Jegyzetek

Kutatásunkban arra a kérdésre kerestük a választ, hogy vajon a cigányság rendelkezik-e olyan sajátos kulturális mintákkal, amelyek befolyásolják a joghoz való viszonyát. A kérdést a „cigány bûnözéssel” kapcsolatos hazai kriminológiai kutatások eredményei1 és a kortárs jogantropológiai, illetve összehasonlító jogtudományi irodalom megállapításai között mutatkozó ellentmondások inspirálták. Az elôbbi szerint a „cigány bûnözés” (vagyis az a tény, hogy a romák felülreprezentáltak bizonyos bûncselekménytípusok elkövetôi körében), alapvetôen a szegénységgel és az iskolázatlansággal összefüggô szociológiai probléma (az azonos „kemény tényekkel” jellemezhetô nem roma népesség kriminalitása hasonló vagy azonos a romákéval), míg az utóbbi megközelítés viszont a romák joghoz való viszonyában a sajátos kultúra jelentôségét hangsúlyozta.2 Mi ez utóbbi álláspontot fogadtuk el kiindulópontként, s ez bizonyos fokig befolyásolta a kutatás helyszínének és módszerének kiválasztását.
Elsô koncepciónk szerint a kutatást a helyi (elsôfokú) bíróságon, a polgári ügyek résztvevô megfigyeléssel történô leírására építettük volna, és egy roma, illetve nem roma kontrollcsoport anyagának összehasonlító elemzésébôl kívántunk következtetéseket levonni a romák sajátos viselkedési mintáira vonatkozóan. Az elképzelés mögött az a feltevés állt, hogy a polgári ügyszakban vélhetôleg a legkisebb a diszkriminatív elôítéletek szerepe a hatóság munkájában, így viszonylag torzításmentes képet kaphatunk a romák jogszociológiailag releváns, sajátos kulturális mintáiról.
A kutatás elsô évében azonban bebizonyosodott koncepciónk hibás volta: elôször is kiderült, hogy – mások megfigyeléseivel egybevágóan3 – gyakorlatilag elhanyagolható (vagyis jelentôs mértékben alulreprezentált) a roma ügyfelek száma a polgári ügyszakban. Másrészt rá kellett döbbennünk arra, hogy hiábavaló és elhibázott törekvés a többségi társadalom romákkal szembeni elôítéletének a vizsgálatból történô kikapcsolására tett kísérletünk.4 Arra a következtetésre jutottunk tehát, hogy a kutatás során a bírósági tárgyaláson (most már a büntetô ügyszakra is kiterjesztve vizsgálódásainkat) zajló interakció egészét kell tanulmányoznunk, amelyben szükségképpen megjelennek a nem roma résztvevôk értékítéletei, elôítéletei és attitûdjei, másrészt – amennyiben ilyenek vannak – a romáknak a többségi társadalom által mûködtetett igazságszolgáltatással kapcsolatos sajátos kulturális mintái is. Ez a felismerés vezetett a kutatás alapkérdésének újrafogalmazásához, és a „cigány per” fogalmának kidolgozásához. Ettôl kezdve arra a kérdésre kerestük a választ, hogy vajon létezik-e „cigány per”, amely eltérô (sajátos) jegyeket mutat az olyan perekhez képest, amelyekben az ügyben szereplô felek (leginkább a vádlottak) nem romák.
Ugyanakkor helyesnek ítéltük, ha a módszertan vonatkozásában kitartunk a résztvevô megfigyelés módszere mellett, amelynek egységes szempontrendszerét a kutatás elsô évében dolgoztuk ki, s a vizsgálatba bevont terepmunkásokat (a Miskolci Egyetem 1998-ban harmadéves joghallgatói, kulturális és vizuális antropológia szakos bölcsészhallgatói) felkészítettük ennek alkalmazására. Emellett szólt az az érv is, hogy a bíróságon folyó kommunikáció tanulmányozására ez sokkal hatékonyabb módszernek látszott, mint a szokásos kérdôíves módszer, amely inkább a résztvevôk véleményének felderítésére alkalmas, semmint az interakciók leírására. Ráadásul a módszer spórolósabb is (kevés pénzbôl kutattunk), és olyan vaskos elméleti problémával sem kellett túlságosan sokat foglalkoznunk, mint hogy ki tekinthetô cigánynak, romának.5
A résztvevô megfigyelés módszerének fontos eleme, hogy a megfigyelô „beleolvadjon” a megfigyelt környezetbe, hogy jelenléte ne zavarja meg a dolgok „normális menetét”. Ez természetesen egy ideális helyzetre megfogalmazott módszertani követelmény, valójában a megfigyelô jelenléte valamilyen mértékben mindig befolyásolja a megfigyelt eseménysort.
Nem volt ez másképp a mi esetünkben sem, különösen a kutatás elsô idôszakában. Több megfigyelô jelezte (különösen a joghallgató lányok), hogy jelenlétük hatással van a bírákra, akik igyekeztek „brillírozni, többet kihozni” magukból vagy az adott ügybôl; döntéseiket, intézkedéseiket részletesebben indokolták a tárgyaláson, mint rendesen; próbálták tanítani, eligazítani a jövendô kolleginákat, kollégákat. Kezdetben még az is elôfordult, hogy a bírák a védelem asztalához ültették a hallgatókat. (A megfigyelôk egyébként általában a második padsor szélén vagy még hátrébb foglaltak helyet a tárgyaláson.)
Idôvel a bírák hozzászoktak a megfigyelôk jelenlétéhez, s ez a hatás fokozatosan csökkent, de továbbra is nagyon segítôkészek maradtak, így például több bíró megengedte nekik, hogy a tárgyalás elôtt, az ítélethozatal idején, illetve a tárgyalás berekesztése után is a tárgyalóban maradhassanak.

A helyszín

A bíróságok minden demokratikus jogállam – bár a common law és a római–germán jogcsalád országaiban némileg eltérô súllyal – jogrendszerében kiemelkedô szerepet játszanak. A jogszociológiai irodalomban napjainkban széles körben elfogadott álláspont szerint a bíróság e megkülönböztetett jelentôsége azonban nem az elsôdleges, manifeszt funkciójához kapcsolódik (vagyis az egyedi társadalmi konfliktusok rendezésében játszott szerepéhez), hanem sokkal inkább sajátos szimbolikus, ideológiai funkciójához.6 Ennek lényege, hogy a bíróság mint az igazságszolgáltatás központi szerve testesíti meg, valamint képviseli a jogrendszer és ezáltal a társadalom egységét. A bíróság feladata, hogy koherens egészként jelenítse meg és konkretizálja az egyébként egymásnak részben ellentmondó társadalmi eszményeket (szabadság, egyenlôség, szolidaritás stb.) kifejezô jogi alapelveket. Emellett a független bíróságok rendszere önálló hatalmi ágként a végrehajtó hatalmat korlátozó – s egyben legitimáló – politikai tényezôként is mûködik, ezért a „pártatlan”, „elfogulatlan” bírói ítéletek jelentôs mértékben alakítják a közvéleményt és a társadalom értékrendjét.
E szimbolikus, ideológiai funkció ellátása természetesen rendkívül bonyolulttá és körülményessé válhat olyan helyzetekben (mint például a magyar társadalom jelenlegi helyzetében is), amikor a társadalom egymástól már-már a szakadás veszélyét hordozó mértékben, élesen elkülönülô csoportokra oszlik, különösen, ha e csoportok között az érintkezést kirekesztô jellegû elôítéletek akadályozzák.
Márpedig a többségi társadalom és a roma kisebbség viszonyában jellemzôen ilyen szituáció érzékelhetô napjainkban országunk „roma-sûrû” megyéiben. A szociológiai kutatások azt mutatják, hogy kutatásunk helyszíne, Borsod-Abaúj-Zemplén megye egyik kistérsége az ország egyik romák által sûrûn lakott területének számít, és – mint ahogy az a rendôrök körében végzett felmérésekbôl is kiderül – az efféle környezetben a romákkal szembeni elôítéletek erôsen befolyásolják a közgondolkodást.7 Ilyen körülmények között rendkívül nagy felelôsség nehezedik a bírákra, hiszen a bírói tevékenység kapcsán szóba jöhetô rejtett diszkrimináció bármely formája8 tovább ronthatja a romák helyzetét az igazságszolgáltatásban.
A kutatás célja azonban nem a bírói tevékenység diszkriminatív jellegének vizsgálata volt, hanem annak a kérdésnek a tisztázása, hogy a bírósági tárgyalás közegében zajló interakciókban mutatkozik-e különbség annak függvényében, hogy valamelyik fél (általában a vádlott) roma-e, vagy sem. Ha ilyen különbségek valóban megragadhatók, akkor ezek nem csupán az interakcióban részt vevô nem roma szereplôk esetleges diszkriminatív elôítéleteibôl és beállítódásaiból, hanem bizonyos fokig a romák sajátos viselkedési mintáiból is adódnak.

Formai jegyek

Elsô pillantásra egyáltalán nem könnyû felfedezni a „cigány per” sajátos vonásait: nincsenek szembeötlô különbségek az olyan tárgyalások között, ahol a szereplôk valamelyike roma, s azok közt, ahol mindenki a többségi társadalomhoz tartozik. Elsô lépésként ezért érdemes áttekintenünk a tárgyalásokról készült leírások közös mozzanatait.9
A szociológiai felmérések és a különféle igazgatási célú állami nyilvántartások készítése kapcsán visszatérô probléma, hogyan lehet meghatározni egy (etnikai vagy nemzeti) kisebbségi csoportot, illetve hogyan lehet eldönteni, hogy egy személy a csoporthoz tartozónak tekinthetô-e, vagy sem. Különösen nehéz kérdés ez a romák esetében, akik különféle befogadó országokban, eltérô nyelveket beszélô és különféle életmódú csoportokban élnek. A hazai roma népességnek is egyik legszembeötlôbb vonása a kulturális és szociológiai értelemben vett heteronómia. Ebbôl a szempontból a skála egyik végpontján a többségi társadalomba teljesen asszimilálódott romungrók („zenészek”, magyar anyanyelvû cigányok) egyik része áll, akiknek már legfeljebb csak bôrszínük emlékeztet származásukra, míg a másik végletként a tradicionális rokonsági rendszerüket, nyelvüket, szokásaikat megtartó oláhcigányokat említhetjük.10 A két végpont között helyezkedik el a hazai népesség mintegy 5 százalékát kitevô roma népesség többsége, amelynek legfontosabb közös jellemzôje a többségi társadalomhoz viszonyított hátrányos helyzete, amely a szociológiai módszerekkel mérhetô „kemény tények” szinte minden dimenziójában – az egészségi állapottól az iskolázottságig, a jövedelmi viszonyoktól a lakáskörülményekig – megmutatkozik.11
Abban szinte minden kutató egyetért, hogy a cigánysághoz tartozás megállapításának egyetlen politikailag korrekt módja az „öndefiníció”, azonban bizonyos körülmények között (így különösen a diszkriminációval jellemezhetô helyzetekben) ez szociológiailag kivitelezhetetlen eljárás, vagy irreleváns eredményekhez vezet.12 Mi úgy véltük, hogy egy olyan szituációban (mint amilyen a bírósági tárgyalás), amelyet alapvetôen a többségi társadalom értékítélete határoz meg, helyesebb, ha az identitás meghatározását a megfigyelôre bízzuk.
A megfigyelt esetekben – kettô kivételével13 – a romák általában a büntetôeljárás vádlottjaiként vagy pedig tanúkként jelentek meg a tárgyaláson. A leírt esetek között a büntetôügyek túlnyomó többsége lopás, rablás, illetve garázdaság miatt indult, nem szerepelt azonban egyetlen emberölési ügy sem. Ez a megoszlás egyébként megfelel a kriminológiai kutatások által feltártaknak, amelyek azt mutatják, hogy az elôbbi bûncselekményekben a romák felülreprezentáltak, míg az emberölés, illetve az emberölés kísérlete tekintetében kriminalitásuk jelentôsen a nem roma népességé alatt marad.14
Külsô megjelenésüket, ruházkodásukat illetôen a romák öltözködése nem sokban tér el a hasonló társadalmi helyzetben lévô nem romákétól: a különbség fôleg a hangsúlyozottan „divatos” fazonok, az élénkebb színek kedvelésében, a silányabb minôségû anyagokban fedezhetô fel. Az összhatás – amelyhez hozzájárul a többségi megítélés szerinti ápolatlanság (piszkos körmök, zsíros haj, nem „patyolattiszta” ruha stb.) – azonban mégis elég jellegzetes, és gyakran olyan esetekben is egyértelmûvé teszi az illetô roma származását, amikor egyébként az fizikai antropológiai jegyekbôl nem lenne megállapítható.
Általában a romák igyekeznek az „alkalomhoz illôen” öltözködni – még ha láthatóan nem is mindig biztosak benne, hogy ez pontosan mit is jelent (vagyis, hogy a bírósági tárgyalás a temetéshez, a miséhez vagy az esküvôhöz hasonlít-e inkább) –, és csak elvétve fordul elô olyan eset, mint amikor egy idôsebb roma asszony papucsban, feltûnôen elhanyagolt öltözetben jelent meg a bíróság elôtt.15
A romák általában udvariasan, tisztelettudóan beszélnek a bíróság tagjaival, s a kérdésekre tôlük telhetôen igyekeznek válaszolni. A bírósággal való kommunikációjukat azonban gyakran zavarja, hogy nem mindig értik a jogi szakkifejezéseket (pl. bûnsegéd) vagy egyes idegen szavakat (pl. inzultálás), néha pedig egészen hétköznapi kifejezéseket is „fordítania” kell a bírónak (pl. családi állapot – ezt a romák gyakran a gyermekek számára vonatkozó kérdésként értelmezik). E jelenségek nyilvánvalóan összefüggésben vannak a romák aluliskolázottságával, és esetenként az általuk beszélt helyi nyelvjárással.
Ezt az alapképletet, természetesen a tárgyalás résztvevôinek személyes pszichológiai karakterén túl, két tényezô befolyásolja: az egyik a visszaesô elkövetôk esetében a börtönkultúra, a másik pedig, ha a tárgyalóteremben nagyobb létszámú, egymást jól ismerô roma van jelen.
A börtönkultúra ellentmondásosan hat a romák viselkedésére: egyrészt lényegesen csökkenti a kommunikációs nehézségeket, ilyenkor az érintettek olyan jogi terminus technicusok jelentésével is tisztában vannak, amelyek a laikus nem romák számára sem mindig világosak; másrészt viszont csökkenti a romák bírósággal szemben egyébként megnyilvánuló tiszteletét.16
Több esetben megfigyeltük, hogy mikor a tárgyalóteremben egyszerre legalább tíz roma tartózkodik, akkor viselkedésük megváltozik. A kérdezett személy ilyenkor már nem csak a bírósághoz, hanem a többi romához is intézi szavait, és ez alapvetôen feloldja a tárgyalás egyébként (érthetôen) komor hangulatát.17 Két roma család közötti „leszámolás” ügyének tárgyalásakor pedig egyenesen minden erélyére szüksége volt a bírónak a bíróság és a tárgyalás tekintélyének megôrzése érdekében.18
Ez utóbbi „kritikus tömeg effektusra” úgy tûnik a bíróság vezetése is felfigyelt, s az épület portáján szolgálatot teljesítô lila egyenzakós ôrök nemcsak fémdetektorral ellenôrzik a belépôket, hanem megkérdezik jövetelük okát is, és finoman „eltanácsolják” azokat, akik nem kaptak idézést egyik tárgyalásra sem. (Ez az intézkedés egyébként nyilvánvalóan nem egyeztethetô össze a tárgyalás nyilvánosságának általános elvével.) Éppen ezért a vártnál sokkal ritkábban tapasztalták a megfigyelôk, hogy a tárgyalásra idézetteken kívül az ügyben közvetlenül nem érintett családtagok, rokonok vagy ismerôsök jelentek volna meg az üléstermekben. Viszont annál rendszeresebben lehetett látni kisebb-nagyobb roma csoportokat sétálni, várakozni a bíróság épülete elôtt.

Bírák, ülnökök, ügyészek, ügyvédek

A megfigyelt ügyek többségében az eljáró bírák (férfiak és nôk nagyjából egyenlô számban) a fiatalabb, 30–40 év közötti generációhoz tartoztak. Ami külsô megjelenésüket illeti, a talár viselésének bevezetéséhez fûzött fôbírói, minisztériumi remények igazolódni látszanak, legalábbis a romák viszonylatában. A talár tekintélyt sugall, és tiszteletet ébreszt. Mint azt egy idôsebb roma asszony megjegyezte: „Rendesen megijedtem a köpenyektôl, azt hittem, papok.”
A vizsgált tárgyalásokon a bírák egyértelmûen meghatározó szerepet játszottak a tárgyalás vezetésében, az ügyészek, a védelem, nem is beszélve az ülnökökrôl, ritkán intéztek közvetlenül kérdéseket a vádlotthoz vagy a tanúkhoz.
A tárgyalások szigorúan eljárásjogi szempontból nézve teljesen korrektek voltak, s ha a bíráknál egyáltalán szerepet játszott a romákkal szembeni negatív beállítódás, akkor az a nyilvánosság elôtt csak nagyon burkolt formában jelentkezett. Például az olyan kétértelmû (talán humorosnak szánt) kiszólásokban, mint mikor a lopással vádolt fiatalkorú törvényes képviselôjének meghallgatása során a bíró megjegyezte, hogy „ô is mondja a fiának, aki kukás akar lenni, hogy akkor is tanulnia kell, mert aki nem jár iskolába, annak annyi máma”.
Egy másik tárgyaláson a megfigyelôk azt vették észre, hogy a bíró következetesen olyan idegen szavakat használt, amelyeket a vádlott nyilvánvalóan nem értett: „Érte-e önt valamilyen atrocitás? Inzultálták-e önt?” Majd csak a kínos csend után kérdezte meg, hogy „Megverték-e?”
A bírák nyíltabban hangot adtak a romákkal szembeni esetleges ellenérzéseiknek a tárgyalás elôtt vagy után az ülnökökkel, illetve az ügyésszel folytatott beszélgetéseik során. Például az egyik tárgyalás elôtt – miközben az egyik vádlott elôvezetésére várakoztak – a bíró azzal a fordulattal kezdte az ügy ismertetését az ülnököknek, hogy „fognak majd itt nekem összevissza hazudozni ezek a cigányok!”
Az ülnökök többségükben az idôsebb, 60 év körüli generáció tagjaiból kerültek ki a megfigyelt ügyekben. A tárgyalások folyamán szinte teljes passzivitás jellemezte ôket. Félig elnyomott ásításokkal, fontoskodó arckifejezéssel és bólogatással igyekezték megkülönböztetni magukat a tárgyalóterem élettelen díszleteitôl. Tiszteletet parancsoló koruk és öltözetük azonban kétségtelenül növelte a bíróság tekintélyét.
A vizsgált ügyek többségében az ügyészek a bírákhoz hasonlóan a fiatalabb, 30–40 év közötti korosztályhoz tartoztak, férfiak és nôk nagyjából azonos arányban. Az ügyészek a tárgyalások során nem voltak különösebben aktívak. A megfigyelôk semmilyen romákkal szembeni beállítódásra utaló megnyilvánulást nem észleltek a részükrôl, ugyanakkor pozitív érdeklôdést sem tapasztaltak: általában egyszerû rutinügyként kezelték az eseteket.
Az ügyészek jó viszonyban, személyes ismeretségben vannak a bírákkal, s gyakran a tárgyalás elôtt vagy után, néhány perces beszélgetés során egyeztetik a tárgyalandó vagy az éppen tárgyalt ügy kapcsán kialakított álláspontjukat. Az is elôfordult, hogy az ügyész a bíró segítségére sietett, mert annak gondja volt a vádlottak elôzetesben tartásával. „Úgyis végrehajtandó szabadságvesztést fogok indítványozni, és akkor fenntartható az elôzetes” – mondta az ügyésznô. „A másodrendûnek meg majd kitalálok valamit” – nyugtázta a szívességet a bírónô.
A vizsgált ügyekben az ügyvédek közös jellemzôje
– korra és nemre tekintet nélkül – a már-már felháborító érdektelenség és felkészületlenség. Gyakran láthatóan idegesíti az ügyvédeket, hogy végig kell ülniük a tárgyalást: közben ki-be járkálnak, vagy ügyvédjelölteket ültetnek be maguk helyett, akik koruknál és szakmai tapasztalataik hiányánál fogva képtelenek szakszerûen ellátni a védelem feladatát (vagy bármiféle emberi kontaktust létesíteni védencükkel). Az is igaz, hogy az ügyvédi érdektelenség nem címzetten a romáknak szól, hanem leginkább abból adódik, hogy a „védenc” nem képes megbízni, fogadni, megfizetni egy védôt, és emiatt rendelnek ki neki egy ügyvédet, akinek a költségeit az állam ugyan névleg magára vállalja, de valójában az állami költségtérítés csupán töredéke a megbízással szerezhetô jövedelemnek. A kirendelt védô intézményét a szakcikkek tömege, illetve legutóbb már egy ombudsmani vizsgálat is a jogok érvényesülésének csôdjeként értékelte.
Úgy tûnik, hogy a tárgyalásokon az ügyvédek legfontosabb célja az ügyekre fordított energia minimalizálása volt, ezért gyakran az olyan elemi lépéseket sem tették meg védencük érdekében, amelyek elmulasztása egy harmadéves joghallgató számára is feltûnt. Ilyen körülmények között érthetô, hogy a romák gyakran jobban bíznak a bírák jóindulatában, mint saját védôikben, akik néha azt sem tudják, hogy éppen milyen ügyre ültek be. Ez a megfigyelés egybevág a Huszár László által készített felmérés eredményével, miszerint a fogva tartott romák 42,6 százaléka volt elégedetlen ügyvédjével.19
A tárgyaláson tanúként, gyakran egyúttal az ügy sértettjeként megjelenô nem roma személyek és a romák közötti kapcsolatra többnyire az érzelemmentesség jellemzô – már ami magát a tárgyalást illeti.20 Ez az érzelemmentesség azonban leginkább a tárgyalások tiszteletet parancsoló atmoszférájának köszönhetô.
Egészen más a helyzet a romák egymás közötti kapcsolataiban. Legyen az illetô rokon, barát, szeretô vagy csak ismerôs, a hozzá fûzôdô érzelem, szeretet vagy éppen gyûlölet gyakran láthatóan sokkal fontosabb a romák számára, mint a tárgyalás formális eredménye vagy az általában vett jogi racionalitás. A lánya mellett tanúskodó apa minden további nélkül dühösen lehülyézi gyerekét a bíróság elôtt, ha az érzelmileg „indokolt”,21 és a vádlott férfi is inkább a szerelmére vall, csak hogy míg ô a börtönben ül, a nô is odakerüljön, addig se hagyhassa ôt el.
Ritualizált igazságszolgáltatás
A megfigyelt tárgyalások legkarakteresebb közös vonása a „gyorsaság”. Ha egyszer megjelennek a tárgyalás megtartásához szükséges személyek, akkor utána már „megy minden, mint a karikacsapás.”
Ebben nagy szerepe van persze az ülnökök, a vád és a védelem fentebb már jelzett passzivitásának, de a bírák is mindent megtesznek ennek érdekében: a tényállással kapcsolatos minden ellenmondást, bizonytalanságot igyekeznek a bizonyítékok szabad mérlegelésének címén „saját hatáskörben” rendezni. Fikarcnyit sem számít, ha a vádlott megváltoztatja a nyomozati szakban tett vallomását, ha nem ismeri el minden vádpontban bûnösségét, ha tíz sértett közül csak egy ismeri fel a vádlottat.
Az ülnökök, a vád és a védelem passzivitása folytán a tárgyalás alatt a kommunikáció leszûkül a bíró és a vádlott, illetve a tanúk párbeszédre, amelyet természetesen a bíró ural, hiszen ô kérdez. E kommunikáció jellege ezért nagymértékben függ az adott bíró személyiségétôl. Vannak például olyan bírák, akik igyekeznek „humorosra venni dolgot”, különösen a „keményfiúk” esetében, mások ragaszkodnak a kimért, távolságtartó stílushoz, míg megint mások atyáskodó, anyáskodó gesztusokat tesznek, természetesen fôként a fiatalkorú vagy a fiatal felnôtt vádlottakkal szemben. Az, hogy végül melyik stílus fogja az egész tárgyalás hangnemét megszabni, persze nagymértékben függ a vádlott, illetve a tanúk reakcióitól is.
Úgy véljük, hogy a „cigány per” formai jegyeinek fenti leírása nem elegendô lényegének megragadásához. E formai jegyek együttes megléte, vagy egyes elemek hiánya nem érinti a jelenség lényegét. De mi is volna akkor a lényeg?
Ha egy mondatban kellene erre felelnünk, akkor azt mondhatnánk: a „cigány per” nem per, nem jogi aktus, hanem sokkal inkább rítus. A rítus egy olyan formalizált cselekvési sor, amelynek nincs önmagában vett értelme vagy jelentése, legalábbis a rítuson kívül álló számára is magától értetôdôen racionalizálható, megfejthetô értelme vagy jelentése.22 A rítus szereplôi viszont már a rituális cselekvéssor megkezdése elôtt tisztában vannak annak menetével és végkifejletével. Ez közelebbrôl a „cigány per” vonatkozásában azt jelenti, hogy az akkuzatórius per eljárási formái között valójában nem folyik érdemi jogvita.
A rítus a résztvevôknek nem szolgál meglepetésekkel, de voltaképpen még valódi alternatívákat sem kínál fel. A romák számára – legyenek bármennyire iskolázatlanok is – teljesen világos, hogy ôk már akkor elveszítették a pert, amikor romának születtek. Várhat-e egy roma igazságot a gádzsók bíróságától, amikor nem számíthat a világon senkire, csak a családjára, rokonaira és a többi romára? Mit tehet a roma, ha egy olyan klánba született, amelyik zsebtolvajlásra szakosodott? Azonkívül, hogy igyekszik nem lebukni, nem sokat. Mit tehet a roma, ha olyannyira szegény családba született, hogy lopnia kell, ha nem akar éhen halni?23
A bíró szempontjából sincs sok értelme és tétje a tárgyalásnak, hiszen sokszor a vádirat alapján, tárgyalás nélkül is kiszabhatná az ítéletet – a (kirendelt) védelem úgysem fellebbezne –, amelyrôl elôre tudja, hogy semmilyen büntetési célt nem érhet el vele, mert a vádlott iskolázottsága és vagyoni helyzete eleve kilátástalanná teszi, hogy valaha is kikeveredjen a megélhetési bûnözés életformájából vagy valamelyik bûnözô szubkultúrából. A károsultaknak pedig semmi esélyük sincs, hogy az elkövetôn behajthassák kárukat.

Az ülnököknek meg persze minden mindegy.

Az ügyészt sem érdekli a per, hiszen a bíró úgyis elfogadja a vádiratban foglaltakat, a büntetési nemre vonatkozó javaslatát pedig úgyis a tárgyalás elôtt szokta egyeztetni vele. Egyébként pedig teljesen egyetért a bíróval a büntetés egyéni visszatartó hatásának, illetve nevelô hatásának kilátástalanságában. A kérdés csupán az, hogy a vádlottat mennyi idôre „vonják ki a forgalomból” a társadalom védelme érdekében, de azt a bíró egyedül is el tudja dönteni.
Végül pedig, az ügyvéd igencsak hálás volna, ha nem rendelnék ki, és a „drága idejét” nem rabolnák ilyesféle piti ügyekkel.
Az a tény, hogy a rítusnak önmagában véve nincs magától értetôdô, a külsô szemlélô számára is megérthetô értelme, még nem jelenti azt, hogy nem szolgálhat valamilyen sajátos társadalmi funkciót.24 Ez a funkció a „cigány per” esetében véleményünk szerint a többségi társadalom és a roma kisebbség egymással szemben fennálló kölcsönös elôítéletei rendszerének fenntartását, és ezáltal a roma kisebbség kirekesztettségének megerôsítését jelenti.
Ha röviden, egy szóval akarnánk jellemezni a „cigány pert”, a legtalálóbb lenne szörnyûnek nevezni. És hogy mennyire szörnyû, ennek érzékeltetése érdekében had idézzünk néhány részletet az egyik megfigyelô feljegyzésébôl:
„Az eset lényege: 5 vádlott, 4200 Ft (!) értékû alumíniumhulladék lopása. A vádlottakból csak 2 volt jelen, tanú és ügyvéd egy sem. A két vádlott cigány házaspár, de a legüresebb tekintetû, legrosszabb állapotban lévôk közül valók. Négy általánost végeztek – minden bizonnyal már olvasni is elfelejtettek; három gyerek, a negyedik útban, se szakképzettség, se alkalmi munka, se semmi. Most elôször éreztem a bíróságon az abszolút kiszolgáltatottságot, ami a bírónônek köszönhetôen mégsem fajult el, ô nem élezte ezt, hanem csodálatos módon, maximális toleranciával segített a vádlottaknak. Ez az egész formális, de nagyon. Kiábrándító. Mechanikus kérdések, gépies válaszok, de a bíróság formális nyelvét mindig le kell fordítani a vádlottaknak. Ezt rossz nézni. A bírónô kiszalad, mert az ügy miatt van valami elintéznivalója, de olyan csend marad utána, hogy döbbenet. Kibírhatatlan. És a perek többsége ilyen. Megéri? Még az ülnökök között is feszültség van. Rivalizálás. Ki figyel jobban. Ez a feszültség kibírhatatlan. Se pisszenés, se semmi. Csendkirály. Nihil.”
A „cigány per” formai elemzésénél felbukkanó sajátos viselkedési minták (öltözködés, beszédkultúra, emocionális viselkedés stb.) valójában másodlagos jelentôséggel bírnak a romák életesélyeit meghatározó szociológiai tényezôkhöz, illetve a velük szemben érvényesülô diszkriminatív beállítódásokhoz képest. E formai elemek jelenléte tehát csupán elôsegítheti a „cigány per” jelenségének kialakulását, de önmagában nem feltétlenül idézi azt elô. Ez azt jelenti, hogy egyrészt nem minden roma bírósági tárgyalása esetében keletkezik „cigány per”, másrészt, hogy valójában a nem romákkal szemben is folyhat „cigány per”.
A kutatás eredményei alapján megfogalmazható néhány fontos, a jogpolitika szintjén is értelmezhetô gyakorlati következtetés. Ha meg kívánjuk szüntetni a „cigány pert”, s ha nem akarjuk, hogy a továbbiakban a bíróságok akaratlanul is a kirekesztés és az elôítéletek megerôsítésének intézményes eszközeiként mûködjenek, akkor arra kell törekedni, hogy rítusokból valódi jogvitákká alakítsuk át az efféle ügyeket. Ennek legáltalánosabb feltételeit nyilván elsôdlegesen a társadalmi érintkezések és a politika világában kell megteremtenünk, ez azonban nem jelenti, hogy a jog világában maguk a jogászok ne tehetnének sok mindent a joghoz való hozzáférés elôsegítése érdekében. Ezt szolgálhatná a civil kezdeményezésen alapuló ingyenes jogsegélyszolgálatok megteremtése, a kirendelés helyett közvédô intézményének bevezetése, vagy a teljesen formális, üres és kontraproduktív ülnökrendszer megreformálása.

Jegyzetek

1 Tauber István: A hátrányos társadalmi helyzet és a bûnözés összefüggései, különös tekintettel egyes kisebbségi csoportokra. Tankönyvkiadó, Budapest, 1986. Tauber I.–Vigh J.–Madácsi I.: A hátrányos társadalmi helyzet és a bûnözés kapcsolata. Kriminálstatisztikai és kriminológiai értékelés. BM Könyvkiadó, Budapest, 1988. Póczik Szilveszter: Etnikai hátrányok és a roma kisebbség kriminológiai nézôpontból. Belügyi Szemle, 1999/7–8., 15–40. o.
2 W. O. Weyrauch–M. A. Bell: Autonomous Lawmaking: The Case of the Gypsies. 103 (2) Yale Law Journal (1993) 323–401. o.
3 Egyed M.: Cigányok az igazságszolgáltatásban. Esély, 1996/5., 78–88. o.
4 Errôl l. Loss S.–H. Szilágyi I.: Opening Scissors. The Legal Satus of the Gipsy Minority in the Nowadays Hungary. The First  „Comparative Legal Cultures” Symposion on Transition to Rule of Law. Budapest, 1997. március 17., 1–15. o. Megjelenés elôtt a Rechtstheorie-ban.
5 Ezt a kérdést a „cigány per” fogalmának kidolgozásakor a Huszár László által alkalmazott eljáráshoz hasonlóan oldottuk meg. L. Huszár L.: …és bûnhôdés. A magyar fogvatartottak szociológiai vizsgálata. [Kandidátusi értekezés.] 1998, 148–165. o. A roma identitás meghatározásának problémájáról l. még R. Sandland: The Real, the Simulacrum and the Construction of „Gypsy” in Law. Journal of Law and Society, 23 (1996) 3, 313–405. o. A kérdés körül kialakult vitában született cikkek gyûjteménye: Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok. Szerk.: Horváth Ágota–Landau Edit–Szalai Júlia. ATA – Új Mandátum, Bp., 2000, 179–282. o.
6 Erre vonatkozóan l. R. Cotterrell: The Sociology of Law. An Introduction [2nd ed.] (London: Butterworth 1992) 205–243. o.
7 Csepeli György–Örkény Antal–Székelyi Mária: Rendôrök és romák. Szertelen módszerek. A megkülönböztetésmentes viselkedés lehetôségei és akadályai. In: Csányi Klára (szerk.): Szöveggyûjtemény a kisebbségi ügyek rendôrségi kezelésének tanulmányozásához. COLPI, Budapest, 1997, 130–172. o.
8 A bírói munka során a rejtett diszkrimináció különbözô formái közül leginkább a szándékos diszkrimináció [intentional discrimination] jelentkezhet, amikor a törvény vagy jogszabály látszólag „semleges”, de az alkalmazása lehet diszkriminatív. A diszkrimináció különbözô formáiról l. Fehér füzet 1998. Szerk.: Furmann Imre. NEKI, Másság Alapítvány, Budapest, 1998, 13–14. o.
9 A résztvevô megfigyelés szempontrendszerének kidolgozásakor figyelembe vettük Kengyel M.: Perkultúra. Bíróságok, bírák, ügyfelek a nyolcvanas évek végén. Pécsi Tudománytár, Pécs, 1993. írásában szereplô vizsgálati szempontokat, és az általa rögzítetteket bizonyos fokig összehasonlítási alapnak is tekintettük a nem roma perek vonatkozásában.
10 M. S. Stewart: Daltestvérek. Az oláhcigány identitás és közösség továbbélése a szocialista Magyarországon. T-Twins Kiadó –
MTA Szociológiai Intézet – Max Weber Alapítvány, Budapest. 1994.
11 Erre vonatkozóan l. Havas Gábor–Kemény István: A magyarországi romákról. Szociológiai Szemle, 1995/3., 3–20. o.
12 Igen tanulságos ebbôl a szempontból Huszár László vizsgálata, amelyben összehasonlította a börtönnépességben a romák öndefiníciója alapján számított, illetve a börtönparancsnokok által becsült számukat, és extrém 62 százalékpontos (13%, illetve 75%) eltérés mutatkozott a kettô között. Huszár i. m. 149–150. o.
13 A megfigyelô említést tesz egy kártérítési ügyrôl, amelyben mind a felperes, mind az alperes roma volt. A másik eset egy büntetôügy volt, amelyben mind az elkövetôk, mind a tanúk, mind pedig a sértettek romák voltak. Az egymással hosszabb ideje perben és haragban álló két roma család között a tárgyalás tömegverekedésbe torkollott.
14 Vö. Huszár, i. m. 158–159. o.
15 „Elhanyagolt cigányasszony, lila ruha, igénytelen haj, hiányos fogazat, egyik kezén kötés, mely fekete volt a piszoktól.”
16 „Most mit tetszik itt vitatkozni velem, bíró úr, nem mindegy, hogy az elsôrendû vádlott mit csinált, én nem bántottam senkit.”
17 „P., mint központi figura, mindig kap egy-egy pillantást. Hátranéznek rá, ránevetnek, odasúgnak neki. Érezhetôen kiemelt figyelmet kap a személye.”
18 „Amikor a tíz roma vádlott belépett a tárgyalóba, meglepôdött a tömeg láttán. A sok tanú is ott volt már. Vagányak, lazák, élvezik a cirkuszt. Röhögcsélnek, rágóznak. A bíró állandóan fenyegetôzik, hogy a rendzavarókat megfékezze: »Nem muszáj szabadlábon védekezni.« A helyzet fokozódik, mert még a bíróság elôtt várakozó, be nem engedett emberek közül is felrendelt a bíró néhány személyt.”
19 L. Huszár L.: i. m. 159. o.
20 Az egyik alkalommal a megfigyelô beszédbe elegyedett a tárgyalás elôtt az ügy sértettjével (35 év körüli fiatal nô, akinek H. községben két kocsmája van; és a vádlottak törtek be az egyikbe), aki „nem volt különösebben mérges a fiúkra, bár volt egy olyan megjegyzése, hogy az ilyeneket mind sorba állítaná, és lelôné.”
21 „A lányomnak a hülyeségén kívül semmilyen betegsége nincs.”
22 E rítus fogalmáról l. P. A. Winn: Legal Ritual. Law & Critique 2 (1991) 2 207–231. o.
23 Az egyik leírásban szereplô ügyben a romák krumplit loptak, és pokoli éhségükben a helyszínen nyersen ettek belôle.
24 Errôl bôvebben l. A. T. M. Schreiner: „Ritual and Law” paper presented at the International Congress of Law & Society & Research Committe of the Sociology of Law, Glasgow, 10–13 July 1996.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu