Conscriptio és konspiráció

A köztársasági õrezred konspirált részvétele a népszámlálásban a harmadik köztársaság egyik legnagyobb skandaluma - lehetett volna, kellett volna, hogy legyen. De nem lett, így csak egyike maradt azoknak az "ügyeknek", amelyek idõközönként publicitást kapnak, illusztrálva a még némi fogékonyságot mutatók elõtt, hogy jelenlegi kormányunk nem sokat törõdik az írott és íratlan normákkal. A felháborodóknak így mindössze az a csekélyke intellektuális élvezet maradt, hogy darab ideig azon morfondírozhassanak: ezt most szándékosan vagy szándéktalanul csinálták-e, ennyire ügyetlenek-e, vagy ennyire pofátlanok. De aztán menetrendszerûen jön az újabb botrány, a figyelem gyengül, az ingerküszöb emelkedik, és már senkit nem érdekel, hogy regulatív vagy konstitutív szabályt szegtek-e meg, sõt egyáltalában az sem izgat senkit, hogy szabályt szegtek.
Pedig a népszámlálási ügy kivételesen botrányosan indult, és arcpirító módon ült el. Ma Magyarországon a nyomozó és bûnüldözõ hatóságoknak demokráciákban szokatlanul gazdag, törvényben rögzített jogosítványaik vannak annak érdekében, hogy a bûncselekmények tetteseit felderítsék, és bíróság elé állítsák. A titkosszolgálatok pedig olyan széles körû operatív eszközökkel rendelkeznek, amelyekkel képesek lehetnek az ország érdekeit sértõ tevékenységek felderítésére, felszámolására. Mégis ezek a hatóságok idõrõl idõre elérik, hogy jogosítványaikat tovább bõvítsék, jelentõsen csorbítva ezzel az állampolgárok szabadságjogait, aránytalanságokat idézve elõ így akár az alkotmányos berendezkedésben is. De úgy látszik még ez is kevés nekik, ennél is többet akarnak, és ebbéli törekvéseikben lelkes pártfogóra találnak a belügyminiszterben, aki, úgy látszik, komolyan veszi a rendõrségi törvény abszurd rendelkezését - amely mellesleg már évek óta arra vár, hogy az Alkotmánybíróság megsemmisítse -, miszerint a belügyminiszter a rendõrséget képviseli a kormányülésen és az Országgyûlésben.
A Belügyi Közlöny idei elsõ számában megjelent 2/2001. BM utasítás, amely egyebek mellett a védett személyek összeírását is érinti, valójában nem létezik, soha nem is létezett. Ennek kiadására a miniszternek ugyanis nem volt joga (és méltányolható indoka sem).
A statisztikai, illetve a 2001-es népszámlálásról szóló törvény meghatározza a népszámlálásban részt vevõk körét (a rendõrség nem szerepel benne) és a kormány feladatait, amely csak arra kap törvényi felhatalmazást, hogy rendeletben szabályozza a népszámlálás megszervezésével kapcsolatos feladatokat. Ennek érdekében a kabinet 1999. december 7-én határozatot, 2000. május 31-én pedig rendeletet fogadott el. A határozat két esetben említi a belügyminisztert, elõször, mint aki gondoskodik a népszámlálásért járó normatívákról, másodszor, mint aki a pénzügyminiszter és a KSH elnöke mellett gondoskodik a települések címállományának karbantartásáról. A kormányrendeletben viszont a belügyminiszter már elõ sem fordul, nem is szólva a rendõrségrõl. Elõírja viszont, hogy az útmutatókat, amelyek egyebek mellett rendelkeznek a népszámlálás során felmerülõ problémákról, a KSH elnöke (és nem a belügyminiszter!) adja ki.
A rendõrség feladatait és jogosítványait alapjaiban meghatározó rendõrségi törvény arról sem rendelkezik, mi a köztársasági õrezred feladata népszámlálás idején akár a védett személyek, akár mások körében. És bár meglehetõsen tág teret biztosít a magánlakásban történõ intézkedéseknek, különösen, ha arra a védett személy érdekében kerül sor, méltánylandó körülményként a népszámlálást itt sem említi.
Több mint gyanús az utasítás 13. pontja, amely szerint az elõkészítést, az adatfelvételt és az adattovábbítást az államtitok és a szolgálati titok megõrzésével kellett végrehajtani. Nem világos, ha az õrezred tagjai valóban csupán mezei népszámlálók, akkor miért vonatkoznak rájuk eltérõ rendszabályok?
Valenta László BM-kabinetfõnök szánalmas mentegetõzése a rádió politikai magazinjában is bizonyította: maguk a rendõri vezetõk sem képesek elfogadható választ adni arra, hogy voltaképpen az õrezred ráérõ tisztjeinek szabadidõs jövedelemszerzõ programjáról vagy pedig hivatalos, rendõri minõségben folytatólagosan elkövetett jogsértésrõl, közel háromezer ember magánlakásába való illetéktelen behatolásról van-e szó.
Valenta szerint a tanárok vagy újságírók által végzett összeírás semmiben nem különbözik a rendõrökétõl. Amikor azonban a riporter arról faggatta, ha ez így van, akkor a zsaruk miért nem fedték fel foglalkozásukat, a kabinetfõnök arról beszélt, hogy akkor esetleg az adatszolgáltatást az emberek megtagadták volna, és a kialakuló szóváltás közben hatóság vagy hivatalos személy megsértésének bûncselekményét is elkövethették volna, és ez senkinek nem hiányzik. Hát amennyiben a rendõrök nem voltak szolgálatban, hogy lehet efféle bûnt elkövetni, különösen úgy, hogy ezt a bûncselekményfajtát az Alkotmánybíróság már 1994-ben törölte a Btk.-ból?
A rendõrminisztérium tehát még az újságírók megtévesztésétõl sem riad vissza, hogy a lakosságot félrevezesse (aminek gyakorlata egyébként nem a Fidesz alatt kezdõdött és teljesedett ki). Ugyanígy lépre csalták az efféle ügyekben megbízhatóan informált és kritikus HVG-t is. Az államtitokról és szolgálati titokról szóló törvény melléklete tartalmazza az államtitokköri jegyzéket. Ám a hetilap, nyilvánvalóan BM-es sugallatra, szelektíven idézi a lista 50. pontját: mondván, "a védett személyek (?) elhelyezésére vonatkozó adatok, dokumentációk" valóban az államtitokkörbe tartoznak. Míg az igazság az, hogy "a védett személyek és objektumok biztosítási, õrzési és védelmi tervei, a hírközlõ és biztonsági berendezések mûködésére, elhelyezésére vonatkozó adatok, dokumentációk" vannak titkosítva legfeljebb nyolcvan (!) évig. Tehát az államtitokra vonatkozó törvénybõl sem következett a védett személyekkel való különleges bánásmód és a környül lakók konspirált összeírása.
A polgári erõ reakciója cinizmusában azonban még a rendõrit is felülmúlta. Az Amerikából hazatérõ miniszterelnök tájékoztatást kért a belügyminiszterétõl, hogy minden jogszerû volt-e, és amikor azt a választ kapta, hogy igen (egyebek mellett azzal az indokkal: "de hiszen, korábban is így csináltuk" - az ezt megelõzõ összeírás 1990 januárjában volt), megnyugodott. A parlamenti vizsgálóbizottságra történt ellenzéki javaslatot szokás szerint lesöpörték, és a KSH eleinte zavarodottnak tûnõ elnöke is hamarosan feltakart.
Pedig nem is volt olyan régen, amikor Deutsch Tamás még azon kesergett, hogy egyesek tudják az anyja nevét (a parlamenti almanachban mindenki olvashatja, nem különlegesen védett adat, egy politikus esetében pedig végképp nem az, egyébként Takács Julianna). A kormánypártoknak akkor sikerült egy dicstelenül mûködõ parlamenti vizsgálóbizottságot is felállítaniuk. Persze akkor fideszes politikusokról volt szó, meg politikai haszonnal kecsegtetõ botrányról, és nem állampolgárok tömeges jogsérelmérõl, kormányzati felelõsségrõl.
Bejáratott demokráciákban az állampolgárok magánszférája jóval erõsebb védettséget élvez, mint a közszereplõké - Magyarországon ez is másként van.

Népszavazási vetélkedõ
Az MSZP népszavazási kezdeményezését viszonylag könnyen kiismerhetõ célok motiválták. A legkisebb kockázat mellett a lehetõ legnagyobb politikai sikert elkönyvelni a választásokra készülõ és a koalíciós válságban megerõsödõ Fidesszel szemben, egyúttal kifogni a szelet az önmagukat és szavazóikat keresõ kispártok (MDF, SZDSZ) vitorlájából. A népszavazást kezdeményezõ szocialisták arra számítottak, hogy akciójukkal - köszönhetõen a hosszadalmas procedúrának - jó ideig, majdnem egészen a választásokig nekik sikerül majd meghatározni a politika témáit, és az általuk felfestett (hazai) pályán majd legyõzhetik a Fideszt.
A kezdeményezés azonban szánalmasra sikeredett, kezdve, hogy maguk a kérdések megfogalmazásukban és tartalmukban is méltatlanok az ellenzék legnagyobb pártjához, folytatva azzal, hogy az állítólag vérprofi és magabiztos Fidesz mennyire zavarodottan reagált rá: a miniszterelnök arról beszélt, hogy maga is négy igennel szavazna, és megköszönte, hogy az MSZP támogatja a kormány programját, míg többek a kifogásaikat hangoztatták, és az Országos Választási Bizottság (OVB) fideszes tagja is a referendum kiírása ellen szavazott.
A kérdésekbõl nyilvánvalóvá válik annak is, aki egyébként MSZP-szimpatizáns, hogy a szocialisták mennyire rettegnek a kicsit is merész, kockázatos, legalább kétesélyes politikai játszmák megvívásától. Olyannyira csak a magas labdákra koncentrálnak, hogy észre sem veszik a mellettük pattogókat, azt hogy az ellenfelük sorra szerzi ellenük a pontokat, kockáztatás nélkül pedig a politikában is nehéz rokonszenvet kelteni és nyerni.
Az ötlet megszületésének idõpontjában a párton belül nyilvánvalóan hangosabbak voltak azok az elsõsorban az érdekképviseletekhez kötõdõ szocialista politikusok, akik bíztak a népszavazási csodafegyverben és abban, hogy sikerül majd tömegeket mozgósítaniuk. Az MSZP politikusai április végén tartott országos rendezvényükön számos Fidesz-ellenes kirohanásukkal elsõsorban saját maguk elõtt akarták bizonyítani, hogy a Fidesz-világ engesztelhetetlen ellenfelei, és képesek legyõzni riválisukat. Ebben a bódult állapotban dönthettek véglegesen a kezdeményezés mellett.
A helyzetet azonban félreértelmezték. Abban persze igazuk van, hogy az emberek csalódtak a politikusaikban, abban viszont szerintem tévednek, hogy ez a csalódottság politikailag aktivizálná õket (éppen a fordítottját tapasztalom), míg a népszavazás végletesen leszûkített hatáskörû intézménye - a hatályos alkotmánynak köszönhetõen - és maga kezdeményezés sem igazán teremt kedvezõ körülményeket valódi téttel bíró politikai ütközetek megvívására, így a tét nélküli referendum gyõztese nem markolhat túl sokat.
Az MSZP már az ötlet nyilvánosságra hozatalát követõen rögtön bizonytalankodni kezdett, eszükbe juthatott a sikertelen próbálkozásuk 1990-ben, és az ellenzéki közvélemény fanyalgó reagálása se sok jóval kecsegtetett. Való igaz, a választások elõtt egy évvel egy a közvélemény-kutatások szerint még mindig legnépszerûbb párt esetében végzetes önbizalomhiányra utal, ha egyszerû többséggel vagy kormánydöntéssel orvosolható ügyekben népszavazást kezdeményez. A választópolgárnak mindez azt sugallja: a szocik nem bíznak magukban.
A bejelentést követõ napokban késõbb már maguk is reménykedtek abban, hogy a népszavazást lehetõleg még az OVB, vagy ha minden kötél szakad, akkor majd az Alkotmánybíróság megakadályozza, és így kósza ötletüket megússzák kisebb veszteségekkel. Egyelõre azonban az OVB nem tett szívességet, és zöld utat adott, az AB-hoz pedig még nem érkezett beadvány. Szerintem a Köztársaság téren nagyon megkönnyebbülnének, ha a bíróságon valaki keresztbe tenne a referendumnak.
Az MSZP tanácstalanságát tovább erõsítette a miniszterelnök-jelölt személye körüli, párton belüli rivalizálás. Maguk is elhitték azt a képtelenséget, hogy a Fidesz példája az egyedül üdvözítõ, hogy minden ízében követendõ az a metódus, ahogyan a vetélytárs pártnál nyilvános vita és verseny nélkül válogatódnak ki a vezetõk, és formálódik a párt politikája. Még az MSZP hívei is a rivális uniformizáltságát és üzemszerû mûködését kérték számon a szocialistákon, kapacitálva õket arra, hogy szervezetileg legyenek olyanok, mint a Fidesz, csak mondjanak mást. Az MSZP azonban szervezetének mûködését tekintve jóval demokratikusabb, tagságát illetõen pedig sokkal heterogénebb párt annál, mintsem hogy bárki a vezetõk közül egyetlen önkényes mozdulattal véget vethetett volna a versengésnek, bármennyire is voltak annak a külsõ szemlélõ számára gyomorforgató vagy komikus momentumai.
Azóta a kérdés tisztázódott, az éles versenyhelyzetben eddig meg sem merítkezõ Medgyessy Péter lett a jelölt, aki megörökölte a szerencsétlen csillagzat alatt született referendumot. Politikai képességeit a közeljövõben éppen azzal bizonyíthatja, hogy, noha nem õ nyitotta meg a csapot, miképpen tud a mélyvízbõl pártjával együtt a partra evickélni. Meglehet, a választópolgár számára még némi indirekt haszonnal is járhat a szocialisták népszavazási kezdeményezése: próba szerencse.

Fegyverkenõcs
Önmagában persze, ha egy szocialista párt a programjává teszi a munkavállalók, a nyugdíjasok vagy középiskolások érdekeinek képviseletét, a sorkötelezettség megszüntetését, nagyon is helyesen jár el. A kisegzisztenciák védelme és az antimilitarizmus a szociáldemokrata pártok hagyományos témája. Olyan területek ezek, amelyeket a Fidesz (némi sikerrel) igyekszik magának kisajátítani, és a kezdeményezést magánál tartani. Ahogy Orbán Viktor beszélt errõl a szegedi kongresszusukon: "ha igaz, márpedig szerintem igaz, hogy Magyarországnak ma polgári, vagyis jobbközép kormánya van, akkor elvileg nyitott a lehetõség arra, hogy egy másik, mondjuk úgy, hogy egy szocialista vagy baloldali jövõképet is felrajzoljon valaki. Azonban, ha visszagondoltok a mögöttünk hagyott három évre, akkor azt láthatjátok, hogy éppen az Európában hagyományosan baloldalinak tartott kérdésekben, sõt talán nemcsak Európában, hanem Európa keleti felén is hagyományosan baloldalinak tartott kérdésekben értünk el átütõ eredményeket."
A baloldali értékek és érdekek képviseletének einstandolását persze leginkább a gazdasági konjunktúra, a költségvetés bevételi oldalának szándékos alultervezésével nyert tízmilliárdok teszik lehetõvé, illetve a csapból is folyó kormányzati sikerpropaganda teszi "érzékelhetõvé". Miközben ennek komoly, általunk fizetett ára van. Az állam terjeszkedését nem sikerült megállítani, és itt nem is csupán az újraelosztás mértékével (persze azzal is), hanem a mikéntjével van a baj. A költségvetési automatizmusok kora végképp lejárt, a források szétosztásánál a kiszámítható és univerzális juttatásokat kenterbe verik a pályázatokon vagy azokon kívül megszerezhetõ, kapcsolatokat és politikai lojalitást feltételezõ "adományok, szponzorációk". Az állam rátenyerel a spontán vagy legalábbis a kormánytól független társadalmi vagy piaci folyamatokra, egyeseket megjutalmaz, másokat megbüntet. Így, ellenõrzés nélkül és szakmai érvekkel szembemenve osztják szét az önkormányzati támogatások, az agrártámogatások, a fejlesztési pénzek, de akár még a szociális intézményekre szánt összegek nagy részét is.
Mindezek nem hát-, hanem elõterében nem csupán egy kockázatos gazdasági filozófia (ˆ la Matolcsy), hanem a kliensek körének kormány támogatta korrupciója, a szavazók hazug és veszélyes lekenyerezése áll. Az orcátlanságok, a kirobbant botrányok ellenére ez a politika mégis sikeres, olyannyira, hogy meglehet, a Fidesz egyebek mellett majd ennek is köszönheti 2002-es választási gyõzelmét.
A történelmi elõzményekbõl táplálkozó alattvalói kishitûségre építve sikeresen hiteti el ugyanis az emberekkel, hogy csakis a Fidesz szabta szabályok elfogadása esetén juthatnak majd elõbbre. Az elfogadás, a "jól felfogott érdek" elõször lojalitást szül, késõbb pedig támogatást. És a Fidesz nem köntörfalaz, nyilvánvalóvá teszi az érdekeket, még ha azok sokszor nem is társadaloméi, hanem a sajátjai.
Ha valaki jámborságában vagy balszerencséjére csak a Fidesz-propagandát hallgatja vagy hallja meg, kezdi elhinni, hogy Magyarország a korlátlan lehetõségek paradicsomává vált, és kezdi elfelejteni azt a magától értetõdõ, 1995-96-ban kegyetlenül megszenvedett felismerését, hogy ha az állam valamit támogat, akkor azt szükségszerûen más, szintén fontos dolgok rovására teszi. Ennek és a baloldali értékek kisajátításának szép példája a gyõri kekszgyár esete. A kormány ugyanis, érzékelve az internetrõl és a Magyar Fórumból áradó elemi felháborodást, valamint rettegve attól, hogy az MSZP-s városi vezetés ellenük fordíthatja azt a körülményt, hogy a gyár bezárása leginkább a Gazdasági Versenyhivatal tavalyi döntésének köszönhetõ, amely lehetõvé tette a Danone-nak a gyár megvásárlását, akcióba lépett. A kabinet kínjában, hogy a külföldi tulajdonost jobb belátásra bírja, még egy középkori katonababonát is felélesztett, a fegyverkenõcsét (unguentum armarium), amely szerint nem a megsebzett testrészre kell írt tenni, hanem a sebet ejtõ fegyvert kell megkenni csodatévõ krémmel. Ez a kormány keverte kence azonban már nem kandisznósóból, medvezsírból, szárított földigilisztából, vérkõbõl, üreges halálfejbõl való mohából készül, hanem abból az ígéretbõl, hogy a stratégiai fontosságú gyõri kekszgyártás a Széchenyi-terv keretében vissza nem térítendõ támogatáshoz jut. A felkínált lehetõség ellenére azonban még mindig csak magyar státusférfiak (Orbán, Matolcsy, Glattfelder) beszélnek a kekszgyár megmenekülésérõl, a megkent Danone közleménye csak a lehetõségek tanulmányozásáról szól, arról, hogy a munkavállalók érdekeit "maximálisan" figyelembe veszik - többet a franciákból nem sikerült kisajtolni. Nyilván mérlegelik a magyar kormány piacgazdaságokban merõben szokatlan ajánlatát, érdemes-e mûködtetni két harmincszázalékosan kihasznált magyar kekszgyárat, és esetleg állami támogatást igénybe véve fejleszteni a gyártást (kekszpanzió), vagy mégiscsak marad a 2003-as (!) leépítés.
Amennyiben az elõzõ változat futna be, kíváncsian várnám a megszokott gyõzelmi jelentést, hogy a kormány e távolba tekintõ lépése mennyire hézagmentesen illeszkedik a családtámogatási rendszerhez: nemcsak családi adókedvezményt adunk, polgárok, de a pilótakeksz krémjét is a kormány állja! (A ti pénzeteken, cukorbetegek.)

Rémhír és Vezérdemokrácia
A Fidesz-kongresszuson elhangzott beszédek, kijelentések közül a legnagyobb vihart egy külpolitikai megnyilatkozás keltette:
"Emlékezzetek arra, hogy 1998-tól kezdõdõen kitartottunk a horvát szomszédainkkal való barátság mellett akkor is, amikor ez nemzetközi tényezõknek osztatlan lelkesedését nem váltotta még ki. És emlékezzetek arra, hogy 2000-ben kitartottunk az igazság és méltányosság mellett akkor, amikor Ausztriát igazságtalan és méltánytalan támadások érték. ògyhogy kedves barátaim, minden okunk megvan arra, hogy a kétségtelenül meglévõ geopolitikai komplikációk ellenére kitartsunk a balti országokban élõ barátaink NATO-tagsága mellett, és a jó oldalra kell állnunk, vagyis szolidárisnak kell lennünk most Berlusconival és az olasz polgári pártokkal, amikor példátlan Európa nyomás alatt állnak" - mondta a miniszterelnök.
Erre aztán az elemzõk, ki-ki szája íze szerint, nekiestek a meglepõ szolidaritási nyilatkozat értelmezésének, és a harcálláspontok a szokásos módon merevedtek meg. Az ellenzék Orbán Viktor politikai vakságát, neofita jobboldali túlbuzgóságát emlegette. Míg a kormánypárti oldal rajongva csodálta az olasz politikai fordulatot, egyenesen azt állítva, hogy az ottani "polgári, jobbközép" pártok a Fidesszel egyívásúak. Kijutott a dicséret a jobboldali pártszövetség minden tagjának, még a poszt/szoftfasiszta Fininek is, akit a Magyar Nemzetben "a korábbi nemzeti-konzervatív ifjúsági mozgalomban feltûnt kitûnõ szónoknak" neveztek. A demonstratív, hazárdnak tûnõ kiállás okait keresve azonban mindkét tábor lényegében tanácstalan maradt. Jó-jó, hogy Orbán jobban szíveli Berlusconiékat, mint az olasz baloldalt, és persze a magyar választás elõtt sem jön rosszul a Fidesznek az EU egyik vezetõ tagállamában a jobboldali gyõzelem, a párhuzamokra mindig éhes magyar politikai közélet (lásd Bush-Gore-huzavona) kapva kap az efféle tartalék harctereken. Az elemzõk azonban, ha megfeszültek, akkor sem tudtak Orbán valódi motívumaira elfogadható magyarázatot találni.
György Péter nemrégiben az ÉS-ben arról írt, hogy mostanában feltámad, sõt a közbeszéd integráns részévé válik az összeesküvés-elmélet paranoiája. Ilyen, a magyar hisztéria újraéledõ, már-már elfeledettnek hitt jelensége a rémhír is, amely nem egyszerû szófiabeszéd politikusok magánéleti kisiklásairól, hanem olyan közkeletû találgatás, amelynek egy demokráciában a sajtóban kéne helyet kapnia, de a sajtó ilyen-olyan okok (például mert tart a politikai, hatósági vagy gazdasági retorzióktól) miatt kerüli a megjelentetését. Igazándiból tehát tartózkodni is kellene ezen információk rémhírként való minõsítésétõl, én is csak a jobb azonosíthatóság miatt teszem, mivel egykoron a diktatórikus hatalom nyomán mindenki így nevezte õket. Ezek a hírek persze akkor is lehettek teljességgel igazak, sõt a természetük szerint a felszínen megmagyarázatlanul hagyott jelenségekre egyedül õk adtak kielégítõ és "hihetõ" választ, de mivel az elsõ nyilvánosságban verifikálásukra nem nyílt lehetõség, maradtak illegalitásban, így teremtve meg maguknak egy különálló nyilvánosságot, amelynek egyik funkciója éppen az elsõ, a hivatalos nyilvánosságban megjelenõ jelenségek megmagyarázása volt. A demokrácia, a nyilvánosság állapotáról sokat elmondanak ezek a rémhírek, különösen, ha azok közvetlenül magát a nyilvánosságot érintik.
Az olasz választásokat követõ hetekben az a hír járta fõvárosszerte, hogy Orbán azért is gazsulált ennyire feltûnõen Berlusconinak, mert a magyar szavazást megelõzõen vele szeretné megvásároltatni az egyes mûsoraival a kormányfõ és pártja orra alá borsot törõ magyar RTL Klubot. Ugyanis a magyar médiatörvény értelmében a Népszabadságnál és néhány hete már az RTL-nél is meghatározó tulajdonosi befolyással rendelkezõ Bertelsmann sajtóvállalatnak hamarosan meg kell válnia vagy a napilapjától vagy a tévéjétõl, és egy kedvezõ ajánlat esetén a német cég inkább az eddig csak veszteséget termelõ tévécsatornán adna túl.
Hogy mi igaz a hírbõl, egyelõre nem tudjuk, mert a cikk írása idején még egyetlen szerkesztõség sem járt utána, vagy legalábbis információit nem tárta a nyilvánosság elé. Kacsa lehet a javából, mindenesetre a sajtót ráncba szedõ, "profi" választási haditervvel kérkedõ, az íratlan szabályokon, sõt a törvényeken könnyedén átlibbenõ, kritikusaira nyelvet öltõ Fideszrõl nagyon is "hihetõ", és hát hihetõen értelmezi az olasz kapcsolat bensõségességét is.
Ugyanígy a múzeumi vitrinbõl a közéleti szerepre törekszik az az avíttasnak hitt beszédmód, amely a sorok közti olvasásra kényszerít, s amely látszólag a demokratikus nyilvánosságot használva, valójában azt megerõszakolva, kódolt belsõ üzeneteket közvetít, és a politikai szereplõknek virágnyelven üzenget.
Néhány hete jelenik meg a kétmilliárddal meg egy szép Andrássy úti villával kistafírungozott Természet- és Társadalombarát Fejlõdésért Közalapítvány lapja, a Heti Válasz. (900 millióba kerülne a Balaton bicikliúttal való körülkerítése. Ahogy a szlogenjük mondja: Az újságírás közös ügyünk. Legalább nem hazudnak.)
E lap közölte Körösényi András cikkét, amely megpróbálja leírni a magyar demokráciában két-három éve bekövetkezett jelentõs változásokat. A szerzõ neves politológus, szakmája elismert mûvelõje, aki többnyire törekszik arra, hogy politikai elfogultságon rajta ne kapják. Most talán túlságosan is túllõtt a célon, sejtésem szerint azonban nem szándéktalanul.
Nemigen lehetett mostanában ugyanis ennyire kimérten szerkesztett politikai elemzést olvasni. És ez most nem válik az érvelés feltétlen erényévé, mert Körösényinél a kimértség rabulisztikába fordul, így aztán az olvasó képtelen megfejteni, hogy a szerzõ most üdvözli az "elnöki demokrácia" felé tett orbáni lépéseket, vagy pedig sajnálkozik felettük. Elég, ha csak a cikk már a liberális sajtóban is felkapott utolsó, jóslatszerû mondatát idézzük: "E folyamat perspektívája, hogy a pártdemokráciát - Weber fogalmával élve - a vezérdemokrácia váltja fel." Max Weber Gazdaság és társadalom címû munkájának magyar nyelvû kiadásában (I. kötet, 273. o.) a szóbanforgó Führerdemokratie terminust ugyan Erdélyi Ágnes (mint kérdésünkre elmondta) szándékosan a "vezérelvû demokrácia" kifejezéssel fordította, hogy elkerülje a "vezér" szóra utólag rátapadt konnotációkat. Ugyanakkor, ha Körösényi úgy látja, hogy valóban ez a perspektíva Magyarországon, akkor talán a cikknek ott kellene kezdõdni, ahol abbamarad, és arra kéne választ adni: jó-e ez nekünk, vagy pediglen nem. Körösényi nyilván ismeri a saját válaszát, de nem osztja meg olvasójával, inkább üzenni akar azoknak, akik a "folyamat perspektíváján" változtatni képesek. Itt nyilván nem helyezkedésrõl van szó, hanem szolid, megértõ, Orbánéknak szánt figyelmeztetésrõl. Kár, hogy ezt kevesen fogják megvenni: akiknek szánja azért nem, mert már nem akarják meghallani, a közönség meg azért nem, mert nem neki szánták.

Csurungák népe
A sikeres politikai marketing jelenlegi magyarországi változata alig vállalkozik többre, és ezt a Fidesz elnökválasztó és pártprogram-elõkészítõ kongresszusa fényesen bizonyította, mint hogy egy-két bitnyi információt eljutasson az egy-két pontnyi IQ-júra saccolt fogyasztóhoz. Ez a magyarországi politikai közönséget végletesen lenézõ kommunikációs stratégia abból indul ki, hogy nincs az a silány üzenet, amelynek intellektuális tartalma még így is meg ne haladná az átlagos szavazópolgár értelmezõképességét. Ezért aztán ezeknek az igazán hatásosnak, ütõsnek szánt üzeneteknek jóformán alig van önmagában vett racionális magva: a kormány erõfeszítéseinek hála lesz például Nemzeti Színház, autópálya meg metró, igaz, nem ott, nem akkor (és fõleg nem annyiért) amint ezt korábban mások akarták; a polgári erõ támadást indít a polgári esküvõ ellen ("akik egyházi esküvõt kötnek, ne kelljen anyakönyvvezetõ elõtt profán formában megismételniük a szertartást"); 2008-ban pályázik a labdarúgó EB-re, aztán olimpiára; hat-nyolc darab, akár tízezer nézõ befogadására alkalmas multifunkcionális aréna felépítését ígéri vidéken; a legfontosabb középületek elõtt pedig hivatalos õrségváltási ceremóniát, és ennek érdekében a köztársasági õrezred kötelékén belül önálló gyalogosezredet tart múlhatatlanul szükségesnek. Ezek egyetlen valódi, igaz, önmagán túl mutató racionális magyarázata a szavazók érzelmeinek, vágyainak felkeltése, kijátszása, a figyelemelterelés és végsõ soron a szavazatok besöprése.
A Fidesz a rendszerváltás idején tisztafejûségével, hideg, olykor már-már önmagához is kíméletlen, kontraproduktív racionalitásával tûnt ki a vetélytársai közül. Az 1994-es politikai fordulattal párhuzamosan - legalábbis úgy tûnik - a párt retorikájában a racionális érvelés helyett mindinkább az irracionális megdolgozás válik hangsúlyossá.
A hozzám hasonló tompa agyúak számára a retorikai fordulat tavaly Szent Istvánkor vált nyilvánvalóvá:
"Egy álommal kezdõdött. Egy asszony álmával. Emese arról álmodott, hogy fia születik, aki nagy dolgokat visz majd véghez. Ez az, amirõl álmodnak az anyák. A fiú megszületett. És mert mi, magyarok szeretjük nevükön nevezni a dolgokat, az Álmos nevet kapta. Álmos élére állt népének, amely elvágyódott az ázsiai sztyeppékrõl, ezért elindult, hogy új hazát keressen és otthonra lelt a Kárpát-medencében. Így válnak az álmok valóssággá. (...)
Egy álommal kezdõdött. Ezúttal egy férfi álmával. 1000 évvel ezelõtt élt egy férfi itt, a Kárpát-medencében, aki hinni mert abban, hogy megszületik Európa szívében egy erõs, gazdag, független, szabad európai ország. A magyarok országa. Ezt álmodta a szent király. (...) Elvégezte, amit rábízott a sors. És éppen bennünket, ma élõket választott az idõ arra, hogy megérjük, és ünneppé emeljük államunk alapításának ezeréves fordulóját, a magyar millenniumot. Mert így válnak valósággá az álmok. (...)
A magyar embert sokan, sokszor korholták lomhának tûnõ, késlekedõ, álmodozó természetéért. De ezer évvel a csontjainkban nekünk nincs okunk kapkodásra. Elõnyei is vannak a magyar természet ráérõs szemlélõdésének, megfontolt kivárásainak, álmai mellett kitartó konok természetének. Megtanultuk - ne fûzzünk törékeny reményeket a változó korszellemek könnyû divatjaihoz. A por siet, a kõ ráér."
Az új retorikában központi helyet kapott tehát az álom. Annyiban megegyezhetünk, függetlenül attól, hogy mennyire van ínyünkre a Fidesz és az Orbán-kormány ténykedése, hogy döntõen racionális természetû vagy legalább annak tetszõ világunkban megkülönböztetett figyelmet érdemel, ha a magyar kormányfõ feltûnõen sokat emlegeti az álmokat, mások és saját álmait. Van, aki ettõl persze boldog, repes, míg mások ásítoznak vagy élcelõdnek. De ez most mindegy is. Túl azon, hogy eredetileg az egész egy nem túlságosan eredeti szójátékon alapult, az állam és az álom szó hasonlatosságán, mára az izzadságos PR-erõlködés világképpé nemesült. Bármennyire tûnik is oltári nagy zagyvaságnak, érdemes tehát a lehetõségekhez képest komolyan venni.
Bár a hozzám hasonló negativisták, szellemi homless-ek az álom szót továbbra is nem éber állapotban (leginkább alvás, merengés, hipnózis közben, bódultságban) észlelt képzet vagy még inkább ilyenek sorozata értelmében használják, ami ugyan jobbára racionális elemekbõl áll össze, de mégis valami irreális, nem valós micsoda, olyan ami ugyan sok mindent elárul, de amit nem érdemes szó szerint venni, fideszes körökben az álom szó az utóbbi idõben teljesen más jelentést kapott .
Az álom felfogható az idõ különös érzékeléseként. Az álom ideje döntõen különbözik az éber állapot metrikus, ciklikus vagy lineáris természetû idejétõl. Ahogy kiderül ez nem csak Orbán Viktor 2000. augusztus 20-i talányos megfogalmazásából (Szent István elkerülte, hogy "foglyul ejtse álmát az idõ"), hanem a korona átszállítása alkalmából mondott beszédébõl is (2000. január 1.):
"Hatalmas folyam az idõ, (...) örök, és nincs ami feltartóztassa. Négyezer év tekint le rátok. Ezt mondta Napóleon a piramisok elõtt fölsorakozott katonáinak. Zavarba ejtõ távlat. De van az idõnek egy másik olvasata is. Olyan, amely szívünkhöz közelebb áll. Ezer év, harminchat emberöltõ. Harminchat nemzedék. (...)
A mai nap az elsõ a történelmünkben, melynek dátuma a kettes számjeggyel kezdõdik, és mától ezer éven át ez így folytatódik majd. Talán ez a legnyilvánvalóbb jele annak, amit az indián naptáraktól az asztrológiai világkalendáriumokig oly sokféle tanítás elõre jelez. Hogy valami torokszorítóan izgalmas, egyedülálló és reményteli pillanatban valami új, eddig nem voltnak a küszöbén állunk. Az idõfolyam, amelyben eddig úsztunk, most különös sziklához érkezett. (...) Múltunk ugyanis eddig is volt. De mostantól ezer év áll mögöttünk. (...) Most nincs megnyesve a képzelet szárnya. Most érdemes álmodni. És aki akar, fel is ébredhet, hogy megvalósítsa az álmait."
Míg idén április 30-án a washingtoni Folger Shakespeare Könyvtárban elmondott beszédébõl már az is nyilvánvalóvá válik, hogy álmodni egyszerre jelent politikai állásfoglalást és sorsközösséget, a nemzet megújuló képességét és óvni érdemes hagyományát:
"Mielõtt az Egyesült Államokba jöttem, figyelmeztettek, hogy Önök itt Amerikában másképp tekintenek az idõ múlására, mint mi, magyarok. Az amerikaiak számára a hidegháború már a távoli múlthoz tartozik, jobb, ha ezért nem is beszélek róla. A jövõrõl kell szót ejtenem, ha azt szeretném, hogy meghallgassanak. Ez egy megfontolásra érdemes tanács. Csakhogy képtelenség megfogadni. Két okom is van arra, hogy ezt mondjam: egyrészt Önök éppen a múltunk miatt, államiságunk ezredik évfordulóját megünnepelendõ hívták meg Magyarországot díszvendégnek a mai eseményre. Másrészt a magyarok ma éppen az idõ múlása miatt boldogok és optimisták, merthogy a XX. század végre véget ért. (...)
A világon mindenki hallott az amerikai álomról. Ám senki sem ismeri a magyarok álmát. Pedig nekünk is van egy álmunk: a mi álmunk, hogy a hazánkban otthon legyünk. Nyelvünket nem érti más, eredetünk rejtélyes, minden rokonunkat magunk mögött hagytuk valahol Ázsiában. Németek és szlávok vesznek minket körül, mindegyikük származása, kultúrája és nyelve idegen számunkra. Egy haza, a mi hazánk, a mi otthonunk. Egyszóval, a magyarokat az az álmuk vezeti, hogy hazájuk megtartása érdekében meg kell õrizniük önálló államiságukat a Kárpát-medencében. A mi álmunk, tisztelt hölgyeim és uraim, egy ezeréves álom. Ez a mi életerõnk, lendületünk, találékonyságunk és derûlátásunk forrása."
Nyilvánvaló, hogy a miniszterelnök az álmot nem köznapi, földhöz ragadtan racionális értelemben használja, hanem az én kis falumban megszokottól egy kicsit eltérõen. Köztudott, hogy a sydneyi olimpia idején a miniszterelnök járt Ausztráliában, és olyan nagy hatást gyakoroltak rá az ott tapasztaltak, hogy úgy határozott, Budapest megpályázza az olimpia rendezési jogát. ògy sejtem, volt azonban ennek az utazásnak egy másik, eddig kevéssé ismert és értékelt eredménye is: megismerkedett az ausztrál õslakosok dreamtime-nak, álomidõnek nevezett kozmológiájával, és ha már megismerte, legott adaptálta is.
Az ausztrál õslakosoknál az álomidõ egyfajta összetett magyarázó sémája, mitikus kerete világképüknek, amely a hétköznapi világ mögötti folyamatokat, erõket, történéseket fogja össze. Az álomidõ tehát nem követi a mindennapi világ menetét, szabályait, hiányzik belõle a jelenségek viszonylagos állandósága: a mitikus õsök (arandául: alcsiranga micsinák) például olyan, alakjukat változtatni képes lények voltak, akik fel tudtak venni emberi és állati alakot, és miután megalkották a világot, visszatértek aludni - az érthetõség kedvéért kénytelen vagyok egyszerûsíteni - az ún. csurungákba, a lapos és ovális, geometrikus jelekkel borított kövekbe, fadarabokba (lásd Róheim Gézánál, illetve Orbán kõhasonlatában). Mint ahogy hiányzik a dreamtime-ból a történések egymásutánisága, a sorrendiség is. Az õslakók álomideje ma egyebek mellett a modern világgal való szembenállásra utal - derül ki Mike Donaldson magyarul is olvasható tanulmányából. Az ezzel a kozmológiával összefüggõ, a múlt felidézésre szolgáló rituális cselekményeket azonban csak bizonyos kiválasztott személyek irányíthatják.
Persze van a fideszes kozmológiának, világképnek egy jóval cinikusabb olvasata is. Ezen értelmezés szerint Orbánék az álomalapítás ürügyén valójában nem nagyon gondolnak másra, mint alomalapításra. Nem népben, nemzetben vagy alcsiranga micsinákban gondolkodnak, hanem a megalvadt kádári almok helyén összehordott polgári almokban. Olyan különleges almokban, amikben a mi, pontosabban az õ kutyáik kölkei mellé nem fér be más, igaz, nekik viszont hiánytalanul helyet szorítanak, teljesítménykényszer nélkül megbújhatnak szülõjük csecseinél, és kutyatejre, védelemre életük végéig számíthatnak.
Szûk egy évvel a választások elõtt kutyavilág vagy álomvilág - egyik sem vonzó perspektíva. Tényleg ideje lenne már valakinek valami mást kitalálni.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu