Az MTA Regionális Kutatások Központ, a Friedrich Naumann Alapítvány és a Soros Alapítvány idén március 29-én konferenciát rendezett (Kis)régiók Európája címmel. A miskolci találkozó anyagából válogat alábbi összeállításunk. Az elõadásokat rövidített, szerkesztett formában közöljük.

Csillag István
Gördülõ tervezés és forráskoordináció

Kökényessy József
Önkormányzat és közhatalom

Loncsár Krisztina
Vidékfejlesztés

Fekete Éva
A fejlesztés intézményesülése

Francsik László
A programozás kiterjesztése

Csillag István
Gördülõ tervezés és forráskoordináció

A kistérségi együttmûködés két legfontosabb eleme a gördülõ tervezés és a forráskoordináció. Mindkettõ alapvetõen ellentmond annak a politikai és a közigazgatási szervezõdésnek, amellyel a térségfejlesztés reneszánsza, tehát 1990 óta Magyarországon találkozunk: a szükséges források biztosításának bevett mechanizmusai a politikai és adminisztratív verseny, a befolyással való üzérkedés és a politikai zsarolás eszközeivé váltak. Ebben a keretben értelmezhetetlenek az olyan fogalmak, mint a hatékonyság, az eredményesség.
Ezzel szemben az üzleti gondolkodásmódban ez a két mechanizmus magától értetõdõen van jelen. Egy üzleti vállalkozás magától értetõdõen gördülõen tervez: pontosan fölépíti, hogy a birtokba vett piaci szegmenst hogyan kívánja megtartani, illetve bõvíteni. Következésképpen, bár figyelembe veszi a politikai szélrózsa változásait - mert erre rákényszerül -, ettõl függetlenül dönt, hiszen alapvetõen  erõforrás- és fogyasztócentrikus gondolkodásmódot követ. Az üzleti körök másik szempontja a forráskoordináció. Figyelembe veszik, hogy az üzleti terjeszkedésük során megszerezhetõ saját - tehát a profitból vagy késõbbi profitból kitermelhetõ - források mellett az adott területen milyen más források, társvállalkozások vonhatók be egy együttmûködésbe - vagyis stratégiai szövetségesi kapcsolatokat létesítenek, azaz forráskoordináció megy végbe.
Egyetlen példa a fentiek illusztrálására: Magyarországon az egy fõre jutó, vásárlóerõ-paritáson számolt karbantartási vagy felújítási célú vásárlás négyszerese a németországinak - nem véletlen, hogy egyedül Magyarországon van jelen mind a kilenc jelentõs európai építõ- és kertészeti anyagokkal kereskedõ áruházlánc. Ez intõ jel lehetne a kormányzat számára, hogy ne az új lakások megépítésének támogatási rendszerén törje a fejét, hanem vegye figyelembe, hogy a lakosság fogyasztási szokásai más irányt diktálnak.
Nézzük, mi történik ezzel szemben az üzleti világban: ha adott egy nyilvánvalóan felújításcentrikus környezet, ott elõbb-utóbb lakberendezési szükségletek is megjelennek, illetve a mûszaki fehéráruk - hûtõszekrény, fagyasztó, mikrohullámú sütõ stb. - iránti kereslet is nõni fog, lesz egy generációváltás. Az üzleti világ tehát ezekre a trendekre fog felkészülni a forráskoordináció jegyében.
Három további tényezõrõl szeretnék szólni. Az egyik a kritikus üzemnagyság kérdése. A szocializmusban természetesnek tûnt, hogy amikor térrõl, térségrõl beszélünk, akkor lényegében a közigazgatási hierarchia szervezõdési egységeire gondolunk. Ez egyáltalán nem felel meg az üzleti gondolkodás által szervezett térnek, de nem felel meg a lakóhelyi funkciók szempontjából természetes munkamegosztás, feladatmegoldás és forráskeletkeztetés terének sem. A kritikus üzemméret jelentõs változáson ment keresztül az elmúlt 15 évben. A helyi politikusok próbálták megtalálni a kritikus üzemméretet, a hálózatok összekapcsolásának ideális módját. Az a környezet, amelyet az állami támogatások együttes "levadászásának" szándéka teremtett, segített ennek a gondolkodásmódnak a kialakításában.
A második fontos elem az üzleti és a költségvetési szervezetek gazdálkodása közti különbség, amely sajnos az elmúlt tíz évben nem csökkent, sõt, a jelenlegi pénzügyi kormányzat mindent meg is tesz, hogy még nõjön is. Nagyon egyszerûen úgy lehetne fogalmazni: egy üzleti szervezetnek azért vannak kiadásai, hogy bevételei lehessenek, míg a költségvetésbõl gazdálkodó, a települési szükségletek megszervezését magukénak érzõ önkormányzatoknak azért vannak bevételeik, hogy kiadásaikat fedezni tudják. Ez két teljesen ellentétes logika. Egy önkormányzat vagy egy költségvetés ma úgy mûködik, hogy azért ad el tulajdoni elemeket, hogy a folyó kiadásaira, meglévõ intézményrendszerének fenntartására forrásokat teremtsen. Pedig a forráskoordináció és a gördülõ tervezés egyes számú parancsa, hogy fejlesztési forrásokat teremteni és nem csak szerezni kell: elõször az elõre eltervezett, közös érdekû fejlesztéseknek a forrásait kell lecövekelni - minden más meggondolás csak ezután jöhet. Egyébként a települések, az önkormányzatok itt is többnyire elõbbre járnak, mint a központi kormányzat. Elég, ha csak arra gondolunk, milyen hihetetlen mértékben megsokszorozta intézményrendszerét a központi kormányzat - anélkül, hogy megvizsgálta volna, vajon a korábbiak betöltötték-e tervezett funkcióikat, szemben az önkormányzatokkal, ahol a kényszer egészen ésszerû döntéseket szül.
Az utolsó elem, a térségfejlesztés szempontjából talán legfontosabb kérdés: a helyismeret. A különbözõ ciklusprogramok  gyakran elképesztõen elrugaszkodnak a helyi adottságoktól. Így például a közoktatás területén nem veszik figyelembe a helyi lakosság korszerkezetét, az ebbõl következõen várható szükségleteket.
A politikai igazgatási hierarchia hagyományai ellentmondanak a forráskoordinációnak, a gördülõ tervezésnek, és minél inkább távolodik az üzleti világ, illetve a politikai költségvetési üzem gazdaságtana, ez annál inkább így lesz. Szerencsére, azért vannak legalább helyi kísérletek e hagyományok meghaladására, a modern, üzleti szemléletû megközelítés meghonosítására.

Kökényessy József
Önkormányzat és közhatalom

Amikor közhatalmi, közigazgatási szempontú elemzést adunk a kistérségi feladatokról, az azokat meghatározó tényezõkrõl, egy gondolat erejéig vissza kell tekinteni az elõzményekre is. A térségi szervezetrendszerek vizsgálatánál gyakran nem vagyunk tekintettel egy nagyon fontos kérdésre: történeti perspektívából mi a tulajdonképpeni funkciója a kistérségnek Közép-Európában és különösen Magyarországon? Vagy még egyszerûbben: mi a funkciójuk a településeknek?
Politológiai és szociológiai megközelítésben van egy nagyon sajátos fejlõdési trend a magyar történelemben. Nevezetesen, hogy amikor a társadalom nagy történelmi korszakváltásokhoz érkezett - különösen a XX. században -, akkor a közigazgatás ezekre a politikai és gazdasági rendszerváltásokra azzal reagált, hogy újjászervezte, átalakította a közigazgatást a legkisebb települési szintig. 1919-ben a Tanácsköztársaság tervei között szerepelt, hogy Nemesmedvestõl a fõvárosig tanácsokat (szovjeteket) kell létrehozni. 1950-ig aztán a legkisebb település szintjéig kiépültek a tanácsok, hogy 1990 után az önkormányzatok foglalják el helyüket. Ha úgy tetszik, a közigazgatás polarizálta, atomizálta a teret, és olyan igazgatási egységeket hozott létre, amelyek a méretgazdaságossági követelményekkel nem mindig voltak összhangban.
Vagyis a politika a rendszerváltások idõszakában félreteszi a hatékonyság, az ésszerûség, a gazdasági racionalitás követelményeit. A feladat ilyenkor egyszerûen az, hogy a rendszerváltást, az új politikai attitûdöket nagyon gyorsan el kell juttatni az egyes állampolgárhoz is. Ennek viszont egyenes következménye, hogy irracionálisan szervezõdik meg az a tér, amelynek kereteit a közigazgatás megpróbálja követni, leképezni - különösen így van ez a közszolgáltatások körében. Egy jóléti társadalomban egyre több közszolgáltatás jelenik meg állami feladatként - minél gazdagabb egy állam, egy társadalom, annál könnyebben vállal fel ilyen feladatokat. Ebbõl következõen a gazdasági fejlõdéssel Magyarországon - és máshol is - szinte automatikusan együtt járt a gazdasági térszerkezet fejlõdése és a közigazgatási szerkezetfejlõdés.
Ha tehát elfogadjuk, hogy a települési és a térségi szervezõdések egymáshoz való viszonyát a politika közvetlenül meghatározza, a gazdaság pedig jelentõsen befolyásolja, akkor azt kell megvizsgálnunk, hogy a harmadik évezred elsõ évében vajon át lehet-e lépni a politikai szükségszerûség diktálta atomizáltságból egy racionálisabb, megalapozottabb, méretgazdaságosabb közhatalmi területszervezési egységrendszerbe. Úgy tûnik, hogy igen. A kérdés azonban az, hogy milyen módszereket válasszon ehhez a politika.
Ma már egyre erõteljesebben fogalmazódik meg a közhatalmat gyakorlók körében is, hogy az elaprózott önkormányzati rendszer irracionalitása, gazdaságtalansága és eredménytelensége következtében mûködésképtelenné vált. Mivel az önkéntes társulások csak nehezen születnek meg, kézenfekvõ, hogy kötelezõ társulásokat kell létre hozni, és bizonyos közszolgáltatásokat, közfeladatokat a törvény által kötelezõen elõírt társulási formákba kell átvinni. Az állam most még nagyon szégyenlõsen bánik ezzel a problémával, és csak addig jutott el, hogy a városokhoz vagy nagyobb településekhez rendelt bizonyos önkormányzati vagy államigazgatási feladatokat. A következõ lépés - mint az az önkormányzati törvény felülvizsgálatára vonatkozó koncepció vázlatából is kiderül -, hogy a településeken megjelenõ szükségletek kielégítését térségi szintre emeljék, azaz egy keretigazgatási egységben oldják meg ezeket a feladatokat.
Ezen a ponton le kell szögeznünk, hogy a térségi, kistérségi feladatok fogalomrendszerében meglehetõsen nagy zûrzavar uralkodik. A kistérség fogalmának létezik közgazdasági, szociológiai, településtudományi, jogi és más megfogalmazása is, csakhogy ezek hol egymásba csúsznak, hol elbeszélnek egymás mellett. A területfejlesztésrõl szóló törvény meghatározása szerint a kistérség a települések közötti összes funkcionális kapcsolatrendszer alapján behatárolható területi egység. Ha ezt alaposan végiggondoljuk, rájövünk, hogy ez a meghatározás valójában nem mond semmit. Szerepel a törvényben az is, hogy ennek a kapcsolatnak intenzívnek kell lennie. Ez is egy érdekes gumikategória, miután a jogszabály nem ad további magyarázatot, hogy mit is értsünk "intenzív" alatt. Mindehhez hozzáteszi még azt is, hogy a kistérség önszervezõdõ egység. Ezzel a jelenleg hatályos alkotmányban és az önkormányzati törvényben rögzített autonómiaigényt szándékozik megragadni - csakhogy ez az önszervezõdés egyúttal egyfajta magára hagyottságot is jelent. A törvény ráadásul egymással határos településekrõl beszél, ami megint csak pontatlanság, hiszen nyilván nem arról van szó, hogy mindenki mindenkivel legyen határos.
További problémát jelent a kistérségi feladatok pontos meghatározásának hiánya. Mit értünk azalatt, hogy kistérségi feladat? Mitõl lesz egy feladat kistérségi? És egyáltalán milyen típusú feladatokról van szó? A közjog, a jogi megközelítés általában azt tekinti kistérségi - vagy térségi - feladatnak, amiben az állam megjelenik. Holott nagyon jól tudjuk, hogy ennél lényegesen tágabb területet ölel fel a kistérségi tevékenység, hisz a kistérségben található civil szervezõdésektõl és gazdasági szervezetektõl kezdve az állami szervek együttmûködésén át egészen az egyes emberek közötti együttmûködésig terjed az a skála, amelyet értelmezni kell ebben a kistérség fogalomban.
Ha azonban elfogadjuk ezt a közjogi szempontot, akkor az a kérdés, hogy az állam milyen feladatokkal jelenik meg a kistérségekben. Célszerûnek tartom, hogy legalább három csoportot különítsünk el a térségi feladatok között. Az egyik ilyen csoport az úgynevezett körzeti feladatoké. Ezek tulajdonképpen olyan kötelezõ kistérségi feladatok, amelyeket ráoktrojáltak egy településre. A másik ilyen térségi feladatkört - szerintem ezek igazán településközi feladatok - azok a közszolgáltatások jelentik, amelyeket egy város vagy más település a saját közigazgatási határain túlnyúló illetékességgel lát el. Tehát én az igazi településközi vagy településkörnyéki, kistérségi feladatoknak azokat a közszolgáltatásokat tartom, amelyeket nem célszerû, nem racionális vagy egyszerûen nem is lehet települési - fõleg kistelepülési - szinten megszervezni. A harmadik nagy feladatkör az úgynevezett szomszédsági feladatok, ami alatt az alkotmányból következõen állampolgári jogon járó közszolgáltatásokat értem - az oktatástól a temetésig. Azt gondolom, az lenne a helyes közjogi magatartás, ha az önkormányzati törvény e feladatok címzettjeként a település mellett egyenrangú partnerként ismerné el a szomszédsági szervezõdéseket is.
Ez azonnal fölvet egy kérdést is. Vajon a - közhatalmi, közszolgáltatási típusú - térségi feladatok ellátása igényel-e önálló közigazgatási egységet, önálló közigazgatási szintet, vagy sem? Egyszerûbben fogalmazva: célszerû-e visszahozni az oly nagy hévvel megszüntetett járási tanácsokat, járási hivatalokat - vagy más, ezeknek megfelelõ közigazgatási egységeket, szervezeteket? Én azt gondolom, hogy belátható idõn belül erre aligha kerülhet sor, aminek alapvetõen politikai, és nem feltétlenül racionális okai vannak. Bízom benne, hogy önkéntes alapon mégis létrejönnek majd ezek a térségi együttmûködések, megvalósul egyfajta forráskoordináció. Ehhez ma viszonylag széles kapukat nyitott ki a jog. A társulásokról szóló törvény megalkotásával a parlament rendkívül nagyot lépett elõre, mert olyan társulási formák létrehozását is lehetõvé tette, amelyekre önkormányzati feladatok, hatáskörök ruházhatók át. Sõt, vagyon ruházható át ezekre a társulásokra, amelyek így önálló költségvetéssel is gazdálkodhatnak - vagyis az érintett települések szabad társulással létrehozhatják a maguk kis járási tanácsait. Ez a szabad társulásos forma belátható idõn belül alkalmas szervezeti keretet nyújthat ahhoz, hogy a térségben megjelenõ feladatokat koordinálja, összefogja, és a gazdasági fejlesztést is segítse.

Loncsár Krisztina
Vidékfejlesztés

A vidékfejlesztés Magyarországon még mindig köztes terület, amelyet nagyon tág határok között értelmeznek: a klasszikus értelemben vett agrárfejlesztéstõl - tehát az agrárstruktúra gazdaságosságának, versenyképességének fejlesztésétõl - a területfejlesztési nagyságrendû szerkezeti problémák megoldásáig terjed a skála.
A vidékfejlesztés a világon mindenütt - az Európai Unióban jogszabályilag is - elkülönül a hagyományos, klasszikus agrárpolitikától. Nyugat-Európában az agrárszektorban nagymértékû tõkekoncentráció jött létre, ami komoly szociológiai, településstruktúra-beli és környezeti problémákat vetett föl. Ez olyan mértékû környezetterhelést, ökoszisztéma-felbomlást és elnéptelenedést eredményezett, illetve olyan mértékû foglalkoztatási, szociális és életszínvonal-beli feszültségekkel járt együtt, amelyek a tradicionális agrárpolitikai módszerekkel már nem kezelhetõk.
Magyarországon ez a tendencia ugyanúgy érvényesül, mint az Európai Unió tagállamaiban, tehát a birtokstruktúrával, a vidéken élõ népességnek az agrártermelésbõl való kiszorulásával nekünk is foglalkoznunk kell. Egész falvak, régiók (kisrégiók, peremterületek) néptelenednek el, és nem elég abban bízni, hogy majd a városok, az ipari és a szolgáltató szektor fölszívja ezt a népességet.
A területfejlesztés - vagy ahogy az EU-ban hívják, a strukturális politika - a nagy szerkezeti kiegyenlítések, összekapcsolódások politikája, amely a térbeli, technológiai, kulturális, tehát nagyságrendi eltérések korrigálására, kiegyenlítésére törekszik, vagyis egészen más jellegû stratégiai gondolkodást igényel, mint a vidékfejlesztés.
A vidéki térségeknek értékeik, sajátos adottságaik vannak, az embereket nem lehet egyszerûen a Felsõ-Tiszahátról Dél-Zalába átköltöztetni csak azért, mert ott nincs árvíz. Vannak olyan problémák, amelyek helyben keletkeznek, helyi forrásuk van, és amelyeket megoldani is helyben kell a helyi adottságok, erõforrások, lehetõségek figyelembevételével. Gyakorlatilag ezt jelenti a vidékfejlesztés, ami tehát a helyi értékekhez és adottságokhoz kapcsolódik - és ebben lényegileg tér el a területfejlesztéstõl. A vidékfejlesztés így az agrárpolitika és a strukturális politika határterületén áll.
Ma Magyarországon kezdeményei elsõsorban a helyi adottságokra alakuló önkéntes szervezõdések formájában léteznek, amelyek optimális esetben helyi erõforrásokra épülnek. A vidékfejlesztésben éppen ezért kulcsfontosságú feladat az adott kistérség gazdasági és önkormányzati szereplõit egymáshoz közelíteni, egy asztalhoz ültetni. Az önkormányzatok ugyanis valóban fontos szereplõk, már csak politikai és közigazgatási szerepük, illetve kapcsolatrendszereik miatt is. Az üzleti körök és az önkormányzatok összekapcsolása nem egy egyik napról a másikra lezajló folyamat, éppen ezért sürgõs szemléletváltásra lenne szükség. A közigazgatás feladata, hogy megteremtse azokat a kereteket, amelyek ösztönzik ezt a fajta együttmûködést.
Erre nagyon sokféle megoldás létezhet. De mindenképpen arra kell törekedni, hogy a gazdasági, a szociális és a tág értelemben vett népjóléti - tehát a lakossági és a környezetterhelési, környezetgazdálkodási, tájmegóvási - szempontokat egyszerre érvényesítõ vidékfejlesztési politika honosodjon meg Magyarországon. Ennek eszközei ma még viszonylag szerények, és a jelenleg is mûködõ támogatási programok nem alkalmasak arra, hogy az összes problémát, az összes lehetséges fejlesztést ebbõl lehessen megoldani. Itt egy tanulási folyamat zajlik, egyfajta szemlélet és gyakorlat meghonosítására, elterjesztésére, amelynek célja, hogy elõsegítse a helyi társadalmi és gazdasági erõknek a lokális adottságokra támaszkodó együttmûködését.
 

Fekete Éva
A fejlesztés intézményesülése

Elsõsorban szervezeti kérdésekkel szeretnék foglalkozni, de minthogy a szervezeti kérdések nem választhatók szét a funkcionalitás problémakörétõl, funkcionális szempontból szeretném ezt megközelíteni. Akkor, amikor kistérségekrõl és ezek intézményesülésérõl beszélünk, divat manapság megállapítani, hogy itt bizony egyfajta káosz uralkodik. Ahhoz, hogy megértsük, miért van ez a tarkaság, kiindulópontul szolgálhat, ha áttekintjük, melyek azok a tényezõk, amelyek ezt a sokszínû képet kialakították.
Minimálisan négy teljesen különbözõ logikájú és rendszerû irányzat különböztethetõ meg ezen a téren: a területirányítás, a területfejlesztési politika, az ágazati politikák és a civil szervezõdések. Ezek mind létrehozták a maguk a kistérségi szervezeteit. A rendszerváltáshoz kapcsolódóan a pártok is elkezdtek térségi szinten valamiféle szervezõdéseket elindítani, megjelentek a vállalkozásfejlesztési alapítványok, a gazdasági kamarák stb. Tehát rengeteg szereplõ áll egymás mellett. A kistérségi szintben az az érdekes, hogy mindegyik szereplõ megtalálta a maga helyét, kialakította a maga szervezõdési kereteit.
Ugyanakkor tény, hogy a funkciók és a kompetenciák nem tisztázottak. Itt van ez a rengetegféle szervezet, amelyek közül több lényegében ugyanazzal foglalkozik, míg vannak olyan feladatok is, amelyek nincs gazdájuk. További problémát jelent, hogy ahány ilyen szervezõdés van, az szinte ugyanannyiféle megjelenést jelent a földrajzi térben. Éppen ezért szokták egyébként a leggyakrabban felhozni kormányzati oldalról az ilyesféle szervesen kialakult kistérségi szervezõdések ellen, hogy mindegyikhez más és más területi keret tartozik.
Ha a káoszban utat szeretnénk vágni, akkor meg kell határozni a feladatokat, és az ezekhez tartozó optimális szervezeti, területi kereteket: mik azok a funkciók, amelyeket a kistérségi szinten elvárunk, hogyan lehet ezeket vertikális, illetve horizontális munkamegosztásban a jelen lévõ szervezetek között megosztani, és milyen térbeli megjelenítésben képzeljük el õket? Azt is nagyon fontosnak tartom leszögezni, hogy egyáltalán nem kell minden feladat megoldására mindenhol szervezeteket létrehozni - már csak azért sem, mert egy adott térségben a piac, az üzleti szféra is képes bizonyos feladatköröket betöltetni, olykor jóval eredményesebben, mint a társulások.
Tehát nem a kép sokszínûsége a gond, hanem az, hogy a feladatok és a kompetenciarendszer nem tisztázott. Nagyon fontosnak tartom ugyanakkor, hogy ne próbálkozzunk a teljes egységesítéssel, mert az ilyen törekvések óhatatlanul veszteséggel járnak. A teljes egységesítés egyébként már csak azért sem járható út, mert a különbözõ funkciók eltérõ tér- és partnerigényt jelenthetnek - vagyis egy univerzális kistérségi szervezet létrehozása diszfunkcionális lenne.

Francsik László
A programozás kiterjesztése

Az európai uniós csatlakozási folyamat során elsõ lépésben a belépõ országok fejlettségi szintje emelkedett, míg az országon belüli területi differenciáltság változatlan maradt. Ez azt jelentette, hogy maradtak olyan területeik, amelyeket az európai uniós átlagot jelentõsen alulmúló gazdasági mutatók jellemeztek. Ebben a folyamatban az volt az általános, hogy az országra alkalmazott fejlesztési programok, struktúrák alapvetõen ágazati jellegû fejlesztési programok voltak. Ezeknek megvolt az a hatása, hogy az ország egészének gazdasági teljesítményét javították, ugyanakkor ezek a programok nem voltak képesek arra, hogy a területi differenciáltságot csökkentsék. Ezért míg a kezdeti szakaszban az EU-n belül a szektorális, illetve a regionális fejlesztési programok egymáshoz viszonyított aránya akár a 80-20 százalékot is elérte az ágazati programok javára, addig a második fejlesztési szakaszban ez az arány kiegyenlítõdött, sõt, átbillent a regionális típusú területi fejlesztési programok javára.
Ugyanakkor a második lépésben megjelenõ finanszírozási rendszerek alsó értékhatára kétmillió euró, vagyis 500-600 millió forint. Ehhez jön a harmincszázaléknyi önrész, ami összességében egymilliárd vagy efölötti projekteket jelent. Csakhogy melyik az a kistérség, amelyik ma Magyarországon tudatosan felkészült arra, hogy ki tudjon húzni a fiókból ilyen 1-2 milliárdos projekteket? Márpedig erre lesz szükség, ha EU-s fejlesztési forrásokhoz kívánunk jutni. Be kell indítani olyan zászlóshajó-projekteket, programokat, amelyek oldalvizén megvalósulhatnak más, kisebb volumenû kistérségi programok, ehhez azonban szükség van tudatos kistérségi programozásra.
Ezen belül pedig koordinálni kell az egyes résztvevõk feladatait. Például az infrastruktúra-fejlesztés alapvetõen az önkormányzatok feladata. Ugyanakkor a gazdaságfejlesztés nem az, nem vállalkozó önkormányzatokra van tehát szükség, hanem arra, hogy megjelenjenek azok a vállalkozások, amelyek hajlandók beilleszkedni ebbe a rendszerbe. Ugyanígy megvan ezen a területen a civil szféra helye és szerepe is, hiszen például a humán erõforrás-fejlesztés egy olyan terület, amelyet õk tudnak a leghatékonyabban menedzselni. Vagyis egy kistérségi program elvben nem egy élettelen papír, sok esetben bármennyire is mûködjék így pillanatnyilag, hanem egy olyan lehetõség, amely a rendelkezésre álló források optimális koordinálásával egyértelmûen pozitív impulzusokat adhat a jövõre nézve az adott kistérség és társadalom fejlõdése számára.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu