Jegyzetek

A XX. században – és különösen a második felében – a magyar társadalom igen jelentôs változásokon ment keresztül. Közvetlenül a második világháború után felcsillant a polgárosodás kiteljesedésének esélye, az ötvenes évek elejétôl azonban a már létrejött polgári struktúrákat is megpróbálták teljes mértékben felszámolni. A hatvanas évek végétôl kezdetét vette egyfajta felemás polgárosodás – „szocialista kispolgárosodás”, egy „kettôs” társadalmi struktúra kialakulása –, amely végül ahhoz vezetett, hogy a magyar társadalom a nyolcvanas években lényegében „már csak” a politikai struktúra jellege és az állami tulajdon túlsúlya miatt volt „szocialista”. A rendszerváltozás következtében a kilencvenes évek alapvetôen a modern polgári berendezkedéshez való visszatérés jegyében teltek. E vázlatos felsorolás alapján is látható, hogy a változások igen gyakoriak s nem egyszer meglehetôsen mélyrehatóak voltak. Mindezek ismeretében megkerülhetetlen annak végiggondolása: milyen tényezôkkel magyarázhatók ezek az átalakulások, amelyek alapjaiban forgattak fel struktúrákat, értékrendeket, mentalitásokat és szokásokat.
Nyilvánvaló, hogy a társadalom olyan komplexum, amelynek változásai, mozgásai igen ritkán vagy egyáltalán nem vezethetôk vissza egyetlen tényezôre. Különösképpen igaz ez, ha a XX. század második felének magyar társadalmában végbement változásokat akarjuk értelmezni és megérteni. Ebben az esetben sem lehet – bármennyire kézenfekvônek tûnjön is – az átrendezôdéseket pusztán a politika számlájára írni, mint ahogyan a gazdasági viszonyok sem tehetôk meg önmagukban végsô mozgatóknak. Természetesen az is igaz – különösen az ötvenes és a hatvanas évek esetében –, hogy a politikai tényezôknek és akaratoknak igen jelentôs szerepük volt a társadalmi átalakulások kezdeményezésében, ám a folyamatokat a gazdasági viszonyok és nem utolsósorban a társadalom belsô mechanizmusai, válaszreakciói is igen jelentôs mértékben befolyásolták.

Korszakhatárok

Magától értetôdô, hogy a XX. század második felét nem lehet egységes korszakként kezelni. Azonban az is nyilvánvaló, hogy a politikatörténeti és a társadalomtörténeti korszakhatárok nem esnek egybe. A társadalmi változások hol megelôzik a politikai fordulópontokat, hol átnyúlnak rajtuk. Példaként elegendô megemlíteni, hogy 1944–45 a Horthy-kori társadalmi-politikai berendezkedés felbomlásának, az új, szuverenitásában korlátozott demokratikus rendszer kialakulásának idôszaka. Az elitváltás és a földreform révén közvetlen társadalmi változások is elindultak, de a gyökeres átalakulások, a felemás polgári társadalomszerkezet felszámolására irányuló törekvések csak a kommunista hatalomátvételt követôen bontakoztak ki.
Talán ennél is szemléletesebb példa a paraszti társadalom helyzetének megváltozása. A földreform 1945-ben elsôsorban politikai és szociális indíttatású intézkedés volt, bár jelentôs gazdasági okok is álltak a hátterében. Társadalmi hatását tekintve azonban az volt a legfontosabb következménye, hogy megerôsítette a paraszttársadalmat meggyôzôdésében: a paraszti mobilitás hagyományos útja – amelynek meghatározó eleme a föld és a mûveléséhez szükséges eszközök magántulajdona – a közelebbi és a távolabbi jövôben is járható lesz. A reform következtében ugyan mérséklôdött az agrárszegénység, a legnagyobb mértékben a törpe- és kisbirtokosok száma növekedett – a változások a középparaszti réteget lényegében érintetlenül hagyták. 1948-tól kezdôdôen ennek a tradicionális paraszttársadalomnak a felszámolására és állami ellenôrzésére tettek meg-megújuló kísérleteket. Ezek azonban csak másfél évtized után vezettek eredményre, amikorra a falvak népének a többségét sikerült mezôgazdasági szövetkezetekbe bekényszeríteni. De ez a föld és a termelôeszközök magántulajdonának felszámolása következtében kialakult kusza állapot csak rövid ideig tartott. A hatvanas évek második harmadától folyamatosan megszülettek a válaszreakciók, amelyek skálája a földtôl való elmeneküléstôl – a faluból városba költözéssel együtt járó foglalkozásváltástól – a mikrotársadalmi viszonyok szövetkezeti munkaszervezetben történô érvényesítésén keresztül az önellátó háztáji gazdaságok árutermelô kisüzemmé fejlesztéséig terjedt.
A szocialista korszak társadalmi folyamatai azt is kitûnôen illusztrálják, hogy a társadalmi formák, szerkezetek átalakulása hosszan elnyúló folyamat. Ha elfogadjuk is, hogy a kollektivizálással a hagyományos paraszti világ alkonya köszöntött be, s hogy a föld (birtoklása) elveszítette korábbi értékmérô és presztízsképzô szerepét, a hetvenes-nyolcvanas évek eseményeinek ismeretében az sem vitatható, hogy a hagyományos paraszti világhoz kötôdô értékek, tradíciók és szokások a megindult bomlási folyamat ellenére is hatottak, illetve esetenként új és új formában jelentek meg. Közvetve ez is arra utal, hogy bár a hazai társadalom átalakulási folyamatai és a politikai kurzusok váltakozásai között vannak kapcsolódási pontok, ezek szerepét nem szabad túlbecsülnünk – igaz, alábecsülni sem.
Politikatörténeti szempontból az 1944–45 utáni bô fél évszázad elsô szakasza, a parlamentáris demokrácia kialakításának kísérlete 1947-ig tartott. A második, 1963-ig terjedô másfél évtizedet lehet a „klasszikus szocialista rendszer” idôszakának tekinteni, míg az 1963 és 1982 közötti idôszak a kádári konszolidáció korszaka. A nyolcvanas évek a rendszer válságának és a demokratikus átmenet feltételei kialakulásának az idôszaka, a kilencvenes évtized pedig a parlamentáris demokrácia létrejöttének kora. Társadalmi értelemben a korszakolás némiképp egyszerûbb. Hiszen az 1944–45-tôl a hatvanas évek végéig terjedô idôszak értelmezhetô úgy, mint a társadalom teljes körû államosítására, a korábban létezô társadalmi formák és szerkezetek felszámolásra tett kísérlet idôszaka. A hatvanas-hetvenes évek fordulójától a nyolcvanas évek végéig terjedô korszak a „polgárjogok nélküli”, felemás polgárosodás periódusa volt, amely majd a kilencvenes évek elejétôl válhatott teljesebbé.
Kornai János1 a magyar fejlôdést politikai gazdaságtani szempontból elemezve az átalakulás idôben hosszan elnyúló jellegét emelte ki. A „klasszikus szocialista kísérlet” és az 1956-ot követô megtorlás lezárulása után az ország politikai vezetô rétege alapvetôen igyekezett kerülni a társadalmi konfliktusokat, azok kiélezôdését. A viszonyok átrendezôdése ennek következtében, ha kis lépésekben is, de már a hatvanas évek közepén megkezdôdött. Értelmezésében az elmúlt három évtized alapvetôen két szakaszra osztható: az 1968 és 1989 közötti reformszocialista periódusra és az azt követô posztszocialista korszakra. Ezt a megközelítést azzal tehetjük teljessé, ha beiktatjuk a klasszikus szocialista szakaszt, amelyet Kornai A szocialista rendszer2 címû munkájában szûkebb értelemben 1948 és 1956 közé tett, kicsit tágabb értelmezésben pedig a hatvanas évek elejéig tartó kísérletnek tekintett.
Érdekes és szembeötlô tény, hogy amikorra a hatvanas évek elején kiépült az ideológiai elvárásokat leginkább megközelítô rendszer, már az ettôl való eltávolodás is megkezdôdött. Gazdasági szempontból tekintve: amikorra kialakult a tervutasításos gazdaság rendszere, addigra megkezdôdött átalakítása is – a mûködôképesség fenntartása érdekében. Egyre több elemet próbáltak átvenni a kapitalista rendszerektôl, például a piaci koordinációt, kisüzemekig terjedôen a magántulajdont is – természetesen ügyelve az ellenôrzés fenntartására és a politikai hatalom megôrzésére. A gazdasági változások és a politikai viszonyok lassú felpuhulása közepette jelentôs társadalmi csoportok próbáltak alkalmazkodni a megváltozott viszonyokhoz. „A régi szocialista társadalmon belül már formálódott egy másik, kapitalista társadalom. Sokan elkezdtek elôbb féllábbal, utána már esetleg mindkét lábbal átállni egy másik, az új társadalommal konform pozícióba.”3

Változások és értelmezések

A második világháborút követô évtizedek magyar társadalomtörténetének egyik legnyitottabb kérdése a társadalomszerkezetben bekövetkezett változások megítélése, értelmezése. A hazai társadalomtudományban lényegében csak abban van egyetértés, hogy a háború befejezôdése lehetôséget teremtett a Horthy-kor társadalmi feszültségeinek, egyenlôtlenségeinek mérséklésére, a társadalmi struktúrában mutatkozó aránytalanságok csökkentésére, a felemás polgárosodás teljes körûvé tételére.
A fordulat éveit követôen létrejött szocialista rendszer társadalmi folyamatainak megítélése azonban már erôsen vitatott. Bár a „szocialista társadalmi forradalom zajlott le” típusú megközelítés nyilvánvalóan irrelevánssá vált, a változásokat alapvetôen pozitív folyamatként értékelô, modernizációs szemlélet még viszonylag széles körben jelen van. A kilencvenes években felerôsödtek azok a hangok, amelyek a kommunista hatalomátvételt követô átalakulások esetében kizárólag a – kétségkívül létezô – negatív vonásokra koncentrálnak, és azt emelik ki, hogy a magyar társadalom struktúrája az ötvenes években teljes mértékben szétzilálódott. Egy másik vonulat az elôzôeknél teljesebb körû megközelítésre – a negatív és pozitív trendek mérlegelésére, a hatalom és a társadalom változó viszonyrendszereinek feltárására, illetve egy ezek figyelembevételén alapuló értelmezés kialakítására – törekszik.
Napjainkban a korszakkal foglalkozó társadalomtörténészek többé-kevésbé egyetértenek abban, hogy 1950 és 1960 között a kommunista párt mindent elkövetett a felemás polgári társadalmi struktúrák teljes lerombolása, a marxista ideológiai elvárásoknak megfelelô, „szocialista” társadalmi tagolódás létrehozása érdekében. Persze nem az eredeti politikai és ideológiai szándékok valósultak meg. A valóságban szó sem volt az osztály nélküli társadalom kialakulásáról vagy a társadalmi egyenlôtlenségek teljes körû felszámolásáról, pusztán új rétegképzô és egyenlôtlenségeket teremtô tényezôk – például a vagyon helyett a politikai pozíció, tulajdon helyett a munkaszervezetben elfoglalt hely – léptek a régiek helyére. Ezeknek a társadalmat részlegesen újrastrukturáló folyamatoknak a hatására a szocialista rendszer privilegizáltjainak elônye hosszú idôn keresztül növekedett más társadalmi csoportokkal szemben.4
A proletarizáció, a magántulajdontól való megfosztás folyamata – a kommunista politikusok szándékaival ellentétesen – idôben elhúzódott, és csak a hatvanas évek elsô harmadában zárult le. A magántulajdont, illetve a kistulajdonosi réteget – az igen erôs korlátozás ellenére – ekkor sem számolták fel teljes mértékben. A hatvanas és a hetvenes években az önálló foglalkozásúak mintegy negyedmilliós csoportjának egyötöde termelô-magántulajdonnal nem rendelkezô szellemi foglalkozású volt, míg a maradékot fele-fele arányban parasztgazdák és kisiparosok tették ki. Másfelôl mire – a korabeli szóhasználattal élve – „befejezôdött a szocializmus alapjainak lerakása Magyarországon”, vagyis a társadalom és a gazdaság valamennyi szférája felett teljessé vált az állami ellenôrzés, addigra az is nyilvánvalóvá vált, hogy biztosítani kell a kor viszonyai között szemérmesen személyi tulajdonná átkeresztelt magántulajdon – korlátozott – vissza-, illetve megszerzésének lehetôségét, mert ennek hiányában az egész rendszer mûködésképtelenné válik. Ennek a felismerésnek a hallgatólagos tudomásulvétele húzódott meg a háztáji gazdaságok engedélyezése mögött éppen úgy, mint az iparban és a szolgáltatószektorban folytatott második gazdaságbeli tevékenységek eltûrése, majd fokozatos legalizálása mögött.

Rétegek és pozíciók

A társadalom rétegzôdésében, szerkezetének átalakulásában tehát a politikai tôke meghatározó volta éppen akkor kezdett megszûnni, amikor látszólag kizárólagos tényezôvé vált.
A különbözô társadalmi, gazdasági, kulturális tôkék szerepe ezt követôen kezdett ismét növekedni. Tulajdonképpen ezek a felismerések tükrözôdtek a hatvanas évek társadalmi rétegzôdéssel kapcsolatos kutatásaiban és elemzéseiben is.
A jelenleg elfogadottnak tekintett megközelítések többsége abból indul ki, hogy a kommunista hatalomátvétel azonnali és radikális társadalmi változásokkal járt együtt, ami véleményem szerint csak részben állja meg a helyét.
A változások dinamikáját és radikalizmusát természetesen nem lehet kétségbe vonni, ám a politikai indíttatású társadalmi átrendezôdés idôben elhúzódott, ami az eredeti ideológiai-politikai célkitûzések maradéktalan megvalósítását is kétségessé tette.
Például a nagypolgári, középosztályi csoportok korlátozása már a koalíciós korszakban megkezdôdött, társadalmi pozícióvesztésük folyamata az ötvenes években felgyorsult.
A társadalmi mobilitással foglalkozó kiterjedt szakirodalom ugyanakkor kimutatta, hogy ezeknek a csoportoknak a marginalizáltsága a hatvanas évek végétôl folyamatosan mérséklôdött. Tulajdonképpen ezt támasztja alá Gáti Tibor és Horváth Ágota kutatása a háború elôtti Pápa középosztályának utótörténetérôl. Családi mobilitási ívek elemzése alapján kimutatták, hogy azok a középosztályi családok, amelyek az ötvenes évek elején elveszítették korábbi státusukat, a megváltozott körülményekhez alkalmazkodva – lakóhelyváltás, a középosztályi mentalitás megôrzése, a szimbolikus tôkék váltogatása – elsôsorban leszármazottaik révén többnyire sikeres rekonverziót hajtottak végre, és a mai generáció jelentôs része már a rendszerváltozás elôtti években is magas társadalmi státusszal rendelkezett.5
De hasonlóképpen elhúzódott idôben a parasztság átalakulása is. A paraszti társadalom esetében a földtulajdon az 1945 és 1960 közötti idôszakban továbbra is a rétegzôdés fontos tényezôje maradt. A tulajdonjog elvesztését követôen szerepe csökkent, de nem tûnt el teljesen, többek között befolyásolta a termelôszövetkezetek munkaszervezetében betöltött pozíciót vagy a helyi társadalmon belüli presztízst.
A háború elôtti kispolgári csoportok átrendezôdése tekintetében a legszembeötlôbb változás az önálló kisegzisztenciák – kisiparosok és kiskereskedôk – létszámának drasztikus csökkenése. Ám az is megfigyelhetô, hogy a korlátozások enyhülésével a kisiparosok létszáma is szinte azonnal növekszik.6  A kispolgári életvitel formális feltételei nehezebben áttekinthetôkké váltak, de a szocialista bürokrácia kiteljesedésével az altiszti, hivatalsegédi réteg létszáma is gyarapodott.
Lényeges változás volt az ötvenes-hatvanas évek folyamán, hogy a kommunista hatalomátvétel elôtt még jelen lévô csoporttudat, csoportidentitás elveszett, vagy igen erôsen meggyengült, az egyes társadalmi csoportok közötti választóvonalak erôsen elmosódottá váltak. A magyar társadalom mobilitási szempontból az 1945-öt követô húsz-huszonöt évben – a Horthy-kor állapotaihoz viszonyítva – nyitottabbá vált. (Zárójelben azonban azt is meg kell jegyezni, hogy ez a nyitottság nem volt nagyobb arányú annál, mint amit a korabeli nyugat-európai társadalmakban megfigyeltek. Lényeges különbség azonban, hogy Magyarországon a tömeges társadalmi pozícióváltás lényegében nélkülözte a szerves elemeket, és szinte kizárólagosan politikai indíttatású volt. Tehát az emberek nem saját akaratukból váltottak tömegesen foglalkozást, lakóhelyet, társadalmi csoportot, hanem azért, mert a politikai változások lehetetlenné tették korábbi, megszokott életvitelük, munkájuk folytatását.)
Ez a folyamat jelentôs mértékben hozzájárult a társadalmi csoportkötôdések meggyengüléséhez, és igen gyakran orientációs, illetve értékrendbeli zavarokat okozott. Az új mobilitási pályák és irányok kialakulása együtt járt a hagyományos mobilitási pályák kiüresedésével, jelentôségük csökkenésével. Így például az ötvenes-hatvanas években a kisbirtokos parasztok számára már nem az altisztté vagy iparossá, hanem az ipari (segéd)munkássá válás volt a legvonzóbb és a leggyakrabban választott kilépési irány. Másrészt a különbözô társadalmi rétegek korábban meglévô relatív homogenitása is jelentôsen csökkent. A hatvanas évek magyar ipari munkásai között tradicionális, többgenerációs munkáscsaládok leszármazottai éppen úgy megtalálhatók voltak, mint a parasztból vagy értelmiségibôl, tisztviselôbôl lett elsô generációs munkások.
Ugyancsak erôsen vitatott a kontinuitás és megszakítottság kérdése. Az általánosan elterjedt értelmezések szerint a negyvenes-ötvenes évek fordulóján lényegében egyik napról a másikra megszakadt a társadalmi kontinuitás Magyarországon. A megváltozott feltételek között nem lehetett szó a korábbi életmód, életszemlélet, viselkedési formák folytatásáról, módosultak a társadalmi érvényesülés feltételei, az életcélok meghatározása során alkalmazkodni kellett a gyökeresen új körülményekhez. Ennek az állításnak az igazságtartalmát nem kérdôjelezi meg, ha figyelembe vesszük, hogy a magyar társadalom a szocialista rendszer idôszakában igen magas fokú alkalmazkodóképességrôl tett tanúbizonyságot, és így még a legelônytelenebb körülményeket is képes volt idônként a maga javára fordítani. „Az emberek pedig – mit tehettek volna mást – azokkal a lehetôségekkel éltek, amelyek adódtak. Ahol rögeszmés volt a közös gazdaság rendje, ott a közös ellenére, ahol hajlékonyabb, ott a közösben is (kiemelés az eredetiben – V. T.) boldogulva hasznosították amijük volt. (…) A volt parasztok megtanultak két gazdaságban dolgozni. Igaz, az egyikben azért volt rossz a munka termelékenysége s azért megy kárba sok befektetett munka, mert korlátozza a nagyüzem ésszerûségét a túlszakosodott és hierarchikus szervezet, a gazda hiányát pótló körülményes rend és bérmunkás érdekeltség, a másikban pedig azért, mert magángazdaságaink kisszerû keretek közé vannak kényszerítve.”7 Az új viszonyokhoz való alkalmazkodás, a túlélési stratégiák kialakításának lényeges eleme az állami mellett a kvázi piaci struktúrák felépítése és mûködtetése, az állami jövedelemelosztástól való lassú függetlenedés, a vagyoni-jövedelmi egyenôtlenségek fokozatos újratermelôdése és a presztízsviszonyok folyamatos átértékelôdése. A polgári mentalitás, értékrend és kultúra megmaradó töredékei visszaszorultak a magánszféra keretei közé, a jövedelemszerzés különbözô módjainak kialakításában, a családi gazdálkodásban azonban ennek elemei, ha korlátozottan is, de érvényesül(het)tek.
Nyilvánvalóan többfajta társadalmi szokás- és szocializációs rendszer élt egymás mellett, illetve rétegzôdött egymásra az ötvenes és a hatvanas években. Ha például az iparban foglalkoztatott munkásokat nézzük, bizonyára erôteljes hatást gyakoroltak a környezetükre azok, akik tradicionális munkáscsaládból származtak, a munkát egyfajta önértéknek tekintették, és sajátos alkotó folyamatként élték meg saját mindennapi tevékenységüket. A kispolgári mintákat követô „szakikkal” szemben egészen mást képviseltek az iparba kényszerített új munkások, és megint más szemlélet jellemezte az újabb generációt képviselô, képzett fiatal szakmunkásokat, akiknek szocializációja már döntôen a szocialista rendszer hétköznapjainak gyakorlatához kötôdött.
Ugyancsak folyamatosságot mutatnak az egyes társadalmi státusokat meghatározó körülmények is. A látszat ellenére például nem volt lényeges különbség a nagyipari munkások munkakörülményeiben az ötvenes-hatvanas években a két háború közöttihez viszonyítva, sôt az önálló érdekvédelem elvesztésével csak az informális és egyéni érdek-képviseleti és -érvényesítési lehetôségek maradtak. A változások átmenetiek voltak, az ötvenes években a háború elôtt még a kispolgári nívón élô, jól keresô szakmunkások helyzete is romlott, a kispolgári életminták követése nem volt célszerû. Ugyanakkor a hatvanas évek végétôl a jobban fizetett szakmunkások között megkezdôdött a korábbi státus visszaszerzése. A beáramló „újmunkások” rendszerint alacsonyabb presztízsû munkakörökbe kerültek, s így nem veszélyeztették a „munkáselit,” a magasabb presztízsû munkakörökben lévô szakmunkások pozícióját.

Foglalkozások és életformák

Vitathatatlan tény tehát, hogy jelentôs társadalmi csoportok helyzete változott meg alapvetôen a második világháborút követô két-két és fél évtizedben. Százezres tömegek váltottak foglalkozást, lakóhelyet, életformát. Ezek a változások azonban nem légüres térben mentek végbe. Hiszen miközben általános volt a jövedelemtermelésre alkalmas tulajdontól való megfosztás, a magántulajdon terjedelmének szigorú korlátozása, aközben a korábbi tulajdonosi pozíció igen gyakran befolyásolta az egyes emberek és csoportok késôbbi életútját, munkaszervezetben elfoglalt helyét, vagy éppen a korábbi jobb társadalmi pozícióban megszerzett kulturális tôke átörökítése révén elôsegítette a személyes érvényesülést.
Miután a statisztikai felvételek változó tartalmú és egymásnak nem vagy csak alig megfeleltethetô kategóriákkal dolgoztak, a vonatkozó kutatások jelenlegi állása szerint a második világháborút követô fél évszázad társadalomstruktúrájának áttekintésére két lehetôség kínálkozik. Elôször a munkajelleg-csoportok alapján kialakított rétegek változásait próbálom meg nyomon követni. Ennek értelmében az egyes társadalmi rétegeket, csoportokat a végzett munka jellege, az ehhez szükséges iskolai végzettség és szakképzettség, a vezetô, illetve beosztott pozíció és a foglalkozási viszony alapján különítették el. Az így meghatározott csoportoknak nyilvánvalóan eltérôek a jövedelmi viszonyai, az életkörülményei, az életmódja, a társadalmi attitûdjei és az értékei is. Andorka Rudolf és Ferge Zsuzsa kisebb eltérésekkel az alábbi csoportokat különítette el: 1. a vezetôk és értelmiségiek; 2. az egyszerû irodai vagy szellemi foglalkozásúak; 3. az önálló kisiparosok és kiskereskedôk; 4. szakmunkások; 5. betanított munkások; 6. segédmunkások; 7. önálló parasztgazdák; 8. mezôgazdasági munkások.
Ha ezt a felosztást az aktív keresôket vizsgálva a konkrét társadalmi viszonyokra próbáljuk alkalmazni, akkor látható, hogy 1949 és 1990 között a vezetôk és értelmiségiek aránya kilencszeresére, a középszintû szellemieké 2,7-szeresére, a szakmunkásoké kétszeresére, a betanított munkásoké három és félszeresére, a mezôgazdasági munkásoké pedig 1,7-szeresére emelkedett. Ezzel egyidejûleg a kiskereskedôk és kisiparosok, valamint a segédmunkások aránya a felére, az önálló parasztoké pedig negyvenkettedére csökkent.
Ez a fajta társadalmi átrendezôdés alapvonásaiban többé-kevésbé hasonló az iparosodó társadalmakban végbemenô szerkezeti átalakuláshoz. Az általános tendenciától Magyarországon két lényeges eltérés mutatkozik. Más országokhoz képest nálunk jóval kisebbre zsugorodott a kisiparosok és kiskereskedôk, valamint az önálló parasztok rétege, ugyanakkor a mezôgazdaságban foglalkoztatottak többsége föld nélküli mezôgazdasági munkás volt. A kisiparos- és kiskereskedô-csoport létszáma már a nyolcvanas években jelentôsen nôtt, az önálló parasztgazdák csoportja pedig a kilencvenes évek elején indult bôvülésnek a kárpótlási és privatizációs folyamatok révén, bár az elôzetes várakozásoktól elmaradó mértékben. (Lásd táblázat.)
A nyolcvanas évek közepétôl megindult a posztindusztriális társadalmakra jellemzô strukturális viszonyok kialakulása is: a nem mezôgazdasági fizikai foglalkozásúak (munkások) száma csökkent, miközben a különbözô szellemi tevékenységbôl élôk, valamint a szolgáltatószektorban foglalkoztatottak köre fokozatosan bôvült. A neoweberiánus rétegmodell alapján azt a következtetést lehet levonni, hogy Magyarország a második világháború után a társadalmi szerkezet átalakulását tekintve kisebb eltérésekkel nagyjából hasonló utat járt be, mint az iparosodó országok.
A második lehetôséget egy-egy idôpont/idôszak társadalomszerkezeti jellegzetességeinek leírása és összehasonlítása jelenti. Ebben az elsô metszet a negyvenes évek második fele és vége – az átmenet idôszaka. Ekkorra a magyar társadalom szerkezete már számos ponton eltért a két háború közötti idôszakot jellemzôtôl (elitcsere, paraszti társadalom tagoltsága), de még nem (vagy csak részlegesen) érvényesültek a késôbbi szocialista berendezkedés hatásai. Ez tulajdonképpen a polgári demokratikus átmenet a társadalma.
A második metszet a hatvanas évek közepe-vége. Ebben a periódusban tekinthetô a legteljesebbnek az államosított társadalom. A magántulajdon szerepe a strukturálódásban elenyészô, ellenben a foglalkozási átrétegzôdés meghatározó. „Mindenki” állami alkalmazott, és a fogyasztásbôvülés formájában megjelenô felemás modernizáció hatásai még csak jelentéktelen mértékben érvényesülnek.
A harmadik lehetséges idôpont a nyolcvanas évek eleje. Ez a klasszikus Kádár-korszak társadalmi szerkezete, amelyben egyre jelentôsebb mértékben érvényesül a duálissá váló gazdaság társadalomrétegzô szerepe (a nyolcvanas évek utolsó harmadában becslések szerint az éves GDP negyede-harmada keletkezett a rejtett gazdaságban), a jövedelmi különbségek folyamatosan és gyorsuló mértékben növekednek, megkezdôdik a (elô)vállalkozói réteg szervezôdése, meghatározó mértékûvé válik a rejtett gazdaság szerepe a társadalmi csoportok átrendezôdésében. Ez lényegét tekintve a gazdaságra korlátozódó polgárosodás kezdetének és kibontakozásának idôszaka.
A negyedik lehetséges metszet a kilencvenes évek közepe. Ekkor már tetten érhetôk a rendszerváltás strukturális hatásai. A jövedelemtermelésre alkalmas tulajdon birtoklása vagy hiánya fokozatosan meghatározó rétegzôdési tényezôvé vált, lezárult a tulajdon „újraosztása”, gyökeresen átalakult a munkaerôpiac. A kilencvenes évtized lényegében egy lassan posztindusztriálissá váló, de továbbra is felemásan polgárosodó társadalomszerkezet kialakulásának a periódusa, aminek elsô felében végbementek a meghatározó átrendezôdési folyamatok.

Összegzô megjegyzések

E vázlatos áttekintés lezárásaként négy tényezôt szeretnék kiemelni, mintegy válaszul a címben leegyszerûsítetten jelzett kérdésre: „Volt-e »szocialista« társadalom Magyarországon?”
1. A kommunista hatalomátvételt követô évtizedekben sohasem jött létre ún. szocialista társadalom. Ez legfeljebb csak a korszak politikusainak és ideológusainak a képzeletében létezett. A társadalmi rétegzôdés folyamatai a korszak során mindvégig igen sokrétûek, és erôsen fragmentált társadalmi csoportok és rétegek kialakulását eredményezték.
2. A kontinuitás szerepe a társadalmi folyamatokban a közvélekedésben uralkodó nézetekkel szemben igen jelentôs. A magyar társadalom tagoltságára – a politikai indíttatású átrendezôdések ellenére is – a korábbi társadalomszerkezeti formák, mentalitások tartós hatást gyakoroltak.
3. A magánszféra szerepe – akár legális, akár illegális formáit vizsgáljuk – a korábban feltételezettnél sokkal jelentôsebb volt a magyar társadalomnak az elmúlt évtizedekben végbement szerkezeti változásaiban.
4. A huszadik század második felének társadalomszerkezeti leírására és értelmezésére széles körben alkalmazható, korszerû történeti struktúramodell kidolgozásához további szisztematikus alapkutatásokra van szükség.
A tanulmány az Osiris Kiadó gondozásában, 2001 áprilisában megjelenô Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében címû könyv vonatkozó fejezeteinek felhasználásával készült. Elôadásként elhangzott a Rubicon és a Beszélô által szervezett „Hová lett a múlt?” címû elôadássorozat keretében, 2001. február 3-án.

Jegyzetek

1 Kornai János: Négy jellegzetesség - a magyar fejlôdés politikai gazdaságtani megközelítésben III. Közgazdasági Szemle, 1995/12., 10971117. o. Közgazdasági Szemle, 1996/1., 129. o.
2 Kornai János: A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. Budapest, 1993, HVG Rt.
3 Kornai János: Négy jellegzetesség… Közgazdasági Szemle, 1996/1., 4. o.
4 A területi egyenlôtlenségek például az ötvenes és a hetvenes években növekedtek számottevôen. Az ötvenes évek településpolitikája fejlesztési forrást csak az ún. szocialista városoknak és a fôvárosnak biztosított. A falvaknak – az újonnan létesített tanyaközpontok kivételével – lényegében nem volt forrásuk a szükséges beruházásokhoz. A hetvenes évek településfejlesztési gyakorlata az 1971-tôl életbe léptetett Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció jegyében a magyar településhálózat kétharmadát a nem fejlesztendô kategóriába sorolta be. (Részletesen lásd Beluszky Pál: Magyarország településföldrajza, Pécs, 1999, Dialóg-Campus)
 Ugyanakkor a vagyoni-jövedelmi különbségek a hetvenes-nyolcvanas években fokozódtak jelentôs mértékben. Mivel Magyarországon a szocialista korszakban a pénzügyi megtakarítások kezelésének egyetlen legális formája a takarékbetét volt, ebben az összefüggésben érdemes a lakossági takarékbetét-állomány változásait megvizsgálnunk, amely 1950-ben 289 millió, 1960-ban 5,5 milliárd, 1970-ben 42,7 milliárd 1975-ben 81,2 milliárd, 1987-ben pedig 286 milliárd forint volt. A növekedési ütem még akkor is figyelemre méltó, ha figyelembe vesszük a pénzromlás hatásait, az igen alacsony reálkamatokat, illetve azt, hogy a hetvenes évek második felétôl hosszú éveken keresztül lényegében negatív reálkamatok alakultak ki (A lakosság jövedelme 1960–1980. Budapest, 1981, KSH, 43. o.). A kérdés másik oldala, hogy a lakossági (áruvásárlási és lakás-) hitelek kamata is relatíve alacsony volt, így megérte az államnak tartozni. Ennek a felismerését mutatja, hogy a lakossági hitelek állománya 1960 és 1980 között a tízszeresére emelkedett. Közvetett módon a vagyonosodást mutatja, hogy 1975-ben 339 000 olyan betétkönyvet regisztráltak, amelyekben az elhelyezett összeg meghaladta az 50 000 forintot. Ezeknek a betéteknek az együttes értéke 32,1 milliárd Ft volt, ami arra enged következtetni, hogy a jobb módúak betéteinek átlagos nagysága megközelítette a 100 000 Ft-ot. Ez közel háromévi átlagkeresetnek felelt meg (A lakosság jövedelme és fogyasztása 1960–1975. Budapest, 1976, KSH, 41. o.).
 A vagyonszerzés dinamizmusát talán ennél is jobban jelzi, ha a legnagyobb betétek számának és tôkeállományának változásait tekintjük át. 1972-ben 500 000 Ft feletti megtakarításállományt 328 takarékbetétkönyvben regisztráltak, együttes értékük 321 millió Ft volt, 1976-ban már 1114 ilyet jegyeztek, amelyeknek összesített értéke 877 millió Ft-ot tett ki; 1980-ban a félmillió Ft feletti betétek száma 3322 volt, a bennük levô tôke pedig meghaladta a 2,54 milliárd Ft-ot, ami átlagosan 765 000 Ft megtakarítást jelent betétenként. A jövedelmi különbségek növekedését mutatja, hogy ugyanebben az évben az 5000 forint alatti betétek együttes összege 2,25 milliárd Ft volt, ezen azonban 1,62 millió betétes osztozott.
 1986-ban az 500 000 Ft-nál nagyobb megtakarításállománnyal rendelkezôk száma már 19 000 volt, a megtakarítások összege pedig 14,6 milliárd Ft, az egy fôre esô megtakarítás átlaga
768 500 forintot tett ki. Többet árul el a differenciálódás folyamatáról, ha figyelembe vesszük, hogy az egymillió forintnál nagyobb betétesek száma elérte a 3000-t, s ezekben a könyvekben 4,15 milliárd forintot tartottak nyilván, ami 1 386 000 forintos átlagos megtakarítást jelentett. A változások méreteit jól mutatja, hogy a lakossági takarékbetét-állomány 1970 és 1986 között hat és félszeresére emelkedett. Ha pusztán ezt az egy tényezôt tekintjük, akkor azt lehet mondani, hogy a – takarékbetéteik alapján – milliomosok száma a hetvenes évek folyamán mintegy tízszeresére nôtt az országban. S ez a feltételezés már csak azért sem teljesen jogosulatlan, mert aki a korabeli viszonyok között ekkora pénzbeli megtakarítással rendelkezett, az nyilvánvalóan komolyabb értékû ingatlant és ingóságokat is birtokolt. (1978-ban egy átlagos Skoda típusú autó 84 000 forintba került, az egy keresôre jutó bruttó havi átlagbér pedig 3687 forint, egy átlagos lakótelepi 54 négyzetméteres lakás ára 3-400 000 Ft volt.)
5 Gáti Tibor–Horváth Ágota: A háború elôtti középosztály utótörténete. Szociológiai Szemle, 1992/1., 81–97. o.
6 Laki Mihály: Kisvállalkozás a szocializmus után. Budapest, 1998, Közgazdasági Szemle Alapítvány.
7 Juhász Pál: A falu megszállása. Vasi Szemle, 1989, 373. o.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu