Noha a használatos közgazdasági enciklopédiákban hiába keresnénk e cikk központi kategóriáját, az uniós érettséget, az mégsem egyénieskedôen önkényes fogalomalkotás terméke. Az EU Koppenhágában, a társulási szerzôdések megkötésétôl a tagfelvételig vezetô komplex folyamat (részletesen: Mayhew, 1998) egyik döntô állomásán, ebben a fogalomban igyekezte megragadni annak kritériumait, hogy mely átalakuló országokat milyen föltételek mellett hajlandó tagjai sorába fogadni. Ezért az „uniós érettség" olyan operatív politikai és stratégiai koncepció, amely teljesítményszintet és minôséget jelent. Ennek mércéje az uniós fél ítélete, nem pedig a tagjelöltek önértékelése. E megítélést lehet szeretni vagy nem szeretni, vitatni és kritizálni, de - mivel egyfelôl a csatlakozni vágyó tíz átalakuló ország1 nemzeti összterméke együttesen is csak az uniós össztermék hat százaléka, másfelôl pedig nem az EU kíván az átalakuló országokba belépni, hanem fordítva -, figyelmen kívül hagyni és megváltoztatni nem lehet.
Éber ôr
Az igaz, hogy a bôvítés nem egyirányú utca. Igazolja ezt az eddigi három bôvítési hullám, amelyek folyományaként rendre új témakörök kerültek a közösségi politika hatáskörébe. Ezen túlmenôen megváltozott az egyes kérdések értékelése, a döntéshozatali gyakorlat és sok más is. A keleti bôvítés egyik sajátossága éppen az, hogy több ország kíván csatlakozni, mint bármikor korábban, minek következtében soha nem látott mértékben fog növekedni az EU sokszínusége, markánsabbak lesznek benne a fejlettségi különbségek, komplexebb lesz kulturális, környezetvédelmi és biztonságpolitikai szempontból. Nem kétséges, hogy a keleti bôvítés át fogja alakítani magát Nyugat-Európát is (Deubner, 1999), és természetesen politikájának egészét is. Épp ezért a tagfelvétel szakaszában az EU éberen ôrködik közösségi vívmányainak összhangja és minôsége fölött, félti ezeket a „felvizezôdéstôl", a további „mélyítést" ellehetetlenítô különalkuktól és egyoldalú engedményektôl. Mivel a mélyítést, azaz az élenjáró országok közti szorosabb együttmuködést, az EU olyannyira fontos kérdésnek tartja, hogy ennek lehetôségeit a 2000 decemberében aláírt nizzai szerzôdésben külön is szabályozták (és egyúttal a közösségi vívmányok oszthatatlanságára vonatkozó amszterdami rendelkezést átemelték az új alapszerzôdésbe), nem kétséges, hogy a tagjelölt országok mozgástere erôsen korlátozott, és nemcsak a gazdasági erôviszonyok miatt.
Az EU a nizzai csúcson bôvítési útvonaltérképet (road-map) fogadott el. Ez részletekbe menôen rögzíti, hogy a csúcsot követô elsô három elnökség - a svéd, a belga és a spanyol - hivatali ideje alatt mely „fejezeteket" kell(ene) lezárni, vagyis mely területeken kell(ene) az EU-nak és az egyes tagjelölteknek az utóbbiak számára kijelölt célokban megegyezniük. Természetesen ezeket az elôírásokat - mint általában a tervmutatókat - nem célszeru túlértékelni. Mégis jelentenek egyfajta sorvezetôt, amelyet az EU politikusai a szakértôi szint számára készítettek. A sorvezetôtôl való eltéréseket nyilván magyarázni kell majd. A menetrend alapján nyilvánvalóan lehetetlen minden országra érvényes ütemtervet, vagy akár csak erre vonatkozó elôrejelzéseket készíteni, hiszen a legfontosabb tartalmi kérdéseket felölelô fejezetek - így a környezetvédelmi, a mezôgazdasági, a támogatáspolitikai kérdéseket is tartalmazó versenypolitikai és a költségvetési fejezet - még igen messze vannak a lezárástól. Ráadásul tagjelöltenként eltérô súlyú kérdések sora van még ezen felül is nyitva. Mégis figyelemre méltó, hogy a 2000. évi helyben járást követôen és a nizzai értekezlet viharosságára némiképp rácáfolva 2001 elsô hónapjaiban új lendületet kaptak a tárgyalások, és a magyar esetben (de a szlovénok esetében is) egy sor korábban megoldatlan kérdésben kétoldalú kompromisszumok születtek (Fóris, 2001). Ez már nem ígérgetés, hanem egyezmény! Ez a fejlemény annál is fontosabb, mivel - a jogi lehetôség ellenére - korábban nem volt példa arra, hogy valamely ideiglenesen félretett fejezetet újratárgyalásra elôvettek volna. A megkötött egyezmény pedig már törvény a felek viszonyában. Vagyis a tagfelvétel folyamata megindult, már nem pusztán politikai szándéknyilatkozatok és általánosságok hangoztatásáról van szó.
Ebben a helyzetben különösen idôszeru és fontos néhány olyan alapkérdést áttekinteni, amelyekkel kapcsolatban széles körben tévképzetek élnek. E tévképzetek rossz politikai és szakmai kezdeményezéseket szülhetnek, amelyek vakvágányra terelhetik a folyamatot. Márpedig jelenleg néhány ország - mindenekelôtt Magyarország, Szlovénia és Csehország - esetében a tárgyalások olyan szakaszba jutottak, hogy az útvonaltérképben megjelölt dátumra, 2003-ra, a tárgyalások talán lezárhatók lesznek. Ha valóban lezárulnak - de csakis ebben az esetben - lehetôség nyílna arra, hogy a 2004-re összehívandó új kormányközi értekezlet, melynek témája a döntéshozatal megújítása lenne, ne váljék a bôvítés újabb akadályává, mivel a befutó államok képviselôi - de csak ôk - már részt vehetnének a grémium munkájában (Prodi, 2001). Ehhez azonban az alapkérdéseket - és fôleg azokat (Habsburg, 2000) - kell helyesen megválaszolni, a részletek bizonyos értelemben maguktól oldódnak majd meg, ha meglesz hozzá a kölcsönös politikai akarat és az együttmuködési hajlam. Ezért baj, hogy nálunk - a pártok közötti látszólagos egyetértés ellenére - idônként még szakértôi szinten is ér(t)etlenségre valló módon közelítenek ezekhez az alapkérdésekhez.
Nominális és reálkonvergencia
A közgazdasági elméletben sokféle módon megmutatható, hogy adekvát politikai feltételek mellett a kevésbé fejlett országok gyorsabban növekedhetnek piaci rendszerben, mint a fejlettebbek, és ezért az egy fôre jutó jövedelemmel mért fejlettségi szintjük felzárkózik (konvergál) a gazdagabb országokéhoz. A felzárkózásnak ezen az alapon becsült 20-50 éves idôtartama természetesen nem tényleges elôrejelzés. De ez nem válasz arra a hruscsovi - sôt lenini - kérdésre, hogy hány év alatt érhetjük utol a legfejlettebb országok színvonalát a valóságban, csak azt a potenciált érzékelteti, amelyet megfelelô gazdaságpolitika és megfelelô intézményrendszer muködtetése mellett föl lehet szabadítani.
Nominális konvergenciának hívja az integrációs irodalom a pénzügyi makromutatók egymáshoz - gyakorlatilag a legjobban teljesítôkéhez - való közeledését. Ez azoknak a jelzôszámoknak az esetében lényeges, amelyek a gazdaságfejlôdés egészét jellemzik. Ilyenek például az infláció, a kamatszint (fôleg a hosszú távú kamatok szintje), az államháztartás és a fizetési mérleg hiánya, illetve többlete, s ebben az összefüggésben a piaci szereplôk által is hihetônek tartott árfolyam-stabilitás. A nyugat-európai országok nyolcvanas évekbeli gyakorlatában általánossá vált a korábban inkább kivételnek számító belga, osztrák, finn vagy holland keményvaluta-politika. Ezek az országok az árfolyam rögzítése - a német márkához történô egyoldalú hozzákötése - révén stabilitást importáltak. Franciaország és az ibériai államok „megtérésével" az árfolyamalapú, árstabilitásra épülô és államháztartási fegyelmet követelô/kikényszerítô politika lehetôvé tette a nemzeti pénznemek közti átváltási arányok rögzítését. Amikor ez létrejön - márpedig a kilencvenes évekre általánossá vált -, akkor a nemzeti pénznemek különbsége gyakorlatilag fiktívvé válik. Ez jelenik meg a maastrichti szerzôdésben, amely az elért vívmányt visszafordíthatatlanná tette. Az euró bevezetésével a meglévô becikkelyezésére és megerôsítésére került sor. És az euró több elemzôre rácáfolva stabil valuta maradt.2 A konjunkturális hatásokat kiszurô maginfláció sosem ment 2 százalék fölé, és az olajárak drámai emelkedése a fogyasztói árindexet alig 2,6 százalékkal növelte, csak 0,6 százalékkal a célérték fölé. 2001 elsô felében pedig a fogyasztói árindex emelkedése 2,4 százalékra mérséklôdött. Talán ennél is fontosabb, hogy az euróövezet ellenállónak bizonyult a fejlôdô piacok, illetve az amerikai tôzsde nagy kilengéseivel szemben is, már amennyiben a Dow Jones alakulása a világgazdaság bármely részét hidegen hagyhatja. Míg korábban a 3 százalékos deficit elérése nagy feladatot jelentett, jelenleg a brit kormány már azért is rovót kapott az Ecofintôl (a pénzügyminiszteri bizottságtól), hogy a jövô választási évre 1,1 százalékos (!) hiányt tervezett be.
Röviden szólva a „maastrichti kényszerzubbony" bizony már létezik, s hasznosságáról, a tagjelöltek számára való relevanciájáról értekezni csak tudományos szempontból érdemes. Gyakorlati értelemben ugyanis az amszterdami, majd a nizzai szerzôdés is a közösségi vívmányok olyan részévé tette a valutauniót, amelynek elfogadásáról tárgyalni nem lehet.
S ha a korábban csatlakozott Nagy-Britannia vagy Dánia ki is maradhat belôle, a tagjelöltek ez nem tehetik meg.
Érdemes fölidéznünk azt is, hogy a ma még instabil pénzügyi rendszerrel, mérsékelt, de érzékelhetô inflációval, az ipari átlagprofitot meghaladó kamatszinttel muködô átalakuló gazdaságok számára az integrálódás egyik fô vonzereje épp a stabilitás övezetéhez való csatlakozás, mert az ennek révén csökkenô kamatszint a gazdasági növekedést könnyebben finanszírozhatóvá teszi. Továbbá a csökkenô infláció a rejtett újraelosztás volumenének mérséklôdésével és átláthatóbb viszonyokkal is jár, és ez különösen a „messzirôl jött" országok számára önérték.
Ezért nem is érdemes „kényszerzubbonyként" aposztrofálni azt a pénzügyi fegyelmet, hiszen érvényesítése önérdek. Az Európai Unió fentebb jelzett dokumentumai szerint is, de a valutaunió lényegi vonásai miatt is, elvárja a tagjelöltektôl, hogy felvételük idôpontjában már belátható - kettô-négy évnyi - távolságban legyenek a valutauniós érettségtôl.
Látszólag mi sem egyszerubb ennél, hiszen több átalakuló ország részmutatói is jók. Az észt valutatanács például rögzített árfolyamot ír elô; a 4 százalékos cseh infláció már igazán nincs messze az uniós értéktôl. Mégis, nem kétséges, hogy minden országnak további erôfeszítésekre van szüksége ahhoz, hogy a pénzügyi mutatók „konvergenciája" ne csak részleges és átmeneti legyen.
De nem téves-e ez a megközelítés? - vetik fel többen. Nem lenne fontosabb a  reálkonvergencia gyorsítása?3 Ez a kérdésfölvetés többszörös félreértésrôl árulkodik. Elôször is abban senki sem kételkedik, hogy a fönntarthatóan - azaz pénzügyi egyensúlyt, környezeti és társadalmi kereteket szét nem feszítô módon - végbemenô gazdasági növekedés fontos célja minden elmaradott országnak. De ekkor sem igaz a „minél nagyobb, annál jobb" jelszava, mert az erôltetett növekedés elméleti és gyakorlati okokból nem szokott fenntartható lenni. Ha pedig a növekedés ingadozik, ez önmagában bizonytalanság forrása, a hosszú távú összteljesítmény, a növekedési integrál végösszege valószínuleg kisebb lesz, mint az egyes pillanatokban talán nem maximális, ámde tartósan magas növekedés.
Másodsorban a növekedési elméletek szinte teljes köre egyetért abban, hogy a makrogazdaság növekedési teljesítménye sok tényezô eredôje. Épp ebbôl következôen kormányzati eszközökkel közvetlenül nem is befolyásolható.4  Hosszabb idô távlatában legkevésbé a kormányzat számszeru elôrejelzésekbe foglalt akaratnyilvánításától függ a nemzetgazdaságok összteljesítményének alakulása (bár mint láttuk, az akaratnyilvánítások sem közömbösek). A növekedési elméletek különféle változatai a muszaki fejlôdés ütemét, az újításoknak kedvezô gazdasági környezetet, a nemzetközi cserébe történô vállalati szintu bekapcsolódást, a jogállamiságot, a tôkeállomány korszerusödését, az emberi tôkét, a számítógépesítés lehetôvé tette új szervezeti és kapcsolati formák meghonosodását, a tôkéhez való hozzájutás lehetôségeit és hasonlókat tartanak meghatározónak. Nem kell a gazdaságpolitikusnak egyik iskola föltétlen hívéül sem elszegôdnie annak belátásához, hogy a felsoroltak bármelyikét csak lassan és közvetve lehet államigazgatási aktusokkal módosítani. Sôt minél inkább a kedvezô irányú módosításra gondolunk, annál több a bizonytalanság, annál nagyobb türelemre van szükség. A gyors növekedés olyan közismert híve, mint Kolodko (2001, 36-39. o.) volt lengyel pénzügyminiszter is arra a végkövetkeztetésre jut nagy ívu áttekintésében, hogy a gazdaságpolitika elsôsorban a keretfeltételek formálásával, a jogállamiság és a civil társadalom fejlesztésével, a nemzetközi integrálódás intézményes elômozdításával alapozhatja meg a tartósan jó teljesítményt. A felsoroltak egyike sem fordítható le tervmutatószámra.
Harmadszor: nyilvánvaló, hogy az egy fôre jutó jövedelem növelése elemi érdeke mindazoknak, akik az adott tagjelölt országban élnek, és ez - a népvándorlás elkerülése miatt - érdeke a mai EU-országoknak is. Ez sokkal alapvetôbb szempont, mint az, hogy miképp osztják el az EU területfejlesztési alapjait. Ha most csak abból indulunk ki, hogy a mai szabályok szerint Magyarország a GDP 2-2,5 százalékára rúgó összegekre tarthatna igényt, már tudhatjuk, hogy bôvülés elôtt bizonyára jelentôs megszorításokat fognak e tekintetben bevezetni.
Negyedszer: az elmúlt negyedszázad fejlôdésgazdasági irodalma meghaladta azt a korábbi nézetet, mely szerint magasabb növekedési ütemhez magasabb infláció társul, méghozzá szükségképpen. Meggyôzôbbek és jobb ténybeli alapozással bírnak azok a felismerések, melyek épp a csekély inflációt tartják a tartós növekedés alapjának.
Az elmondottak alapján nem célszeru a nominális és a reálkonvergencia szembeállítása. Utóbbi sürgetése legfeljebb a „legyünk erényesek" és „legyünk gazdagok" felszólítások zsáneréhez hasonlítható, és nem erôsíti hangoztatójának integrációs érettségét (komolyan vehetôségét).
Fiskális politikai együttmenetelés
Az államháztartási mutatók alakulásáról, különösen ezek hosszabb távon fönntartható, a nyugdíjak és a közhasznú javak reális költségét is tartalmazó elôrejelzésérôl a „mit nem kíván Maastricht" mottó jegyében szokás szólni. Ezzel kapcsolatban felemlegetik a mai EU-országoknak a nem túl távoli múltban elkövetett vétkeit, emlegetik a fejlôdô világot és az ezoterikus közgazdasági iskolák megállapításait. A valóság azonban másképp néz ki.
Mindenekelôtt könnyen belátható, hogy ha egy ország rendszeresen nagy államháztartási hiánnyal muködik, akkor adóssága fölhalmozódik, és azt csak egyre drágább hitelfölvétellel és/vagy egyre növekvô adókkal és megtakarítási rátával5 lehet fedezni. Árstabilitást föltételezve minél nagyobb az állam hiánya, annál kevesebb megtakarítás marad a gazdálkodók céljaira, az állam kiszorítja ôket a pénzpiacról, a verseny jele a magas kamatszint lesz. Ez nincs kimondottan gerjesztô hatással a gazdaságra. Ezért a kiegyensúlyozott költségvetés és annak betartása az állam kiszorító hatásának mérséklése és a kamatszint csökkentése szempontjából egyaránt üdvös. Az is könnyen belátható, hogy ha az állam hosszú távon és rendszeresen tovább nyújtózkodik, mint ameddig a takarója ér, a pénzpiaci szereplôk racionálisan várják azt, hogy ez a jövôben is így lesz. Ez nemcsak magasabb kamatszintet, hanem nagyobb inflációs várakozást is valószínuvé tesz.
Mindezek miatt a tartós és inflációmentes növekedéshez szükség van az államháztartás bevételei és kiadásai közti rendszeres egyensúlyra is. A hetvenes és a nyolcvanas évek tapasztalatai azt mutatták, hogy még külsô sokk hatására létrejött egyensúlyhiány esetében is csak átmenetileg hidalható át adósságnöveléssel az államháztartás rendezetlen állapota. Hosszabb távon az árstabilitást veszélyeztetô tényezôvé válik, hacsak a megtakarítási hányad nem nô meg jelentôsen (azaz a fogyasztási kiadásokat vissza nem fogják).
Minél több múltbeli mulasztás terhe jelenik meg egy ország államadósságában, annál kétkedôbben fogadják a pénzpiacok az államháztartás szolid alapokra helyezését célzó törekvéseket. Részben épp ezért fogadták el 1997-ben az EU-országok a stabilitási és növekedési egyezményt, amely a túlköltô országokat elôbb figyelmeztetéssel, majd pénzbüntetéssel sújtja.
Érdemes kiemelni: se a maastrichti kritériumok, se a stabilitási és növekedési egyezmény elôirányzatai önmagukban nem szavatolják az árstabilitást. Azt azonban lehetôvé teszik, hogy az EU-országok közvéleménye és a pénzpiaci szereplôk folyamatosan értékeljék a kormányok tevékenységét, a pénzstabilitás melletti elkötelezettségüket, folyó gazdaságpolitikai lépéseiket.
Az Európai Unió fél évszázada során mindig volt feszültség a politikai végcélok és az adott pillanatban lehetséges kormányközi kompromisszumok között. Ezek áthidalásában mindig nagy szerepe volt a tagállamok közti informális megegyezésnek, egyfajta úriemberi megállapodásnak. Vagyis az egyezményekben rögzítettek rendre egyfajta minimumértéket jelentenek, amit a kontextusból adódó viselkedési elvárások, „illemkódexek"' egészítenek ki.
A fiskális politika területén annál inkább szükséges az együttmenetelés, minél kevésbé enged(het)nek a tagállamok a gazdaság finomhangolhatóságát hirdetô régi keynesi nézeteknek. Minél inkább meg vannak gyôzôdve - és eredeti indíttatásuktól függetlenül szinte minden gyakorló pénzügyi szakember meg van gyôzôdve - arról, hogy az egységes monetáris politikát a nemzeti össztermék 1,27 százalékára rúgó közös fiskális politika nem egészíti ki kellôképpen, annál fontosabb, hogy a nemzeti gazdaságpolitikák, különösen kiadási oldalú kezdeményezésekkel, ne rázzák szét a monetáris unió szerkezetét. Mivel az uniós országokban a diszkrecionális irányításnak nemigen van hitele, továbbá az európai jegybank (ECB) nem is tud országonként eltérô, finomhangoló politikát folytatni, így célszeru, ha a tagállami kiadáspolitikák egyazon hullámhosszon mozognak, és így a fiskális politikák összhangja megmarad. Eladósodottabb országokban bizonyára nagyobb léptéku kiigazításra van szükség, mint kevésbé eladósodottakban.
Épp ezért a stabilitási és növekedési egyezmény a normális, növekedési idôszakokra kiegyensúlyozott vagy többlettel záró államháztartást ír elô, s a sokat emlegetett 3 százalékos hiányt válságos idôkre, azaz recesszióra tartja fenn. Nyilván nem integrációérett az a tagjelölt ország, ahol a kormány 5 százalék körüli növekedés idôszakában sem tudja - és nem is akarja - 3 százalék alá vinni az államháztartás hiányát. Nyilván más a mozgástere a GDP 30 százalékáig eladósodott Írországnak, mint a GDP 110 százalékáig eladósodott Görögországnak.
Az elôzôekbôl már kitunhetett, hogy a költségvetés-politikai mutatóknak jórészt sorvezetô és bizalomépítô szerepük van a pénzpiacokon és a közvélemény szemében. Épp ezért - és a tagállamok többségében megfigyelt opportunizmus büntetésére - az ECB és az unió statisztikai hivatala, az Eurostat igen szigorú technikákat és eljárásokat dolgozott ki az államháztartási elszámolások hiteles és egybevethetô közreadásáért. Nincs tehát többé mód a „nemzeti módszertanra" hivatkozva - következmények nélkül - egészen más tartalmú kimutatásokat közreadni. Például amikor 1998-ban Theo Waigel akkori német pénzügyminiszter - közgazdaságilag indokoltan - a Bundesbank aranytartalékait piaci áron kívánta számba venni, és így a nettó deficit arányát leszorítani, világraszóló botrány lett belôle, és visszakozni kényszerült.
Nyilván minél kisebb egy országban a statisztikai és más hivatalos kimutatások hagyományos hitele, annál inkább a tuzzel játszik az, aki a „kreatív könyvelés" módszereinek alkalmazásában próbál a mai EU-államok némelyikéhez hasonulni. Nem kétséges, hogy a privatizációs bevételek az Eurostat szerint nem számíthatók bele a költségvetési jövedelmek tételébe. Nem kétséges, hogy attól még, hogy a vagyonügynökségen vagy az MFB-n keresztül teljesítik, egy kiadás a konszolidált államháztartási kiadások közé számítandó. Sok más példa helyett érdemesebb azt kiemelni, hogy a reális és szabványosított tartalmú kimutatások rendszeres közreadása gazdasági és politikai értelemben is érettségi tétel az EU-ban.
Épp ezért az uniós fél is, de még inkább a befektetôk jelzéseit közvetítô tôzsde, joggal nehezményezi, ha például Csehországban ismét visszatér a kreatív könyvelés, és a bankkonszolidációs meg a reorganizációs költségek nem jelennek meg a parlamenti deficitben (ez is oka volt Mertlik pénzügyminiszter minapi lemondásának). Ugyanilyen aggasztó, ha a lengyel nyugdíjrendszer és az agrárgazdaság valós kiadásai nem jelennek meg az ország államháztartási kimutatásaiban. A magas reálkamattal ezért a bizonytalanságért is fizetünk mindnyájan.
Miért bizonyulnak oly tehetetlennek a kormányok az államháztartási hiány leküzdésében? Bizonyára azért - és ezt a magyar pénzügyminiszter föntebb hivatkozott fejtegetéseiben is elismerte -, mert az állam újraelosztó szerepének mérséklésében nem tudtak vagy nem kívántak elôrelépni. Az állami újraelosztás mérséklését ugyanis nem indokolt neoliberális ideológiai alapvetésként - még inkább annak sarokpontjaként - értelmezni,6 hiszen ebben sok esetben - így az EU mai tagállamainak esetében is (Ferguson-Kotlikoff, 2000) - egyszeru számszaki összefüggések jelennek meg. Nevezetesen az, hogy a ma törvényileg biztosított igények kielégítésére még kelet-ázsiai típusú gyors növekedés mellett sem lenne fedezet már 10-15 év múlva sem. Így aztán a mai döntéshozók vagy az „utánunk a vízözön" mottó jegyében úgy tesznek, mintha nem ismernék a matematikai közgazdaságtan elôrejelzési eszközeit, minek következtében a 10-15 év múlva kormányzókat fogja „meglepetésként érni" mindaz, amit szakértôi bizottságokban már 1989-95 közt részletes számításokkal elôre jeleztek: hogy ezek a rendszerek fönntarthatatlanok. Vagy pedig az ilyenkor elvárható józan elôrelátás alapján már ma beindítanak egy olyan folyamatot, amelyben a gazdaság reálisan várható közteherviselési hajlandósága és az igényjogosultságok közt fönntartható egyensúlyi szint jön majd létre. Épp az EU agrárpolitikájának 1992 óta folyó reformja igazolta, hogy efféle megoldások nem csak papíron lehetségesek (lásd alább is).
Igaz, az újraelosztó államot igen nehéz elválasztani a kliensteremtô államtól, fôleg akkor, ha az újraelosztás szembetunôen egy-egy csoportot kedvezményez az összesség érdekeit megjelenítô általános szabályok ellenében. Ilyen Lengyelország esetében a nyugdíjasok köre, és ilyen volt Václav Klaus politikájának hatására a cseh „nemzeti középréteg", azaz a kuponos privatizálás és a bennfentes ügyletek révén meggazdagodottak, a bankrendszer tulajdonosai és a nehézipar át nem alakult részében érdekeltek. Ez a helyzet - mint Bruszt (2000) bemutatja - épp a szabályozás populista elvetésébôl és a spontán módon létrejött viszonyok átláthatatlanságából adódott: a neoliberális platform ugyanis nem a nulla szabályozás alapján áll, sem elméletileg, sem gyakorlatilag. Ellenkezôleg, e felfogás lényege az volna, hogy a közigazgatást, az üzleti életet és a bankokat/befektetési alapokat egymástól élesen elválasszák. Ez ma már nem is ideológiai kérdés, hiszen a pénzügyi rendszer muködôképességét és válságturô voltát fokozó-megalapozó, általánosan elfogadott intézményi megoldások közé sorolható (Lamfalussy, 2000, 112-114. o.).
Az elôadottakból kitunhet, hogy az államháztartási egyensúly - szakszóval a fenntarthatóan kiegyensúlyozott államháztartás (fiscal sustainability) - egyáltalán nem azonos azokkal a mindnyájunk által kedvelt megszorító intézkedésekkel, amelyekkel közintézmények igyekeznek úrrá lenni havi pénzügyi kereteik szukösségén (például kórházakban zsömle helyett egy szelet kenyeret adnak, iskolában nem futenek délután). Ellenkezôleg, a kérdés úgy vetôdik föl, hogy miképp lehet a valóban közfeladatok - iskola, könyvtár, kórház, közbiztonság, börtön - fenntartása után maradó gazdasági mozgástérben az összesség jólétét legnagyobb mértékben javítani. Ez azt jelenti, hogy a támogatást eleve csak a legrászorultabbak kapják. Ez a közhatalom gazdasági szerepvállalásának alapvetô újragondolását igényli, a gondoskodó és ügyintézô állam, valamint a politikai zsákmánynak tekintett közigazgatás és közszolgálat megszüntetését.
Épp ezért jogos az alapfeladatain túljutott rendszerváltó országok további haladását, intézményi, azaz integrációs érettségét azon mérni, hogy mennyiben tudnak ellenállni az érdek-képviseleti demokráciát jellemzô túlelosztásnak. Az utóbbi két jellemzô megnyilvánulása az infláció és az államháztartás „leküzdhetetlen" természetességgel viszszatérô hiánya, az egyre fékezhetetlenebbül növekvô adósságteher.
Az EU mai tagállamai az esetek jó részében jelentôs társadalmi konfliktusokat vállaltak annak érdekében, hogy a kilencvenes évtized során gazdaságukat euróéretté tegyék, azaz fájdalmas reformokkal is, de létrehozzák a fiskális politikai együttmenetelés feltételeit. Olaszország, Spanyolország, Görögország, de akár Franciaország esetében is ehhez szükség volt a korábbi társadalmi szerzôdés átírására, sôt mint az adósságdinamikát alaposabban elemzôk (Ferguson-Kotlikoff, 2000) bemutatják, még további lépésekre is szükség lesz. Mivel e nem triviális feladatot a mai tagok maguk is csak jelentôs áldozatok árán tudták megoldani, kicsi az esélye annak, hogy történelmi és/vagy érvényüket vesztett régi fejlôdésgazdasági érvek súlya alatt megtörnének, s a tagjelölteket mentesítenék e feladatok hasonló jellegu rendezése alól. Világosan látni kell, hogy itt évtizedeken átívelô reformlépésekrôl van szó, amelyek mellôzése esetén a tagjelölt országok örökösen az euróövezeten kívüli, azaz másodrendu tagjai maradnak az uniónak. Erre a nizzai szerzôdés gyorsított együttmuködésre vonatkozó szabályozása immár formális jogi lehetôséget is ad.
Jogharmonizáció
és közös gondolkodás
A társulási szerzôdések aláírásakor a tagjelölt országoknak talán még nem volt annyira világos, mint jelenleg, hogy a keleti kibôvülés - épp az általa megnövekvô sokszínuség miatt - valódi veszélyt jelenthet az integráció elmélyülésére. Márpedig az, ami a tagjelölteknek élet-halál kérdése, a ma már bennlévôk jólétét hosszabb távon alig érinti, különféle modellszámítások szerint évi (+) vagy (-) 0,1-0,2 százalékkal módosítva a mai EU nemzeti össztermékének növekedését. Így pedig - a kétpólusú világrend elmúltával - szükségképp az EU bôvítése sorolódott hátra, és a mélyítés élvezett elsôbbséget. Következésképp a korábbi kibôvítésektôl eltérôen az EU sokkal kisebb készséget mutatott a tagjelöltek sajátosságainak figyelembevételére, és az amszterdami majd a nizzai szerzôdéssel, az EU-szerzôdés átszerkesztésével a mélyítéssel elért vívmányokat is olyan tényekké tették, amelyek elfogadásról nem kívánnak tárgyalni.
Ezt a felismerést egyáltalán nem volt könnyu elfogadni, hisz a korábbi bôvülések során a kölcsönös alkalmazkodás nem csak elméleti követelmény volt, és nem csak a tagfölvételt követôen érvényesült. Az EU viszont mind a társulási tanácsban - az európai megállapodások folyamatos ellenôrzésében -, mind a strukturált párbeszédben, mind pedig a tagjelöltség elfogadása és a csatlakozás közé iktatott 1998-2000. évi átvilágítási (acquis screening) idôszakában nagy súlyt fektetett annak ellenôrzésére és behajtására, hogy a tagjelöltek megértették, megfogadták és meg is tartják a közösségi rendelkezéseket. Ez egyfelôl alkotmánybírósági szintig menô vitákat gerjesztett az uniós joganyag közvetlen hatályáról és alkalmazhatósági feltételeirôl. Másfelôl viszont megjelenítette az uniós fél eredendô bizalmatlanságát az új demokráciák jogrendje, piacérettsége és közigazgatási/bírói muködôképessége tekintetében (Mayhew, 2000, 10-11. o.).
Részben ebbôl a helyzetbôl adódott, hogy a tagjelölt országok kormányai - nálunk különösen 1994-98 között - a jogharmonizáció formális elôrehaladásán vélték az EU érettséget, a Brüsszelhez való közeledést lemérni és igazolni. Ez a - kommunikációs szempontból is könnyebb megoldást jelentô - gyakorlat azonban eltekint attól a ténytôl, hogy az EU nem pusztán jogszabálygyujtemény, hanem a közös értékrend és a közös politikai gondolkodás terepe és eszköze. Ebben az összefüggésben nem pusztán a közös megoldások átvételében érvényesülô minimalizmus a baj, hanem az is, ha a tagjelölt meg sem próbál közösségi szempontok szerint gondolkodni, s a maga érdekeit a rövid távú termelôi érdekvédelemmel azonosítja, a közösség politikai természetével és muködôképességével kapcsolatos vitákat pedig infantilis módon kezeli, „nem az én asztalom" megközelítésben (Csaba, 1996). E vonások az elmúlt években sem gyengültek, hanem erôsödtek, ami nem utal erôs tanulási és beleérzô képességre.
Az EU történetében ugyanis technikai és jogszabályi ügyekben sosincs teljes egyetértés. Ez egyfelôl a jogrendek - így a kontinentális és az angolszász - áthidalhatatlan különbségeibôl, másfelôl a tagállamokban megjelenô különféle érdekek ütközésébôl fakad. Ennek ellenére az EU muködik, miközben a tagállamok ellen jelenleg háromezernél (!) is több per folyik közösségi elôírások be nem tartása miatt. A közös politikai akarat szinte mindenre talál megoldást, ugyanakkor tisztán jogviták miatt még soha nem hiúsult meg jelentôs EU-kezdeményezés, különösen tagfelvételi döntés nem.
A kérdéskör minden közelebbi ismerôje tapasztalhatta, hogy az üzleti élethez hasonlóan a közös hullámhossz megtalálása sokszor fontosabb a részletkérdések megoldásánál, az utóbbi mindig csak követheti, de sosem alakíthatják ki, még kevésbé pótolhatják az elôbbit. Ez nem jelenti azt, hogy a nagypolitikai vonalvezetéssel homlokegyenest ellenkezô gyakorlat elfogadható, elôremutató, vagy akár csak fönntartható is volna - errôl a társulási tanács és a strukturált dialógus gondoskodik. Azt azonban jelenti, hogy csak a partner gondolatkörébe illô javaslatok révén lehet olyan kereteket, áttörési pontokat és eljárásokat kialakítani, amelyek révén a szakértôi szinten áthidalhatatlannak tunô ellentétek végül mégis feloldódnak. Következésképp minél hamarabb haladjuk meg az egyoldalúságokat, például a tagjelöltek részérôl a Brüsszelbôl érkezô transzferek maximalizálásának gyermeteg törekvését, annál elôbb jöhetnek létre életképes köztes megoldások, s ennek alapján a keleti kibôvülés elsô, majd második köre is belátható távolságba kerül.
Három területen érzékeltethetô leginkább, hogy a jogharmonizációs feladatok kipipálása mily keveset mond a közeledés gyakorlatáról: a mezôgazdasági, a területfejlesztési és a környezetvédelmi kérdéskörben.
A mezôgazdaság
Már 1997 júniusában, a keleti bôvítés költségeinek elsô számszeru becslését közreadó hivatalos dokumentumban, az Agenda 2000 elsô változatában látható volt az, amit szakértôk (Tangermann, 1997) korábban is hangoztattak: a megreformálatlan közös agrárpolitika kiterjesztése, akár csak a luxemburgi csoportnak nevezett hat élenjáró országra, egyértelmuen szétfeszítené az uniós költségvetést. Ugyanez érvényes a területfejlesztési - az EU szóhasználatban strukturális - alapokra is. Vagyis a bôvítés csak reformok révén finanszírozható.
Ez jelentôs intellektuális és szakmai kihívást jelentett (volna) a tagjelölt országoknak, aminek eleddig nem tudtak megfelelni. Nem kevesebbet állított tehát a bôvítéspárti dokumentum, mint azt, hogy az 1992-97 közti feltételekkel, még inkább az 1988 elôtti klasszikus agrártámogatási rendszerrel számolni értelmetlen. Márpedig szinte minden ismertté vált szakértôi becslés a korábbi idôszak tényleges jogosultságainak föltételezésével, azon mértékek és eljárások változatlan és azonnali kiterjesztésére számítva készült el. Holott az egyetlen biztos információ, ami tudható volt, az épp az, hogy e szabályok és mértékek nem lesznek érvényesek. Vagy fordítva: érvényben maradnak, de nem lesz bôvítés.
Az EU-n belül - nem kis mértékben a világkereskedelem liberalizálásáról határozó uruguayi forduló hatására - jelentôsen átalakult a mezôgazdaság és a vidéki népesség finanszírozásának hagyományos cél- és eszközrendszere. E változások - melyek a tagfölvétel megindulásakor már akár tankönyvszinten is tárgyalhatók voltak (Moussis, N., 1998) - alapvetôen szakítottak a háború után kialakított gyakorlattal, amely a termelési szintekhez és a terményfajtánként központilag kialakított árszintekhez kötôdô jövedelem biztosítását tekintették az állam fô feladatának. Mivel az 1968. évi Mansholt-tervben, majd az 1988-as zöld könyvben megfogalmazott törekvések, melyek szerint a támogatásoknak a kis gazdaságokhoz kellett volna eljutniuk (birtokméret-maximumhoz lettek volna kötve) megbuktak az angol és a német fél ellenállásán, a támogatások közel kilenctizede továbbra is a 300 hektáros és nagyobb árutermelô egységekhez került.
Az 1992 óta Roy MacSharry és Franz Fischler fôbiztosok vezényletével végbement változások lényege a túltermelésre ösztönzô elemek megszüntetése, továbbá az ártámogatások jövedelempótlássá történô átalakítása. Ezzel két legyet ütöttek egy csapásra. Egyfelôl mérséklôdött a transzatlanti kereskedelmi konfliktus egyik fô feszültségforrása, az európai túltermelés, és ennek a világpiacon dömpingáruként való értékesítése. Másfelôl valóságosan - és nemcsak retorikailag - hatástalanították azt a bombát, amit az alacsony árszinten termelô, de nagy potenciállal rendelkezô közép-európai termelôknek a hagyományos, 1992 elôtti rendszerbe történô beléptetése okozott volna. E bomba egyfelôl az uniós költségvetést, másfelôl az unió rendezett agrárpiacait dönthette volna romba, ám a lehetôség gyakorlatilag egy pillanatig sem állt fenn. 1990-92 közt azért, mert az Európai Közösség nem viszonozta az átalakuló országok taggá válási szándékát, 1993-99 között pedig azért, mert - részben épp a bôvülésre készülve - az EU kiiktatta a túltermelést serkentô, áron keresztüli korlátlan ösztönzést (a terven felüli termelés nem kap támogatást, és nem kötelezô fölvásárolni).
1999-ben az EU berlini csúcsán hagyták jóvá a 2000-2007 közt érvényes költségvetést. Ekkor jelentôs - 45 milliárd eurós - összeget tettek félre elôcsatlakozási forrásként és az elsô bôvítési kör finanszírozására. Nem szerepel azonban az akkor jóváhagyott és ma is érvényben lévô irányelvben a közvetlen jövedelempótlás, amely jelenleg az uniós agrárkifizetések kétharmada. Vagyis ha a bôvítésre igent is mondtak, az agrárszféra támogatására nem teremtettek fedezetet.
Ehhez képest 1990-94 közt a magyar agrárpolitika fô eredménye abban állt, hogy a kiterjesztett kisbirtokrendszer mellett nem számolta fel a versenyképes termelést folytató üzemeket. 1994-98 között az agrárpolitika úgy vélte, a termelés mennyiségi növelése lehet a kiút, és ezért a WTO-tól az EU-ig terjedô körben próbálkozott minden lehetséges ötlettel. 1998-at követôen a kisbirtok védelme és a nemzeti földtulajdon külföldiekkel szembeni védelme volt a prioritás szakértôi szinten (Tanka, 2001) a berendezkedés tartós megôrzésének céljával.
Az elôadott vázlatos történetbôl is látható, hogy az EU-ban a vidéki jólét egyre kevésbé kötôdik termelési mennyiségekhez. Hasonlóképp a jelszavak ellenére szó sincs a kisgazdaságok elônyben részesítésérôl. Az uniós földpolitika egyik következménye a földárak megugrása és ezen keresztül a földhitelezés kiterjedése, ami az új belépôk korlátozásával vált egyenértékuvé (Grant, 1997). Mindez témánk szempontjából azt is jelenti, hogy a hazai agrárpolitika nemcsak fáziskésésben van, de mindenkor az EU fôsodor ellenében úszik, ami a jelszavaktól és a jogszabályoktól függetlenül nyilvánvaló integrációéretlenségi jelnek tekinthetô.
A megoldáshoz két alapfelismerés szükséges. A tagjelölt ország részérôl az, hogy az agrárágazat tôkeellátása földpiac és jelzáloghitelezés, valamint az ezzel járó birtokkoncentráció nélkül megoldhatatlan. Ez nem mást jelent, mint az 1992 óta gyakorolt uniós agrárpolitika egyik fô prioritásának átvételét, ami a vidéki megélhetés és a mezôgazdasági termelés és túltermelés egymástól való szétválasztását célozza (de-coupling). Az EU részérôl pedig az, hogy a politikai szintnek 2002-2003 folyamán gyakorlattá kellene tennie azt a szakértôi szinten már sokszor megfogalmazott felismerést, hogy a tagjelölteket nem lehet tartósan más szabályok szerint kezelni fölvételük után sem. Az egyenlô elbánás a jövdelempótló támogatások fokozatos kiterjesztését - brüsszeli zsargonban a phasing in-t - jelenti. Ismét a tagjelölt oldaláról nézve ez azt jelenti, hogy az EU nemcsak a - Lengyelország kivételével - jelentéktelen munkapiaci szabadság kérdésében kér átmenetet, hanem de facto a mezôgazdasági rendtartásban is.
A Területfejlesztés
Kis kiigazítással ugyanezt mondhatjuk el az EU strukturális alapjaival kapcsolatban is. A területfejlesztést szolgáló összegek a hatvanas évek végén a közösségi kiadások 3 százalékát tették ki, jelenleg közel 40 százalékát, vagyis a leggyorsabban bôvülô közösségi kiadási tételnek mondhatók. Nem is meglepô, hogy a tagjelöltek vérmes - magyar esetben a GDP
2-2,5 százalékára rúgó összeget valószínusítô - reményekkel várják ezen integrációs formába történô bekapcsolásukat. Ezt a tévhitet erôsítik azok a havonta közreadott elemzések, amelyek szerint - a mai szabályok szerint - csak Prága és Pozsony körzete nem kapna területfejlesztési támogatást, egyébként mindenki és sokat.
Mivel a régi szabályok szerinti számítások elvégzése nem túl nehéz, ezt az EU-ban el is végezték. 1997 elején épp ezért megszületett az a fölismerés, hogy nem lehet a régi szabályokat fönntartani, mi több, az uniós gyakorlat hatékonysága sem kielégítô. Ezért a 2000-2006 közti idôszak pénzügyi kereteirôl döntô berlini értekezleten - visszariadtak ugyan a strukturális alapok általános reformjától, viszont - elfogadták azt a bizottságtól származó álláspontot, mely szerint új tagoknál nem lehet az egész ország I. támogatási célzóna, mint ahogy ez Görögország, Írország vagy a néhai NDK esetében történt. Ugyanitt döntöttek arról, hogy a közös költségvetés a 2000. évet követô idôszakban sem haladja meg az uniós GDP 1,1 százalékát (az 1992. évi edinburgh-i kompromisszumban szereplô maximum 1,27 százalék helyett). Ez eleve kemény korlátot szab az új tagoknak juttatandó összegeknek, annál is inkább, mivel a jelenlegi haszonélvezôk - Stockholmtól Lisszabonig - nem késlekedtek „becsület és dicsôség dolgaként" értelmezni a saját országuknak jutó területfejlesztési összegeket, akár beleillettek az általános keretekbe, akár nem.
A berlini pénzügyi döntések megerôsítették azt a - már az Agenda elsô változatának közreadását követôen jól látható (Csaba, 1997) - vonást, hogy a mai EU-tagországok egoista transzfer-újraelosztó megközelítése maga alá rendeli majd a „történelmi" megközelítést. Vagyis miközben szavakban mindenki támogatja a bôvítést, konkrétan egyetlen fillérnyi területfejlesztési támogatásról sem kíván lemondani az újak javára.
Ez a mozzanat két területen is szembeszökôvé vált. Egyfelôl a leggazdagabb EU-államok, így Svédország vagy Németország is, igényelt és kapott is támogatást, holott a pénzügyi elmélet szerint közösségi pénzeket csak a rászorultak igényelhetnek. Másfelôl az európai valutaunió büszke tagjává váló Spanyolország, Portugália, Írország és Görögország „kiküzdötte" magának az elvileg csak e cél elérésére hivatott kohéziós alapok fönntartását 1999 utánra is. Az adok-kapok szellemének további erôsödése volt megfigyelhetô Nizzában, ahol a spanyolok a nemzeti vétójog fenntartását „vívták ki" épp a területfejlesztési keretek és eljárások 2007-2013 közti meghatározásának ügyében.
Mindezeket a vonásokat csak tovább erôsítette, hogy az Európai Parlament épp területfejlesztési ügyekben használta fel az amszterdami szerzôdésben elnyert új jogosítványait a Jacques Santer vezette bizottság megbuktatására. Mint ismeretes, a 2000. márciusi botránysorozatban senkire, még Cresson asszonyra sem sikerült a személyes haszonszerzés vádját rábizonyítani. Mégis a bizottság integritása kérdésessé vált, a területfejlesztés pedig a bürokratikus túlbonyolításra amúgy is hajlamos brüsszeli apparátus számára egyfajta „bunös területté" vált, ahol a szokásosnál is nagyobb óvatossággal járnak el, és inkább nem adnak semmit, semmint hogy téves felhasználást bizonyítsanak rájuk.
Ezért indokolatlan bizonyos közigazgatási vezetôk ama várakozása, hogy a strukturális alapokat ezután is egyfajta báziselven osztják majd le az új tagoknak is. Sokkal inkább számítani lehet arra, hogy az elvileg korábban is meghirdetett megszorításokat (Tsoukalis, 1997) komolyan fogják venni. Ezek lényege - és ezt Brüsszelben nem is gyôzik hangsúlyozni - épp az, hogy az uniós területfejlesztés nem járandóság, nem alanyi jogon járó szociális segély, ami az általános szegénységi bizonyítvány fölmutatása alapján, szolidarisztikus megfontolásokból minden új tagnak is „jár".
A strukturális alapban szereplô pénz - pályázati elôirányzat. Mint a magyar SAPARD iroda fölállítása körüli botránysorozat jelezte, szó sincs arról, hogy a tagjelölt államigazgatása tetszése szerinti módon és mértékben lehívhatja a „nemzetnek járó" összeget, majd azt ellenôrzés nélkül kliensei közt szétosztogathatja jutalomként. Minél „korrupciófertôzöttebbnek" láttatja - joggal vagy jogtalanul - a nemzetközi sajtó a tagjelölteket, annál aprólékosabban ügyelnek az átláthatóság, az elszámoltathatóság szempontjaira.
Az uniós pénzalapokat nem egyszeruen csak pályáztatás útján osztják el, hanem alapelv a társfinanszírozás, vagyis fele részben hazai forrásokat kell hozzátenni. Ezt is megelôzôen megvalósíthatósági tervet kell készíttetni, ami a költség- és a muszaki oldal mellett bemutatja azt, miként szolgálja ez a fejlesztés több éven át az EU által is elismert célok egyikét. Például, ha az EU a vasúti közlekedés fejlesztését pártolja környezetgazdasági megfontolásokból, akkor nem várható, hogy az egyéni közlekedést segítô még oly briliáns autópálya-építési elképzelés is sikert arathatna. További újítás az, hogy az EU jellemzôen egy választási cikluson túlmutató projekteket támogat. E támogatás nem a kormányok közvetítésével, hanem jellemzôen közvetlen bizottsági menedzselésben történik, a központi kormány nem ellenôrizheti egyfajta ajtónállóként, hogy az önkormányzatok mit tesznek. Hasonlóképp kivétellé vált az, hogy bármely elképzelést teljes mértékben, azaz magántôke bevonása nélkül támogatnának. Az önkormányzat kellô pénzügyi ereje éppoly fontos, mint a magántôke finanszírozási kötelezettségvállalásokban is megjelenô érdeklôdése.
Az elôadottak egyértelmuvé teszik, hogy például rövid távú célokhoz, vagy kimondottan politikailag motivált fejlesztésekhez nem érdemes EU-pénzekre számítani. Ugyancsak elképzelhetô, hogy ha a nagybefektetés piaci értelemben sikeres elôkészítéséhez szükséges fenti lépéseket mind megteszik - ami térségünkben általánosnak nem mondható gyakorlatot tételez fel -, akkor nem is az EU, közelebbrôl az Európai Beruházási Bank a legjobb társfinanszírozó, hisz az elsô osztályú (alacsony) hitelfelárral csak elsô osztályú (nagy megtérülésu, fizetôképes beruházó által vitt) fejlesztéseket finanszíroz. Nem alkalmas tehát az állami fejlesztési feladatok kiegészítô pénzelésére, mert mércéje a piac.
Ezért egyfelôl örvendetesnek mondható az a tapasztalat, hogy némely hazai önkormányzatok máris a projektírásra és szervezésre szakosodott vállalkozásokat bíznak meg az EU-projektek elôkészítésével és megszervezésével. Másfelôl aligha kétséges, hogy a pályázatokban elérhetôvé tett és a ténylegesen lehívott összegek közt aligha jön létre kölcsönös és automatikus megfeleltetés. A gyakorlatban a lehívott összegek a kereteknek negyedét, jobb esetben felét tehetik majd ki. Ezért voltaképp fölösleges volt az EU Bizottságnak a GDP 4 százalékában maximálni az új tagok által igénybe vehetô közösségi alapok összegét, mert mai ismereteink szerint ennek legföljebb 30 százalékára indokolt számítani.
A környezetvédelem
Végül, de korántsem utolsósorban, a környezetvédelem kérdését érdemes tárgyalni. E külön cikket érdemlô kérdésrôl e helyütt csak néhány gondolatot tudunk közreadni. Elsôként azt, hogy ez az EU leggyorsabban bôvülô szabályozási kerete, ahol egyedül 1989-91 között több közösségi jogszabály született, mint 1957-1988 közötti több mint három évtizedben minden területen. Másodszor külön is érdemes kiemelni azt a vonást (Sbragia, 1996), hogy e területen az élenjáró országok - fôképp Németország és a skandinávok - az európai fórumok fölhasználásával fokozatosan kikényszeríthetnek és ki is kényszerítenek olyan kötelezô ereju elôírásokat, amelyeket a lemaradó országok, így a dél-európaiak a maguk belpolitikai erôviszonyai alapján sosem lennének képesek vagy hajlandók megtenni.
Ebbôl következôn az EU élenjáró országai igen merevek bármely átmeneti és kivételezési törekvéssel szemben. Attól tartanak ugyanis, hogy a keleti bôvítéssel megváltozik a korábbi erôsorrend, és egy környezetpolitikailag közömbös, engedékeny irányvonal hívei jutnak többségbe. Épp ezért abszolút integrációérettségi mércének tekintik azt, hogy a tagjelöltek miként kezelik a környezet ügyét, nem annyira szavakban, mint költségvetési prioritásokban és a jogszabályok alkalmazásában.
E tekintetben a lehetô legkártékonyabb mind tárgyalástaktikai, mind tartalmi oldalról a szegénység minduntalan történô fölemlegetése, mert ez a környezetvédelem globális és összeurópai voltának meg nem értésére utal. Hasonlóképp éretlenségre vall a mezôgazdasági és az ipari termelôk rövid távú érdekeinek nemzeti érdekként való megjelenítése. Az elmúlt négy-öt év valódi belpolitikai botrányait az EU országaiban ugyanis nem a koszovói beavatkozás, Jelcin lemondása vagy a romák kivándorlása okozta, hanem a fogyasztóvédelmi ügyek - elsôsorban a genetikailag módosított élelmiszerek, a kergemarhakór és a száj- és körömfájás összefüggésében. Nem kevésbé központi üggyé váltak az állat-jóléti (sic!) kérdések, a biodiverzitás megôrzése, a szennyvízkezelés, a szemétfeldolgozás kérdése (utóbbi ügyben épp e cikk lezárásának idején indított eljárást a német kormány ellen az EU Bizottsága).
A fogadó országok közvéleményének támogatása nélkül még a sikeresen lezárt tagfölvételi egyezményt sem ratifikálják. Valószínubb azonban, hogy a tárgyalás természetét kihasználva az erôteljesen ellenérdekelt kormány még e szakaszban útját állja a megállapodásnak, ahogy az a temelini és a kozloduji atomerômuvek kapcsán megfigyelhetô volt. Ezért bármit gondoljunk például a hazai libatömést elmarasztaló „propagandafilmekrôl", kicsi az esélye, hogy az e téren kimutatott lemaradást például a nándorfehérvári csatanyerés jelentôségének kidomborításával sikeresen ellensúlyozni lehet.
Természetesen a fentiekbôl nem következik, hogy az EU környezetvédelmi szakértôinek némelyikétôl hallható fundamentalista követeléseknek maradéktalanul és föltétlenül meg kell felelni. Az EU-ban békésen megfér a német és az angol környezeti jogalkotás diametrálisan szembenálló szemlélete. A tagállamok 2000-ben még alig felét alkalmazták a környezeti közösségi vívmányoknak. S az idézett 3000 per közel fele is környezetvédelmi ügyekben folyik a mai tagállamok ellen. A közgazdasági és a jogi elmélet általános megfontolásai alapján a környezetvédelmi szabályozásra konkrétan is kimutatható (van den Bergh, 2000, 451-455. o.) az egységesítés káros és a kiegészítô szabályozás hatékonyabb volta. Ez különösen a szabályozás igen jelentôs költségei miatt fontos.
Mégsem lehet más következtetésre jutni, mint arra, hogy a tagjelölt ország integrációérettségét nagyon is jogos azon mérni, hogy pénzügyi lehetôségeihez képest erôsödik-e
a környezetvédelem szempontja a gyakorlati szabályozásban, vagy háttérbe szorul. A környezeti beruházások csökkenô nemzetgazdasági részesedését nem pótolja a jogharmonizációban szerzett segédpont. Sôt minél kevésbé érvényesül az, hogy a környezetgazdaság kiadásait a magántôke bevonásával - azaz reálisan finanszírozható eljárásokban - kívánják megoldani, annál kevésbé szavahihetô a környezet kérdését szívügyének nyilvánító kormányzati kijelentések sorozata.
A nemzeti érdek képviselete
Mi a nemzeti érdek és miképp képviselhetô? Az elôadottakból jól látható, hogy e kérdésre nem is oly könnyu felelni, mint néha gondolnánk. Nem kézenfekvô az, hogy egy környezetszennyezô bôripari cég, vagy a hasonló hatású hígtrágyás technológiájú agrárüzem, vagy a hazai ágazati szakemberek jó része által még mindig istenített iparszeru állattartók érdekeit - pusztán a megszokás hatalmánál fogva - definíciószeruen nemzeti érdekké magasztosítsuk. Ezt a fogalmat nyilván csak demokratikus viták eredôjeként lehet meghatározni (bár e megállapítás demokráciaelméleti megalapozása nyilván nem e cikk feladata).
Láttuk, hogy a Brüsszelbôl érkezô hivatalos transzferek maximálására irányuló, laikusok által természetesnek vélt törekvés kivitelezhetetlen, sôt hátráltató hatású is lehet. Amikor az EU-ban a történelmi gondolkodás helyét a nemzeti egoizmus veszi át, nem kecsegtetô azzal szembesülni, hogy hasonlóképp egoista tagtársakkal bôvülhetnek, azaz több éhes szájat kell majd betömni.
Nem kétséges az, hogy a jobbközép lengyel kormány  kôkeményen képviselte országa számos termelôjének érdekét, akár a tárgyalások megszakításáig is el-elmenve. De ez a magatartás - a nyugati vezetôk nemzedékváltása mellett - vezetett oda, hogy ma már senki sem tekinti magától értetôdônek, hogy Lengyelországnak feltétlenül az elsô kibôvítési körbe kellene kerülnie. Ami még két éve is elképzelhetetlennek tunt, ma már mindennapos és szalonképes vitatéma, fôleg ha csak a nyugati országok képviselôi tárgyalnak egymás között.
Világosan látni kell azt - amit nyugati vezetô elemzôk (Weidenfeld, 2001, 1-3. o.) ki is mondanak -, hogy az EU nizzai értekezlete fôleg a nagy léptéku, történelmi jellegu uniós bôvítéshez szükséges algoritmus kialakításával maradt adós. Ez pedig azt jelenti, hogy megnôtt az esélye az integráció történetét korábban is jellemzô kis lépések politikájának. Az utóbbiba a mai keretek ismeretében vagy csak Lengyelország fölvétele fér be, vagy két-három másik országé, de Lengyelország nélkül.
A lengyelek „kôkemény" érdekképviselete kijózanítólag hatott még a történelmi érvek iránt fogékonyabb tárgyalókra is. Amint a konkrétumok megtárgyalására kerül sor, nem lehet megkerülni azt a tényt, hogy a lengyel lakosság 27 százaléka a mezôgazdaságban van foglalkoztatva, ami az uniós átlag ötszöröse. A mezôgazdaság a lengyel GDP alig 5 százalékát állítja elô, azaz nemzetgazdasági hatékonysága elenyészô. Közismert az is, hogy Délkelet-Lengyelország jórészt kimaradt az elmúlt évtized növekedési csodájából. Így az EU két legfontosabb alapjára a lengyel igények jelentôs szívó hatást gyakorolnának.
Ha elfogadjuk a szokásos párhuzamot, mely szerint Lengyelország minden tekintetben Spanyolországhoz hasonló, akkor hétévi tárgyalást követôen 2005-re lenne lezárható a csatlakozási tárgyalás, és már az új pénzügyi elôirányzat biztosítaná a mozgásteret - 2007-tôl legkorábban. Ehhez azonban szükség lenne arra, hogy az EU meghatározó államai, köztük a legközvetlenebbül ellenérdekelt Spanyolország is, olyan távlatos magatartást alakítsanak ki az ügyben, mint a Franco utáni demokráciáért aggódó egykori EK-országok. Ennek esélye csekély.
A lengyel magatartás, csakúgy mint az - ugyancsak a nemzeti érdek védelmére hivatkozva visszatért - kreatív könyvelés megjelenése Csehországban, nagyfokú óvatosságra késztette az EU-t. Ez jelent meg a bôvítés elsô körének lebegtetésében (Urkuti, 2001), amely egyaránt eszköze a teljesítményfokozásnak és a differenciálásnak, viszont visszahozza a teljesítmény objektív mutatóinak politikai megítélését is. Mindez arra utal, hogy a jogharmonizáció akár 100 százalékos kipipálása sem vezet automatikusan tagságra - épp ezért nem hajlandó az EU a mai napig sem csatlakozási dátumot kijelölni.
Mindebbôl viszonylag közvetlenül belátható, hogy tetszôleges tervmutatók teljesítése - így a növekedési ütem, a munkanélküliség vagy a muszaki fejlesztési intézkedések száma, a beiskolázási arányok EU-hoz közelítése - sem pótolja a tagjelölt és az unió, különösen a meghatározó országok fogadókészségét, ami jórészt lélektani jellegu.
Ebben az összefüggésben bizonyára nem erôsíti egy ország helyzetét, ha miniszterelnöke az EU leghangosabb tagországbeli ellenfeleivel (például a bajor miniszterelnökkel) épít ki szívélyes viszonyokat, miközben kioktatja a hivatalban lévô kormány elnökét. Nem segíti az ország iránti fogadókészséget, ha például adókedvezményekkel próbál magához csábítani nagy befektetôket, miközben ezt az EU elvi és gyakorlati okokból ellenzi (és egyébiránt közgazdaságilag sem indokolható ez a megoldás).
Mivel az EU második pillére, a közös kül- és biztonságpolitika alapelve az, hogy a közös irányvonal ellenében senki nem hoz kezdeményezéseket, bizonyára nem bizalomépítô lépés az, ha az EU által távlatilag sem befogadni kívánt, tárgyalási stádiumban sem lévô országokkal - Marokkó, Szerbia, Horvátország - új szabadkereskedelmi egyezményeket kötnek.
Nem segíti az EU harmadik pilléres együttmuködését az, ha az EU vízumlistáján egyebek mellett bunözési statisztikája miatt is szereplô országok vezetôinek a külügyi államtitkár kéthavonta a vízummentesség fönntartását ígéri, habár a vízumrendszer biztosan nem a legeredményesebb bunüldözô eszköz ma Európában.
És nem segíti az ország helyzetét, ha a tagjelölt épp a mai tagállamok túlnyomó többsége által aggasztónak vélt belpolitikai fejleményeket - szélsôjobboldali erôk kormányzati részvételét - közvetve vagy közvetlenül, a nyilvánosság elôtt példa- és precedensértékunek, sôt követendô példának minôsíti.
A nemzeti érdek az elhúzódó csatlakozási alku mielôbbi lezárása. A történelem egyszeruen nem adott módot a többek által itthon és külföldön is elmarasztalt „elhamarkodott csatlakozás" esélyének kipróbálására. Így pedig az uniós tagság elkerülhetetlenül fokozatosan valósul meg. Részint a kereskedelmi és a tôkeforgalmi liberalizálás keretében a taggá válás elôtt. Részben az EU által igényelt átmenetek széles köre miatt: mint láttuk, a munkaerô szabad mozgása mellett az agrárgazdaság, a területfejlesztés és a környezetvédelem is csak fokozatosan „érik be".
Ebben a helyzetben különösen intô példa lehet a NATO keleti kibôvülésekor szerzett tapasztalat, ahol is az elsô kört a várt idôpontban, 1999-ben nem követte második, s mai ismereteink szerint 2002-ben sem feltétlenül fogja követni. Az olvasó képzeletére bízható, mit gondoljunk arról, aki - akár nemzeti érdekre hivatkozva - lekési az utolsó vonatot.

Az írás alapjául a Magyar Statisztikai Társaság sorozatában 2001. február 13-án tartott elôadás szolgált.
Hivatkozások
Bruszt László (2000): A piac és az állam. Beszélô, III. folyam, 5. évf., 5. szám, 47-63. o.
van den Bergh, Roger (2000): Towards an institutional legal framework for regulatory competition in Europe. Kyklos, 53. évf., 4. szám, 435-466. o.
Csaba László (1996): Milyen EU kell nekünk? Beszélô, III. folyam, 1. évf., 8. szám (november), 4-11. o. Újraközli: Gazdaság, új folyam, 6. évf., 1. szám (1997. tavasz), 61-68. o.
Csaba László (1997): Útközben. Európai Szemle, 8. évf., 4. szám, 25-44. o.
Deubner, Christian (1999): The enlargement: transforming western Europe. Megj. in: Curzon-Price, V.-Landau, A.-Whitman, R. G. szerk.: The Enlargement of the European Union. London, Routledge, 118-128. o.
Ferguson, Neil - Kotlikoff, Lawrence (2000): The degeneration of EMU. Foreign Affairs, 78. évf., 1. szám, 77-85. o.
Fóris György (2001): A lezárt fejezetek száma 17. Világgazdaság, március 30.
Grant, Wyn (1997): The Common Agricultural Policy. New York, St. Martin's Press, 244. o.
Habsburg Ottó (2000): A magyar delegációnak nem a krumplipiacról kell tárgyalnia (Becsky Róbert interjúja). Európai Tükör, 5. évf., 5. szám, 2-6. o.
Kolodko, Grzegorz W. (2001): Átalakuló gazdaságok a recessziótól a növekedésig - II. rész. Külgazdaság, 45. évf., 3. szám, 17-41. o.
Lamfalussy, Alexandre (2000): Financial Crises in Emerging Markets. New Haven-London, Yale University Press, 199. o.
Mayhew, Alan (1998): Recreating Europe. The Europe Agreements between the EU and Central Eastern Europe. Cambridge and New York, Cambridge University Press.
Mayhew, Alan (2000): Enlargement of the EU: an analysis of the negotiations with the CEE candidate countries. Brighton, Sussex European Institute, Working Papers on Contemporary European Studies, 39. szám (december), 71. o.
Moussis, Nocholas (1998): Agriculture. in: uô: Handbook of  the European Union, 5. kiadás, Brüsszel, European Study Service.
Prodi, Romano (2001): Az EU kibôvítése - Európa újraegyesítése - az MTA Dísztermében tartott elôadás, április 5.
Sbragia, Albereta (1996): Environmental policy: the „pushpull" of policy-making. Maj. in: Wallace, Helen-Wallace, William, szerk.: Policy-Making in the European Union. Oxford, Oxford University Press, 236-256. o.
Simon György (2001): Növekedési mechanizmus - növekedési modell. Közgazdasági Szemle, 48. évf., 3. szám, 185-202. o.
Tanka Endre (2001): Földtörvény a magyar uniós csatlakozás küszöbén. Valóság, 45. évf., 2. szám, 1-27. o.
Tangermann, Stefan (1997): Reforming the CAP: a prerequisite for an eastern enlargement. Megj. in: Siebert, Horst szerk.: Quo vadis, Europe? Tübingen: J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), 151-179. o.
Tsoukalis, Loukas (1997): Cohesion and redistribution in the EU: theory and practice. in: uô: The New European Economy Revisited. Oxford, Oxford University Press, 97-187. o.
Urkuti György (2001): A bôvítés elsô körének lebegtetése. Világgazdaság, március 29.
Jegyzetek:
1 A mediterrán szigetek és Törökország kérdése külön problémakört alkot.
2 Az euró-dollár arány, azaz a valuta külsô értékvédelme olyannyira nem feladata az európai jegybanknak (ECB), hogy a magyar jegybanktörvény módosításakor épp ezt - a külsô értékvédelmi - passzust kell kiiktatni belôle a jogharmonizálás érdekében. Egyébként az induló árfolyam, mint számított érték, közgazdasági tartalmat nem közvetít, csak az elemzôk feltételezéseit jelenítette meg. Ezt a piac kiigazította, ami semmiképp sem baj, még kevésbé sikermérce.
3 „Varga Mihály pénzügyminiszter leszögezte: a kormány nem kívánja mesterséges eszközökkel csökkenteni az inflációt. Véleménye szerint az uniós csatlakozási folyamatban fontosabb a gazdaság erôteljes növekedése, mint a pénzromlás üteme." Idézi: Népszava, 2001. április 10., 4. o.
4 E felismerést valószínuleg a szélsôségig élezi Simon György (2001, 201. o.) modellje, amiben a gazdaságpolitikának és az intézményrendszernek már semmilyen szerepe se marad a növekedési tényezôk közt.
5 Belgiumban a rendkívül magas megtakarítás oldja fel az államadósság terhét.
6 Ferge Zsuzsa és Tamás Gáspár Miklós hozzászólása a CEU Two Nations in Each Nation címu konferencia-rendezvényén, Budapest, 2001. április 10.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu