Kovalovszky Márta
Ahogy történt…

Amikor Micimackó fölkereste Nyuszit, és udvariasan
 bekiáltott annak odújába, hogy van-e ott valaki,
 a homály mélyérôl azt a választ kapta: nincs itt senki,
legalábbis senki olyan, akit valakinek lehetne nevezni.

Magunk is effélét gondoltunk, amikor 1960 nyarán elôször néztünk szét a múzeum raktárában. Akkori „örökségünk” néhány száz tárgyból állott, nagyobb részük még a háború elôtti évtizedekben került a múzeumba, vásárlásokból, de fôként a város polgárainak ajándékaként, hagyatékokból. Mûvészeti értékük változó, jellegük különféle: jó néhányuk a városban élô festômûvészek alkotása, de akadt köztük ismeretlen eredetû rajz, városkép, karikatúraszerû ábrázolás, szentkép is. Furcsa vegyességükben is érdekesek, de inkább mint helyi vonatkozású, kultúrtörténeti anyag, leginkább azokra jellemzô emlékek, akit otthonaik falán, vitrinjeikben ôrizték e darabokat. Kultúrtörténet, nem mûvészettörténet. A képzômûvészeti gyûjtemény akkori esetlegessége, hiányai egyúttal jellemezték a nagy múltú, elsôsorban régészeti jellegû múzeum (a Nemzeti Múzeum után az ország második leggazdagabb archeológiai gyûjteménye) viszonyát is a mûvészethez: szakember és anyagiak híján mindent megôrzött, ami bekerült, de tudatosan nem gyûjtött, nem válogatott. A háború után hirtelen megszaporodott az anyag, a megyében lévô elhagyott, kifosztott, pusztulófélben lévô kastélyok mûkincseivel gyarapodván. Ekkor került a múzeumba a jelenlegi gyûjtemény XVIII–XIX. századi része. Ezt a törzsanyagot bôvítették olykor a Megyei Tanács által vásárolt mûvek (fôként a helybéli mûvészek alkotásai), a Mûvelôdési Minisztérium és magánosok ajándékai. A képzômûvészeti anyagnak egyetlen olyan kicsiny egysége alakult ki, amely már tudatosabb gyûjtômunkát tükrözött: Csók István festményeinek együttese. A Fejér megyei Sáregresen született mester képeinek gyûjtését a múzeum már a harmincas évek vége óta feladatának tekintette, ekkor került a gyûjteménybe a Báthory Erzsébet grand-guignol-kompozíciója, amely a Fehérvárért vívott harcok során (1944–
1945) elveszett. Csók István még korábban, 1938-ban három képét – szülei portréját és önarcképét – ajándékozta a múzeumnak. Halála után leánya újabb mûveket adott át, s velük a család számos szép, régi bútorát, emléktárgyát. E mûtárgyak tették lehetôvé – a Magyar Nemzeti Galéria letéti anyagának segítségével – 1962-ben a cecei Csók István Emlékmúzeum megnyitását.
Ez az „örökség” – egyik oldalon az esetlegességeiben tanulságos mûvei együttesével, a másikon a lényegében zárt egységet jelentô Csók István Emlékmúzeummal – elsô pillanatra nem látszott olyannak, amibôl a jövô múzeumát lehetne kialakítani. Néhány kiemelkedô darabjával azonban mégis ösztönzött: rendszeres, céltudatos gyûjtésre sarkallt. A hatvanas évek közepén, egy ma már kissé romantikusnak látszó gesztussal kezdôdött meg a munka, egyelôre pénz, pontosabban vásárlási keret nélkül. A gesztust azóta „Tisztelt Mester”-akcióként emlegetjük, ezekkel a szavakkal kezdôdött ugyanis az a levél, amelyet több mint száz képzômûvésznek küldtünk el 1964 folyamán, és amelyben kértük, ajándékozzanak egy-egy mûvet gyûjteményünk számára. Az eredmény meglepô volt: szinte mindenki válaszolt, sokan több alkotásukkal is. Az összegyûlt anyag tulajdonképpen a hatvanas évek közepének magyar mûvészetérôl adott eléggé teljes pillanatképet. Noha fordulópontot jelentô, egy-egy alkotói korszakot meghatározó vagy lezáró fômûveket nem tartalmazott, éppen kiegyensúlyozott átlagosságában sokféle törekvést, irányzatot, egyéni utat egybekapcsoló színességében tükrözte a valóságos helyzetet. Jó néhány mû vált késôbb további gyûjteményeink ösztönzôjévé: például Anna Margit, Ország Lili, Korniss Dezsô vagy Borsos Miklós ekkoriban ajándékozott alkotásai mellé a következô években sikerült újabb mûveiket is megszereznünk. A mûvészek ajándékozókedvének köszönhetô, hogy grafikai anyagunk (elsôsorban a sokszorosított grafika) szinte egy idôben a magyar grafika hatvanas évekbeli hirtelen kivirágzásával és üstökösszerû felfutásával, követni tudta a mûfaj mozgását. Kondor Béla, Gross Arnold, Csohány Kálmán lapjai emelkednek ki ennek a nagy grafikusnemzedéknek a termésébôl.
A hatvanas évek második felére lényegében gyûjteményünknek két nagyobb egysége formálódott: a régi, XVIII–XIX. századi, elsôsorban helyi jelentôségû törzsanyag és az újonnan gyûjtött, nagyjából az ötvenes-hatvanas éveket reprezentáló együttes. A kettô így, ebben a formában persze semmilyen összefüggést nem mutatott. A mûvészettörténeti folytonosságot Ybl Ervin hagyatéka teremtette meg.
Ô 1961-ben végrendeletileg múzeumunkra hagyta magángyûjteményét, amelynek elhelyezésére a Városi Tanács rendelkezésünkre bocsátotta a belváros egyik szép, barokk polgárházát. Itt nyílt meg a hagyatékot befogadó múzeum (Budenz-ház – Ybl Gyûjtemény, Arany János u. 12.). […]
Az Ybl-hagyatékkal – ha szerény keretek között is – lényegében készen állt a múzeum képzômûvészeti anyagának „történeti” része. Ugyanekkor kezdett lassan – egyelôre inkább tervek, mint valóságosan megszerzett mûalkotások formájában – kialakulni a modern, a kortárs mûvészetet reprezentáló gyûjtemény is. Kezdetben gyûjtômunkánknak anyagi fedezete alig volt, csupán kiállításaink jelentettek valamiféle „szellemi fedezetet”, ezek nyújtottak ösztönzést, hogy ne csupán „kincseinket gyarapítsuk, ôrizzük és ízlésesen elrendezzük” (ahogy Alexander Dorner írta), hanem hogy „az új valóságot is közvetíteni tudjuk” majd a közönséghez. Anyagi lehetôségeink természetesen eleve korlátokat jelentettek a gyûjtésben, de egyben irányt is szabtak: kiállításaink – a XX. század magyar mûvészetét bemutató kiállítások mellett – elsôsorban a kortárs törekvéseket kívánták nyomon követni, azokat az alkotókat, pályaszakaszokat, mû-együtteseket, jelenségeket, amelyek a hatvanas-hetvenes évek mûvészetét meghatározták. Kézenfekvônek látszott, hogy ha határt kell szabnunk gyûjtôkedvünknek, akkor a kiállítások megszabta „természetes” határokon belül maradjunk, és gyûjteményünket lehetôség szerint a nálunk kiállított mûvészek alkotásaival gyarapítsuk. Ez lemondást jelentett ugyan sok mindenrôl, de egyben segített is egy határozott gyûjteménykarakter kialakításában. A kiállítási és gyûjtôtevékenységnek ez az – anyagi kényszerûségbôl fakadó – összhangja tükrözôdik képzômûvészeti gyûjteményünk anyagában. A kiállításainkról vásárolt egy-egy mû az évek folyamán „mûvészettörténetté” vált, olyan folyamatos sorrá állt össze, amelynek egyes tagjai önértékükön túl képesek mûvészettörténeti tendenciák, idôszakok bemutatására. Hozzájárultak ehhez más alkalmi vásárlások, mûvészek ajándékai, a Kulturális Minisztérium által számunkra megvásárolt hagyatékok anyaga is (Schaár Erzsébet, Bokros Birman Dezsô, Ország Lili, Domanovszky Endre). Az a mûvészettörténeti kép, amelyet a gyûjtemény nyújt a szemlélônek, természetesen ma is hiányos, és még sokáig (vagy soha) nem lesz teljes. Van azonban máris néhány olyan egysége, amely mai állapotában is figyelemre méltó. Ilyen például a szentendrei mûvészet és az Európai Iskola vonzáskörébe tartozó, vagy hagyományait folytató mûvek együttese, Vajda Lajos, Anna Margit, Korniss Dezsô vagy Ország Lili mûvei.
Említettük már, hogy mûvészettörténeti áttekintésre ad lehetôséget grafikai anyagunknak az a része, amely a hatvanas évek sokszorosított lapjait tartalmazza. Szobrászati gyûjteményünk viszont a hetvenes években gyarapodott olyan alkotásokkal, amelyek egy-egy életmû ívének felrajzolását teszik lehetôvé. Bokros Birman hagyatéka – mely a család kívánságára került gyûjteményünkbe – a korai, húszas évek elején készült terrakották kivételével a mûvésznek szinte valamennyi korszakát felöleli. A szobrokat mintegy kétszáz lapból álló grafikai anyag egészíti ki, jórészt a szakma számára is ismeretlen kréta- és tusrajzok. Bokros Birman hagyatéka jelentôs hozzájárulás korábbi szobrászati anyagunkhoz: egyrészt betölti azt az ûrt, amely az Ybl Gyûjtemény kisplasztikái és a hatvanas-hetvenes évek alkotásai (Schaár, Vilt) között volt; másrészt mûveinek fanyar expresszivitása, a groteszk és a tragikus iránti érzéke más hangsúlyt ad az Ybl Ervin által elsôsorban gyûjtött klasszicizáló formavilágú alkotásoknak.
A hetvenes évek során alakult ki képzômûvészeti gyûjteményünknek az az egysége, amellyel pontosan a Dorner által támasztott követelménynek kíván megfelelni. Noha még nem nevezhetô teljesnek az a kép, amely anyagunk segítségével megrajzolható, máris eléggé sokirányú és sokrétû ahhoz, hogy jellemezni tudjon egy mûvészeti szituációt, egyfajta „vákuumhelyzetet”. A szentendrei hagyományokat továbbfejlesztô és a tradíciókhoz még több szállal kötôdô Deim Pál nagy Kompozíciójától (1974–75), Hencze Tamás térillúziókkal és térritmusokkal operáló Sorozatáig (1976), Keserünek a figuralitás nyomait ôrzô, drámai Véres képétôl (1976), Maurer Dóra szellemes „szemléltetôtábláiig” a különbözô lehetôségek széles skálája bontakozik ki a nézô elôtt. Ahogyan Halász Károly grafikái Gáyor Tibor „hajtott kollázsai” vagy Mengyán András „formaragozásai” túllépnek a hagyományos „kép-fogalmon” a plasztikai gyûjtemény legújabb darabjai a plasztika-fogalom kiterjesztését kísérlik meg (Paizs László, Gulyás Gyula, Türk Péter, Jovánovics György, Haraszty István).
A nyolcvanas évek, különösen az évtized közepe, számos jelentôs alkotással gyarapította képzômûvészeti gyûjteményünket. E hirtelen gazdagodás elsôsorban a Mûvelôdési Minisztérium anyagi támogatásának köszönhetô, nem egy kiemelkedô jelentôségû mû – elsôsorban a hatvanas évek már klasszikusnak tekinthetô alkotásai (Ország Lili, Jovánovics György, Hencze Tamás stb.) és a nyolcvanas évek elsô felének hangját annyira meghatározó fiatalok munkái e támogatás következtében kerültek a múzeumba (Mazzag István, Roskó Gábor, Révész László, Vetô János, Méhes Lóránt stb.).
1980 márciusában nyílt meg a belváros kis polgárházának udvari épületében a Schaár Erzsébet Gyûjtemény. Benne azok a kisplasztikák és életnagyságú különös nôalakok, amelyeknek bokorugró plasztikai merészsége és valódi „grande dame”-re valló, mindentudó eleganciája otthonosan helyezkedik el Smohay János kalaposmester és festô egykori lakásának szabálytalan tereiben, elrajzolt boltívei alatt. A modern magyar szobrászat egyik legfontosabb alakjának mûvészete így ma ott látható legteljesebben, ahonnan csak pár perc két „sorsdöntô” kiállításának helyszíne, a Csók István Képtár (Utca, 1974) és az István Király Múzeum (gyûjteményes kiállítás, 1966).
1986 májusában vehette át a múzeum a Kölnben elhunyt Barta Lajos szobrászmûvész hagyatékát, amelyet Barta végrendeletében a múzeumnak adományozott. A mintegy száz plasztika, az ezernél több rajz és szoborvázlat az egyetlen igazán, radikálisan absztrakt magyar szobrász életmûvének teljes és hiteles képét nyújtja: azt az ívet, amely a negyvenes évek elejének groteszk hangvételû szobraitól az „európai iskolás” szürrealista plasztikákon át letisztult organikus formálású kompozíciókig nyúlik.
Mindez persze tárgyilagosan és nagyvonalúan hangzik, de ha valaki azt kérdezné, honnan, milyen utakon és milyen források segítségével kerültek a múzeumba azok a mûvek, amelyekbôl a gyûjtemény összeállt, vidám, groteszk vagy olykor tragikomikus felhangokkal terhelt történeteket tudnánk mesélni. […]
Valamikor, a kezdet kezdetén természetesen nem állt rendelkezésünkre olyan „keret” a múzeumi költségvetésben, amely lehetôvé tett volna nagyobb arányú és szisztematikus gyûjtést, fejlesztést. Ezt látva és belátva határoztunk úgy, hogy – és ez személyes mûvészettörténeti érdeklôdésünknek is megfelelt – elsôsorban a kortárs magyar mûvészet alkotásainak gyûjtésébe fogunk; ez akkor, a hatvanas évek közepén még sehol másutt az országban nem folyt.  […]
De nem lehetne ez lehetséges a Nemzeti Kulturális Alap nélkül, melynek pályázati lehetôségei évrôl évre, folyamatosan biztosítják néhány nélkülözhetetlen, „válogatott” kortárs mû megvásárlásával a gyûjtemény friss utánpótlását. És olykor – váratlan ajándékként, vagy talán munkánk elismeréseként? – más szervezetek is vásárolnak számunkra kiemelkedô jelentôségû és éppen ideillô alkotásokat, így 1990-ben a Soros Alapítvány Baranyay András, Kelemen Károly, fe Lugossy László vagy Keserü Ilona munkáit, 1997-ben pedig a MOL Rt. Csók Istvánnak egy 1906-ban készült fômûvét.
A hatvanas évek elejétôl – a Tisztelt Mester-akción kívül is – gyakran kaptunk jelentôs mûveket ajándékba a nálunk kiállító mûvészektôl, de a nálunk nem szereplôktôl is.
A múzeum rokonainak, barátainak és üzletfeleinek nagyvonalúságát az elmúlt évtizedek alatt nagyon sokszor volt alkalmunk tapasztalni, legutóbb Müller Miklós New York-i magángyûjtô ajándékaként került gyûjteményünkbe Jakovits József  grafikai sorozata.
Bizony, nem könnyû arra a kérdésre válaszolni, mi lenne a helye a Szent István Király Múzeum képzômûvészeti gyûjteményének az ország más hasonló kollekciói között. Kialakulása a hatvanas évek közepére, olyan idôszakra esett, amikor más múzeumok nem gyûjtöttek kortárs alkotásokat, még a Magyar Nemzeti Galéria sem. Ennek elsôsorban kultúrpolitikai okai voltak: egy „hivatalos” gyûjtemény – és a Magyar Nemzeti Galéria az ország elsôszámú ilyen képzômûvészeti gyûjteménye volt – számára a magyar mûvészet története „megállt” valahol a negyvenes évek közepén; ami azután született bizonytalan, kétes, vagy változó értékû volt: nem múzeumba való, oda csak „kipróbált”, az idôk által szentesített darabok kerülhetnek. A mi helyzetünk ebbôl a szempontból könnyebb volt: egy nagyhírû régészeti múzeumban, vidéken szinte észrevétlenül nôdögélhetett valami gyûjteményféle, amelynek – sok szerencsés körülmény miatt – nem kellett „hivatalos” szempontokra figyelnie, amely szerény eszközei arányában és sok baráti segítséggel nyomon követhette a kortárs magyar mûvészet eseményeit, eredményeit, és amely a mûvészettörténészi meggyôzôdés érvényesítésének luxusát is megengedhette magának.
Az talán a külsô szemlélô, a szakmai vagy laikus közönség számára is érzékelhetô, hogy a mûvek között szemlélôdve nem annyira egy „hivatalos” kiállítás, inkább egyfajta „szubjektív mûvészettörténet” (de mûvészettörténet!) fonala vezet a korszakok és irányzatok között. Sietve jegyezzük meg, hogy ez a mûvészettörténet semmilyen értelemben nem törekedett és ma sem törekszik arra, hogy egyedül lehetséges és kizárólagos áttekintését adja az utóbbi négy évtized magyar mûvészetének; Isten ôrizz! Az áttekintés hiányos és olykor lóugrásszerû is: a hiányoknak és a létezô erényeknek sokféle oka van: pénz és pénzhiány, véletlen és szerencse, nagyvonalú mecénás, a konkurencia ügyessége, a pillanat ihlete, a múzeum mûvészettörténészeinek felkészültsége, szemlélete, ízlése (szemellenzôje?). […]
A fehérvári múzeum képzômûvészeti gyûjteménye mégis más, mely fontos pontokon eltér társaitól. Kettôt említenénk most ezek közül: az egyik a szobrászat, a másik a nyolcvanas évek mûvészetének egy sajátos vonulata. Ami az elsôt illeti, a gyûjtés szerencsés fordulatai következtében a modern magyar szobrászat olyan kiemelkedô jelentôségû mestereinek életmûvét vagy legalább is számos munkáját ôrizzük, mint Fémes Beck Vilmos, Bokros Birman Dezsô, Barta Lajos, Schaár Erzsébet, Vilt Tibor – a mûfaj XX. századi történetének egy nagy szakaszát reprezentálják mûveik. A nyolcvanas évek magyar mûvészetének emlékei szinte azonnal bekerültek a nagy kortárs gyûjteményekbe, elsôsorban a Galériába, majd a Ludwig Múzeumba. De míg ezek a kollekciók elsôsorban az újfestészet internacionálisabb jellegû vonulatára helyezték a hangsúlyt, számunkra a jellegzetesen közép-európai látás- és ábrázolásmód, az ironikus, groteszk elemekkel csillogó, „idézôjeles” mûvek tûntek fontosnak. Így, noha természetesen Nádler István, Bak Imre, Fehér László vagy Mulasics László festményei sem hiányoznak gyûjteményünkbôl, fe Lugossy László, Wahorn András, ef Zámbó István, Ujházi Péter, Roskó Gábor, Révész László vagy Mata Attila és a többiek alkotásai másutt nem látható ellenpontjait mutatják az újfestészet – újeklektika – ünnepélyesebb, komolyabb vonulatának.
Végezetül itt említenénk meg halkan a gyûjteménynek azt az egységét, amely valóban egyedülálló: az 1987 óta létezô kicsiny, de folyamatosan fejlôdô nemzetközi „mûvészkönyv”-anyagot, az egyetlen ilyen jellegû múzeumi kollekciót Magyarországon. Ez az 1987-ben, illetve 1994-ben, majd 2000-ben rendezett nemzetközi mûvészkönyv-kiállítások eredményeként jött létre, jelenleg mintegy 800 darabból áll.
A mûfaj magyar képviselôi mellett nagyon sok jelentôs alkotó mûvei szerepelnek benne a nemzetközi mezônybôl, a belga Guy Bleus-tól az amerikai Louise McCagg-en és Louise Neaderland-on a portugál Fernando Aguiar-on keresztül a francia Brig Laugier-ig. […]

Ha Micimackó ma kiáltana be udvariasan a raktárba:
Van ott valaki?
Nyuszi méltatlankodva invitálná beljebb a vendéget: Jó kérdés!
Hát hogyne lenne! Gyôzôdj meg róla magad is, te oktondi!
Micimackó óvatosan körülnézne a falakon, és elámulva
így szólna: – Nahát!
Füles azonban, ahogy ismerjük ôt, aggodalmasan hozzátenné: – Hol volt, hol nem volt…

Ujházi Péter
Megnyitó

Egyesek választása rám esett: én mondjam a pohárköszöntôt ezen az ünnepen.
Szóval tisztelt mesternôk, mesternék, mesterek, mestergyerekek és fôleg a kedves fômesterék. Márta és Péter.
Olyan most ez a ház itt, mint valaha volt: A MÚZEUM. Jogosabb a templomnál, vasárnapja van, csöndet kér, de derût is, és nem jövünk bele koszos cipôben.
Azért beszélek én, mert fehérvári vagyok, és én mindent láttam: ezt mondták a fölkérôk nekem, persze hogy nem láttam, szép is lenne… Mondhatom-e viszont, hogy együtt nôttem föl Kovalovszky Mártával, Kovács Péterrel? Csak ôk jobban? Mondom.
Amikor elôször voltak a Mûteremben, akkor megnézték a képeimet, és azóta már csak! bizalomban élünk egymás szomszédságában; a családomban vannak igenis.
CSALÁD! – nem akarom direkte villogtatni ezt a fogalmat, de hogy ôk, vagyis mi, milyen nagy családban élnek, élünk, és hogy belenézni is vakító, olyan érzékeny és olyan gazdag népség és tárgyság van itt, hogy nagyon.
Vegyük most úgy: ez az ô gazdagságuk, és örüljünk, hogy tudnak szeretni mûtárgyat, a mû tárgyát, a mûvészt, a munkát, a kiállítások és a kiállítók világosságát.
Hétvége napos tereken ünneplôben. Nem tudom már biztosan, nem jól emlékszem, ki mutatta meg a Tátrát nekem, a nagyapám Iglón az udvar végébôl (ahol most egy toronyház sötétlik) vagy Csontváry Kosztka Tivadar, az iglói patikus, itt, a múzeumban Székesfehérváron. Igazából ki?
Örülök, hogy velük, a Kovácsékkal járhattam Schaár Erzsébet Utcájában Pilinszky Jánossal, és ugyanitt láthattam Medve Andris tépett méltóságot képesítô fakutyáját, Kovács Marcit kicsinek, meleg textileket Szenes Zsuzsitól és Haraszty eleven Magozóját, és és és…
Mondhatnám, örülök a Vidámparkjuknak is, és a Szellemvasút rémképeitôl félek én is…
Nemrégen Kovács Péter fent volt nálunk futólag. Talán egyedül? Nem tudom. Megy elfele, és rámutat egy kis képecskére, egy általam ügyesen tálalt repróra, és azt mondja: Az a legszebb. Van Gogh-képrôl van szó, nem tudom a címét, de van rajta hátul fönt vonat gôzfelhôben, elöl esô utáni veteményesek festôrendben, illatosan, középen lovaskordé, kis tükre a fehér fényes úton, és a kép szélén, az út mellett piros cserepû tanyaház.
Nekem is az a legszebb képem.
És most mindannyiunk nevében, kedves Márta és Péter, köszönöm a nagy látványt, amit láttattatok nekünk, és bízom benne, hogy a további elôadások sem maradnak el technikai okok miatt – és hogy betegség miatt se maradjanak el – az egészségetekre…

F. Petres Éva
Kovács–Kovalovszky

Ez most nem tanulmány, nem életrajz és fôként nem egy búcsúlevél – ez csak pillanatok saját, közös életünkbôl, ami most már, tetszik vagy nem tetszik, elválaszthatatlan.
Például: gorsiumi ásatás hôskora, teméntelen egyetemi hallgatóval, esti tánccal a strandteraszon vagy a Velencében. Giccskiállítás vezetôi: K. P. és P. G.; húsvéti torta és ananászevés Kralo és Kiss A. sárbogárdi ásatása után (F. J. errôl lemarad, Pesten van).
Késôbb Budenz-ház, Ybl-gyûjtemény, K. P. Svájcba megy. Közép-Dunántúl anyagi kultúrája kiállítás utaztatásai. A néprajzi sorozat és így tovább és tovább. Mártával Firenzében: futás estélyi ruhában, és díszvacsora a rendôrfônökkel és az állomásfônökkel… (Magyar hét.)
A felejthetetlen Elefánt…
Ez már az általam ismert Márta érett – avagy bölcs (?) – korszakához kapcsolódik, számomra Márta (Kovalovszky) nem csupán ez.
Elôször egy vékony, kurta hajú, idônként girardi-szalmakalapot viselô, miniszoknyás leányzó, aki néha telefonál a székesfehérvári pályaudvarról, hogy most mi legyen…
De ugyanez a Márta találja ki a sötét bánatba és kétségbeesésbe esett múzeumosok (F. J.; F. P. É.; K. P.) számára – amikor rajtaütésszerûen elvitték tôlünk a Csontváry-kiállítást – „megcsináljuk a XX. század magyar mûvészetét bemutató sorozatot!” Megcsinálták.
De ezt most már be kell fejeznem. Nem lehet papírlapokra firkálni az életünket, a múzeum történetét, négy évtizedet – különben is, ez még folytatódik.
Ez csak egy Laudatio akart lenni, de annak is töredékes.
K. P. = Kovács Péter
P. G. = Papp Gábor
F. J. = Fitz Jenô
F. P. É. = F. Petres Éva

Néray Kata
Kedves Márta és Péter!

Észre se vettük, és eltelt harminc-negyven év.
Pedig csak most volt, hogy Csimpike sírdogált a szemináriumi szobában, nehogy szigorú szülei számára kiderüljön, hogy eladta az ebédjegyét, hogy Péter Ferenczy Bénirôl tartott nekünk elôadást, hogy Perneczky felszámolta saját Klee-korszakát. Azután elmentetek Székesfehérvárra, és megkezdôdött egy csodálatos, mai napig tartó korszak: a magyar progresszív mûvészet szisztematikus feltérképezése.
A szombati fél tizenkettes megnyitókra évtizedeken át zarándokoltunk Budapestrôl, mert tudtuk, hogy fontos dolog történik.
A rituálé is majdnem mindig azonos volt: gyülekezés Fitz Jenô igazgatói szobájában, kávé és pogácsa, jóízû beszélgetés.
Ma már az igaz anekdoták körébe tartozik, hogyan tette szalonképessé Csontváryt a fôvárosban Nyina Hruscsova vendégkönyvi beírása. Emlékszünk Kassák Lajosra, amint szigorú méltósággal megnyitotta a Nyolcak és aktivisták kiállítását.
Sokan hiányoznak a szombati megnyitókról: Schaár Erzsébet, Vilt Tibor, Németh Lajos, Kondor Béla, Ország Lili – a névsor nem teljes –, talán még az ellentmondásosságában és perverzitásában is szép korszak is, mert a fiatalságunk volt. Létrejött, mert létrehoztátok, egy nagyszerû, de sajnos láthatatlan gyûjtemény a modern és kortárs magyar mûvészetrôl.

Passuth Krisztina
Mártának és Péternek

Hogy miért is jártunk olyan lelkesen sok évtizeden keresztül, szombat délelôttönként Székesfehérvárra? Mert ott mindig történt valami, ami más volt, mint a hivatalos, más volt, mint mindaz, ami Pesten történt. Más volt, elsôdlegesen a kiállítások miatt, amelyek nagy részét nem lehetett volna a fôvárosban megrendezni, semmilyen intézmény, és egyik igazgató sem vállalta volna el a velük járó ódiumot, letolást, bezárást stb. Fehérváron azonban mindez hozzátartozott a játékhoz – talán még enyhe csalódást is okozott volna, ha semmi sem történik. Az István Király Múzeumban és a Csók Képtárban mindig olyan tárlat fogadta a látogatót, ami csak ott kaphatott helyet – legyen az Korniss Dezsô, Csontváry, Európai Iskola vagy más. Kovalovszky Márta és Kovács Péter négy évtizeden keresztül úgy válogattak a lehetôségek közül, hogy a XX. századi magyar mûvészetnek egyik vagy másik legizgalmasabb mesterét, korszakát, csoportját mutassák be, s hogy az mindig tudjon valami egészen újat mondani. Miközben tudományos szisztematikussággal dolgozták fel a XX. század egyes nagy korszakait – közben mindig helyet adtak a legfrissebb, éppen bontakozó törekvéseknek is.
Mindamellett mégsem csak a kiállítások tudományos igényessége miatt ment le annyi ember rendszeresen, hétvégeken Fehérvárra. Ami igazán vonzott, az a megnyitók hangulata, az oldott beszélgetések az otthonos múzeumi szobákban, a pogácsák, amelyeket Márta mindig utolsó éjjel, mérhetetlen mennyiségben sütött, s végül, mindebbôl adódóan, az ott összetalálkozó mûvészek, mûtörténészek, kritikusok, írók összetartozás-érzése, ami csak ott és akkor létezett, s amit ma már csak távolról felidézni lehet.

Kernács Gabriella–B. Farkas Tamás
A dolgok összefüggnek
Kovalovszky Mártának és Kovács Péternek

Ma már alig visszanyomozható az idôben, mióta ismerjük egymást, mióta járunk pogácsás-vörösboros, vidám kiállításmegnyitóitokra, eleinte – a hatvanas évek közepétôl – mint vendégek: fôiskolás filmrendezô és egyetemista mûvészettörténész-hallgató, késôbb, a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes években már mint a Magyar Televízió – akkor még létezô – Képzômûvészeti Szerkesztôségének rendezôje és szerkesztôje, kamerával. Elsô találkozást pontosan megjelölni nem tudunk, összefüggô, összekapcsolódó emlékeket igen.

Elsô összefüggés
Négyen állnak Szentendre fôterén 1963 nyarán: Zsigmondi Boriska rendezô, Bornyi Gyula operatôr, Koltay Lajos segédoperatôr és B. Farkas Tamás rendezôasszisztens: a Látomás a valóságról címû televíziós dokumentumfilm stábja.
A fôtérre kikanyarodik egy fekete autó. Kiszáll belôle Aczél György és kísérete, a múzeum felé tartanak. Aczél, meglátva a kamerát, odamegy, kérdezi, mit forgatnak? Bornyi Gyula válaszol: filmet szentendrei festôkrôl – Vajda Lajosról, Bálint Endrérôl, Szántó Piroskáról és Korniss Dezsôrôl. Aczél Korniss neve hallatára döbbenten: Korniss Dezsôrôl? De hát az absztrakt?! A film öt évig dobozban marad. B. Farkas Tamás és Koltay Lajos, már mint a Színház- és Filmmûvészeti Fôiskola hallgatói, 1965 ôszén – erre a párbeszédre emlékezve – mennek el az István Király Múzeum Korniss-kiállítására.
A fôiskolán akkor már olyanfajta híre van a fehérvári kiállításoknak, mint egy vizuális Szabad Európa Rádiónak: ott olyasmiket lehet látni, mint sehol másutt. B. Farkas Tamás beírja a nevét a vendégkönyvbe, közvetlenül elôtte ezt olvassa: „Vajon mit szól ehhez Aczél, hogy mégsem dôlt össze a szocializmus?”

Második összefüggés
1969. április 27.: Farkas István kiállításának megnyitója, amelyet Vilt Tibor így kezd el: „Kedves Pista!…” Hallgatjuk, s mögötte lassan megjelenik egy árnyék: magas, kék szemû, szôke-ôsz hajú, bajuszú ember, fehér szmokingban áll egy lépcsô tetején. Elôször pár nappal korábban jelent meg ugyanígy nekünk Schaár Erzsébet és Vilt Tibor budai, Városmajor utcai házában, egyikén azoknak az abszurd, vidám, különös estéknek, amelyeknek gyakran voltunk vendégei. Akkoriban – 1969–70-ben – készítettük az Ismerkedés a szobrászattal címû filmsorozatot a Magyar Televízióban, egyik adásában Vilt Tiborral és Schaár Erzsébettel, akkor készült a szakdolgozatom Farkas Istvánról – egy késôbbi könyv, majd egy portréfilm alapja –, így tehát, mint Farkas István-szerelmesek, hallgathattuk meg Schaár Erzsébet emléktöredékét Farkas Istvánról: „Gyönyörû, elegáns ember volt. Mindörökre úgy marad meg bennem, ahogy utoljára láttam. Valamiféle vendégség lehetett, hogy hol, arra nem emlékszem. De arra igen, ahogy Farkas Pista megjelent egy lépcsô tetején. Szôke, kék szemû, nagyon egyenesen áll hófehér szmokingban, amelyen gyöngyházgombok vannak. Mielôtt elindul lefelé, egy pillanatig áll, elnéz valahová, ez jellemzô volt rá, mindig »máshol« volt…” Tibor közbeszól: „Erzsi! Szmokingon nem lehettek gyöngyházgombok!” „Tibor! Ezen a szmokingon igenis azok voltak!” És máris kirobbant a Városmajor utcai esték szokásos, Örkény tollára méltó perlekedése, amely közben a küzdô felek – a két koszorús szobrász – mint rendesen, kis híján fölfordították a házat, hogy aztán nevetésbe fulladjon az, amit késôbb gyöngyházgomb-afférként emlegettünk. A fehérvári megnyitón abban a fehér szmokingban jelent meg Farkas István. Azóta már mindhárman együtt vannak ott, ahol végleg eldönthették, voltak-e rajta gyöngyházgombok. Én Fehérváron akkor láttam ôket, s azóta is látom. Egyre fényesebben világítanak.

Harmadik összefüggés
1985. április 27. Jovánovics György kiállításának megnyitója az István Király Múzeumban. Forgatunk, a Fény-arc-kép címû, rendhagyó portréfilm készül. A megnyitóbeszédet Nádas Péter tartja. Szép, légies mondatok, tûnôdô hangsúlyokkal. „Örökre megformázott mulandóság: gipsz a neved” – mondja, s megszólal – tíz évvel korábban – Pilinszky János a mi emlékezetünkben: 1975. október 6.: Jozef Szajna és színháza elôször szerepel Magyarországon, az Ernst Múzeumban, szürreális kiállítása közegében elôadja Replika címû darabját. A kezdés elôtt két óra hosszat jár körül a tárlatlátogató közönség egy óriási, abszurd tárgyhalmazt a középsô teremben. Az elôadás kezdôdik, kialszanak a fények, csak a szemétdomb világít, körülötte ülünk. Egy sokkoló zenei effektre hirtelen emberi kar lökôdik ki a szeméthalomból, majd egymás után fölemelkednek belôle a szereplôk: négy-öt színész, akik két óra hosszat feküdtek mozdulatlanul a szeméthalom alatt. Forgatunk, az elôadás után Szajnával és társulatával együtt meghívást kapunk Pilinszkyhez, aki végignézte az elôadást. Késô éjszaka vezet be bennünket – óvatosan, hogy vele lakó idôs nagynénjeit föl ne keltse – egy régi lakásba az Operaháztól nem messze. A szobában sötét van, egyetlen olvasólámpa ég, Pilinszky magas hátú, foszladozó kárpitú karosszékben tûnôdô hangsúlyokkal elmélkedik látszatról és valóságról, az örök és a mulandó viszonyáról. Fölolvas – többek között – egy verset: „Két fehér súly figyeli egymást, két gipszbôl öntött férfifej, két hófehér és vaksötét súly…” Nádas 1985-ös megnyitóbeszéde közben megjelenik hát csöndesen Pilinszky alig megvilágítva egy sötét szobában, azt a verset mondja, amit 1974. június 23-án olvasott föl elôször Fehérváron, a Csók Képtárban, Schaár Erzsébet Utcájában…
Az évek során az összefüggések sokasodnak.
Utolsó közös forgatásunkon, 1999. december 13-án, Luca napján A mi XX. századunk címû kiállításon Kovalovszky Márta és Kovács Péter emlékezetes módon jönnek lefelé a Csók Képtár lépcsôin, mögöttük ott lépkednek – láthatatlanul – mindazok a mûvészek, mûvészettörténészek, írók, költôk és egyéb komédiások, akiket ôk hívtak meg az elmúlt négy évtizedben Fehérvárra. Sokan vannak, és nem akárkik. A kamera nem tudja rögzíteni ezt a népes kíséretet, csak mi látjuk, szabad szemmel. Ez egyébként Kovalovszky Márta és Kovács Péter kiállításainak jelmondata is lehetne. 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu