ismereteket termeltek ki, olyan tudást hoztak létre, amelyet az akkori, egyre inkább nacionalistává váló politika minden további nélkül fel tudott használni a saját céljaira. Kósa "diplomatikusan" úgy fogalmaz, "a népi kultúra mint érveket szolgáltató tényezõ bekerülhetett a kor elvi-világnézeti összeütközéseibe", amit õ azonban "a tudományszak ideológiai felértékelõdésének" jeleként értelmez (163. o.). Azonban pontosan ez a felértékelõdés jelenti a problémát. Hiszen ez nem jelent mást, mint hogy a népi kultúra oly mértékben került be "a kor elvi-világnézeti összeütközéseibe", amennyiben érveket tudott szállítani különbözõ árnyalatú jobboldali, nacionalista vagy nacionalizmus felé hajló konzervatív politikai nézeteknek, társadalmi mozgalmaknak. S pontosan a politikai felhasználhatóságnak ez a ténye biztosította a magyar néprajz társadalmi legitimációját.
Ezt a tényt közvetve egyébként maga a szerzõ is elismeri, amikor azt hangsúlyozza, hogy a nemzeti tudomány ragjának elérése visszahatott a magyar néprajztudomány céljaira és feladataira (25. o.). Azt gondolom, hogy éppen a magyar néprajztudománynak válna leginkább hasznára, ha végre tudomásul vennénk, hogy ez a tudományterület a második világháborút megelõzõen szükségszerûen - azaz abból a strukturális sajátosságából következõen, hogy egész elméletét és gyakorlatát egy ideológiai konstrukcióra, a nép és a népi mûveltség fogalmaira építette fel - jobboldali politikai nézetek sodrásába, vonzásába került. Ezt a néprajzot "apolitikusnak" nevezni, ahogyan azt a szerzõ teszi, nem nagyon tudom mással magyarázni, mint egyfajta naivitással, amely arra a hitre épül, hogy a (feltételezett) tudományos objektivitás politikai semlegességet eredményez.

A fel nem adott tárgy
Befejezésül külön is szólni kell Kósa könyvének utolsó, az elõzõ kiadáshoz képest teljesen átdolgozott fejezetérõl (VI. fejezet. Közelmúlt és jelenkor. A magyar néprajz a XX. század második felében). Szembeötlõ, hogy ez a fejezet kidolgozottságában, argumentáltságában mennyire különbözik az elõzõktõl. Míg a korábbi fejezetekben Kósa nagy gondot fordított a pontos fogalmazásra, egyes életmûvek aprólékos elemzésére, addig ebben a fejezetben hemzsegnek az általánosságok, a semmitmondó megfogalmazások, de ami még súlyosabb, hogy tele van tévedésekkel, csúsztatásokkal és félremagyarázásokkal.
Kezdjük a tévedésekkel, amelyek között akadnak nevetségesek, nyilvánvalóan tájékozatlanságból származók: például amikor könyve 210. oldalán azt a német néprajzi irányzatot, amely többek között éppen azért nevezte magát "empirische Kulturwissenschaft"-nak, hogy a kulturális antropológiával szemben kínáljon alternatívát a megújulóban lévõ néprajzi kutatás számára, "tübingeni aktivista antropológia"-nak nevezi. Az ilyen típusú tévedéseket persze egy alaposabb szerkesztés könnyen és gyorsan kiszûrhette volna (akárcsak a könyvben található számos elütést, vagy a "következetesen" mindenütt fordítottan szedett mondatvégi kérdõjeleket).
Ennél jóval problematikusabb azonban Kósának az a tétele, hogy "a nemzeti alapú néprajztudomány a mai Európában, amennyiben tárgyát nem adja fel, történeti stúdiummá válik vagy máris azzá vált" (233. o.). Hiszen itt nemcsak arról van szó, hogy számos olyan példa ismeretes - én csak a német, a lengyel, a horvát vagy a svéd néprajzot említem itt -, amely ennek a megállapításnak éppen az ellenkezõjét bizonyítja, hanem mindenekelõtt az ebben a tételben rejlõ elméleti problémáról. Amikor ugyanis Kósa azt írja a néprajzról, hogy "amennyiben tárgyát nem adja fel", ezzel azt szuggerálja, hogy mindazok a kutatások, amelyek intézményesen ugyan a néprajzon belül folynak, de nem annak "eredeti" tárgyát kutatják, valójában nem tartoznak ehhez a tudományhoz.
A tudománypolitikai problémát itt az jelenti, hogy Kósa ezen a tételen keresztül igyekszik kisajátítani egy tudományterületet, és továbbra is kirekeszteni onnan minden olyan megközelítést, amely az általa képviselt nézetekkel nem egyeztethetõ össze, azaz a szó minden értelmében konzerválni akar egy tudományt. Az elméleti probléma pedig abban áll, hogy a szerzõ a néprajztudomány tárgyát valami állandó és változatlan entitásnak tekinti, amelyet, ha a jelenkorban már nem kutatható, akkor az idõben visszamenve kell kutatni. Kósa statikus tudományfelfogása e ponton elkedvetlenítõn szembeszökõ lesz, amit már fogalmazása is elárul. A tárgy "feladásáról" beszél, nem pedig a kutatási érdeklõdés, témák, szemlélet változásairól. Nehezen hihetõ, hogy komolyan gondolja, az általa mûvelt tudományterületnek több mint egy évszázadon keresztül nem változott meg a tárgya, hogy a néprajznak ma, egy egészen más társadalomtörténeti és politikai kontextusban ugyanazt kell(ene) csinálnia, mint a XIX. század végén. Aligha lehet egy ilyen kitûnõ, eszmetörténeti érdeklõdésû etnográfusnak elhinni, hogy ne venné észre, a népi kultúra vizsgálatára specializálódó néprajz egy sajátos társadalomtörténeti helyzet függvénye és produktuma volt, amely e helyzet megváltozásával szükségszerûen átalakul.
Hogy a néprajz az utóbbi évtizedekben hogyan és miképpen változott meg, alakult át Európa-szerte, annak számos, egymástól is különbözõ útja volt és van. Ezek tárgyalása természetesen nem volt Kósa könyvének feladata. Azonban ezeknek a folyamatoknak az ismeretében a néprajz tárgyát, feladatát ilyen kizárólagossággal a népi kultúra, illetve a népi mûveltség vizsgálatában látni, egyszerûn anakronizmus, egyszerre mélyen ideologikus és elméleti tévedés.

Az antropológia szerepe a magyar néprajzban
Hasonlóképpen meghökkentõ az a tájékozatlanság - vagy csúsztatás? -, amit a szerzõ a kulturális antropológiával kapcsolatban árul el. És itt nemcsak arról van szó, hogy megjegyzései mögött még mindig az antropológia hagyományos modellje - az úgynevezett four field study, amely a fizikai antropológia, az archeológia, a kulturális és a szociálantropológia egységére, összetartozására helyezte a hangsúlyt - rajzolódik ki, amely pedig legalább két évtizede magán az antropológián belül is állandó vita és kritika tárgya, hanem megint csak ténybeli tévedésekrõl.
Jellemzõ példa erre, amikor könyve 241-242. oldalán arról ír, hogy igazságtalan ráterhelni a néprajzra "a nemzet mint társadalmi-politikai formáció kiterjedt problematikáját. Olyan ez, mintha az etnológiára, illetõleg az antropológiára terhelnénk a gyarmatosítást, amit ugyanúgy megtehetnénk, hiszen keletkezése és története elválaszthatatlan tõle." Itt persze nem "ráterhelésrõl" van szó, hanem arról, hogy minden társadalomtudománynak fontos feladata - hogy azt ne mondjam, kötelessége - feldolgozni, reflektálni saját politikai múltját, szerepvállalását, azt, hogy az általa termelt tudás politikailag hogyan instrumentálódik. Az elõbb éppen arra utaltam, hogy a magyar néprajz ennek a feladatának nem tett/tesz eleget. Az etnológia és az antropológia viszont az 50-es évektõl kezdõdõen folyamatosan, következetesen és igen kritikusan elemezte önmagának a gyarmatosításban játszott szerepét - elég itt Michel Leiris 1950-ben (!) a Les Temps modernes-ben megjelent írására utalni. Sõt, az antropológia társadalmi és politikai szerepvállalásának, illetve az antropológiai tudás politikai felhasználásának, felhasználhatóságának kritikai elemzése jelentõs mértékben alakította a (késõ) modern antropológiai - és általában a társadalom- és kultúratudományi - elméleteket. Ezeket a tényeket figyelmen kívül hagyni megint csak tévedés, vagy talán több is annál, hiszen aligha lehet elhinni, hogy a szerzõ ezekrõl a történésekrõl ne tudna.
A kulturális antropológia magyarországi elterjedésérõl hasonló módon számol be a szerzõ. Hogy a kulturális antropológiának Magyarországon - és számos más közép- vagy kelet-európai országban - nincsenek hagyományai, az közismert és nyilvánvaló. A kérdés nem is ez, hanem az, hogy mi következik ebbõl. És itt legalább két mozzanatot kell megemlíteni.
A szerzõ közvetve maga is utal arra, hogy a második világháborút követõ idõszakban a magyar néprajz szervezeti keretein belül állandóan jelen volt egy nem magyar, azaz nem a magyar népi kultúrára irányuló néprajzi érdeklõdés, amely különbözõ mélységben és különbözõ intenzitással kapcsolódott a kulturális antropológia elméleti hagyományaihoz, és persze sosem jelentette a magyar néprajztudomány központi fontosságú területét, de létezett. Kósa ezt az egész vonulatot - például Sárkány Mihály idevonatkozó sokrétû munkásságát, hogy újfent csak egyetlen, kiragadott példát említsek - egyszerûen figyelmen kívül hagyja, mivel az az õ megítélése szerint nem tartozik a magyar néprajzhoz. Ez azonban egy önkényes határhúzás, mivel azok a kutatók, akik Európán kívüli népeket kutattak, mind a magyar néprajztudomány keretein belül tették ezt, és ami még fontosabb, tevékenyen részt vettek a magyar néprajztudomány hétköznapjaiban, elméleti vitáiban. Azaz ez az érdeklõdés része volt a magyar néprajznak - még ha marginális pozícióban volt is -, akkor is, ha errõl a tényrõl Kósa nem vesz tudomást.
A másik megjegyzés pedig a magyarországi kulturális antropológia mai helyzetére vonatkozik, amivel kapcsolatban elsõként újra a szerzõ "sajátos" látásmódja tûnik fel: a történeti és a kulturális antropológia nem tudott "áttörést" elérni, a miskolci tanszék egy "szûk és sajátos profilú intézmény" (de hogy ez miért baj, az nem derül ki), a pécsi kísérlet pedig tárgyával és céljával a néprajztól különösen "távol esik". Az kétségtelen, hogy a kulturális antropológia Magyarországon az utóbbi tíz évben lényegesen többet érhetett volna el annál, mint amit elért. Hogy a helyzet olyan, amilyen, abban intézményi, strukturális és személyi tényezõk egyaránt szerepet játszottak.
Egy tény azonban vitathatatlan, és ezt Kósa (újfent) meg sem említi. Nevezetesen, hogy a kulturális antropológia magyarországi elterjedésében az Európán kívüli népek és kultúrák iránti érdeklõdés csak az egyik vonulatot jelenti - ami esetenként persze legalább olyan romantikus volt, mint a magyar népi mûveltség iránti vonzalom. Van azonban legalább két másik, egymással összefüggõ mozzanat, ami legalább ennyire fontos, ha nem fontosabb. Egyrészt a kulturális antropológia éppen annak a meghaladására nyújtott lehetõséget, amit Kósa a néprajz számára annyira fontosnak tart, a kutatás nemzeti kereteit. A kulturális antropológia Magyarországon is - akárcsak számos más kelet- és közép-európai országban, például Lengyelországban, Romániában vagy Horvátországban - azok számára jelentett és jelent alternatívát, akik a néprajzot nem nemzeti tudományként definiálják, és nem akarják azt csupán a magyar népi mûveltség kutatására leszûkíteni. Másrészt, a kulturális antropológia megteremtette annak lehetõséget, hogy kialakuljanak az empirikusan orientált kultúrakutatás elméleti keretei (függetlenül attól, hogy a magyarországi kulturális antropológia tudott-e élni ezzel a lehetõséggel). És ez egy különösen lényeges mozzanat volt, mivel ilyen elméleti keretek a magyar néprajzon belül nem alakultak ki.
Kósa maga is többször említi, hogy a magyar néprajzból mennyire hiányoznak az elméleti megközelítések, s ez persze nem véletlen. A magyar néprajz mint "nemzeti tudomány" ugyanis nem fordított megfelelõ gondot saját elméletének megalapozására. Ami persze azt is jelenti, hogy nem a "nemzeti" szorult háttérbe, és nem a tudományos szempontok kerültek elõtérbe (163. o.), hanem éppen fordítva történt, a nemzeti szorította háttérbe a tudományos szempontokat. A néprajznak mint "nemzeti" tudománynak ugyanis nem elméletekre, hanem a "magyar népi mûveltségre" volt szüksége. Másként fogalmazva, amíg egy tudománynak "nemzeti alapú" céljai vannak, addig a tudományos célok, az elméleti megalapozottság szükségszerûen jelentõségét veszti. A kulturális antropológia pontosan ezzel a felfogással szemben jelent(ett) esélyt a néprajz átalakítására, modernizálására.
Ez a folyamat Európa számos más országában is lejátszódott, persze mindenütt más és más módon, más és más keretekben, de Kósa ezt is elfelejti megemlíteni. Ehelyett azt "üzeni", a néprajz valamikor az 1930-as évekre nemzeti tudománnyá emelkedett, ezen a marxizmus sem tudott változtatni, hiszen a második világháborút követõn nem jelentek meg "mintaadó módszertani mûvek", a néprajz megtartotta az elõzõ korszakból származó örökségét, noha a szocializmusban a "nemzeti alapú" tudomány mûvelése megnehezült. Most azonban a szocializmus megszûnésével a néprajz visszatérhet eredeti útjára, visszazökkent a régi kerékvágásba, és megint, vagy továbbra is nemzeti tudományként mûködhet.
Ez azonban a magyar néprajztudomány számára egy anakronisztikus és téves üzenet. Nem azért, mert nem a kulturális antropológia elméleti szempontjait követi, hanem azért, mert azt mondja, mindent ugyanúgy kell folytatni, mint eddig. Azaz nem vesz tudomást arról, hogy a társadalomtudományok hatékony mûködésének talán legfontosabb kritériuma, hogy idõrõl idõre újraértelmezik önmagukat, reflektálják változó tárgyukat és módszereiket. Az a tudományterület, amely erre nem hajlandó, az állva marad, fokozatosan lemarad, megmerevedik, tudományosan érdektelenné válik, noha nyilván hosszú ideig meg tudja õrizni intézményes és hatalmi pozícióit.
Amennyiben optimistán gondolkodunk, akkor Kósa László kötetét úgy kell tekintenünk, mint az ideologikus néprajzfelfogás egyik lezáró összegzését, utolsó nagyobb lélegzetû megnyilvánulását. S ha így tekintünk e könyvre, akkor nem csak azt tudjuk, mik azok a bukkanók, amiket egy megújult, kritikai szemléletû kultúrakutatásnak el kell kerülnie, hanem egyben Kósa könyvének jelentõségét is meghatároztuk.

Kósa László: A magyar néprajz tudománytörténete. Második, javított, bõvített kiadás. Budapest,
Osiris Kiadó, 2001, 297 o., 2800 Ft