Jegyzetek

A nyolcvanas évek elsô felében – készülôdvén a GATT uruguayi fordulójára – Magyarország csatlakozott a jelentôs agrárexportôr országok Cairns-i Csoportjához. Azokhoz, akik a világkereskedelmi tárgyalások középpontjába az agrárkereskedelem szabaddá tételét kívánták állítani. Agráriusaink hitték, hogy a kereskedelmi korlátok és a nemzeti támogatások lebontása mezôgazdaságunkat még sikeresebbé teheti. A csoportosulás tagjainak kiemelt célpontja az Európai Közösség agrárpolitikája volt, amely túlvédi és a szegényebb országok termelôinek esélyeit rontván, túltámogatja saját termelôit és exportját. Úgy gondolták, hogy ha sikerülne megszüntetni az élelmiszerek világpiacán a „támogatások versenyét”, ha valóban a versenyképesség határozná meg a termelôk esélyeit, akkor Magyarország jó természeti adottságai, fejlett mezôgazdasága, szakértô agronómusai, valamint szorgalmas, a mezei gazdálkodással foglalkozni szeretô népe révén jelentôsen fokozhatná exportját, s mezôgazdaságunk a további növekedés motorjává válhatna.
A 15 évvel azelôtti optimizmust mai lehetôségeinkkel és gondjainkkal összevetve agrárpotenciálunk és önbizalmunk megroggyanását találjuk leginkább szembeszökônek. A mai, szabadabb kereskedelmi viszonyok között, az Európai Unióval kötött Társulási Szerzôdés tizedik évében, mezôgazdasági termelésünk az akkorinak kétharmadát is alig éri el, mezôgazdasági és élelmiszer-ipari exportunk szûkült. Még az Unió élelmiszer-gazdaságával szemben is gyengültek pozícióink. (Az Unió mai 15 tagállamába irányuló agrárexportunk dollárban mérve az évtized elejinek 85 százaléka, miközben importunk kétharmaddal nôtt. Agrárkereskedelmi aktívumunk persze így is jelentôs maradt.)1 Ma már nem azért akarunk belépni az Unióba, hogy az egységes piacon belül gyors expanzióra legyen esélyünk, hanem hogy biztonságba kerüljön a védett – és támogatott – piacon belül a mi mezôgazdaságunk is. A rendet és megnyugvást keressük, s hogy a közös költségvetés elfogadható jövedelmet biztosítson a mi gazdáinknak is.
Abban, hogy tizenöt év alatt agrártermelésünk és az agrárpotenciálunkról alkotott képünk ennyit változott, szerepet játszik az az öncsalás, amivel a nyolcvanas években az európai horizonton sikeresnek tûnô mezôgazdaságunkat néztük, és az az önveszélyes halandzsa is, ahogy agrárügyeinket a kilencvenes években tárgyaltuk, és ami alapján döntéseinket hoztuk.

Agrárius öncsalás a nyolcvanas években

A hatvanas-hetvenes években – a kolhoz modelltôl való elkanyarodás révén – mezôgazdasági nagyüzemeinkben sikerült kialakítani olyan szervezeti-érdekeltségi rendszereket és olyan szellemi klímát, amely sok területen lehetôvé tette az amerikaias mezôgazdasági technikák és a piacgazdaság kívánta minôségi és kooperációs igények honosítását. A nagyüzem és a kistermelés szimbiózisában azt is meg lehetett oldani – gyakran a politikai vezetés akadékoskodásai ellenére –, hogy aminek kellô biztonságú megszervezésére a biztosított belföldi és exportpiacokon a nagyüzemek nem voltak képesek, azt a kistermelôk megszervezésével formálják meg, vagy a kistermelôknek átengedett piaci térben hagyják megformálódni. A hetvenes-nyolcvanas években a magyar mezôgazdaságban azt is megtapasztaltuk, hogy a vállalkozás még oly korlátozott szabadsága is mennyi alkotóerôt, gazdálkodói leleményt, együttmûködési készséget tud felszabadítani. Az így kibontakozó dinamikus megújulás – és a szomszédainkhoz viszonyítva jelentôs piaci sikerek – keltették azt a hitet, hogy a magyar agrárpotenciál a többiekénél erôsebb; s ezt a hitet keleti és nyugati elemzôk egyaránt táplálták. (A korabeli politikai halandzsa „a nagyüzem integrálja a kistermelést” formulával igyekezett elfedni e burjánzásnak is tekinthetô gazdasági és kulturális átalakulás nem tervezett jellegét.)
Pedig a nyolcvanas évek magyar agrárgazdasága több tekintetben a nyugat-európai – magába zárt – közös agrárpiac primitívebb változatának is tekinthetô. A belsô piac védelmét a Közös Piacban kialakult védôvámoknál és lefölözéseknél keményebben biztosítottak az irányított – és az önellátást kiemelt szempontként kezelô – külkereskedelem; az exporttámogatási rendszer nálunk is nagyvonalú volt, és a KGST-szerzôdések még a támogatásoknál is erôsebben tartottak nyitva értékesítési csatornákat. Persze az összes támogatás szintje, így az agrárcégek és a termelôk jövedelme is jóval alacsonyabb szinten lett biztosítva, mint a közösség 9, majd 12 országában. Mégis ez a mezôgazdasági jövedelembiztonság elég volt ahhoz, hogy a hazai szegényes munkaerôpiacon a nagyüzemek meg tudják vásárolni a szükséges szakértelemmel rendelkezô alkalmazottakat, a második gazdaság mezôgazdasági termelés köré szervezôdô rendszerébe annyi képzett és tapasztalt vállalkozó kapcsolódjon be, amennyi az adódó piaci lehetôségek kihasználásához szükséges. Sôt, ez a védelem – a téeszek falusi iparszervezési monopóliumával együtt – elég volt ahhoz is, hogy enyhítse a termelékenység-növelési kényszert, és így a mezôgazdaságból az alkalmazott technikai szinthez szükségesnél jelentôsen nagyobb népesség tudjon megélni, vagy jusson nyugdíját, fôállású munkaviszonyát kiegészítô jövedelemhez.2
(A magyar és a közös piaci agrártámogatási szintek összehasonlításakor azt is figyelembe kell venni, hogy az európai Közös Agrárpolitika rossz döntési sorozatba hajszolta bele magát azzal, hogy indulásakor a gabonafélék árának magas szinten való védelmét határozta el. Így ehhez – és többek közt az emiatt megemelkedett földárakhoz és takarmányárakhoz – kellett igazítania késôbbi védelmi lépéseit. A támogatás egy része a mezôgazdaságot elhagyók jövedelmévé vált, az állattartás keményebb racionalizálási kényszerek nyomása alá került, olyan késôbbi támogatási technikákat kellett kialakítani, amelyek a helyi élelmiszer-ipari biztonságot szolgálják stb. Nálunk azonban az irányított külkereskedelem lehetôvé tette, hogy adottságainknak megfelelôen olcsó legyen a gabona, és így a takarmány meg a föld is.)
A hazai mesterségesen biztosított piac erôsítette azt a „paraszti” fiziokratizmust, amely szerint a mezôgazdaság dolga csak annyi, hogy minél többet termeljen elfogadható minôségben, és ha ez a termés nem kell a piacnak, az a világ gonoszsága és a politika ostobasága miatt van. A piacgazdasági kultúra, a felhasználóhoz igazodó termelés eszméje így lassabban nyert teret, mint az Európai Közösségben. Hiszen ott – a védett rendszeren belül – piaci mechanizmusok terelik a versenyt és az együttmûködéseket.
A két szemlélet különbségét mutatja például az az eltérô magatartás, ahogyan a két rendszer a fogyasztói szokások és emiatt a tejipar igényeinek megváltozására reagált. Mivel az olaj- és a margarinfogyasztás elôtérbe kerülése leértékelte a tejzsírt – a világ nem tudott mit kezdeni vajtartalékaival –, a tejipar olyan termékfejlesztésbe kezdett, amelyhez elsôsorban tejfehérjére van szükség. Ez a változás leértékelte az ötvenes évekig sikeres paraszti (gondoskodó) tehéntartást és a steril fejést, valamint a gyorshûtést biztosító berendezésektôl (s a zárt tejkezelô, szállító és feldolgozó rendszerektôl) tette függôvé a tej piacképességét. Nyugat-Európában az igények változása miatt felgyorsuló koncentrációs folyamatot – a nagy tehenészetek dominanciájának kialakulását – úgy fékezték (s csupán fékezték), hogy közben elismerték a piac megváltozott igényeit: a támogatásokkal igyekeztek lehetôvé tenni azt, hogy a 80-100 tehénnél kisebb állománnyal rendelkezôk is be tudják szerezni a szükséges felszereléseket. Nálunk viszont akciókba kezdtek a háztáji tehéntartás megmentése érdekében. Ezzel megnehezítették a tejipar termékfejlesztését, és „megkímélték” a termelôket attól, hogy szembe kelljen nézniük a piac diktálta minôségi igényekkel.
A nyolcvanas évek politikai tabui – amelyek lefojtották a termelési lehetôségek, köztük a föld piacát – és mesterségesen fenntartott kereskedelme akadályozták az értékek átrendezôdését, köztük a piac igényelte minôségi és együttmûködési elvárások érvényesülését. Ám ez a helyzet nemcsak a nagyüzem gyakran kontraszelektív primátusát konzerválta, hanem teret adott a paraszti hagyományúnak vélt, igénytelen kistermelôi rendszerek burjánzásának is. Agrárius ideológusaink öntudata így részben bezártságunkból, provincializmusunkból származott.

A kilencvenes évek inadekvát agrárpolitikája

A piac kényszerû és természetes liberalizációja, az életszínvonal-visszaesés miatti fogyasztásszûkülés, a volt szocialista országok keresletének csökkenése és átrendezôdése a kilencvenes évek elején mezôgazdaságunk és élelmiszeriparunk válságát és kényszerû átalakulását eredményezte. Szükség volt arra, hogy az agrárpolitikában is „rendszerváltozás” következzen be. A túltermelés miatti leértékelôdés (és a jövendô lehetôségeihez való igazodás kényszere) lehetetlenné tette, hogy az élelmiszer-ipari vállalatok és a mezôgazdasági nagyüzemek zöme megfeleljen a dolgozóikkal, tulajdonostársaikkal, beszállítóikkal szemben kialakult írott és szokásbeli kötelezettségeinek, de lehetetlenné tette azt is, hogy a kistermelôi hálózatok megôrizzék piaci pozícióikat. (A jövedelemvesztés és piacvesztés nagyobb mértékben érintette a családias termelést, mint a nagyüzemit, mert az utóbbi jobban tudott igazodni a feldolgozók igényeihez.)
Az ország agrárpotenciáljának megôrzése, az átrendezôdô piacoknak való megfelelés igénye olyan agrárpolitikát tett volna szükségessé, amely egyszerre segíti a termelési lehetôségek piacának kibontakozását és azt, hogy a piaci esélyekkel rendelkezô vállalkozások olyan hálózatai alakuljanak ki, amelyek (távlatos beruházásokkal és tartós együttmûködésekkel) az új piaci igények elé tudnak menni. Hiszen aki nem tud partnere lenni a termékfejlesztési versenyre kényszerülô élelmiszeriparnak, az új árukezelési és -terítési igényeket megfogalmazó kereskedelemnek, az egyre finnyásabb bel- és külföldi fogyasztónak, annak nincs helye egy olyan piacon, ahol Európa bármelyik termelôje, feldolgozója vagy kereskedôje egyre könnyebben tud megjelenni. S megfordítva: külpiacra is csak az juthat, aki azt és úgy termel és kínál, ahogy ott igénylik.
Ezért a politikai pártok agrárszakértôi – elsôsorban az MDF-ben, az SZDSZ-ben és az Agrárszövetségben – olyan agrárreformot készítettek elô, amelyik a meglévô üzemszerkezetbôl kiindulva, a sikeres második gazdaságbeli vállalkozások földszerzését és növekedését támogatva, a nagyüzemek egyes üzletágainak önállósulását ösztönözve tervezte a szélsôséges birtokrendszer kiegyenlítôdését és azt, hogy átlátható rendben, viszonylag gyorsan alakuljanak ki az új birtokok. Ám a Kisgazdapárt nyomására – és az agrárium konkrét szükségleteivel nem számoló közbeszéd nyomása alatt – a parlamentben a földtulajdon kérdésének rendezése elszakadt a birtokformálás, a gazdálkodásra való tartós berendezkedés technikainak tûnô kérdéseitôl. A kárpótlás és a szövetkezeti vagyon felosztásának szabályai úgy kezelték a földet, mint környezetétôl, tárgyi fölszerelésektôl, állatállománytól függetlenül értékesíthetô, szabadon osztható vagyontárgyat.
A jogalkotók szövetkezetellenessége emellett önkéntelenül szövetkezetitag-ellenességgé vált: a mezôgazdaságot elhagyók és örököseik minden téren elônybe kerültek a szövetkezetek dolgozó tagjaival szemben. (Ezért is kényszerültek a tagok közel 90 százalékban együtt maradni 1992-ben.) Így aztán a földtulajdon és a gazdálkodók úgy lettek egymástól elválasztva, hogy nem alakultak ki a – szükségszerûen bérletekre és földvásárlásra utalódó – birtokformálás jogrendben biztosított útjai.
Ezért a gazdálkodás gyakorlati szükségleteivel számolni tudó új és régi szereplôk maguk hozták létre birtokformálási technikáikat. A jövendô potenciális bérbeadókat és földeladókat megkeresve összehangoltan léptek föl a kárpótlási liciteken, illetve a részaránykiadási eljárásokban; a rokonok vagy kollégák különbözô jogcímeken szerzett földjeit és vagyontárgyait kft.-kben vagy kisszövetkezetekben egyesítették stb. Az így kialakított tartós birtokformálási technikák folytatását azonban 1994-tôl nagyon megnehezítette az úgynevezett földtörvény. Ennek ugyan eredeti célja az lett volna, hogy – a nyugat-európai gyakorlathoz hasonlóan – a birtokokon való berendezkedés biztonságát szolgálja, de a parlament jogszabályfaragó hevületében ellenkezô értelmûvé alakította át a tervezetet. Megtiltották a jogi személyek földvásárlását, és leszállították a bérleti szerzôdések idejét: a minimális bérleti idôt egy évben, a maximálist 10 évben határozva meg.
(A gyakorlatban a 4-5 éves bérletek váltak általánossá.)
Így a gazdaságok zömében sem a távlatos beruházásoknak, sem az igényes vetésforgónak nem alakultak ki a feltételei. És ami legalább ennyire ijesztô: így nem tud kialakulni felelôs tájgazdálkodás sem.3
A külföldiek földtulajdonszerzésérôl kibontakozott vita alkalmas gumicsontnak bizonyult arra, hogy eltereljék a figyelmet a gazdálkodók (azaz a birtokformálók), illetve a nem gazdálkodó tulajdonosok megkülönböztetésérôl, és így szabadon tartsák az utat a gazdálkodással nem törôdô földspekulánsok számára. (Hiszen változatos jogi technikák álltak rendelkezésre akár annak megakadályozására, hogy külföldiek – vagy akár nem környékbeliek – tulajdonhoz vagy bérlethez jussanak, akár annak megelôzésére, hogy jogi személyek – amelyek háromnegyede új keletkezésû rokonsági vagy kollegiális társaság – túl nagy tulajdoni arányt szerezzenek meg egy falu határában.)
Az 1993-tól új lendületet nyert élelmiszeripar fejlôdését is lefékezte a birtokrendszer tartóssá tett instabilitása. 1995-re a tejipar kiépítette kapcsolatait a stabilizálható és ezért fejleszthetô tehenészetekkel, a tartósítóipar partnerévé tette azokat a gazdálkodókat, akik képesek legalább 30-50 hektáron öntözhetô csemegekukorica- vagy zöldborsótermesztést vetésforgójukba illeszteni, a léüzemek számon tartják az egységesen kezelt nagyobb gyümölcsösöket, a húsipar igyekezett patronátusát kiterjeszteni az igényessé tehetô tenyészgazdaságokra stb. Ám a további tartós kapcsolatépítések, a stratégiai jellegû együttmûködések formálódása lelassult, körülményessé vált. Nemcsak a feldolgozóipar, hanem az exportügynökségek és az 1998 óta általánossá vált kereskedelmi beszerzôtársaságok is küszködnek azzal, hogy az igényeiknek megfelelô (vagyis a piaci és a felhasználói szükségletekhez igazodó) együttmûködôi kört fejleszteni tudják. A birtokrendszer bizonytalansága – és a rendezôdés világos pályáinak hiánya – miatt stratégiai jellegû együttmûködések sem tudnak formálódni.
1994-tôl – az állami támogatások által is inspirálva – megélénkült a mezôgazdaság beruházási tevékenysége is. (Bár szintje még mindig nem kielégítô, és az utóbbi két esztendôben némileg vissza is esett.) A beruházások döntô többsége azonban pótló jellegû – azaz csak néhány éves horizontú –, és a húsz-huszonöt évvel ezelôtt kialakult termelési minták fenntartását szolgálja. Pedig a megváltozott világban a magyar mezôgazdaság piaci pozícióinak megôrzése új tevékenységeket és új típusú igényességet megvalósító távlatos befektetéseket tenne szükségessé. Hosszú távra berendezkedô birtokok és tartós együttmûködési elkötelezettségek híján ugyanis távlatosan beruházni sem lehet.

Agrárius szorongások

Érthetô, hogy így ma nem a gyôzelemre esélyesek optimizmusával várjuk a csatlakozást, hanem abban a reményben, hogy az uniós intézményrendszer honosítása végre elhozza azt a rendet és azt a gazdálkodói biztonságot, amelyben lehetséges lesz végre berendezkedni. Bizakodásunkat azonban három területen is aggodalmak kísérik.
Az EU-ban a – követelményeknek megfelelôen gazdálkodó – mezôgazdasági termelôknek nyújtott biztonság miatt több területen túltermelés alakult ki. Ezért sok termék (tej, marhahús, cukor, dohány, paradicsom, bor stb.) árvédelmét múltbéli termelési szinteken korlátozták részben termelési kvóták meghatározásával, részben egyéb módon; és még a gabonatermelés jövedelmeinek szabályozásában is szerepet játszanak a múltbéli termelési szintek. Nekünk elemi érdekünk, hogy a magyar termelôknek biztosított termelési kvótákat ne az elmúlt évek alacsony termelési szintjére támaszkodva határozzák meg, hanem vegyék figyelembe a nyolcvanas években egyszer már elért eredményeket is. (Különösen a tej- és a paradicsomkvóták mai termelési szinthez kötése okozna a jövôben sok gondot.)
Az EU agrárpiaci szabályozó és szervezeti rendszere olyan élelmiszer-biztonsági, átláthatósági, minôségi és kooperációs igényeket támaszt, amelyeknek a nálunk kistermelônek tekintett gazdálkodói kör jelentôs része nem biztos, hogy meg tud felelni. (Sokuknak túl kicsi is a gazdasága ahhoz, hogy beférjen a rendszerbe.) Így ôk kiszorulnak a védelembôl, és gyakran a piacról is. De megszûnés fenyegeti sok kis feldolgozónkat – elsôsorban sertés- és baromfivágóhelyeket, néhány tejfeldolgozót – is.
Az Unió országai – kezdetben piac- és árvédelmi politikák érvényesítésére, késôbb a belsô kooperációs rendszerek erôsítése, majd az új szellemû, az élelmiszer-biztonságot és a környezetet szolgáló gazdálkodói kultúra kialakítása érdekében – összetett, országonként kicsit eltérô, de egységes elvek szerint formált közszolgáltató rendszereket alakítottak ki. Ezek a koordinált állat- és növény-egészségügyi, valamint tájvédelmi szolgálatokon túl tartalmaznak egy olyan integrált adminisztrációs rendszert, amely a gazdaságok jellemzôinek, ültetvényeinek, tevékenységüket meghatározó adottságainak nyilvántartása mellett nyilvántartja a kvótákat, támogatásokat, a gazdálkodástörténet releváns adatait. Ehhez a nyilvántartási rendszerhez egy olyan terelô tanácsadói rendszer kapcsolódik, amelyik a szabályok és a támogatási lehetôségek ismertetése kapcsán folyamatosan „beavatja” a gazdálkodókat az aktuális gazdálkodáspolitikai célokba, és részben kontrollálja tevékenységüket. Emellett – a támogatásokra igényt tartó kertészeti termelôk számára kötelezôen – létezik a termelôi (értékesítési) szervezetek és történeti szövetkezetek rendszere, amely tagszervezetei koordinálják, segítik és felügyelik a gazdálkodókat. (Hiszen nem mindegy, hogy ki, milyen minôségû, hogyan elôkészített termékkel, mikor lép ki a piacra.) Kialakulóban van – elsôsorban a regionális és a fejlesztési politikák kiszolgálása érdekében – egy részben európai, részben amerikai tapasztalatokra támaszkodó tervezési együttmûködést szolgáló intézményrendszer, amelynek feladata a helyzet és a lehetôségek folyamatos értékelése, a területi és szakterületi programok megalkotása. A támogatások egyre nagyobb részéhez nem normatíve, hanem az e programok keretében kiírt pályázatok útján lehet hozzájutni. Éppen ezért kiegészíti a rendszert egy tervezôktôl és tanácsadóktól független pénzügyi szervezet és a közpénzek felhasználásának hatásosságát
(és korrupciómentességét) vizsgáló monitoring.
Ennek a közszolgálati rendszernek a fejlettsége és hitelessége erôsen befolyásolja a közös pénzalapokból elnyerhetô támogatási kereteket és az elnyert pénzalapok felhasználhatóságát. A magyar elemzôk szorongása abból fakad, hogy sok jel szerint nehéz nálunk úgy megformálni e közszolgáltató rendszereket, hogy azok kellô információs alapokon, hitelesen, aktuálpolitikai befolyástól mentesen és rövidzárlatok (azaz zárt klikkek) nélkül mûködjenek, és így megfeleljenek Brüsszel igényeinek.
Az uniós és a magyar agráriusok közt folyik egy olyan vita, amelynek jelentôsége a Közös Agrárpolitika további változásaival talán enyhül, de ma feloldhatatlannak látszik. Mivel a Közös Agrárpolitika – a költségvetési problémák, a közgazdasági kritika és a GATT-tárgyalásokon vállalt kötelezettségek miatt – a belsô árak védelmi szintjének fokozatos csökkentésére kényszerül, a termelôk jövedelemkiesésének pótlására a korábbi termelési szintek alapján kalkulált várható (ám közel sem minden évben bekövetkezô) veszteségeket úgynevezett kompenzációs támogatás formájában kifizeti a termelôknek. Mivel ez a kifizetés az uniós gazdák kalkulálható jövedelmévé válik, a csatlakozásra készülô országok termelôi is igényt tartanának rá. Az Unió illetékesei azonban ezt nem tartják indokoltnak. Hiszen például Magyarországon soha nem volt magas szinten védve a gabona ára, így a magyar termelôket nem éri veszteség a belépésünkkor várható árvédelem szintje miatt. (Sôt, várhatóan még ez is nagyobb jövedelembiztonságot ad a korábbiaknál.) Ez az érv ugyan helytálló, de méltánytalan megkülönböztetésekhez vezet, és a rendszer aszimmetriája a csatlakozás után Magyarországra irányuló dömpinget eredményezhet.

Zavarban a Közös Agrárpolitika

Az Európai Közösség agrárpolitikájának alapja egy termelés- (és befektetés-) ösztönzô árszintvédelmi politika kialakítása volt. Ennek eredeti eszköze a magas importvámszint és egy azt kiegészítô importlefölözési rendszer volt, ám a termelés növekedésével ezt ki kellett egészíteni az intervenciós felvásárlások és a piaci kínálati nyomást megakadályozó exporttámogatások rendszerével. (A nyolcvanas években pedig egyes termékkörökben a túlösztönzöttség fékezésére be kellett vezetni a már említett kvótázást, másoknál a termelôi bázis korlátozását és az évtized végén a területpihentetési rendszert.) A közösség piacára számító külsô szállítók az ôket rendszeresen érô méltánytalanságok, az agrárexportáló országok a világpiac rendszeres megzavarása miatt, a fejlôdô országok pedig saját termelôik védelmében egyre gyakrabban kifogásolták a Közösség magatartását. Az adófizetôi érdekvédelem is mind hangosabban kifogásolta, hogy az állampolgárok zöme kétszer fizet a „parasztok” biztonságáért: egyszer mint fogyasztó – a világpiacon indokolhatónál magasabb árak formájában – és másodszor mint adófizetô. Az agrárszabályozási rendszerekkel foglalkozó közgazdászok is elsôsorban a Közösség agrárpolitikáján köszörülték a nyelvüket: kimutatták a rendszer negatív jóléti hatásait és diszfunkcionalitását. Például azt, hogy az árvédelmen keresztül biztosított jövedelem is ösztönzi a koncentrációt (ami persze egy szintig kívánt hatásnak is tekinthetô), aránytalanul nagyobb jövedelmet biztosít a nagyban, mint a kicsiben termelônek, és azt, hogy a biztosított jövedelemtöbblet a földárak és a földbérleti díjak növekedésére fordítódik át, és ezért inkább az induló vagyoni helyzet, mint a mezei gazdálkodás jutalma. (Igaz, így finanszírozza a mezôgazdasági árbiztosító rendszer az egykori parasztcsaládok egy részének új egzisztencia megalapozását.)
Végül is – a Cairns-i Csoport nyomására – 1993-ban, a GATT uruguayi fordulójának lezárásakor, az EU kötelezettséget vállalt agrárpolitikai rendszerének fokozatos átalakítására. Mivel azonban politikai rendszere olyan, hogy az állampolgárok egy része számára korábban vállalt kötelezettségei alól nem bújhat ki, és a választási szempontokra figyelô kormányok is félnek a radikális változtatásoktól, ez az átalakulás olyan átmeneti formákon át vezet, amelyek (például a mai árkompenzációs rendszer) könnyen fenntarthatatlannak bizonyulhatnak.4 Mégis világosak a kialakulóban lévô új agrárpolitikai rendszer körvonalai. Az árvédelmi rendszer jelentôségének csökkenésével a támogatások egyre inkább elválnak a termékpiaci (természetük szerint piactorzító és ezért távlatilag jólétet csökkentô) akcióktól, és úgynevezett közvetlen jövedelemtámogatássá válnak. Ezek a támogatások világos célokat szolgálnak, és szigorú feltételeik vannak.
Így a támogatások jelentôs köre a fenntartható fejlôdés eszmekörébe illeszkedik. A gazdálkodó tájért való felelôsségének hangsúlyozásával meghatározzák a tájterhelési normákat, ösztönzik az „ökologikus” termelést, a táj karbantartása érdekében támogatják az egy-egy gyepterületért, bozótosért felelôsséget vállaló legeltetô állattartást, azért támogatnak gazdálkodókat, hogy gazdája legyen a tájnak, stb. A magyar táj állapotát nézve csak nyerhetünk azon, ha olyan kulturális és politikai rendszerhez csatlakozunk, amelyik ügyel arra, hogy a környezetvédelmi kultúra beépüljön a gazdálkodás rendszerébe, és arra, hogy a táj felelôsen legyen kezelve.
Egy másik támogatási kör, ahogy említettük, a regionális és szakterületi programokba illeszkedôen azt szolgálja, hogy a rurális térségek lakói minél változatosabb megélhetési forrásokhoz jussanak, gazdálkodásukban erôsödjön az egymásra figyelés, és hogy meg tudjanak felelni a piaci (felhasználói és fogyasztói) igényeknek. A piaci és az együttmûködési kultúra módszeres fejlesztése is csak jót tehet nekünk.
A  Közös Agrárpolitika elveinek és eszközeinek honosításakor számolnunk kell azonban a kulturális inkongruenciából, össze nem illésbôl fakadó nehézségekkel is. (S ez az inkongruencia, ahogy a földtörvény példáján is bemutattuk, jogszabályokban is tükrözôdik.) Hiszen a Közös Agrárpolitika formálóinak szemlélete olyan hagyományú vidékek élményanyagára támaszkodik, amelyeket a nálunk szokásos falusi mezôgazdálkodással szemben a farmergazdálkodás, tehát a tanyákon folyó, a határt összefüggô, tartós birtokokkal lefedô mezei gazdálkodás jellemez. Ezért tartják természetesen összekapcsolhatónak a gazdálkodás támogatását a tájgazdálkodási programok érvényesítésével.
Másrészt a közös agrárpolitika formálói természetesnek veszik a sokszínû történeti szövetkezeti mozgalom elitista kulturális hagyományait és változatos jogtechnikai megoldásainak ismeretét. Bár a termelôi értékesítési szervezetek részben kikényszerített intézményrendszere elválik a szövetkezés történeti formáitól azzal, hogy egy-egy termékpálya sajátos kooperációs és árukezelési szükségleteit állítja középpontba (ezért egészen más például egy spárgatermelôk számára szervezett termelôi értékesítési szervezet, mint a dinnyéseké), természetesen támaszkodik a szövetkezeti hagyományokból származó ismeretekre és tapasztalatokra. A programokba rendezôdô tervezési rendszer is olyan közösségi intézményekre támaszkodik, amelyeknek az Unió sok vidékén van hagyományuk. (Még ha nem is mûködik mindenütt kielégítôen.)
Csatlakozásunk az Unióhoz tehát elkerülhetetlenül hoz magával kulturális és piaci sokkokat. Hiszen – ahogy az AKII, illetve Halmai Péter és munkatársai is kimutatták – gabonatermelésünk pozícióinak erôsödése mellett hizlalóink egy részének versenyesélyei romlanak majd, tejtermelôink ugyan nagyobb jövedelembiztonsághoz jutnak, de növekedési lehetôségeik veszélyeztetettek, kertészeti termelôink igazodni tudó része jól jár, mások azonban kiszorulnak a piacról stb. Jövendô problémáinkat fokozza az is, hogy mai agrárpolitikánk igen téveteg, amikor az új intézmények kiépítése kerül szóba. Mégis: a csatlakozás várható hozadéka agrártermelôink számára is egyértelmûen pozitív.

Jegyzetek

1 Kartali János: A magyar agrárkülpiacokra ható világgazdasági tényezôk alakulása. Agrárgazdasági Tanulmányok, 2000/7., 90. o.

2 A kialakult agrárrendszer sikerességérôl és a rendszer fenntartásának lehetetlenségérôl a hetvenes-nyolcvanas években több tanulmányt írtam. A helyzet egy áttekintését lásd Zsákutcában a magyar mezôgazdaság címû elôadásomban, amit az írásaimat egyedül közölni merô folyóirat is csak némi huzavona után és szelídített címmel mert megjelentetni. „Zsákutcában van-e a magyar mezôgazdaság?” Medvetánc, l988/1., l97–212. o.

3 Az agrárátalakulást elôkészítô majd az eredeti szándékoktól elforduló politikai folyamatról szóló beszámolóm a Beszélô 2001. februári számában jelent meg.

4 A mezôgazdasággal foglalkozó magyar közgazdászok is elemzik a Közös Agrárpolitika hibáit és az átalakulási folyamat ambivalenciáit. Így igen tanulságosak Halmai Péter (és munkatársai) errôl szóló helyzetelemzései, és (burkoltan) az Unión is ironizál Fertô Imre agrárpolitikákról szóló könyve.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu