Ön nagy mennyiségû szöveget helyezett el a vágólapon.
Kívánja-e menteni?

Olyan ez majdnem, egészen olyan ez

Azt hihetnénk, a barátság a mûalkotások létrejöttében, közhírré és közzétételében, az elkészült és megmutatott mûvek jelentésadásában, értelmezésében, a különbözô opuszok újra- és újrafeltámasztásában, a siker és a kudarc elviselésében, egyszóval: a mûvek valódi életében rossz tanácsadó. Mi magunk bizonytalanok vagyunk ezt illetôen, tulajdonképpen azt se nagyon tudjuk biztosan, igazából mi is az a barátság. Szüleink annak idején, gyerekkorunkban, még egy másfajta kommunikációs kultúrával felvértezett korban úgy tanították, hogy telefonálni reggel tíztôl este tízig bárkinek szabad; vannak aztán olyanok, akik külön telefonhívás nélkül, bármikor beállíthatnak hozzátok, rátok törhetnek, szóval tarthatnak, sírva/vigadva megoszthatják veletek bajaikat/diadalaikat, továbbá asztalotokhoz ülhetnek és ágyatokba feküdhetnek, jelenlétük pedig mindig magától értetôdô lesz, és mindezt ti is megcsinálhatjátok velük: nos hát ezek a barátaitok. A rendszert a késôbbiekben finomítani kellett, úgy ítéltük meg, barátunk az, aki erôsen illuminált, a világban csalódott, és ereje végsô pontjáig eljutott magamagunkat a legjobbkor, a legjobb helyen, kutyájának sétáltatása közben, kései órán a Felszabadulás téri aluljáróban megtalálja és összeszedi, saját honunkba visz, megágyaz nekünk, lefektet bennünket, még nem megy el, kivárja a végét, ezt jól teszi, mert tartania kell majd a fejünket is, vigasztal, becéz, hûsítô kendô és romlatlan tej után szalad, és mindezt úgy végzi, hogy egy szobával arrébb alvó édesanyáink minderrôl, a magunk sosem gondolt szörnyû állapotjáról, a rettenetes fenevad kutya jelenlétérôl s a rengeteg jótéteményrôl másnap reggel mit sem sejtenek. Még késôbb arra jutottunk, hogy barátunk az, akitôl 100 forinttól felmenôen nagyobb összeget-értéket is magyarázkodás nélkül kölcsön lehet kérni. S ha barátunk, amikor lehet, szemrebbenés nélkül vissza is adjuk neki.
Ezek azonban az élet dolgai, nem a mûvészeté, épp ezért zavarba ejtô, hogy Cs. Nagy Sándor és Vágvölgyi B. András vállalkozását, a 3 DOQ címû filmet mégis valami barátságféle tartja össze és viszi végsô soron sikerre. A 3 DOQ voltaképpen dokumentumfilm-trilógia, noha nem annak készült. Elsô, huszonhét perces darabja, a Somethin’ Ruff, Vágvölgyi munkája, és 1995-ben csinálta; a második, a Hintát kötök az életembôl, több mint negyedórán át tart, ez Cs. Nagy Sándor filmje és 1999-es; a harmadik, a három közül legterjedelmesebb, félórás darab, a Wildorado kettejük közös alkotása, és 2000-bôl való. Az eltérô készítési idôpontok nem feltétlenül diktálnák ezt – a három film különbözô technikát alkalmaz, és ennek megfelelôen egymástól eltérô látványt nyújt (a középsô például fekete-fehér) –, a Cirko-Gejzír jóvoltából belôlük mégis egész estés dokumentumfilm lett, amelynek egyes darabjai hol szorosabb, hol lazább tematikus és (Németh Gábor új keletû kifejezése ez) cselekvésszépészeti konstrukciót alkotnak.
De errôl már Rózsavölgyi Adél, a Cirko-Gejzír vezetôje beszél igen-igen magával ragadóan a premieren, barátok közt, akiknek jelenléte révén az egész estét, a vetítés utáni szolid ünneplést is a hetvenes évek végének boldog alternatív felhôtlensége lengi be. A Cirko-Gejzír erre egyébként is kiváló helyszín. Rózsavölgyi Adél ráállt az ötletre, és a mozi most egybefüggô opuszként mutatja be a három filmet, s a tézis-antitézis-szintézis ritmust Cs. Nagy és Vágvölgyi is külön megemlíti a vetítés elôtt. Vágvölgyi hozzáteszi, hogy a két elsô film tulajdonképpen a huszadik század arcát hozza közel, és abban, hogy a három film így egymás mellé került, az is szerencsés, hogy a harmadik darab a maga iróniájával és derûsségével a huszonegyedik remélhetô szellemét sugalmazza majd.
A Somethin’ Ruff és a Hintát kötök az életembôl után tényleg nem nehéz a Wildorado alatt fellélegezni. Elôbbi Detroitba, az amerikai autógyártás fellegvárába, pontosabban ennek lepusztult, kihalófélben lévô, feketék lakta negyedeibe vezet, ahol mindennapossá vált a szegénység, és ennek nyomában azonnal megjelent a bûnözés. Bizonyos értelemben a Somethin’ Ruff a leglineárisabb a három film közül; az ipari termelés visszaesése, a szegénység és a bûnözés összekapcsolásának szikár narrátori jelzése elnagyoltnak és didaktikusnak tekinthetô, amit megfejelnek a bemutatott képek is: a gazdagságot és a hamis jólétet a negyvenes-ötvenes évek reklám- és propagandafilmjeibôl vett idézetek érzékeltetik, a mai állapotokat a Szarvasvadászból visszaköszönô észak-amerikai acélipari táj képei mellett az inkább közhelyes dokumentarista kérdezés és láttatás, amit néha-néha old egy-egy meglepô vagy megdöbbentô felvétel (például a zárókép, a teljesen elhagyatott és lepusztult detroiti vasúti pályaudvar enteriôrje).
A második film a világ másik szegletébe, Erdélybe vezet (talán az angol nyelvû feliratozásnak köszönhetô, hogy az összekötést egyáltalán nem érezzük képtelennek, pedig a detroiti pokol és az erdélyi boldogtalan hétköznapok viszonylatában mégiscsak van egy és sokkolónak mondható, az idôben visszafelé tartó utazás), a hargitai Parajdra, az erdélyi sóbányászat központjába, amely e tényen és fúvószenekarán kívül arról az adatról is elhíresült, hogy megyeszerte ezen a településen követ el a legtöbb fiatalkorú öngyilkosságot. Az alapábrázolás itt is dokumentarista, amit felerôsít a film színtelensége, fekete-fehér mivolta. Cs. Nagy fôleg premier plánokat, idônként archív benyomást keltô totálokat mutat, ám köztük helyet kap egy-egy megbolondított, elrajzolt, izgalmas és újszerû kép. Van benne egy nagyon szép filmes megoldás: egyik riportalanya, középkorú, elképesztô nyelvi erôvel beszélô férfi, akinek fia lett öngyilkos, az interjú végeztével feláll, kisétál a szobából, az épületbôl, majd a kertbôl, a kamera végig, egyre hátrébb maradva, majd megállva követi, a környezô világból egyre nagyobb kivágatot mutat, és mindaz, ami addig elhangzott, attól kapja meg a hitelét, hogy a jelenet befejezetlen, a rendezô nem törekedett ezen a helyen semmilyen slusszpoénra vagy többletinformációra, csakis a képek érzékeltetik, hogy talán nem lehetetlen egyfajta megváltás. (Azt a késôbb elhangzó gondolatmenetet, hogy a fúvószenekari tagság, a zene szeretete megóv az öngyilkosság gondolatától, itt most inkább nem kommentáljuk.) A Hintát kötök az életembôl-ben mindenesetre van egy adag archaikusság, és a szemünk elé kerülô változatnak egyértelmûbb a viszonya azzal, amit be akar mutatni, mint a Somethin’ Ruff-é volt saját tárgyával.
A Wildorado rövid erdélyi kezdet után újra Amerikába juttatja az egyre lelkesültebb nézôt – a fél óra körüli terjedelmeknek és a változatosságnak kimondottan élénkítô hatása van. Ezt a filmet maga a „tárgy”, a fôszereplô, Robert S. Sturm viszi el, aki Erdélybôl amolyan nyughatatlan vagányként elindulva New Yorkon át (rövid egyetemi tanulmányok és amatôrszínészi karrier után) az Egyesült Államok délnyugati vidékein találta meg a maga lelki békéjét. A film az ô útját mutatja meg, és az ekkorra már szándék szerint szerzôpárossá lett Vágvölgyi–Cs. Nagy kettôs a domunentarista eszköztárat a háttérben hagyva itt annyit tesz, hogy engedi a közös barátot, a csodabogár Sturm Róbertet három-négy összefüggôbb, nagyobb blokkban beszélni. Sturm pedig nagy dumás. Kifejezôkészségét a magyar és az angol nyelv közötti állapot határozza meg, amire a Wildorado rá is játszik, és A kis Valentinóból ismerôs eljárással ebbôl a nagyon eredeti szövegfolyamból egy-egy töredéket idônként kiemel és betûkkel is a vászonra ír. Szpirituál road-movie ez, ahogy Sturm amerikai artikulációval kimondja, s ahogy ezt azon nyomban olvashatjuk is. És ha tényleg az ô személyre szabott sámánhite és kétely nélküli, ellentmondást nem nagyon tûrô naiv természetimádata lesz a huszonegyedik századi fundamentalizmus, akkor igaza van a szerzôpárosnak: van még remény.

*

A maitól eltérô kommunikációs kultúra korában fogant annak a dokumentumgyûjteménynek az anyaga is, amely Huszonöt év – Szabó Lôrinc és Vékesné Korzáti Erzsébet levelezése címmel még tavaly jelent meg a Magvetô Könyvkiadó gondozásában. Ha manapság valakivel közölni akarunk valamit, a telefonhoz nyúlunk, szerencsés esetben elbeszélgetünk a hívottal, kevésbé szerencsésben sietôsen üzenünk valamit a rögzítôjére, faxolunk neki, e-mailezünk és SMS-t váltunk vele, s csak legvégül folyamodunk az egykor oly kézenfekvô postai úthoz – kézzel írt leveleink pedig általában képeslapok, esetleg rövid, a lényegnél is kevesebbre szorítkozó üzenetek, hivatalos vagy félhivatalos dokumentumok mellé szúrt, személytelen szövegek, adóbevallások. Szabó Lôrincnek mindahhoz, amit itt olvashatunk, kellett persze a Magyar Királyi Posta is: ô még megtehette a harmincas évek elején, hogy egy hétfôi reggel aznap este 8-ra randevúra hívja kedvesét, számítva rá, hogy 10 órakor feladott levele délután 2-re odaér. (Más kérdés, hogy a szeretett nô a találkára végül mégsem jött el.) De a faxpapír néhány hónap alatt kifakul, az SMS-eket a szolgáltatók három-négy nap múlva törlik, az utolsó tíz vagy tizenöt kivételével ezeket mi sem tudjuk tárolni, e-mailjeink, ha egyáltalán megtartjuk ôket, áldozatul esnek a négy-öt évenként elkövetkezô számítógépcseréknek (nem beszélve a rövid földi pályafutásuk során a merevlemezekre vírusok formájában leselkedô veszélyekrôl). Ötven-hatvan év múlva aligha lehet majd a jelen vagy a közeljövô nagy íróinak személyes megnyilatkozásaiból olyasféle hatalmas kutatómunkával létrehozott, logikus rendbe állított, jegyzetelt, magyarázó apparátussal ellátott, az írásos kultúra hagyományos hordozóira alapozott gyûjteménnyel elôállni, mint ahogy ezt most Szabó Lôrinc esetében Kabdebó Lóránt és Lengyel Tóth Krisztina oly példaszerûen tette. (A jövô filológusait e helyrôl ugyanakkor óva intjük: még ha úgy érzik is, hogy csekély anyag van kezükben, a betéti társaságokba kényszerült alkotók külön-különféle hivatalos APEH-papírjait véletlenül se vegyék majd tekintetbe.) Pedig könnyû dolguk nekik sem volt, mert a levelek egy része természeténél fogva megsemmisült, más részük odaveszett Budapest ostromakor vagy egyszerûen eltûnt az idôben – de legalább volt mibôl dolgozniuk.
Érdekes megfigyelni egyébként, hogy ott folyik Szabó Lôrinc-kutatás, ahol Kabdebó Lóránt épp tartózkodik, most tehát a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának kihelyezett Szabó Lôrinc-kutatóhelyén. (Lám, milyen mozgékony tud lenni az akadémiai tudomány, ha a szükség úgy hozza, és milyen szép szimbólumokra képes: a Szabó Lôrinc- kutatás visszatért a kezdetekhez, és a költô szülôvárosában ütötte fel fejét.) A Huszonöt évhez magától értetôdô természetességgel kapcsolódnak Kabdebó korábbi munkái, legelsôsorban e gyûjtemény közvetlen párdarabja, a kétkötetes Harminchat év, mely a költô és felesége, Mikes Klára leveleit adta közre, továbbá az ugyancsak kétkötetes Vers és valóság, annak a szövegfolyamnak a megjelentetése, melyben Szabó Lôrinc saját verseinek értelmezését végezte el; s jó néhány más korábbi Szabó Lôrinc-dokumentumkiadás.
A Huszonöt év jelentôsége és legnagyobb érdeme az, hogy közel hozza, egyáltalán megmutatja a huszadik század magyar irodalomtörténetének talán legtragikusabb sorsú múzsáját, Szabó Lôrinc kedvesét, a hosszú ideig csak monogramjaival (vagy úgy sem) ismert K. E.-t, Vékesné Korzáti Erzsébetet, a húszas évektôl kezdve megannyi Szabó Lôrinc-vers s a két nagy kései versciklus, részben a Tücsökzene és még inkább A huszonhatodik év ihletôjét, fôszereplôjét, polgári foglalkozása szerint fogyatékos vagy hátrányos helyzetû gyermekeket gondozó gyógypedagógust. A Huszonöt évben rejlô történet alapja az, hogy az akkor huszonkettedik évében járó Szabó Lôrinc 1921 szilveszterén feleségül veszi a már egyszer megözvegyült, nála három évvel idôsebb Mikes Klárát, Az Est-lapok irodalmi vezetôjének, dr. Mikes Lajosnak a lányát. Korzáti Erzsébet Mikes Kláránál öt évvel fiatalabb, neki igen közeli barátnôje, 1920 óta a felesége a Szabó Lôrincnél viszont nyolc évvel idôsebb Vékes Ödönnek. E négyes különös-nehéz, sorsfordulásokkal, szakításokkal, összebékülésekkel, fenyegetéssel, boldogsággal teli, néha szenve-
délyessé, néha tökéletesen kilátástalanná és reménytelenné váló történetét foglalja magában a Huszonöt év. A költô és Korzáti Erzsébet a húszas évek elsô harmadában, már mindkettejük házasságkötése után ismerkednek össze, 1925-ben lobban lángra köztük a szerelem, mely 1928 nyarán, Korzáti Erzsébet néhány hónapos enshcede-i tartózkodása alatt, mikor Szabó Lôrinc otthon váratlanul bevallja feleségének a történteket, egy idôre megszakad, a harmincas évek elején aztán újra fellángol, s titokban, rejtekezve, lélekölô kettôsséggel rövid órákat, félnapokat lopva, egy-egy kirándulást, együttlétet, egyetlen hosszabb utazást a körülmények ellenében megszervezve, huszonöt éven, katonai behívókon, ostromon, Szabó Lôrinc jobboldali kitérôjén és annak igazoló procedúráján, aztán a negyvenes évek végi kényszerû elhallgatáson és temérdek munkán, dolgozáson át, versek, mûfordítások, tanulmányok megírásán, különbözô szerkesztôségi robotokon, a napi élet gyakorlatán keresztül Korzáti Erzsébet 1950 februárjában elkövetett öngyilkosságáig tart. (Mikes Klára, aki a történtek miatt a válság idején három ízben is megkísérelt öngyilkosságot, 1930 után, egy véletlen hármas találkozást leszámítva, sohasem látta többé viszont ifjúkori barátnôjét, ám amennyire a körülmények lehetôvé tették, férje érzéseivel szemben, különösen Erzsébet halála után, szolidáris és elnézô volt.)  És még ennél is tovább folytatódik a szerelem, Szabó Lôrinc 1957-ben bekövetkezett haláláig (Korzáti férje, Vékes Ödön ugyanebben az évben hunyt el), hiszen, ahogy említettük már, ennek a lelki-testi kapcsolatnak a helyenként tárgyszerûen pontos megörökítése lesz a címében is beszédes A huszonhatodik év százhúsz darabot számláló szonettciklusa, a végérvényesen magára maradt szerelmes férfi önfeltáró vallomása és emlékállítása.
Olyan ez majdnem, egészen olyan ez, mint egy igazi házasság, és mégsem az: átlengi a korlátozottság, a féltés, a féltékenység, a rejtôzés, a leplezés, a titok, a hazugság, a csalás, a hallgatás – Szabó Lôrinc közeli jó barátja, Illyés Gyula például a nô temetésekor értesült egyáltalán a szerelem létezésérôl –, miközben semelyik fél sem tud úgy viselkedni, mint egy igazi házastárs. Szabó Lôrinc halála után pedig még inkább a csönd, az ismeretlenség, az emlékezetbôl való kitörlés, az elfelejtés jut Korzáti Erzsébetnek, egészen 1980-ig, amikor, két évvel a törvényes özvegy, Mikes Klára halála után, a mostani kötetet nyitó Erzsike címû, 1955-ben írt Szabó Lôrinc-emlékezés a Kortárs lapjain napvilágot látott.
A magyar irodalomtörténet-írás, és ennek kivonata, vagyis mindaz az ismeret, ami az iskolai tankönyvekbe belekerül, meglehetôsen szemérmes, prûd és ebben a vonatkozásban rendkívül konzervatív: a hallgatással törvénytelennek bélyegzi a nagy írók házasságon kívüli kapcsolatait. Korzáti Erzsébetnek, akit végzete ráadásul a huszadik századi magyar irodalom tán legcsapodárabb nôcsábásza mellé kötött („bennem hatalmas az erotika”, írja a kötetben egy helyen Szabó Lôrinc, ugyanerrôl a felesége a Harminchat évben: „Még mielôtt Lôrinchez mentem volna, tudtam róla, hogy számos nôi kapcsolata van, de mindig azt hittem, hogy ha majd elvesz engem, úgy szeret, hogy ezt majd nem csinálja. Ilyen hülyeséget hinni!”), így óhatatlanul is a Radákovich Máriák és Jaulusz Erzsébetek titkos és hálátlan irodalomtörténeti sorsa jutott, jóllehet, a Huszonöt évbôl kiderül, hogy egy ponton ez a helyzet az ô határozott döntésének következménye volt: 1928 ôszén Szabó Lôrinc választás elé állította, hajlandó lett volna elválni, ha Erzsébet is így cselekszik, és kapcsolatukat nyílttá tehették volna, ám Vékes Ödönné formálisan a saját családja, nem is annyira férje, mint akkor hétesztendôs kisgyermeke mellett döntött. Igaz, Korzáti Erzsébet szerepe az így-úgy együtt töltött negyedszázadban nem egészen ugyanaz volt, mint Radákovich Máriáé Kosztolányi utolsó éveiben vagy Jaulusz Erzsébeté Füst Milán életében; a versek háttere és a költô Szabó Lôrinc személyisége jóval kevésbé, bizonyos vonatkozásaiban pedig egyáltalán nem érthetô az ô figurája, a mostani levelek és a többi közreadott dokumentum ismerete nélkül. Maguk a levelek – az említett hiányokkal – gyakorlatilag végigkövetik az érett költô pályáját. Szabó Lôrinc minden apróságról, bajairól, kudarcairól, sikereirôl beszámol Erzsébetnek, gyakran lemásolja és az épp elküldött levélbe illeszti legfrissebb versét, egymást váltják a magas hôfokú vallomások és a konspirációs jellegû randevúszervezések. A dolog java, mint az ilyen természetû munkáknál általában, a részletekben, a kötet egynegyedét kitevô jegyzetapparátusban bújik meg, mely magában foglalja a teljes Szabó Lôrinc-filológiát, és pontos képet ad annak mai állapotáról, nota bene: Kabdebó Lóránt mûhelyének pillanatnyi kondíciójáról. A dokumentumok közül kettô emelkedik ki és sorolható jelentôségben a mellé az írás mellé, amely Szabó Lôrinc feljegyzése házasságukról 1950-bôl címen még a Harminchat évben volt olvasható: Szabó Lôrinc már említett kötetnyitó, Erzsike címû emlékezése, illetve az a levél, amit közvetlenül kedvese halála után a költô ugyancsak amolyan visszaidézésként, emlékiratként a nô már felnôtt fiának, Vékes Endrének írt, s melyek ilyenformán keretbe foglalják a háromszáznál valamennyivel több levelet. Ha semmi mást nem teszünk, csak e két, egymásra megfogalmazásaiban is reflektáló igazi szépírást olvassuk el, nem véletlenül fogjuk úgy érezni, hogy Szabó Lôrinc személyes-érzelmi életérôl eddig nagyon keveset tudtunk, s a levelek hozzáférhetôsége most rehabilitálja vagy új színben tünteti fel az irodalomtörténeti emlékezet mind ez idáig errôl az oldalukról ismeretlenül hagyott áldozatait, egy mindent összevetve gyötrelmes kapcsolat megszenvedôit: Mikes Klárát, Korzáti Erzsébetet, az ô férjét, és nem utolsósorban magát a költôt.

*

1928 augusztusának végén, amikor Szabó Lôrinc házasságának válsága kiteljesedett, és látszólag Korzáti Erzsébetet is végleg elveszítette, mutatták be Berlinben Kurt Weill és Bertolt Brecht Háromgarasos opera címû darabját. A fentebb írtak fényében nem túl merész megállapítás tehát, hogy a húszas évek második felében, a maitól eltérô kommunikációs kultúra korában fogant a Háromgarasos opera is, amit a Katona József Színház, Brechték eredeti mintájához, John Gay darabjának elnevezéséhez visszatérve, Koldusopera címen visz most színre. A címválasztásban és a mai kommunikációs kultúrára való rájátszásban – Smith rendôr egy ízben a banktól mobiltelefonon kérdezi le a Bicska Maxi által vesztegetésként átnyújtott csekk fedezetének érvényességét – azonban Ascher Tamás rendezésének egyik erôs, ám megítélésünk szerint leegyszerûsítô gesztusa, az aktualizálás ismerhetô fel. Az elôadásnak számtalan olyan eleme van, ami az utcai vagy a valóságos „itt és most”-ra utal, koldusok, koldusmaffia, rablók, kurvák és az ezeket üldözô vagy épp futni hagyó rendôrök, s amikor a darab vége felé Tigris Brown szózata az országelemzô beszédekbôl ismert átlátszó mûanyag miniszterelnöki emelvényrôl hangzik el (a háttér természetesen kék faldarab, éppen csak valamelyik lelkesítô polgári szlogen hiányzik róla a haza elôrehaladásáról, vagy fel lehetne tüntetni rajta valami egyszerûbb, ám közérthetô utalást a „szellemi homelessek”-re), úgy érezzük, végképp elvesztünk. Hiába játszanak a mai magyar színház krémjének legjelesebbjei közül többen is Brecht köztudottan legsikeresebb színpadi alkotásában, hiába hangzanak szinte úgy majdnem, egészen úgy néha Weill remek dalai, ahogyan megszerettük ôket, Brecht, ez a szimplifikálástól eleve sem idegen szerzô ismét áldozatául esett a könnyebb ellenállás irányának és a problémátlanabb megoldásoknak: ha koldusopera, akkor kézenfekvôen a jelenkori Magyarország, a mai szegénység, a mostani bûnözés, gengsztervilág, korrupció, magyarországi vadkapitalizmus, ahogyan mi láthatjuk vagy látni vélhetjük. A Soho, a Strand, az Old Bailey, a highgate-i mocsár (Bicska Maxi menekülésének lehetséges iránya, amúgy már a darab írásakor is Marx végsô nyughelye), a Királynô koronázása így mind csak finoman tartott szimbolikus-kulturális jelzések maradnak a mû létrejöttének különbözô kultúrtörténeti fázisairól. Nesztek, itt a valóság a színházban, ha a Nagyfuvaros utca vagy a Ferenciek terén a metróaluljáró még nem volt elég.
Pedig a színészek játéka (legelsôsorban a Bicska Maxit remekül alakító Máté Gáboré, ahol ez a kettôsség mindvégig pontosan érzékelhetô) lehetôvé tenne egy kifinomultabb és artisztikusabb, mindazonáltal bizonyos tekintetben a mostaninál autoriterebb értelmezést is, ahol a színészek valóban az általuk játszott szerep mellett, azon kívül állnak, ahogy ezt Fodor Géza fogalmazza meg a mûsorfüzetben: nem önmaguk, hanem jelzései az eljátszott figuráknak (a darabba beleírt, középiskolai irodalomóra-emlékeket felidézô elidegenítô effektusok is ezt a koncepciót szolgálnák, és ezen az estén rendkívüli módon, az itt érvényesülô aktualizáló realitás-elv ellenében is: mûködôképesek). Hogy egy ilyen rendezés megvalósulhasson, a Koldusopera zeneiségének, zenei paródia jellegének erôteljesebb kibontására lett volna szükség. Ez nem állhatott távol az eredeti színpadraállítási elképzeléstôl, amit jól bizonyít, hogy a Katona József Színházban a darabot és a zenei betéteket nem Vas István klasszikusnak számító irodalmi fordításában, hanem Blum Tamás színpadszerûbb szövegváltozatában adják elô – Blum Tamás nevéhez magyarra fordított operalibrettók egész sora fûzôdik. Ehhez viszont a zenei anyagot biztosabban uraló színészeket kellene felsorakoztatni. Némiképp önreflexívnek tartjuk Peachum zenekarra vonatkozó, hangsúllyal megerôsített, kiszólásszerû megjegyzését: „Azért játszanak így, mert csak így tudnak”.
A darabnak az 1930-ból, nagyrészt az elsô széria szereposztásával megegyezô szereplôket felvonultató felvétele a bizonyíték arra, hogy a „Song”-ok elôadása nem feltétlenül képzett operai hangot, de a Katona-belinél mindenképpen diabolikusabb és muzikálisabb éneklést igényel, mint ahogy az egész darab zenei szövete sem kíván komoly zenekari apparátust (szemben Weill késôbbi, musicalszerû amerikai darabjaival). Zenei tekintetben most csak Csákányi Eszter (Peachumné) és Básti Juli (Kocsma Jenny) teljesít maradéktalanul, melléjük zárkózik fel még Hollósi Frigyes (Peachum) és Varga Zoltán (Tigris Brown). A többiek mindent megtesznek, ami e téren megtehetô, Fekete Ernônél (Leprás Mátyásnál) vagy Máté Gábornál ez még éppen elég, Ónodi Eszternél (Polly Peachum) már egyáltalán nem. Az elsô felvonásban róla kifejezetten azt érezzük, szereposztási tévedésbôl került az elôadásba, a késôbbiek során azonban megbékélünk jelenlétével, és talán ô is magára talál. Az egész estére ez a haladvány a jellemzô: meglepôdünk, hozzászokunk, megbocsátjuk, elfelejtjük.
Késôre jár, mikor az Erzsébet híd alatt a rossz megvilágításban is fényesen csillogó társasgépkocsinkba szállunk; alkalmi ismerôsünk sem segít már kievickélni a parkolóból a délutáni százforintos megismétlôdésének reményében.

3 DOQ. Somethin’ Ruff (1995, színes, r.: Vágvölgyi B. András); Hintát kötök az életembôl (1999, ff, r.: Cs. Nagy Sándor); Wildorado (2000, színes, r.: Cs. Nagy Sándor és Vágvölgyi B. András). Cirko-Gejzír, március 8-tól a mozi mûsorán.
Huszonöt év – Szabó Lôrinc és Vékesné Korzáti Erzsébet levelezése. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket készítette Kabdebó Lóránt és Lengyel Tóth Krisztina. Magvetô, 2000.
Bertolt Brecht–Kurt Weill: Koldusopera. Katona József Színház, március 16.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu