Nagyon örülök, hogy ez a kiállítás létrejött, mert nagyon fontosnak tartom. Mindenekelõtt Preisich Gábor, Gabi bácsi személye miatt, akihez élete utolsó idejében nagyon közel kerültem. De rendkívül fontosnak tartom azt is, amit életmûve áttételesen is kifejez.
Különös tendenciára figyelhetünk fel ugyanis manapság. Az ezredfordulóra érkezett el az a pillanat, hogy a Gabi bácsi és generációja által ránk hagyományozott szellemiség ismét értékként jelenhessen meg. Egyfajta rehabilitációs folyamat zajlik most: megint aktuális az - a modernizmus szellemében a húszas, harmincas, negyvenes évek során keletkezett - társadalmi-kulturális vízió, amelyet épületeikben, életmûvükben megjelenítettek. Ez a stiláris és ízlésbeli megközelítés, amely e korszak építészeti tervezésének folyamatait jellemezte, a késõbbiek során bizonyos társadalmi ellenérzéseket szült, egyszersmind kompromittálódott, miközben a modernizmus valódi, nagy jelentõségû alapértékei nálunk rendre elsikkadtak. A miénknél szerencsésebb vidékeken, amelyeket elkerültek a történelmi kataklizmák, a modernizmus történetének folytatása kulturális értelemben töretlenül zajlott - mint például Hollandiában, Svájcban, Spanyol-, vagy épp Olaszországban -, s eredményei szervesen beépültek a mindenkori kortárs építészetbe, aminek következtében az számunkra szinte ismeretlen gondolati gazdagságra jutott. Ezzel összehasonlítva különösen világosan érzékelhetõ a modernizmus hazai kompromittálódásának és megtorpanásának káros volta.
A másik ok, amely miatt Preisich Gábor kiállításának nagyon örülök, teljesen személyes jellegû. Hosszú beszélgetéseket folytattam vele a Pasaréti kertben ülve, amikor az életmûvérõl szóló könyv megírására készültem, de számos, talán utólag megfogalmazódott kérdésemre még inkább akkor kaptam választ tõle, amikor életmûvét, emlékiratait, esszéit végigolvastam. Amikor Gabi bácsi már kórházban volt, a családtól rendszeresen hírt kaptam az állapotáról. Egyszer azt hallottam, hogy az ágyán feküdt, aludt, és azt álmodta, hogy poharat tervez. Kiderült, vizet akar inni. Így transzponálódott a valóság, a szomjúság realitása egy építész álmában, képzeletvilágában. Számomra ez példa, a folytonosan konstruáló, szerkesztõ, kreáló agy, sõt, a magatartás példája, amivel Gabi bácsi, ha úgy tetszik, a halálos ágyán is rendelkezett. Nagyon szeretném, ha a magyar építészetben, a magyar kultúrában ilyen aggastyánok, ilyen példák lennének még számosan.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu