Csíkos öltöny
"Vasárnap beszélõm volt Verával. Magas drótháló egyik oldalán álltak a rabok (két rab közt persze egy-egy õr fülelt), a másik oldalán a látogatók. Mindenki egyszerre beszélt, így hát kiabálni kellett. A fülelõ õrökön kívül ez a kiabálás is megnehezítette a bizalmas beszélgetést. Szerelemrõl ilyen körülmények közt szemérembõl hallgat az ember, politikáról pedig tilos volt társalogni. Az érintés is tilos volt, így hát a szemeknek megkülönböztetett szerep jutott az ilyen találkozás során. Csíkos öltönyömtõl Vera elnevette magát, de szeme ("szemed ijesztõen megnõtt kékje" - írtam késõbb egy versemben) elárulta megrendülését. Én közöltem vele, jobb témát hirtelenében nem lelve, hogy a beszélõn még - õt kímélendõ - fürtösen jelentem meg, de mivel maradék pár szál hajam is cserben akar hagyni, másnap kopaszra borotváltatom a koponyámat. A másodfokú tárgyalás után megerõsödött hajhagymákkal és dús üstökkel térhetek meg a családi körbe. "Ne csináld - kérlelt Vera -, egyetlen leborotvált hajszálad sem fog újra kinõni." Aki ismer, tudja, hogy neki lett igaza (mint majdnem mindig), mert (mint majdnem mindig) elengedtem a fülem mellett tanácsát. Másnap reggel a borbély - vagyis az a rabtársunk, aki borbélynak hazudva magát ebbe a bizalmi pozícióba férkõzött - négy spangniért a szabályzat elõírásaival dacolva nemcsak lenyírta, hanem le is borotválta a hajamat. Emiatt elkéstem a reggeli sétáról, és amikor kiléptem a többiek közé, a ferde napsugár éppen reflektorként sugárzó koponyámra tûzött. A sétáló társaság hahotában tört ki, én gyorsan az obligát sapka mögé rejtettem a fényforrást."
(Emlékezés a régi szép idõkre, 1988)

Csont
Egy Guzmics nevezetû korcs parasztkutya nagy csontot kapott ajándékba, azzal a feltétellel, hogy nem eheti meg. Fájó szívvel elásta egy akácfa tövében. Még az éjszaka befúrta magát a sérült kerítés alatt a szomszédék udvarára, és életében elõször széttépett egy csirkét.
Másnap kiásta a csontot, megnyalta, és bár összefutott szájában a nyál, megállta, hogy ne harapjon bele. Magával hurcolta a dinnyeföldre, ott ásta el.
Mivel gazdája nemrégen meghalt, és gazdasszonya elutazott valahova, egyedül maradt felelõs személyként a ház körül. Ezt megtiszteltetésnek érezte, mégsem érezte jól magát. Szigorú felügyeletre vágyott, és halaszthatatlan teendõk egész sorára.
Talán ezért fogadta olyan túlcsorduló örömmel hazaérkezõ gazdasszonyát. Pulykacsontokat kapott tõle ebédre, de csak ímmel-ámmal kóstolgatta õket. Egy teljes tányér vizet megivott, hogy elûzze viszolygását. Aztán felszegte fejét, vonított.
Éjszaka kilopódzott a dinnyeföldre, kiásta kincsét és beleharapott. ïrült gyönyörûséggel falta fel, élvezve pompás zamatát, noha csalhatatlanul megérezte, hogy gazdája lábszárcsontja recseg a fogai közt.
(Hét bagatell)

Elefánt
É És akkor - mondta a hamburgi nõ -, akkor a szemerkélõ esõben ünnepélyesen vonuló cirkuszi állatok menetébõl kivált egy elefánt, higgadtan odaballagott F. barátom útkeresztezõdésnél veszteglõ zöld Renault-jához és rácsüccsent az elejére. F. a volán mögött hirtelenül megdörgölte a szemüvegét, majd gyorsabbra kapcsolta az ablaktörlõt, hogy megbizonyosodjék a látomány létezésérõl. F. istenben is csak materialista alapon hinne: ha látná.
Az elefántot látta. Kecsesen, várakozó pózban ült a kocsi elején. F.-et halk öröm fogta el, hogy végre történik vele valami rendkívüli. De aztán eszébe ötlött, hogy ha az elefánt valóságos, akkor valóságos lesz a kocsi horpadása is. Hirtelen méregbe gurult: mennyi pénzébe, idejébe fog kerülni ez az elefántság, és éppen most, amikor már úton kellene lennie Düsseldorf felé. Kiugrott kocsijából, hogy elhessegesse az elefántot, de az állat mellett termett egy nagyon elegáns, alacsony úr, aki csaknem rimánkodó hangon arra kérte F.-et, hogy ne csináljon botrányt. A cirkusz duplán téríti meg a kárt, hogy idõveszteségéért is kárpótolja. Magyarázatképpen hozzáfûzte, hogy Herman - mert a német elefántokat német hadvezérekrõl szoktál elnevezni -, Herman minden este úgy kezdi meg a produkcióját, hogy leül egy zöld ládára. Hermant nem lehet hibáztatni, amiért azt teszi, amit megszokott. Egyébként nagyon eleven, játékos állat.
"…rvendek - mondta F. -, de nem állítaná fel végre a maga Hermanját az én kocsimról?" - Amikor az állat engedelmesen négy lábra egyenesedett, F. rémülten látta borzalmas lenyomatát.
A kocsi üzemképes maradt, és F. úgy döntött, hogy majd Düsseldorfban adja be szervizbe. Idõkiesését behozandó õrült sebességgel vágott neki az útnak. Végül is nem bánta a történteket. Tudnia kell, hogy F. foglalkozását tekintve rádióriporter, így hát útközben azon törte a fejét, hogy miként húzza le a harmadik bõrt is az elefántról. Stiláris problémáiba mélyedve szórakozottan került ki egy kocsisort, mely Brémán túl vesztegelt az úton. Szirénázó hang riasztotta fel. A visszapillantó tükörbõl látta, hogy rendõrautó követi. "Na tessék - gondolta F. -, elõbb az elefánt, most meg ezek itt." Természetesen azonnal megállt, kiszállt a kocsiból, a rendõrök meg - szám szerint ketten -, minden átmenet nélkül felelõsségre vonták, hogy miért hagyta el a baleset színhelyét. "Miért ne hagytam volna el?" - kérdezte F. A rendõrök a friss horpadásra mutattak. "Az a helyzet - magyarázta F. -, hogy Hamburgban ráült egy elefánt." A magasabbik rendõr a társára nézett, majd szó nélkül elõvette a szondát. F. teljesen alkoholmentes sóhajokat bocsátott a készülékbe, majd makacsul megismételte, hogy kocsiját egy elefánt nyomorította el. A hatóság megcsóválta mindkét fejét, majd közölte F.-fel, hogy fel fogja jelenteni. Vissza kellett velük térnie a póruljárt autókhoz és csak másfél óra múlva folytathatta útját. Így hát lekéste Düsseldorfban azt az adást, amelynek õ lett volna a riportere. Amikor felelõsségre vonták, az autójára mutatott: "Karambol." A mentséget elfogadták, sõt F. úgy érezte, hogy együttérzéssel pillantanak rá. Ebbõl azt a következtetést vonta le, hogy az igazmondást - fõként hatósági ügyekben - nem szabad elkapkodni. Ahogy a hazugság sem hihetõ, ha nem keverünk bele csipetnyi igazságot, úgy az igazság is csak akkor hat, ha némi hazugság vegyül belé. Csakhogy a hazugság technikáját eszmélésünk pillanatától kezdve belénk nevelik, az igazmondás módszertanáért viszont tandíjat fizetünk. Nem találja ezt csüggesztõnek? - kérdezte a hamburgi nõ.
(Az igazmondás csapdája, 1973)
Kádár pokróca
(...) Másodszor a forradalom idején, október 30-án láttam Kádárt, a Parlament épületében, ahol én a Szabad Kossuth Rádió munkatársaként jeleskedtem. A rádió a Parlamentbõl sugározta adásait, ezért nappalaim egy részét itt töltöttem, és többnyire itt maradtam éjszaka is. A szóban forgó napon jelentették be, hogy a demokratikus pártok 1945-ben létesült koalíciója átveszi a kommunistáktól a kormányzás felelõsségét. Kádárt láttam is az ablakból, a Parlament egyik folyosóján beszélt, miközben szobánkban a rádióból áradt a hangja. Arcán megrendülést véltem felfedezni, amikor "a tiszta, becsületes lelkû, õszinte szándékú kommunisták"-hoz folyamodott. Elõttem a szöveg, és fel tudom idézni hatását. Úgy éreztem, hozzám szól, azt adja tudtomra, hogy a kommunista párt végre fenntartás nélkül támogatja a forradalmat. Amikor ezekben a napokban Lukács György megkérdezte, hogy melyik pártba lépek be, azt válaszoltam, hogy egyelõre egyikbe se, de ha valamelyikbe belépnék, az csak a kommunista párt lehet. Meg akarom azonban várni, hogy kik kerülnek be az új vezetõségbe, és milyen õszintén kötelezi el magát a párt a forradalom mellett. Kádár fáradt arca, igaznak tetszõ pátosza bizalommal töltött el. Ezt táplálta barátom, Angyal István is, aki a Tûzoltó utcai felkelõk megbízásából el-eljárt a Parlamentbe, hogy a párt és a kormány vezetõivel tárgyaljon. Kádár, mint többször is mondta, sokkal kellemesebb partner Nagy Imrénél, aki öreg és merev és konzervatív, és egyre csak azt hajtogatja, hogy tegyék le a fegyvert, különben nem tárgyal velük. Kádár ellenben november elsején még azt is megígérte, hogy a következõ napon ellátogat a Tûzoltó utcába, és formálisan átveszi a kommunista felkelõcsoportnak a parancsnokságát.
Elsején este benyitott a szobánkba egy fiatalember, és takarót kért a fázó Kádár elvtárs számára. Én - Angyal szavaira gondolva - átadtam egyik pokrócomat. Mindenképp elejét akartam venni annak, hogy náthásan és tüsszögve jelenjen meg másnap a Tûzoltó utcában. Feltehetõen ebbe a pokrócba burkolózva indult útnak, de nem Angyal Pistáékhoz, hanem - gondolom, szórakozottságból - a szovjet követségre, és engem a mai napig gyötör a gondolat, hogy én vagyok felelõs a nemzeti tragédiáért. Ha ugyanis elsõ benyomásaimra hallgatok és megtagadom tõle a pokrócot, talán a megfázástól félve nem indul útnak, és történelmünk a forradalom sínein gördül tovább.
(Emlékezés a régi szép idõkre, 1988)
Korona
- Hallotta a nagy újságot? - kérdezte a zöld szemû férfi. Csupasz szájáról letörölte a sörhabot, várakozóan nézett rám. (...) Ha már hallotta, szóljon közbe bátran. Magyarország királyság lesz. Hallotta?
- Hehe - válaszoltam.
- Koronánk már van, nem igaz? - és megvillant nagy zöld szeme. - Márpedig minek nekünk korona, ha nem lesz királyunk?
- Királyi várunk is van, mégsem királyok alszanak benne, hanem múzeumi õrök.
- Nono - mondta és arcomba fújta a füstöt. - A korona komolyabb dolog. Egy vár ott van, ahová rakják. Nem tud elmászkálni. De a korona hordozható. Mit gondol, miért adták vissza az amerikaiak? Mert nekik nem kell. Náluk köztársaság van. (...)
- Szerintem a legkézenfekvõbb megoldás Kádár elvtárs, habár õ nagyon szerény ember.
- Nem vállalná - mondtam.
- Nem vállalná, nem vállalná - dörmögte elégedetlenül -, persze nem vállalná, de ha az ország érdeke azt kívánja, hogy pénzt kapjunk az amcsiktól, akkor a végén mégis elvállalja. (...)
- A szocializmusba sok út vezet - mondta. - Miért ne juthatnánk oda a királyságon át?
(A nagy újság)

Légy/1.
Nem tudok elaludni, állandóan a fejemre száll egy légy, mindig ugyanaz, megismerem landolási módjáról, három tiszteletkör, aztán gyors leszállás, még gyorsabb felröppenés, készülõ álmom foszlányaival, "Mit akar ezzel?" - kérdem, mintha a légy tevékenységének jelentéktelen személyem volna a célja, nemrégiben hallottam, hogy Amerikában egy férfi hasztalan akarta elhessegetni kezérõl az ott sétafikáló legyet, az pimasz kitartással mindig visszaröppent, és történt mindez egy ivóban, ahol a férfi ily módon a köznevetség tárgya lett, mígnem elõrántotta pisztolyát, és rálõtt az állatra, mely ezúttal a szokásosnál riadtabban szárnyalt a magasba, a férfi meg átlõtt tenyérrel az orvoshoz rohant, "Könnyû neki" - gondoltam félálomban -, van fegyverviselési engedélye, de akkor újra homlokomra szállt az én legyem, és tûnõdni késztetett, vajon az amerikai akkor is tüzelt volna, ha a fejére száll az ellenség, igen, bizonyára így tenne akkor is, határozott, kemény egyéniség lehet, a cselekvés megszállottja, aki nem mérlegeli nyamvadtul a következményeket, (...)
micsoda embereszményrõl tanúskodik mulatságos eljárása, az igazi férfi lõ (vagy lõne), ha szidják az anyját, a honát, az elveit, ha boldogítják a feleségét, ha célozgatnak a púpjaira, ez az egyetemes megoldás, a légy és a pisztoly groteszk meg-nem-felelése rikítóan és riasztóan tárja fel, hogy a spontán gesztusok is elzüllöttek, a légytõl már alhattam volna, szerencsésen agyoncsaptam, most viszont a fejemben zümmög ez a bogár, nem csaphatom agyon, le sem lõhetem, de szerencsére megírhatom, és akkor remélhetõleg el is alszom.
(Aludni szeretnék, 1970)

Légy/2.
Tengerparti camping. Korinthosz közelében - köves, vöröses talaj, kék és zöld tenger, hullámos és tiszta, furán zöld fenyõk, olajfák - miért vagyok hát ilyen szerencsétlen?
A legyek miatt. Apró termetû, fürge legyek légiója kísér, itt elõször, amióta átléptem a görög határt, mintha épp itt, ezen az izzó, szikkadt földû telepen tartanának csapatösszevonást. (...)
A tavalyi német legyek súlyosabbak és szögletesebb mozgásúak voltak, a magyar legyek röppályájából hiányzik a fortély - ezek rakétaszerû kezdõsebességgel közlekednek, a közelgõ tenyér fenyegetésére nem egyenesen szállnak fel, hanem lebuknak, vagy oldalra szökkennek elõbb, parabolapályán menekülnek, de kis csigavonal után visszatérnek. Minthogy halálosan veszélyeztetik jól elõkészített boldogságomat, elhatároztam, hogy felveszem velük a harcot.
Gyermekkoromban megszerzett légyfogó készségemben, jó reflexeimben és szívósságomban bizakodhatok.
Bizonyára hencegésnek tartják, hogy bejelentem: déli egy óta (most öt óra van) hetvenhárom legyet semmisítettem meg. Pedig közben fürödtem, meg egy ideig taktikát is változtattam, és békén hagytam õket. De ezt a számot - mely idõközben hetvenötre módosult - csak bevezetésképp említem meg, hogy utána rögtön beismerjem totális vereségemet.
A parton - szenvedéseim csúcspontján - egy kisportolt osztrák férfi napozott, könyvvel az ölében. Ámultan néztem, ahogy kitárta magát a napnak, mozdulatlanul - hogyan, hát õt nem gyötrik a szárnyas kis dögök? Közönyös képpel elsétáltam elõtte, fejem körül a mozgalmas glóriával - a lábán, sõt az arcán is legyek! Hát ez is harcmód, nem tudomásul venni ellenségeinket? Elhatároztam, hogy megpróbálkozom vele, de nem bírtam sokáig. Aktív alkatomat megideologizálandó így okoskodtam: ha ezer támadóm közül százat elpusztítok, akkor szenvedéseimnek legalább egytizedét megsemmisítem.
Míg ezt írom, jobb vállamon egy léggyel és hetvenhét légyhullával lelkiismeretem mérlegén, tudom már, mennyivel bölcsebben hadakozott az osztrák. Nem bolygatta meg támadóit, békésen együtt élt velük, õk meg viszonzásképp békésen császkáltak rajta. Én ellenben küzdelemre kényszerítettem õket, s ettõl megsokszorozódtak. Most már kiegyeznék velük, ha a bõröm, az idegvégzõdéseim ugyanúgy hajlanának kompromisszumra, mint az agyam.
A büfés azt tanácsolja, vegyek a faluban légyellenes permetet. Tehát térjek ki a fej fej elleni küzdelem elõl, hasznosítsam ember-voltomat, a technikát, mely közvetít köztem és gyûlöletem között. Megkérdem a büfést, segít-e a permet. Hát persze hogy segít, mondja õ, de csak akkor, ha az egész partszakaszt befecskendezem. Nyolcvannégy légytetemmel a hátam mögött máris indulok a permetért: a partszakasz légyvédelmét nem oldhatom meg, de a sátrat telefecskendezhetem éjjelre. Ez is kompromisszum persze, önzõbb és talán rútabb is, mint az osztráké, de legalább alvást vásárolhatok érte, ha már fürdésemet megmérgezték ezen a csodálatos tengerparton a legyek.
(A legyek, 1975)

Légy/3.
A miniszter szobájában ültem. Pontosabban: egy roppant helyiségben, melynek falai csak távolról derengtek felém.
A "szoba" szót azért használom mégis, mert ajtón át léptem be oda, és mert egy üvegborítású asztalnál foglaltam helyet, bõrfotelben, és mert puha barna szõnyeg képviselte a talajt. Velem szemben a miniszter, szintén bõrfotelben. Galambõsz haja rendkívüli fegyelemmel simult koponyájára, felém dülledõ szeme mintha üvegbõl lett volna, és mögüle nézne rám az igazival. A háttérben telefonok csengtek, négy vagy öt, különféle hangmagasságban, más-más ritmusban, de a miniszter nem törõdött velük. Hosszú, jelentõségteljes szünet után megkérdezte:
- Jól van?
Bólintottam, de ez nem elégítette ki. Nyilván szóbeli választ várt.
- Jól van?
- Köszönöm, nagyon jól.
A miniszter elgondolkodott. Nem kedvelte a túlzásokat. Ajkához emelte a kávéscsészéjét, majd ismét visszahelyezte tányérjára, felhúzta szemöldökét:
- Nagyon? - kérdezte.
- Nagyon - mondtam, most már csakazértis. ï elmosolyodott, de nem túl jókedvûen.
- Kérését, mely szerint járuljak hozzá ellenem irányuló roppant gondolatgazdag vitacikkének leközléséhez, nem támogatom.
- Úgy gondolnám, hogy a miniszter úr választ írna hozzá. A viszontválasz jogáról eleve lemondok.
- Nem megy - mondta a miniszter szigorúan. - A legnagyobb sajnálatomra.
Ebben a pillanatban egy óriási légy röppent fel az asztal üveglapjáról, egyenesen az orrára.
- És miért nem?
A miniszter megrázta a fejét, a légy elrugaszkodott altalajáról, leírt két-három kört, majd az én orromon landolt.
- Azért nem - mondta a miniszter -, mert még nekem sincs szabadságom arra, hogy cikket közöltessek magam ellen.
El akartam kapni a legyet, de nem mertem. Fújtattam egy óvatost, a légy elhagyott, és a miniszter összehúzott szemöldökére szállt le. (...)
- Ha megengedi, ezt a legyet most megfogom - mondtam.
- Tessék - válaszolta. - Parancsoljon.
Egy suhintás és máris a markomban lapult. "Voilˆ" - és a padlóra morzsoltam. A miniszter elkomorodott, és eltolta magától a még mindig teli csészét.
- …n valóban tehetséges - mondta. A szõnyegre pillantott, majd újra rám. Szorongató érzés fogott el. A miniszter szobájában minden a miniszteré, ez a rejtelmes módon megmaradt légy is, feltehetõen megszerette vagy legalább megszokta már. Nagyon valószínû, hogy eleinte többször el akarta kapni, de nem járt sikerrel, és csak azért adta meg az engedélyt nekem, mert biztos volt a kudarcomban. Fel akartam emelni a tetemet, de a miniszter máris felállt, hátralépett az egyik éppen elhallgató telefonhoz, mormolt belé valamit. Az összes készülék elnémult ekkor. Felálltam én is az iszonyatos csendben. Csinos fiatalasszony lépett a szobába, kefével, kis lapáttal, és eltakarította a csöpp hullát. (...)
(Legyet fogtam a miniszternél, 1982. Megjelent 1989-ben)

Légy/4.
Erre az írásomra különösen büszke vagyok, mert taktikai megfontolásból még a Beszélõ sem közölte. Csak idén látott napvilágot, a Tekintet márciusi számában. Megjelenése után a fõszerkesztõ telefonon utólag is megköszönte az írást, majd megkérdezte, hogy voltaképpen kirõl szól? …töltem-hatoltam, a személy nem érdekes, mondtam, az írásnak pletykaértékû információ nélkül kell helytállnia magáért. Ezzel a fõszerkesztõ egyetértett, mégis megismételte a kérdést, személyes kíváncsiságát hozva fel indokul. Hirtelen elfáradva megneveztem az egykori minisztert. "Tudtam - mondta a fõszerkesztõ -, a hét végén Aczél György mondta nekem Kecskeméten, hogy Pozsgayról szól az írás."
Lelki szemeim elõtt azonnal feltündökölt Aczél György, amint öt Tekintetet küld öt kultúrfullajtárral gyors egymásutánban Pozsgayhoz, hogy vajon olvasta-e már. Eszembe ötlött, hogy amikor sikerült végre néhány Lukács-tanítványt kiszekíroznia az országból, örömmel jelentette pártja vezetõ testületében, hogy "Ezekkel már nem lesz több bajunk." Szelényi Ivánt úgyszintén kiszekírozta, és Konráddal is megpróbálkozott. "Tudasd Aczéllal - mondtam a fõszerkesztõnek -, hogy az írás nem Pozsgayról, hanem az Aczél-korszak egyik miniszterérõl szól."
"De a légy - gondoltam, amikor letettem a kagylót -, kié volt a légy?" Vitathatatlan, hogy a miniszter orra és az én pilisem között közlekedett. És noha feltehetõen nem Pozsgay ötlete volt, hogy a magyar mûvelõdési miniszternek kivándorlásra kell buzdítania egy magyar írót, az ajánlat akkor is az õ száján röppent ki, mint valami szõrös, téli rovar. (...)
(Kié volt a légy?, 1989)

Lépcsõ, létra
Mire a vörösesszõke Korbácsos Rózsi, fehér, feszes köpenyében megérkezett, Petõ ismét lecsillapult. "Ki itt a dili?" - kérdezte a nõ. Senki sem mozdult. Korbácsos Rózsi visszataszító, csinos lénye testesítette meg a Markó utcában a férfi rabok számára a nõi princípiumot. Tudtuk róla, hogy 1956-ban a nõi elítéltek a hajánál fogva vonszolták le a lépcsõn.
A férfi raboknak sem adott okot a szimpátiára. "Ne jöjjenek ilyen közel! - mondta, amikor gyógyszereivel megjelent az ajtóban, mindig legalább még egy smasszer kíséretében -, mert a faszukra lépek és hátra arcot vezénylek." "Mi az, mi az, miért jön ilyen közel, talán meg akar baszni?" - kérdezte egy másik alkalommal, balszerencsémre éppen tõlem. "Isten ments" - csúszott ki a számon, mire káromkodva elrohant. Mindez még a harmadik emeleten történt. A földszinten már óvatosabban bántunk vele. Kérdésére nem válaszoltunk, hanem tisztes távolságból különféle gyógyszereket kértünk tõle. "Ki itt a dili?" - kérdezte újból, ezúttal már üvöltve. Még mindig három lépésrõl, de tompított hangon tudattam vele, hogy Petõnek borult el az elméje, de esete igen bonyolult, nagy tapintatra van szüksége. A felcsernõ magához hívatta Petõt, és megkérdezte, mi a baja. "Semmi - mondta ez -, néha fáj a fejem. Ha a szakaszvezetõnõ adna valamit fejfájás ellenÉ" Így folyt köztük a szó, amíg Korbácsos Rózsi fel nem tette a helytelen kérdést: "És mondja, miért dili maga?" - "Én, dili?" - üvöltött Petõ, és a felcsernõnek alig maradt ideje arra, hogy hátraugorva bevágja elõtte a vasajtót.
Másnap Kelemen törvényszéki orvosszakértõ elé vezették Petõt. Megkapta az obligát kérdést, hogy mi a különbség a lépcsõ és a létra közt, és hibátlanul felelt. A lépcsõ rögzített, a létra hordozható, a lépcsõ felépítése összefüggõ, a létra fokai közt folytonossági hiány van, a lépcsõ különféle anyagokból, kõbõl, fémbõl, fából készül, a létra túlnyomórészt csak fából és így tovább. Kelemen feltette a következõ kérdést, majd a harmadikat is, a válaszok bármely intelligenciavizsgán elismerést arattak volna. Végül Kelemen megismételte Korbácsos Rózsi tragikus vétségét, mire Petõ a székkel, amelyen addig ült, üldözõbe vette a közmegvetésnek örvendõ, ösztövér orvost. Kelemen segítségért kiabálva rohant körbe-körbe a szobában, Petõ eltörte rajta a széket, és csak három smasszer bírta elrángatni áldozata mellõl. Nyugtató injekciót nyomtak belé. Este vagy másnap még egyszer megjelent a holmijáért. Akkor mesélte el a történteket, elbúcsúzott azzal, hogy a diliházból egy-két év múlva szabadulni fog. Azóta se láttam, sajnos. (...)
(Emlékezés a régi szép idõkre, 1988)

Majomgeci
 (...) ha visszagondolok a régi szép idõkre, Vác idillikus érzésekkel tölt el. Poloskátlan zárkák. Ehetõ koszt. Nem volt például vízbegríz, melyet a rabnyelv majomgecinek becézett.
A Markó utcában sok rab megvárta, míg ez a gipsszerû anyag a csajkákban kihûlve megkeményedik. Aztán az ágy vasán késsé élesített kanálnyéllel körbevágták a masszát, és éjszakánként kizúdították a rácson, oly módon, hogy ököllel a csajka fenekére ütöttek. Az udvar betonkútjában óriási placcsanások jelezték a becsapódást, melyet olykor az õrök felháborodott üvöltése követett. Én magam sosem ûztem ezt a társasjátékot, mindent megettem, hogy zsírba ágyazzam idegeimet. Megfigyeltem ugyanis, hogy aki válogat a moslékban, az ingerlékeny lesz, és gyomorfájós. Én 2-3 adagot is bekanalaztam a majomgecibõl, majd késõbb, Márianosztrán a betonborsóból és a gázolajban fõtt babból, sõt még a hányásszagú, rohadt kelkáposztából is, de azért még ma sem bánom, hogy Vácon nem kellett bemutatnom akaraterõsítõ gasztronómiai mutatványaimat. (...)
(Emlékezés a régi szép idõkre, 1988)
Méregfiola
Egyre-másra olvasom, hogy Münchenben elárverezték a náci vezérek néhány használati tárgyát. (...) Aki háromszáz márkáért olyan méregfiolát vásárol, amely náci vezérek számára készült végveszély esetére, az úgy érezheti: kezében tartja a végzetüket, mely egy történelmi korszak végét is jelenti. Az ilyen fiola birtoklásához egyaránt járulhat gyász és öröm: de akár hõsnek, akár disznónak gondolja az új tulajdonos a régit, pénzéért mindenképpen csak utólagos tanúvá vált, ismét becsapták, és ereklyéivel büszkélkedve csak azt bizonyítja, hogy újra be fogják csapni.
(Utólagos tanúk, 1973)

Népszabadság
Váratlanul és csúful értek véget a szép váci napok. Valamelyikünk egy Népszabadságot talált rakodás közben a parton. Abban az idõben a rabok még a pártsajtót sem olvashatták, a hivatalos információktól is légmentesen akartak elzárni bennünket. Az említett lapot két zárka olvasta, vagyis hat ember. Én akkor éppen Cserbakõi Endrével ültem együtt (harmadik társunkra nem emlékszem), a szomszéd zárkában Kunszabó Ferenc író és Petõcz András újságíró lopta a napot, szintén harmadmagával. Egyszer csak hívatták Cserbakõit, aki cuccait hátrahagyva kiment, aztán nem is láttam többé egészen a múlt hétig, amikor - huszonkilenc évvel és hét hónappal a mondott események után - meglátogattam. Elhívták másik társamat is, egyedül maradtam reményeimmel. Hát mégis szabadulok, Molotovékat áldja meg az ég, még ma Vera szemébe nézhetek, ez a néhány hónap megérlelt, megtanultam, hogy a percek felcserélhetetlenek, pótolhatatlanok, hogy szerelemben, költészetben és politikában csak úgy léphetek felsõbb osztályba, ha folyamatosan töröm-zúzom társadalmi és személyes korlátaimat. A börtönben egymásra torlódó sorsok nagy ösztönzéseirõl és kihívásáról odakint egy percre sem szabad megfeledkeznem. Aztán engem is hívattak, egy szobában tisztek és köz-smasszerek, jelentkeztem, ügyet sem vetettek rám, hagytak ácsorogni. Egy idõ múlva türelmetlenségemben megszólaltam, ráadásul vigyorogva: "Szabadulok?" Egy Kucsera nevû õrmester, aki néhány évvel késõbb kalapácsával, mely az ablakrács szilárdságát volt hivatott ellenõrizni, hátulról úgy fejbe kólintott egy rabot, hogy az egész életére elvesztette egyensúlyérzékét és férfiasságát, amiért is a csintalan õrt büntetésbõl õrtoronyszolgálatra rendelték, egyszóval ez a Kucsera rám üvöltött, hogy õ majd megmondja nekem, hova szabadulok. Illegális újságolvasás miatt különleges büntetõintézetbe szállítanak.
(Emlékezés a régi szép idõkre, 1988)
Poloska
Korabeli költészetem tanúsága szerint a poloska mélyen beágyazódott lelki életembe. Három verset szenteltem neki, hogy viszonozzam rendkívüli érdeklõdését. Alig érkeztem a Markóba, észre kellett vennem, hogy
Bár nála nincs protekció,
és mindenkit kiszív:
a költõ édes vére jó,
ez az aperitív.
A politikai metafora sem váratott magára:
Nem történelmi nagy egyén,
nem is kér sok helyet.
Elfér a lepedõ felén
egy alapszervezet.
Kezdetben hüvelykujjal vettem fel ellene a harcot az éjszaka sötétjében. Ezt a harcmódot a Markó utcában nem alkalmazhattam sokáig, mert az ágyak nem a falnál álltak, és néhány napon belül undorító vérfoltok mocskolták be a lepedõmet. 1959-60-ban azonban a Gyûjtõfogház lakosaként tökélyre vittem a poloskavérrel (pontosabban: a saját véremmel) történõ falfestést. Ágyam fölött a fal állandó botránykõül szolgált, különösképpen, amikor kitaláltam, hogy a férgeket csak a reflektor által falra vetített fénynégyszögben nyomom agyon. (Mert minden börtönben reflektorok irányultak a rácsos ablakokra, nehogy valamely rab éjjel a vasrács eltávolítása után lepedõvel leereszkedjen az udvarra, melyet magas fal, szögesdrót és õrtornyok vesznek körül.) Reggel az õr fehér mezõben vérmocskos négyszöget fedezett fel. Üvöltözésére elmagyaráztam, hogy azért nyomom csak ott agyon a poloskákat, mert csak ott látom õket. (...)
Irtóhadjáratom újabb állomásához értem, amikor - úgyszintén a Gyûjtõben - kettesben laktunk egy négyágyas zárkát Kosáry Domokos történésszel. Kosáry vérét savanyúnak találták a poloskák, és nálam kárpótolták magukat. Legnagyobb bosszúságomra cellatársam édesdeden aludt éjszakánként, én pedig vakaróztam és hadakoztam, és elátkoztam az orromat, mert a jóllakott poloska agyonnyomása pillanatában leírhatatlan bûzt áraszt. Mégis vállaltam ezt, bosszúvágyból, és a gezarol csõdje után megpróbálkoztam egy olajos folyadékkal is. Nagy tócsát képeztem, majd beleszórtam néhány delikvenst, akik azonban Don Schollander olimpiai bajnokot és Mao Ce-tung államelnököt megszégyenítõ sebességgel szelték át az állítólag mérgezõ habokat, és el is tûntek volna az ágy alatt, ha rájuk nem lépek. Gyilkos buzgalmam csak akkor csillapult, amikor két házimunkás autogénpisztollyal próbált poloskátlanítani. Felfordították a vaságyakat - a Gyûjtõben nem voltak lebetonozva -, a sodronyok rugóit úgy töltötte meg az eleven hús, mint hurka héját a töltelék. Amikor a rugókon végigfutott a láng, kis szénrudacska maradt a nyomában. Csak ekkor láttam be, hogy kisüzemi módszerekkel (hüvelykujj, cipõtalp stb.) nem gyõzhetem le az ilyen ellenséget.
(Emlékezés a régi szép idõkre, 1988)

Szemétláda
A Cserkészinduló szerzõje, az Operaház oboása, Tury Peregrin tanított jó néhány évig énekre a Markó utcai Berzsenyi Dániel Gimnáziumban. Hogy milyen sikerrel, arról õ maga állíttatott ki velem írásos bizonylatot az ellenõrzõ könyvembe. "Az énekórát állandó hangos éneklésemmel zavartam" - ezt kellett beírnom oda, õ pedig aláírta: Tury Peregrin. Tömérdek középiskolai intõm közül ez volt a kivétel, amely a szüleimet hahotára fakasztotta. Tury Peregrin zömök kis ember volt, határozott fellépésû, izmos, a szegények pártfogója. Minden énekóra elején gyûjtést rendezett a badacsonyi szegény gyerekeknek, és jó szívét dicséri, hogy a diákok (és szüleik) adakozó kedvét beszámította az osztályzatokba. Anyám is együtt érzett a badacsonyi szegény gyerekekkel, így hát hangos dalolásom ellenére sem buktam meg soha énekbõl.
Zenei ízlése modern volt - Bartók, Kodály, Weiner Leó dicséretét zengte -, pedagógiai módszereit azonban konzervatívnak mondanám. Bottal vagy egyéb tárggyal azért sosem ütött, csak tenyérrel, többnyire a tarkó tájékára. Váratlan, villámgyors akcióit az osztály legjobb bunyósai is méltányolták. Fõként a nevetgélést és a fecsegést torolta meg így. Idõnként magával hozta kisfiát is az órákra, ilyenkor a szemétládára ültette. Ha az osztály kórusban vihogott, akkor hátracselezte magát a szemétládához, és az ártatlan arcú gyereknek kent le két fülest. Feltételezte ugyanis, többnyire joggal, hogy ez grimaszokat vág a háta mögött.
Tury Peregrin kancsal volt, mégpedig kétfelé, aminek többször is megittam a levét. Az elsõ sorban kellett ülnöm, hogy szem elõtt legyek. "Ne fecsegj!" - mordult rá a tanár jobb oldali szomszédomra, mire én nyugodtan folytattam a társalgást bal felé. "Mondom, hogy ne fecsegj!" - üvöltötte, és már csattogott is tarkómon a tenyere. Máskor bal oldali szomszédomra szólt rá, én meg jobb felé beszéltem tovább, míg záporozni nem kezdtek a fülesek. Legalább egy fél évre volt szükségem ahhoz, hogy felismerjem: Tury tanár úr óráin csak akkor fecserészhetek, ha egyenesen rám néz, pontosabban, ha rám szól, miközben széles homloka homlokommal szemközt kivörösödik.
Amikor publicisztikai munkásságom bimbózni kezdett, a hatvanas évek közepén, folyton-folyvást magam elé idéztem hajdankori énektanáromat. "Csak így csinálhatok magam is" - gondoltam -, másfelé kell néznem, megint másfelé ütnöm. Elhátrálok a szemétládáig is, ha kell, aztán mellé célzok, hogy találjak. (...)
(Emlékezés egy énektanárra, 1992)

Tribün
(...) Egy hídon ülök, tribünön, reflektorfényben, köröttem költõk, a tribün két oldalán a padokon is költõk, mennyi, de mennyi, a zsebekben kötetek lapulnak, véget nem érõ felolvasás lesz. Elõttünk mögöttünk patak csillog, partja kétoldalt égõkkel kiverve, az égõk megvilágítják a vizet, egy-két gyerkõc cikáz még rajta gyors kajakon. A parton pedig már összeverõdött a tömeg. Bennünket akarnak hallgatni.
Sztrugában vagyunk, Dél-Jugoszláviában, az Ochridi-tó partján. Dicsérjem a tiszta vizû tavat, a környezõ regényes hegyek gyûrûjében? A fényûzõ és látszólag mégis egyszerû vonalvezetésû hotelt, melynek minden ablaka és erkélye a vízre néz? Lemondok a szépségek ecsetelésérõl, hiszen a költészetrõl szeretnék szólni, és ez a tárgy - a mézet sem cukrozzuk - prózai hangvételt kíván.
Egy órája tart a mûsor, de még nem kerültem sorra, így hát némi elfogultsággal figyelem a szertartást. A bemondó sorra szólítja a költõket, ha külföldi vendégen a sor, ez odalép az egyik mikrofonhoz, a háttérben álló színészek közül valamelyik a másik mikrofonhoz siet, a költõ anyanyelvén elszavalja versét, utána a színész mondja el ugyanezt macedón fordításban. (...) Egy agg kuvaiti lírikus szaval éppen, nem európai öltönyt hord, mint a szállodában, hanem turbános népviselet ékesíti. Tetszeni akar, vagy a költészetnek és a közönségnek tiszteleg így? Természetesen egy szavát sem értem, csak azt érzékelem, hogy szenvedélyesen préseli ki magából a szavakat, rituálisan hajlongó taglejtések kíséretében. Azután, sajnos, nem értem a macedón fordítást sem. Hirtelen elemi erõvel élem át a közönség helyzetét, és már zeng is a taps, hangosabban, mint eddig bármikor, feltehetõen az egzotikus látvány váltja ki. És a kuvaiti helyén máris egy fiatal, csinos norvég költõ áll, más ruha, más arc, más világ - tárgyilagosan gyér, de megbízható tapsban részesül. (...) Szólítanak. A mikrofonhoz lépek, és felolvasom versemet. Nem azt, amelyet lefordítottak, hanem egy rövidebbet, de hasonló ritmusút. A csalást senki sem veszi észre, a rítus így is végbemegy, megkapom tapsadagomat. Úgy hálálom meg a sztrugai közönség jóindulatát és kitartását, hogy megtakarítok két percet neki.
(Tribünön ülök, 1976)

Ürülék
(...) Minthogy a Nagy-Fátra gerincére nem a nemrégiben épített libegõn jutottunk fel, hanem gyalog, és meglehetõs tempóban, és minthogy ezen a gerincen meglehetõs tempóban (és természetesen gyalog) jó ideig csörtettünk elõre, föl-le, föl-le, a terep szeszélye szerint, továbbá minthogy már mutatkoztak az este jelei, örömmel fedeztük fel az útjelzõ táblát, mely turistaszállodáról adott hírt. Ismét lemásztunk - a másik oldalon - a gerincrõl, ami azt is jelentette, hogy kibújtunk a felhõkbõl, és elénk tárult a nyaktörõ és változatos hegyi táj, alkonyi megvilágításban, mint valami díszlet (bár nem ilyen díszletrõl ábrándozom).
A hegy oldalában a ház avítt volt, de kényelmes és bizalomgerjesztõ, a társalgó tévéjében teniszmeccs dúlt, és az egyik pincérlány kifogástalanul beszélt magyarul. Szállást kértünk, bólintott, de amikor megtudta, hogy csak egyetlen éjszakára maradnánk, feje - még el sem veszítve elõbbi lendületét - vertikálisból horizontális mozgásba ment át, nagyon sajnálja, közölte, fejét bánatosan lengetve, de nincs hely, illetve akad még hely, de lefoglalták már, sajnos, sajnos. Mi az alkonyra hivatkoztunk, továbbá arra, hogy más ház nincs elérhetõ közelben, mire õ, váratlan ötlet sugallatára, kivezetett bennünket az erkélyre, és egy földszintes épületre mutatott, hogy ott elalhatunk ingyen is, a rekamiékon, mert a hotel néhány rekamiéját abban az épületben helyezték el. Fellelkesültünk ezen a váratlan megoldáson, rögvest meg is indultunk a ház felé, átkecmeregtünk a mintegy harminc méter széles lapu- és csalángyûrûn, mely körülvette jövõbeli szálláshelyünket, ekkor vettük észre, hogy túloldalt a bejárat, megkerültük az épületet, három csukott ajtóba ütközött pillantásunk. Üggyel-bajjal kitártuk az elsõt, a félhomályos helyiségbõl egy mélylila, egy bordó és egy narancssárga rekamié ragyogott felénk - a rekamié lábai kiszáradt ürülékbe mélyedtek tövig. Az ürülék egyenletesen borította a helyiséget, mintha elboronálták volna - a heverõk kárpitja költõi tûzzel tarkállott fölötte. A második ajtó mögött csak egy matractalan, csámpás vaságy állt ki a hasonló összetételû, de kissé sötétebb színárnyalatú talajból, a harmadik hálófülkében pedig még vastagabb rétegbe gyökeredzve, két rendõrkék heverõ idillje fogadott: egymáshoz simultak, házastársi módra. Bár meg tudnám írni, amikor kellõen bölcs és higgadt leszek, a méltó színjátékot ezekhez a díszletekhez!
(Milyen díszletekrõl ábrándozom? 1974)

Vámhivatal (l. még sajtóközigazgatás)
Részlet egy dokumentumból, melyet Hegyeshalomban állítottak ki 1977. dec. hó 22. napján a vámhivatal által eme napon "sajtóközigazgatás felülvizsgálata miatt visszatartott sajtótermékekrõl". A gépelés feladatát alulírott látta el.
"Az általam 1977. december 22-én behozott könyvek jegyzéke:
1. Prominent Hungarians, 2 példány, egyik ajándék
2. Sárközi Mátyás: Csillagtúra
3. Simone Weil: Líenraciment
4. Loew: Elmélkedések Jézus Krisztusról
5. Szolzsenyicin: Cancer Ward
6. Jerzy Grotowski: Vers un Thé‰tre pauvre
7. Jacques Loew: Beszélgetések
8. Telos, folyóirat, 1975. évi 25. szám
9. István Mészáros: Lukácsí Concept of Dialectic
10. Critique, folyóirat, 1976. évi 6. szám
11. István Mészáros: Literature and Politics in a
Post-Capitalistic Society, egy tanulmány különlenyomata, 4 példány
12. The Nectar of Instructions
13. Sartre: Un thé‰tre de situations
14. Allen Ginsberg: Iron Horse
15. Dictionnaire de líart contemporain
16. Sakharov speaks
17. Robert Creeley: The Finger
18. Allen Ginsberg: Indian Journal
19. Milovan Djilas: Die unvollkommene Gesellschaft
20. John Keats: The Complete Poems
21. Gleb Struve: Russian Literature under Lenin and Stalin, 1917-53.
22. Gyula Borbándi: Der ungarische Populismus
A felsorolt könyvekre írói és fordítói munkámhoz, továbbá az írók számára nélkülözhetetlen tájékozódás céljából van szükségem.
Hegyeshalom, 1977. december 20.
Eörsi István"

Megjegyzések:

1. Az eredeti jegyzékben egyéb tételek is szerepeltek, például egy könyv Van Goghról (festõ), egy Klee-album (szintén festõ), több múzeumi kiadvány, továbbá egy Webster-szótár - ezeket a vizsgálat vezetõje, egy igen rokonszenves, halk szavú, kimondottan kulturális érdeklõdésû egyén visszaadta.
2. Ugyanez az igen rokonszenves személy biztosított arról, hogy mindez csak formaság, valamennyi könyvemet visszakapom.
3. Néhány könyv csodával határos módon elkerülte a fent említett, igen rokonszenves személy figyelmét. Felsorolásukat tapintatból mellõzöm.
4. A vizsgálatra este tizenegy és hajnali fél három közt került sor. Minthogy reggel fél hétkor indultam útnak Stuttgart környékérõl, a jegyzõkönyv-készítés idején meglehetõsen álmos voltam, de arra tisztán emlékszem, hogy nagyon jólesett az a szeretetteljes, mondhatni gyöngéd hang, ahogy a hatóság képviselõje beszélt velem. Amikor fél hétkor hazaérkeztem Belgrád rakparti otthonomba (Komárom táján ugyanis lerobbant a kocsim), már nem is gondoltam elkobzott könyveimre. "Csak a szépre emlékezem" - dúdoltam a liftben.
Másfél hónappal könyveim elkobzása után levelet írtam az Országos Vámparancsnokságnak, és kértem, hogy adják vissza õket. Helsinkire hivatkoztam, az eszmék és információk szabad áramlásáról szóló egyezményre, amelyet a magyar kormány is támogatott, továbbá arra, hogy a magyar értelmiség (és általában a politikai és társadalomtudományok iránt érdeklõdõ lakosság) hátrányos helyzetbe kerül, ha nem olvashatja el mindazt, amirõl véleményt kell formálnia. (Abban az értelemben is kell, hogy megkövetelik tõle.) Postafordultával visszakaptam huszonkét könyvet, de Szolzsenyicin Rákkórháza, a Sakharov speaks címû kötet, Djilas Unvollkommene Gesellschaftja, Borbándi Gyula Der ungarische Populismusa és - ó jaj! - Gleb Struve kétkötetes mûve, a Russian Literature under Lenin and Stalin a kincstár birtokában maradt, minthogy - és most tátsd el a szád, figyelmes olvasó - "sajtóközigazgatási szempontból nem vámkezelhetõk". Kigúvadó szemmel bámultam a papírt: huszonöt éve kísérletezem írással, de ilyen értelmetlenül csodálatos szintagmát nem sikerült kiagyalnom, pedig még a félabszurd drámában is utaztam. A kifejezés azt sugallja, hogy én rettenetesen szerettem volna a mondott könyveket vámkezeltetni, de ez lehetetlen, mégpedig "sajtóközigazgatási szempontból". "Akkor - ha ez valóban elkerülhetetlen - vámkezeljék más szempontból" - gondoltam. A papiruszt az ajtófélfámra szögeztem, és korábbi érveimet megismételve fellebbezést fogalmaztam az Országos Vámparancsnokságnak, arra is kérve a tisztelt címet, hogy szíveskedjék a törvényes elõírásoknak megfelelõen feltüntetni az eljárása alapjául szolgáló paragrafust. A válaszból, mely nem sokáig késlekedett, megtudhattam, hogy a szóban forgó öt könyv nyíltan vagy burkoltan a haladás, a béke és a szocializmus ellen irányult, és ezért "sajtóközigazgatási szempontból ellenséges tartalmúnak minõsül". Minthogy sem könyvtári, sem könyvárusi forgalomba nem kerülhetnek, és minthogy "a történelmi, társadalmi tudományos tevékenységet végzõk részére az arra illetékes szervek által behozott anyag meghatározott feltételek mellett rendelkezésre áll", és "A vámszervek a hatályos rendelkezések értelmében vámvizsgálat alkalmával sajtóközigazgatási ellenõrzést is végeznek", "Az …n által behozott sajtótermékek - mivel a belföldi forgalom számára nem vámkezelhetõk - megsemmisítésre kerülnek". Az iratot révedezve a másik alá szögeltem: a hatósági szervek álláspontjának törvénytelensége immár nyilvánvalóvá vált. A "vámkezelhetõség" kecses fogalma a szöveg szerint csupán a belföldi forgalomba hozandó árukra terjed ki; én azonban nem akartam forgalomba hozni a behozott könyveket. Továbbá: a "hatályos rendelkezések" kifejezés nem csillapíthatja tudásszomjamat, mely éppen az idevonatkozó paragrafusokat habzsolná magába. Ráadásul mind az eredeti határozatot, mind a fellebbezésemre adott választ dr. Légrády Ilona fõhadnagy írta alá. Nagyon szeretném, ha dr. Légrády Ilona, akit halk szavú, karcsú, barna hajadonnak, netán fiatalasszonynak képzelek el, meghívna teára és én a békés teagõzbõl felpillantva körülnézhetnék a meghitt könyvtárteremben - mert feltételezésem és reményem szerint itt szolgálnák fel nekünk a teát -, és a látványtól felindulva végigtáncolhatnék dr. Légrády Ilona fõhadnaggyal a tömött könyvsorok elõtt, miközben Djilas cinkosan rám kacsintana, és Struve mindkét kötete felágaskodna izgalmában a polcon.
(Hódolat a fõhadnagynõnek, 1978-1989)

Az idézetek forrásai

Az ötlábú bárány, publicisztikai írások, Pesti Szalon, 1996
A csomó, elbeszélések, Pesti Szalon, 1995
Emlékezés a régi szép idõkre, Napra-forgó, 1998

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu